Mindenki nyugodjon le, Szent István nem üzent semmit

Remélem, még időben szólok, mielőtt még valamelyik politikusnak látszó illető szokás szerint Szent István üzenetéről hadoválna az ünnepen. Hogy mit üzent az államalapító király nekünk, magyaroknak.

Szent István nem üzent nekünk semmit. Azt sem tudta, hogy mi leszünk. Magyar ember volt, foglalkozására nézve király. Élt, ahogyan tudott. Evett, ivott, szeretett. És persze uralkodott. Törvényeket hozott, amint az egy uralkodótól elvárható.

Tőlünk meg az lenne elvárható, hogy most, a huszonegyedik században, nagy nemzeti ünnepeinken ne beszéljünk kényszeresen hülyeségeket. Talán, ha pisztolyt szorítanának a tarkónkhoz, akkor lenne magyarázat arra, ha ostobaságokat mondunk. Vagy kést a nyakunkhoz.

Akkor minden hülyeség érvényes lenne, egyébként nem.

István király nem üzent nekünk semmit. Intelmeket intézett a fiához, Imre herceghez. Ezen intelmek közül a következőt szokták a leggyakrabban idézni:

„Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad,  és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Nekünk, mostani magyaroknak azonban nem üzent semmit. Csak a politikusok találták ki, hogy a régiekkel üzentetnek, mert tudják, nekik, maiaknak, már nem hisznek a népek. Ezért kell a régiekhez fordulni. Ők már úgysem tudnak tiltakozni.

Az egészet úgy kell elképzelni, hogy közeleg az ünnep, már csak néhány hét van hátra, szorít az idő. A politikus, akinek beszédet kell mondania, magához rendeli szövegírói csapatának a vezetőjét, és nekiszegezi a kérdést: – Baszkikám, akkor most idén mi lesz az üzenet? Van már valami ötleted?

Ötlet mindig van, ezért kapja a szövegíró és csapata a fizetését.

Így aztán március 15-én a márciusi ifjak üzennek nekünk, október 23-án az 56-os pesti srácok, augusztus 20-án pedig Szent István.

Korábban az alkotmány, vagy az új kenyér üzent augusztus 20-án.

Nehéz lehet évente háromszor üzenetet hozni a népnek a régiektől. Letudni az ünnepet, kipipálni, mint egy feladatot. Utoljára Kossuth Lajos üzent, de ő sem az utókornak, hanem akkor élő tehetős honfitársainak. Azt üzente nekik, hogy elfogyott a regimentje. Konkrét kérés volt ebben a mondatban: adjatok pénzt, paripát, fegyvert, különben mindnyájunknak el kell menni.

Szent István nem üzent nekünk semmit. Ha tudta volna, hogy lehet üzenni, és lett volna fogalma arról, milyen lesz ez a mostani szép új világ, akkor, mint törvényeket tisztelő ember, ilyeneket üzent volna: Ne vásároljunk lopott útlevéllel fantomcégeket! Ne nyúljuk le az Európai Uniótól kapott pénzeket! Ne uszítsunk a menekültek ellen! Ne vásároljuk fel az összes megyei lapot, ne gyűrjük magunk alá a sajtót!

Ilyeneket üzennének a régiek. Szent István, a márciusi ifjak, az 56-os pesti srácok. Ám ehelyett egy felhőn ülve lógázzák a lábukat, és egy pohár jófajta rozéval a kezükben röhögnek rajtunk.