A hatalom egyik utolsó ösztöne mindig ugyanaz: ha már nem tudja meggyőzni a választókat, megpróbálja lejáratni az ellenfeleit. Szerbiában most éppen azt vizsgálják, hogy a titkosszolgálat szolgáltatott-e muníciót a kormánypárti propaganda számára az ellenzék ellen. Ismerős történet. Annyira ismerős, hogy Magyarországról nézve szinte nem is külföldi hírnek tűnik, hanem egy olyan rendszer tükörképének, amely hosszú éveken át összemosta az államot a párttal, a nemzetbiztonságot a politikai érdekekkel, és a közérdeket a hatalom túlélésével.
Szerbiában feljelentést tettek Vladimir Orlic, a titkosszolgálat vezetője ellen, mert a gyanú szerint a választási kampány során az állambiztonsági apparátus nem az ország védelmével foglalkozott, hanem azzal, hogy kompromittáló anyagokat gyűjtsön az ellenzékről, majd azokat eljuttassa a kormánypárti médiához. Az ügy középpontjában az Informer áll, amely az elmúlt években gyakorlatilag Aleksandar Vucsics politikai propaganda-gépezetének zászlóshajójaként működött.
Ha a vádak beigazolódnak, akkor nem egyszerű visszaélésről van szó. Akkor arról a pillanatról beszélünk, amikor az állam végleg megszűnik semleges szereplő lenni, és nyíltan a kormányzó párt választási kampányának részévé válik. Vagyis a titkosszolgálat többé nem az országot szolgálja, hanem a hatalmat.
A történet azonban nem azért érdekes a magyar olvasó számára, mert Belgrádban történt. Hanem azért, mert az elmúlt másfél évtizedben túl sok olyan jelenséget láttunk Magyarországon, amely félelmetesen hasonló logika szerint működött.
Mert mi más volt az ellenzékről kiszivárogtatott dossziék rendszere? Mi más volt a politikailag időzített „leleplezések” sorozata? Mi más volt a Pegasus-botrány, amelyben újságírók, üzletemberek és közéleti szereplők kerültek célkeresztbe? Mi más volt az a gyakorlat, amelyben a kormánybarát média rendre olyan információk birtokába jutott, amelyek normális jogállamban nem kerülhetnének politikai felhasználásra?
A kérdés persze soha nem az volt, hogy vannak-e bizonyítékok. A kérdés az volt, hogy ki irányítja a rendszert. És ki ellenőrzi az ellenőrző szerveket.
A NER és a vucsicsi rendszer: ugyanannak a modellnek két változata
Orbán Viktor és Aleksandar Vucsics pályája nem véletlenül futott évekig párhuzamosan. Mindketten olyan rendszert építettek, amely demokratikus díszletek között működött, miközben fokozatosan felszámolta a fékek és ellensúlyok rendszerét.
A recept egyszerű volt. A médiát központi irányítás alá kell vonni. A gazdaság kulcsszereplőit a politikai lojalitás alapján kell kiválasztani. A közigazgatást párthű káderekkel kell feltölteni.
A titkosszolgálatokkal pedig tudatni kell, hogy ki az igazi megrendelő.
Nem véletlen, hogy a két vezető évekig kölcsönösen legitimálta egymást. Mindketten ugyanannak a politikai kultúrának voltak a képviselői: annak az illiberális rendszernek, amelyben a választást még megtartják, de az állam erőforrásai már egyetlen politikai központ érdekeit szolgálják.
Putyin hosszú árnyéka
A hasonlóságok pedig itt nem érnek véget.
Moszkva éveken keresztül stratégiai szövetségesként kezelte mind az orbáni Magyarországot, mind a vucsicsi Szerbiát. A Kreml számára ezek az országok nem egyszerű partnerek voltak, hanem befolyási pontok Európa szívében.
Ennek szimbolikus pillanata volt, amikor a szerb biztonsági elit vezető figurái orosz kitüntetéseket kaptak, miközben Magyarországon Szijjártó Péter vette át a Barátság Érdemrendet. Az ilyen gesztusok önmagukban még nem bizonyítanak semmit.
A politikában azonban a szimbólumok gyakran többet érnek a dokumentumoknál.
A kép különösen groteszk, ha figyelembe vesszük a történelmi előzményeket. Szerbia annak a Jugoszláviának az utódállama, amely egykor szakított Sztálinnal. Magyarország pedig annak az országnak az örököse, amely 1956-ban fegyverrel lázadt fel a szovjet birodalom ellen.
Ehhez képest a 2010-es és 2020-as években mindkét ország politikai elitjének egy része újra felfedezte Moszkvát. Nem ideológiai okokból. Hanem azért, mert Putyin rendszere mintául szolgált.
A központosított hatalom, a vezérelvű politika, az ellenzék folyamatos démonizálása, az állam és a párt összemosása, valamint a biztonsági apparátus politikai célú felhasználása egyaránt az orosz modell felismerhető elemei.
A választók végül nemet mondtak
A történelem egyik nagy tanulsága, hogy a propaganda sokáig működhet, de nem örökké.
Szerbiában hiába mozgósították a teljes médiagépezetet, hiába jelentek meg a lejárató kampányok, hiába dolgozott a rendszer minden csavarja ugyanabba az irányba, a választók végül elsöpörték Aleksandar Vucsics uralmát.
Ez pedig Budapest számára is figyelmeztetés.
Mert minden olyan rendszer, amely azt hiszi, hogy a titkosszálatok, az állami intézmények, a propagandagépezet vagy a milliárdos médiatúlsúly pótolni tudja a társadalmi felhatalmazást, előbb-utóbb ugyanabba a csapdába esik.
Abba a tévedésbe, hogy az állam az övé.
Pedig az állam soha nem a kormányé. Nem a miniszterelnöké. Nem a párté.
És amikor egy politikai rendszer ezt elfelejti, akkor rendszerint nem az ellenzék jelenti rá a legnagyobb veszélyt, hanem a saját gőgje.
Vucsics erre túl későn jött rá. Orbán Viktor története pedig intő példaként marad fenn arra, hová vezet, amikor egy kormány a nemzetbiztonságot a hatalomtechnika szolgálatába állítja, és összetéveszti a saját érdekeit Magyarország érdekeivel. A választók előbb-utóbb minden rendszernek felteszik ugyanazt a kérdést: kiért működött az állam? Az országért vagy a hatalomért? És amikor erre megszületik a válasz, a legerősebbnek hitt rendszer is meglepően gyorsan össze tud omlani.
