Hát, azért erre senki sem számított. Mármint arra, hogy a Figyelő szerint Szijjártó Péter a tavalyi Év Embere. Én magam sok különöset tudnék mondani erről az úrról, aki pillanatnyilag a magyar külügyminiszter hivatalát látja el, fogok is, de az még soha eszembe nem jutott, hogy az Év Emberének tekintsem.
Nem baj, azért van a Figyelő.
Legyünk rövidek, pontosak, vegyük a puszta hírt: Szijjártó Pétert választotta 2018-ban az év emberének a Figyelő szerkesztősége. A külgazdasági és külügyminiszter ellentmondást nem tűrő kiállásának köszönhetően jelentősen nőtt Magyarország külpolitikai mozgástere, a magyar modell a világ számára is érthetővé vált, ráadásul egyre többen csatlakoznak a magyar állásponthoz – áll az indoklásban. Hiába, ami szép, az szép, ami okos, az okos – ez speciel igen nagy szamárság, és ronda is.
De az indoklással elég később foglalkoznunk: előbb lássuk, mit is jelent maga az elnyert cím?
Nem sokat. A Figyelő négy éve osztja ezt a titulust, az értékéről annyit, hogy tavaly Matolcsy György részesült benne, ő „a 2010 és 2014 között megteremtett politikai és gazdasági stabilitás” miatt. Maga az ötlet viszont nem magyar, nagyon nem az: ugyanis amerikai. A Time magazin választja meg az Év Emberét, éspedig 1927 óta – lássuk, ők kiket érdemesítettek erre a rangra?
Elég sokféle figura volt már náluk az Év Embere, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a Time nem a kedvenceit „tünteti ki” ezzel a címmel, hanem azokat, akik a szerkesztőség szerint az adott évben a legnagyobb hatással voltak az emberiségre. Az első Charles Lindbergh volt, 1927-ben, utána sokan következtek, Gandhitól Wallis Simpsonig, 1938-tól 1941-ig egymást követte Hitler, Sztálin, Churchill és Roosevelt, őket 1956-ban a magyar szabadságharcos, aztán J. F. Kennedy, az Apollo-8 legénysége, Henry Kissinger, Teng Hsziao-ping, Khomeini, Lech Wałęsa, a személyi számítógép úgy általában, Gorbacsov, George H. W. Bush, Ted Turner, az olvasó általában (a címlapra egy tükröződő felületet raktak, hogy mindenki magát lássa), Obama, Zuckerberg, Merkel, Trump, tavaly a #metoo-kampány résztvevői.
Idén meg az áldozattá vált újságírók, pontosabban, az eredetit idézve: „Az Őrzők az Igazság Háborújában”.
Nem véletlenül szedtem össze a hosszú listát, aminek a végén ők szerepelnek. Láthatjuk, nem okvetlenül a legrokonszenvesebb figurák vannak rajta, ahogy nem is a leggonoszabbak – nem az számít, ki mennyire szereti őket. Vagy ha nem, hát miért nem: az számít ezen a listán, más névsoroktól eltérően, gyakoroltak-e hatást a világra, és ez azért mindegyikükről kétségtelenül elmondható.
Hát a Figyelő ezek szerint más szempontok alapján értékel. Ugyanis Szijjártó Péter valószínűleg kevesebb mérhető hatást gyakorolt a világ folyására, mint az én Spárga nevű kandúrmacskám, pedig Spárga sem nevezhető világpolitikai faktornak. Mivel érdemelte ki a külügyminiszter ezt?
Magyarország külpolitikai mozgástere nem sokat nőtt, az Unión kívül maximum arról lehet beszámolni, hogy Petike végighaknizta a harmadik világot és mindenhol aláírt néhány teljesen értelmetlen egyezményt, amiket soha, senki nem fog betartani. Bár… volt már példa ennek az ellenkezőjére is.
Szíjjártó mester utazik, szerte és szét a nagyvilágban, mindenhol aláírja a protokolláris államközi szerződéseket, melyeknek mindig van egészségügyi, vízügyi és kulturális cikkelye. Rendszerint arról, hogy a szerződött másik fél valamely, ezeket az ügyeket érintő projektjébe beszállunk – ez természetesen nem jelent semmit, a másik fél is tudja, hogy nem szállunk be, nincs is nekünk mivel, csak ígérgetünk a levegőbe, aláírják udvariasságból, aztán, mikor elment végre Szíjjártó, megszámolják az ezüstneműt, és ha kezet fogtak vele, az ujjaikat is.
Ha minden megvan, nem üzennek hadat.
Egyszer volt csak olyan eset, mikor szavunkon fogtak. Igen röhejes helyzetbe lavírozta saját magát a magyar diplomácia. Történt pedig, hogy a magyar kormány 20 millió eurós támogatást ajánlott fel a Fülöp-szigetek kormányának a Manila-öböl és a Laguna-tó megtisztítására. Ennek van némi szimbolikus jelentősége is, hiszen a Duterte-rezsim tömegmészárlásai után az áldozatok tetemeit ezekbe a vizekbe hajigálták (és hajigálják). Mi valami olyasmit gondolhattunk, hogy ez is ugyanolyan írott malaszt marad, mint azok a vízügyi szerződések, amiket korábban Indonéziával, Malajziával, Vietnammal vagy Mongóliával kötöttünk, különösebb tekintet nélkül a Valóságnak nevezett ténykörülményekre, és arra, hogy az illető államokban van-e egyáltalán víz, valamint ha van, akkor mennyi.
Hanem Duterte komolyan vette a szerződést, tehát egyszer csak, 2017 májusában megjelent Budapesten a mezőgazdasági államtitkára, bizonyos Emmanuel Pinol, és – kérte a pénzt. Azt, ami erre fel a Külügyben kitört, nehezen nevezhetnénk másnak, mint sikítozós körberohangálásnak, hajtépéssel egybekötve. Arra hivatkoztak, hogy szó sem volt támogatásról, főleg nem államiról – „a találkozón arról esett szó, hogy az Eximbank az 510 millió eurós országlimit terhére tudna finanszírozást nyújtani többek között a cikkben is szereplő projektekhez, amennyiben azok magyar vállalatok bevonásával valósulnak meg”. Az országlimit pedig nem hitelkeret, hanem kockázati besorolás, így az ügyön csak az Eximbank veszíthet, nem ér a nevünk, káposzta a fejünk!
A diplomáciai botrány valahogy elsimult, mindenki életben maradt, pedig Pinol államtitkár esetében erre nem kötöttem volna nagyobb összegű fogadást – de azért az eset minimum pikáns. És bőven akad párja, például a tavaly decemberben megkötött mexikói templomrekonstrukciós szerződés vagy a vietnami Can Thoban, a Mekong deltájában már másodszor meg nem épülő ötszáz ágyas onkológiai kórház esete.
Nyugalom, ezeket sem fogják soha kifizetni, ezek a példák csak azt mutatják, milyen is az a megerősödött magyar külpolitika, aminek megnőtt a mozgástere.
Unión belül meg még kevésbé növekedett a befolyásunk, sőt, maga a Figyelő is azt írja:
„2019 minden bizonnyal újabb külpolitikai csatározásokat hoz, az európai parlamenti választást követően pedig hazánknak és szövetségeseinek kiemelt szerepe lesz az átalakuló brüsszeli politikában, amelyhez elengedhetetlen az eddigi külpolitikai irányvonal folytatása.”
Már, ha átalakul a brüsszeli politika.
Mert ha nem alakul át, akkor meg nem kiemelt, hanem statiszta-szerepünk lesz, mint eddig is.
Egy eredményt látok, amivel más magyar külügyminiszter nem dicsekedhet el, lehet, ez tette Péterünket különlegessé: még októberben díszdoktori címet kapott a kazah Kazguu Egyetemen, a címet Talgat Narikbajev, az egyetem rektora adta át neki Asztanában.
Ez lehet a titok nyitja, semmi más.
Még egyetlen másik külügyminiszterünk sem volt kazah díszdoktor.
Ez a külpolitikai mozgásterünknek az a bizonyos növekedése.
Másra ugyanis nem lehet gondolni.
