A mesterséges intelligencia és az emberi elme összeolvadása már nem puszta sci-fi: iparági szereplők szerint közel a pillanat, amikor vállalatok teljesítménynövelésre agyi chipek beültetését ajánlhatnak dolgozóiknak. Miközben a BCI-piac gyors növekedés előtt áll, az etikai, jogi és adatvédelmi kérdések éles vitákat gerjesztenek.
Szöveg D. Scott Phoenix szerint nincs már messze az az idő, amikor egy cég a teljesítmény növelésére agyi implantátumot javasolhat a munkavállalóknak. Úgy véli, ellenállni lehet, de nem biztos, hogy érdemes, mert aki kimarad, az lemarad.
A gondolat a Szilícium-völgyben régóta kering: Sam Altman már 2017-ben arról beszélt, hogy az emberi elme és a mesterséges intelligencia kombinációja lehet a legjobb forgatókönyv, míg Peter Thiel, a transzhumanizmus hangos támogatója, a jövőt ebben az összeolvadásban látja.
Bár a brain–computer interface (BCI) – az agyba ültetett chip – ma még kísérleti terep, a kutatás-fejlesztés intenzíven halad.
A piac jelenleg kicsi, nagyjából 350 millió dollár körüli, de előrejelzések szerint tíz éven belül akár 1,2 milliárdra nőhet, és Phoenix számításai alapján a neurológiai chipek tágabb ökoszisztémája 2032-re elérheti az 52 milliárd dollárt is. Phoenix 2022-ben eladta cégét az Alphabetnek – Elon Musk és Mark Zuckerberg ösztönzésére –, de továbbra is a területen dolgozik, mert hatalmas üzleti potenciált lát benne.
A klinikai valóságban már megjelentek az első mérföldkövek és dilemmák.
Elon Musk Neuralinkje chipet ültetett be Noland Arbaugh agyába; ő nyaktól lefelé bénult, és a beavatkozás nyomán agyi jelekkel képes számítógépet vezérelni. A Neuralink összesen 21 beültetésről számolt be, vegyes eredménnyel, ami jól mutatja a technológia ígéretét és kockázatait egyaránt. A magas kockázati profil miatt több szereplő óvatosabb úton halad: nem invazív eszközökkel, például okosszemüvegekkel kísérletezik, amelyek egyszerre teremtenek piaci keresletet és gyűjtenek rendkívül értékes adatokat az emberi figyelemről és kognitív mintázatokról – ez pedig közvetve a fogyasztói szokások finomhangolt befolyásolását teheti lehetővé.
Az adat az új arany, de kérdés, kié marad. Az UNESCO főigazgatója, Audrey Azoulay arra figyelmeztet, hogy ha az információ a 21. század aranya, sokkal gondosabban kellene rá vigyáznunk – különösen akkor, ha az adatgyűjtés az emberi agy belső szféráját érinti. A Kernel neurotechnológiai cég azt ígéri, hogy az agy információit képes tartósan rögzíteni és a technológiát piacosítani; vezetőjük hangsúlyozza, hogy nem „elmét” árulnak, hanem technológiát, ám ez a megkülönböztetés a magánszféra és a hozzájárulás szempontjából továbbra is vitatott.
Az Egyesült Államokban a MIND néven ismert törvénytervezet a neurális adatok kezelésének kereteit igyekezne kijelölni,
de a szakértők megosztottak: egyesek szerint más csatornákból is kikövetkeztethetők a gondolatok és érzelmek, ezért a túl szigorú szabályozás indokolatlan, mások viszont a visszaélés veszélyeire és a „neurális magánszféra” védelmének szükségességére figyelmeztetnek. A politikai háttér sem egységes: a deregulációs megközelítések erősödnek, miközben két világkép ütközik. Phoenix a „vagy felszállunk a vonatra, vagy lemaradunk” szemléletét képviseli, míg Bernie Sanders szerint a Szilícium-völgy nagy szereplői főként profitot és befolyást növelnének az ember–MI integrációval, a dolgozók autonómiájának rovására.
A következő évek így kettős pályát ígérnek: egyrészt gyorsuló technológiai előrehaladást – több kísérleti beültetést és kifinomult, nem invazív rendszereket –, másrészt elmélyülő etikai és jogi vitákat a neurális adatok tulajdonjogáról, a beleegyezés érvényességéről és a „visszavonhatóság” lehetőségéről. A technológia tempója gyorsabb, mint a szabályozásé; ezért most dől el, hogy az ember–MI integráció közös erőforrássá válik-e, amely tiszteletben tartja a neurális magánszférát, vagy új egyenlőtlenségek és visszaélések kapuját nyitja meg.
