A Duna vízszintje kritikus szintre süllyedt, atomerőművek állnak le, ökoszisztémák omlanak össze, de Európa továbbra sem képes közös vízgazdálkodási tervet kialakítani. A kontinens egyik legfontosabb folyója kiszáradóban van, miközben a tagállamok saját hatáskörben próbálnak túlélni — és ezzel éppen azt bizonyítják, hogy a klímaváltozás korában a nemzeti megoldások már nem működnek.
A Duna vízszintje olyan alacsonyra esett, hogy Paksnál majdnem le kellett állítani az atomerőművet, amely Magyarország energiatermelésének 40 százalékát adja. Romániában Cernavodánál már nem volt ilyen szerencse: az ottani reaktorokat ténylegesen le kellett kapcsolni, mert a vízszint nem biztosította a hűtéshez szükséges mennyiséget. Ez a két példa is világosan mutatja, hogy a helyzet válságos, de közös európai megoldás még csak kísérleti szinten sem létezik. A Duna-menti országok saját belátásuk szerint cselekszenek, és ez súlyos következményekkel jár a teljes régióra. Egy bolgár szakértő keserűen fogalmazott a Politicónak:
„A Duna-menti államok azt csinálnak, amit akarnak, mi pedig itt Bulgáriában megihatjuk a levét.”
Az Európai Környezetvédelmi Hivatal vízügyi szakértője szerint a mostani forró nyár mindenkit emlékeztethetett arra, hogy Európa nincs felkészülve a klímaváltozásra. A földek kiszáradnak, egész ökoszisztémák omlanak össze és válnak a tűz martalékává, miközben a kiszáradó folyók megmutatják, mennyire bizonytalan alapokon áll az európai energiabiztonság. Sara Johansson szerint a Duna állapota nemcsak környezeti, hanem stratégiai kérdés: a vízszint ingadozása közvetlenül veszélyezteti az energiaellátást, a hajózást, az ivóvízbázisokat és a mezőgazdaságot.
A helyzet megoldása elvileg a hét Duna-menti állam közös cselekvését igényelné, de ez már a kezdeteknél akadályokba ütközik. Szerbia például nem tagja az Európai Uniónak, így nem kötelezhető az uniós vízgazdálkodási irányelvek követésére. Brüsszel ugyan kiadott egy vízgazdálkodási stratégiai tervet, tele ajánlásokkal és jó tanácsokkal, de ez nem kötelező érvényű. Az EU természetvédelmi törvénye előírja, hogy 2030-ra 25 ezer kilométernyi akadálymentes vízi útvonalnak kellene működnie, de a végrehajtás a tagállamokra van bízva. Ez azt jelenti, hogy minden ország maga dönti el, épít-e vízierőművet, szabályozza-e a folyót, vagy hagyja tovább romlani az állapotokat.
A probléma nem csak a Dunára korlátozódik. Európa másik nagy folyója, a Rajna sincs jobb állapotban, pedig sokkal gazdagabb országok határain halad át. A vízszint ingadozása ott is akadályozza a hajózást, a kereskedelmet és az ipari vízfelhasználást.
Jessika Roswall uniós biztos tisztában van a helyzet drámaiságával, de azzal is, hogy a vízgazdálkodási programok finanszírozása rendkívül nehéz. A következő hétéves uniós költségvetés vitája zajlik, és Brüsszel szeretné mielőbb lezárni, mert attól tartanak: ha a francia szélsőjobboldal nyeri a jövő tavaszi elnökválasztást, Párizzsal szinte lehetetlen lesz megállapodni. Roswall szerint kötelező lenne felülvizsgálni és szigorítani a készültségi terveket, mert a jelenlegi irányelvek nem elegendők a klímaváltozás okozta kihívások kezelésére.
A bolgár vízügyi szakértő, Kumanov még ennél is sötétebben látja a helyzetet. Szerinte „a legjobb az lenne, ha követnénk az uniós irányelveket, amelyeket szigorítani kellene, különösen az ivóvíz biztonsága terén, de tudom, hogy ez utópia”. A tagállamok ugyanis nem hajlandók feladni a vízgazdálkodás feletti nemzeti kontrollt, még akkor sem, ha a folyók állapota már közvetlenül veszélyezteti az energiabiztonságot és az ivóvízellátást.
A Duna kiszáradása tehát nem egyszerű környezeti probléma, hanem Európa egyik legsúlyosabb stratégiai válsága. A kontinens vízpolitikája jelenleg nem több, mint egymás mellé rakott nemzeti döntések halmaza — és ez a klímaváltozás korában már nem működik. A folyók nem ismerik a határokat, a válság pedig nem áll meg a nemzeti kerítéseknél. Európa vagy közös tervet készít, vagy tovább sodródik a kiszáradó mederben.
