Hszi Csin-ping legutóbbi kijelentései Tajvanról újra fellobbantották a globális félelmet a nagyhatalmi összecsapás lehetőségéről, és sokan azonnal a „Thuküdidész-csapdát” emlegették. Csakhogy ez a reflex félreérti a jelenlegi amerikai külpolitika lényegét: Donald Trump stratégiai víziója éppen azzal számolja fel a csapda alapját, hogy az Egyesült Államok többé nem kíván hegemón világhatalomként viselkedni.
A klasszikus elmélet szerint elkerülhetetlen a konfliktus, ha egy felemelkedő hatalom – jelen esetben Kína – kihívja a hanyatló hegemónt, az Egyesült Államokat. A világpolitikai elemzők többsége reflexszerűen így értelmezte Hszi Csin-ping határozott tajvani álláspontját.
A Thuküdidész-csapda félreértése: nem akkor aktiválódik, amikor Kína erősödik, hanem amikor Amerika ragaszkodik a hegemóniához
Csakhogy ez az értelmezés figyelmen kívül hagyja Trump stratégiai fordulatát. A Trump-adminisztráció – ellentétben a Biden-kormányzat Wilson-i globalizmusával – nem kívánja fenntartani az amerikai hegemóniát, és nem tekinti az USA feladatának a világ rendőreként való fellépést.
Ha pedig nincs akarat a globális dominancia fenntartására, akkor a Thuküdidész-csapda alapja is megszűnik. A konfliktus nem elkerülhetetlen, mert az Egyesült Államok nem akar minden áron vezető lenni.
Trump nem konfrontációt, hanem alkut keres – ezért ment Pekingbe
Trump hivatalos látogatása Pekingben önmagában is jelzésértékű: az amerikai elnök Kínát nem ellenségként, hanem tárgyalópartnerként és kereskedelmi versenytársként ismeri el. Ez radikálisan eltér a korábbi demokrata megközelítéstől.
Nancy Pelosi tajvani látogatása – amelyet Peking a tajvani függetlenség támogatásaként értelmezett – katonai és diplomáciai feszültséget robbantott ki. Biden elnök többször is kijelentette, hogy az USA katonailag is megvédené Tajvant, megtörve a stratégiai kétértelműség évtizedes hagyományát.
Trump ezzel szemben nem ideológiai, hanem tranzakciós logikát követ: az amerikai érdek számára a stabilitás, a gazdasági előny és a kétoldalú alku fontosabb, mint a globális hegemónia.
Az amerikai külpolitika nem egységes – négy hagyomány verseng benne
Aki Hszi Csin-ping határozottságát automatikusan amerikai biztonsági fenyegetésként értelmezi, figyelmen kívül hagyja az USA külpolitikai sokszínűségét. Az amerikai stratégiai gondolkodást négy nagy hagyomány formálja:
- a Hamilton-i elitista kereskedelmi pragmatizmus,
- a Jefferson-i decentralizált idealizmus,
- a Jackson-i nacionalista tranzakciós logika,
- és a Wilson-i globalista univerzalizmus.
Biden külpolitikája Wilson-i, Trumpé viszont Jackson-i: a nemzeti érdek elsődleges, a globális hegemónia pedig nem cél, hanem teher.
Ez a váltás magyarázza, miért nem reagál Trump fenyegetésként Hszi Csin-ping kijelentéseire. A konfliktus nem elkerülhetetlen, ha az USA nem akarja mindenáron fenntartani a világ vezető hatalmának szerepét.
A világ új korszakba lépett: nem hidegháború, hanem alkuk és erőegyensúlyok kora jön
Hszi Csin-ping határozottsága Tajvan ügyében valóban erős jelzés, de nem feltétlenül a háború előszobája. Sokkal inkább annak a jele, hogy Kína és az Egyesült Államok új típusú versengésbe lépett: nem ideológiai, hanem gazdasági, technológiai és geopolitikai alkuk sorozatába.
Trump stratégiája – amely a belső stabilitást és a kétoldalú egyensúlyokat helyezi előtérbe – éppen hogy csökkenti a nagyhatalmi háború esélyét.
A kérdés már nem az, hogy Kína és az USA elkerülhetetlenül összecsap-e, hanem az, hogy a világ képes-e alkalmazkodni ahhoz az új korszakhoz, ahol a hegemónia helyét a kölcsönös függés és a pragmatikus alku veszi át.
