Az SS és a Wehrmacht által 1941–44 között több millió ukrán ellen elkövetett bűncselekmények miatt Németországnak különleges kötelezettsége van Ukrajna iránt. Ezért különösen visszataszítóak egyes német politikusok és értelmiségiek álpacifista érvei, amelyek az Ukrajna önvédelmét célzó támogatás csökkentését vagy megszüntetését szorgalmazzák.
Németország jelenleg Ukrajna legfontosabb partnere és támogatója. Mind kétoldalú szinten, mind az Európai Unió finanszírozásához való jelentős hozzájárulása révén Németország közvetlen és közvetett költségvetési, katonai, technikai és humanitárius támogatása döntő fontosságúvá vált Ukrajna túléléséhez – különösen azóta, hogy az Egyesült Államok 2025-ben 99 százalékkal csökkentette katonai segélyét. Körülbelül 9 milliárd euróval Németország volt 2025-ben Ukrajna legnagyobb egyedi katonai segélyezője, 2026-os költségvetése pedig rekordösszegű, 11,5 milliárd eurót szán az országra. Németország emellett 2022 óta ideiglenes védelmet biztosított mintegy 1,3 millió ukránnak.
Ez a szoros német–ukrán kapcsolat azonban új fejlemény, és jövője bizonytalan. 2014-ig Berlin elsődleges partnere Kelet-Európában Moszkva volt. 2022-ig Berlin – az akkor már folyamatban lévő orosz háború ellenére is – folytatta az energiaterületen Moszkvával folytatott együttműködésének nagy részét, amely a két Nord Stream gázvezetéket érintette.
Ma is sokan vannak Németországban, akik a baráti kapcsolatok és a gazdasági kötelékek részleges vagy akár teljes helyreállítását szorgalmazzák Putyin Oroszországával.
Az úgynevezett ukrajnai háborúról (Ukrainekrieg) és az „európai béke” biztosításának módjáról folyó 12 éves politikai és szellemi vita az újraegyesített Németország történelmének szégyenfoltjaként kerül be a történelemkönyvekbe. Ezt a vitát ma a radikális baloldali Sahra Wagenknecht Szövetség (Bündnis Sahra Wagenknecht, BSW) vezeti, amelyet 2026 októberében átneveztek a Társadalmi Igazságosság és Gazdasági Ésszerűség Szövetségére, valamint a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (Alternative für Deutschland, AfD) párt, számos ál-pacifista közéleti értelmiségi társaságában. Ez a hangos háborúellenes kampány teljesen felforgatta a pacifizmus eszméjét.
Bár Ukrajna egyértelműen egy katonai invázió áldozata, amely nyilvánvalóan terjeszkedő és részben népirtó háborúvá eszkalálódott, az oroszbarát pártok és több millió követőjük azzal érvelnek, hogy Ukrajna nem érdemel további német támogatást. A békepárti érvelés látszatának leple alatt több száz német politikus és közéleti értelmiségi egy ultranacionalista és neoimperialista Oroszország érdekeit szolgálja, amelynek vezetése az Ukrajna elleni gonosz támadást és terrorista kampányt azzal igazolja, hogy tagadja egy önálló ukrán nemzet létezését.
Annak ellenére, hogy egyre több bizonyíték támasztja alá az óriási méretű orosz háborús bűnöket, az AfD – amely ma már Németország legnépszerűbb politikai pártja – közelmúltbeli felemelkedése a pszeudo-pacifista eszméket a nyilvános vita színteréről a politikai kampányok területére emelte. 2026. október 14-én a Szász-Anhalt tartomány újonnan megválasztott tartományi parlamentjének AfD és BSW frakciói, amelyek együttesen a tartományi közgyűlés 83 helyéből 44-et foglalnak el, egy „Béketárgyalások az ukrajnai háború kiterjesztése helyett” című indítványban az ukrajnai háború befejezését, valamint Oroszország elleni szankciók megszüntetését szorgalmazták. Ez – állításuk szerint – tűzszünethez és a konfliktus békés megoldásához vezetne.
Amit ezek a politikusok és értelmiségiek a béke előmozdításaként mutatnak be, az azonban a gyakorlatban legjobb esetben is egy orosz győztesbékét (Siegfrieden) eredményezne – ha nem valami sokkal rosszabbat. A legkedvezőbb esetben ez Ukrajna részleges vagy teljes kapitulációját, valamint további területek és/vagy szuverenitás elvesztését Oroszország javára jelentené. A legrosszabb esetben az Ukrajna önvédelmét szolgáló külföldi segélyek csökkentése egy sikeres orosz offenzívához vezetne, amely mélyen behatolna Ukrajna szívébe, és további milliók kiűzését, elüldözését, deportálását, kisajátítását, bebörtönzését, megkínzását vagy megsemmisítését eredményezné.
Korlátozott mértékben az első forgatókönyv máris megvalósul annak következtében, hogy más országok – leginkább az Egyesült Államok – visszatartják vagy visszavonják a segítséget Ukrajnától. Azonban ellentétben azokkal az országokkal, amelyek visszavonulnak, Németország lépése a mélységbe taszítana egy olyan nemzetet, amely alig 100 évvel ezelőtt Németország kelet-európai totális háborújának egyik legnagyobb áldozata volt. 1987-ben Ralph Giordano, a holokauszt túlélője a háború utáni korai Nyugat-Németország vonakodását a náci bűnök nyilvános megvitatásától és az elkövetők megbüntetésétől Németország „második bűnének” nevezte. Sok mai német – köztük több száz befolyásos politikus és értelmiségi – erkölcsi botlása egy napon talán „harmadik bűnként” fog bevonulni a történelembe.
A Harmadik Birodalom legnagyobb gyarmata
1941 és 1944 között Ukrajna a náci Németország kelet-európai megsemmisítő háborújának középpontjában állt. Ahogy Timothy Snyder – aki akkor a Yale-en, ma pedig a Torontói Egyetemen tanít – 2017 júniusában a német Bundestag-ban tartott konferencián elmondta: „A második világháború célja Hitler szemszögéből Ukrajna meghódítása volt”. Karel Berkhoff, az amszterdami NIOD Háború-, Holokauszt- és Népirtás-kutató Intézet munkatársa a Reichskommissariat Ukraine-t – a mai Ukrajna nagy részén működő német megszállási közigazgatást – „a Harmadik Birodalom legnagyobb gyarmatának” nevezte. Berkhoff alapvető jelentőségű monográfiája, a Harvest of Despair, amely a náci Németország ukrajnai uralmáról szól, egy olyan terrorrendszert ábrázol, amely az országot egy hatalmas koncentrációs táborhoz hasonlóvá változtatta. Uralkodója, Reichskommissar Erich Koch állítólag azt mondta: „Ha találok egy olyan ukránnal, aki méltó arra, hogy az asztalomhoz üljön, azt lelőttetnem kell”.
A német ukrajnai áldozatokra vonatkozó különböző statisztikák – a számítási módszertől függően – eltérőek, de egyformán megdöbbentőek. Az Encyclopedia of Ukraine szerint „több mint 5 265 000 civil és hadifogoly vesztette életét” ukrajnai területen, köztük mintegy 900 000 ukrán zsidó. Összességében Ukrajna legalább 8 millió embert vesztett el a második világháborúban, ami a háború előtti 41,7 milliós lakosságának nagyjából egyötödét jelentette. Snyder a fent említett Bundestag-beli beszédében felvetette a kérdést, hogy miért „nem mindig emlékeznek arra, hogy a szovjet Ukrajna 6,5 millió lakosa halt meg a német megszállás következtében”. Több mint 1,3 millió szovjet hadifogoly halt meg az ukrán földön található táborokban. Több mint 2 millió ukrán embert deportáltak a Birodalomba kényszermunkára. A megszállók emellett 714 várost és 28 000 falut romboltak le, mintegy 10 millió embert téve hajléktalanná.
A Harmadik Birodalom által Ukrajnában elkövetett ezek és sok más bűncselekmény tartós erkölcsi kötelezettségeket teremt. Németország népszerű háború utáni politikai jelszava, a „Soha többé!”, nem csupán azt jelentheti, hogy soha többé nem a németeknek kell háborút kezdeményezniük. Azt is jelentenie kell, hogy soha többé nem lehet közömbösnek lenni egy olyan nemzet sorsa iránt, amelyet Németország egykor megpróbált leigázni és kiirtani, és amely ma egy újabb terjeszkedő, pusztító háború áldozata.
Ennek megfelelően 2026. október 9-én a Bundestag kifejezetten elismerte Németország kötelezettségeit azzal, hogy elfogadta a kormányzó kereszténydemokrata és szociáldemokrata frakciók indítványát, amely megerősítette Németország „Ukrajnával szembeni különleges történelmi felelősségét”. Az ellenzéki Zöldek egy ezzel egyidejű indítványában kijelentették, hogy „Németországnak különleges történelmi felelőssége van Ukrajnáért és egész Európa békéjéért”. Bár egyik indítvány ellen sem szavazott egyetlen parlamenti frakció sem, a Bundestag nagy létszámú AfD-frakciója mindkettőnél tartózkodott.
A „béke” mint a kapituláció kódja
Nemcsak a német szélsőjobb, hanem Németország baloldali, önmagát „béketábor”-nak nevező része is inkább figyelmen kívül hagyja vagy tagadja a német–ukrán kapcsolatok történelmének ezt a sötét fejezetét és annak mai következményeit. Ehelyett sok német továbbra is kötelezettséget érez Oroszország iránt, amely szintén áldozata volt a második világháború alatt a nácik által a Szovjetunió ellen indított támadásnak. Snyder már 2017-ben figyelmeztetett arra, hogy „az orosz külpolitika a német felelősségérzetet [amely inkább a németek által az oroszok ellen, mint az ukránok ellen elkövetett bűnökre vonatkozik] manipulálható erőforrásnak tekinti”. Ez egy olyan mechanizmus, amelyet a mai álpacifisták – tudatosan vagy tudat alatt – megerősítenek.
A neves német közszereplők egyéb álpacifista felhívásai között 2023 februárjában a baloldali radikális Sahra Wagenknecht és a feminista Alice Schwarzer közzétett egy „Béke-manifesztumot”, amelyben felszólították Németország szövetségi kancellárját, hogy „állítsa meg a fegyverszállítások eszkalációját”. Egy ezt követő berlini tüntetésen Wagenknecht elítélte a „végtelen kimerítő háborút”, amelyet „folyamatosan új fegyverekkel” táplálnak, amivel egyértelműen az Ukrajnának szánt fegyverekre utalt, nem pedig az Oroszországnak szántakra.
A BSW-hez tartozó Wagenknecht azóta egyre egyértelműbben összekapcsolja a német segélyek leállítását a háború befejezésével. A 2025. júliusi ukrajnai helyreállítási konferencia előtt azt követelte, hogy „egyelőre ne folyjon több német adófizetői pénz”, és hogy először békekonferenciát kell tartani. A 2026. májusi berlini választási kampány során őrültségnek nevezte, „hogy milliárdokat és milliárdokat pazarolunk el Zelenszkij úr és klikkje megvesztegetésére”.
Az AfD-nek számos kapcsolata van Moszkvával, ezért még kifejezettebben ellenzi Ukrajnát. Az AfD társelnöke, Tino Chrupalla 2023 márciusában a Bundestagban kijelentette, hogy Németországnak ki kell maradnia, „mert ez nem a mi háborúnk”. 2026 októberében az AfD másik társelnöke, Alice Weidel a The Economistnek nyilatkozta: „Úgy gondolom, helytelen tovább finanszírozni egy olyan háborút, amelyet már elvesztettünk”.
A német művészeti, irodalmi és tudományos értelmiség egy része már előkészítette a terepet. Már 2022 áprilisában 28 író, művész és tudós – köztük Juli Zeh és Martin Walser regényírók, Alexander Kluge filmrendező és Harald Welzer szociológus – felszólította Németország akkori kancellárját, Olaf Scholzot, hogy ne szállítson „közvetlenül vagy közvetve további nehéfegyvereket Ukrajnának”. Ulrike Guérot politológus Ukrajna önvédelmét az Egyesült Államok érdekében vívott ukrán helyettes háborúként jellemezte. Gabriele Krone-Schmalz, egy volt televíziós tudósító, aki korábban önvédelmi cselekményként ábrázolta Oroszország 2014-es krími annektálását, 2025 szeptemberében a vitatott Berliner Zeitung című lapnak nyilatkozta: „Ukrajnában nem a mi demokráciánkat védik”.
Egy szerződésszegő békéje
Ezeknek a német háborúellenes aktivistáknak az álpacifista retorikája – szándékosan vagy sem – figyelmen kívül hagyja a Kreml saját kijelentéseit, és így olyan „béketervet” támogat, amely nem vetne véget Oroszország háborújának, hanem éppen ellenkezőleg, jutalmazná a terjeszkedő agressziót, és ezáltal kiterjesztheti azt Európa más részeire is. Moszkva ismétlődően és nyilvánosan követelte a területek és a szuverenitás további átadását. Elutasította vagy figyelmen kívül hagyta Kijev javaslatait is egy feltétel nélküli tűzszünetre, illetve az energetikai infrastruktúra elleni csapásokra és a Fekete-tengeri támadásokra vonatkozó kölcsönös moratóriumra vonatkozóan. 2022 óta az orosz állami média rendszeresen sugároz pusztítási fantáziákat. 2022. április 3-án a RIA Novosti közzétette Timofej Szergejcev „Mit tegyen Oroszország Ukrajnával?” című cikkét, amely az ország „Ukrajna-mentesítését” szorgalmazta.
A gyors békemegállapodásra irányuló követelések egy másik értelemben is politikai naivitásról tanúskodnak. Az elmúlt 35 évben Moszkva szinte minden olyan biztonsági megállapodást megszegett, amelyet Ukrajnával, Moldovával és Grúziával kötött, és amelyek közül néhányat az orosz parlament is ratifikált. Ezek közül a legfontosabbak az 1991-es Belovezsai Megállapodások, amelyek feloszlatták a Szovjetuniót és az orosz–ukrán szovjet belhatárt új államhatárként rögzítették, az 1994-es orosz–moldovai csapatvisszavonási megállapodás, az 1994-es Budapesti Memorandum, az 1997-es orosz–ukrán barátsági szerződés, az 1999-es EBESZ isztambuli dokumentum, a 2003-as orosz–ukrán határszerződés, a 2008-as orosz–grúz tűzszüneti megállapodás, az EU, az USA, Oroszország és Ukrajna által 2014-ben aláírt genfi nyilatkozat, valamint a 2014-es minszki jegyzőkönyv és a 2015-ös minszki megállapodás.
Mindezekben a megállapodásokban Moszkva megígérte, hogy tiszteletben tartja a határok sérthetetlenségét, és/vagy visszavonja nemkívánatos reguláris vagy irreguláris csapatait Moldovából, Grúziából és Ukrajnából. A Kreml mindet megsértette. Az, hogy ezeknek a kétoldalú vagy többoldalú megállapodásoknak a legfontosabb rendelkezéseit megsértő cselekményekért harminc éven át büntetlenség vagy enyhe büntetés járt, előkészítette a terepet Európa 1945 óta legnagyobb háborújához.
Éppen Németországnak kellene tudnia, hová vezet egy terjeszkedő diktatúra megalkuvása és a területi engedmények. Ahogy Snyder megfogalmazta a Bundestagban 2017-ben: „Németország nem engedheti meg magának, hogy történelmének fontos kérdéseit félreértse”. A németek saját, korábbi agressziós háborúja és népirtása, valamint az ukrán nemzet iránti különleges történelmi kötelezettségei éppen több, nem pedig kevesebb német katonai és pénzügyi támogatást igényelnek Ukrajna önvédelméhez.
