A választási kampány mélyén nem elsősorban pártok, hanem két politikai és társadalmi világkép küzdelme húzódik. Az egyik oldalon a Netanjahu által vezetett jobboldali-vallásos tábor áll, amelyet ma már nem pusztán a hagyományos biztonságpolitikai gondolkodás, hanem egyre inkább a vallásos nacionalizmus, a telepesmozgalom és az állam zsidó karakterének hangsúlyozása határoz meg.
Ennek egyik legismertebb alakja Simcha Rothman, aki szerint Izraelnek tartósan fenn kell tartania ellenőrzését Ciszjordánia felett, a palesztin állam létrehozása pedig egzisztenciális veszélyt jelentene.
A másik oldalon a Gadi Eisenkot körül szerveződő centrista-liberális ellenzék áll. Ez a tábor nem baloldali a klasszikus értelemben. A palesztin államiság kérdésében ők sem kínálnak radikális béketervet, de úgy vélik, hogy Netanjahu kormányzása alatt Izrael fokozatosan eltávolodott alapító demokratikus eszményeitől. Az ő narratívájuk szerint a választás arról dönt, megmarad-e az ország liberális jogállamnak, vagy tovább halad egy vallásosabb, centralizáltabb és nemzetközileg egyre elszigeteltebb irányba.
Október 7. árnyéka
A 2023-as Hamász-támadás mindent megváltoztatott. Korábban az izraeli politika fő kérdése Netanjahu személye és az igazságügyi reform volt. Azóta a biztonság ismét mindent ural.
Paradox módon azonban ugyanaz az esemény két teljesen eltérő politikai következtetésre vezetett.
A jobboldal szerint a támadás azért következett be, mert Izrael korábban engedményeket tett a palesztinoknak, kivonult Gázából, és túl sokat bízott a kompromisszumokban. Számukra az október 7-i tragédia a keményebb biztonságpolitika igazolása.
Az ellenzék szerint viszont éppen Netanjahu hosszú kormányzása alatt történt a modern izraeli történelem legnagyobb biztonsági kudarca. Ezért első számú követelésük egy független vizsgálóbizottság felállítása, amely feltárná a történtek politikai és katonai felelősségét.
Nem a palesztin kérdésről szól, mégis arról szól
Talán a választás legnagyobb paradoxona, hogy a kampányban alig esik szó palesztin államról vagy békefolyamatról. Izrael társadalma október 7. után jelentősen jobbra tolódott, így a kétállami megoldás ma már nem képezi a politikai napirend központját.
Mégis, a választás végső soron a palesztin kérdés körül forog.
Ha Netanjahu és szövetségesei maradnak hatalmon, várhatóan folytatódik a telepek bővítése, a ciszjordániai izraeli jelenlét erősítése és a vallásos cionista tábor politikai befolyásának növekedése.
Ha Eisenkot kerül hatalomra, nem valószínű a béketárgyalások újraindítása, de visszafoghatják a telepes radikalizmust, javíthatják Izrael nemzetközi kapcsolatait, és korlátozhatják a szélsőjobboldali partnerek befolyását.
Az arab pártok lehetnek a mérleg nyelve
Az egyik legérdekesebb fejlemény Joáv Segalovitz szerepvállalása az arab Raam listáján.
Ez nem egyszerű taktikai lépés, hanem annak felismerése, hogy az izraeli demográfiai viszonyok megváltoztak. Az arab állampolgárok a lakosság több mint egyötödét teszik ki, és a balközép hosszabb távon aligha alakíthat kormányt nélkülük.
A választás egyik történelmi kérdése tehát az, hogy létrejöhet-e egy olyan zsidó-arab politikai együttműködés, amely képes leváltani Netanjahut.
Ha igen, az izraeli politika új korszakának kezdete lehet.
Mit mondanak a közvélemény-kutatások?
A felmérések alapján jelenleg Gadi Eisenkot személyesen népszerűbb, mint Benjamin Netanjahu. Több kutatásban pártja, a Jashar is megelőzi a Likudot.
Ez azonban nem jelenti automatikusan az ellenzék győzelmét.
Az izraeli választási rendszerben a kérdés nem az, ki nyeri a legtöbb szavazatot, hanem ki tud 61 fős többséget összerakni a 120 tagú Kneszetben.
Ebben Netanjahu rendkívül tapasztalt játékos. Korábban többször előfordult, hogy ellenfelei több mandátumot szereztek összességében, ő mégis kormányon maradt.
A legtöbb előrejelzés szerint egyik blokk sem jut önálló többséghez. A választás sorsa néhány kisebb párt küszöbteljesítésén és az arab pártok szerepvállalásán múlhat.
Mi várható?
Ha pusztán a közhangulatot nézzük, Netanjahu politikailag ma sokkal sebezhetőbb, mint bármikor az elmúlt másfél évtizedben. Az október 7-i kudarc, a háborús fáradtság, a tartalékosok elégedetlensége és a gazdasági terhek mind az ellenzéknek kedveznek.
Ugyanakkor az izraeli társadalom ideológiailag nem fordult balra. Éppen ellenkezőleg: biztonsági kérdésekben talán még jobboldalibb lett, mint korábban.
Ezért a legvalószínűbb forgatókönyv nem egy radikális irányváltás, hanem egy jobboldali biztonságpolitika és egy centristább belpolitika kombinációja Eisenkot vezetésével, amennyiben képes koalíciót alakítani.
Netanjahu győzelme esetén viszont valószínűleg folytatódik az a folyamat, amelyet támogatói Izrael zsidó karakterének megerősítéseként, ellenfelei viszont a demokratikus fékek és ellensúlyok fokozatos leépítéseként írnak le.
A valódi tét tehát nem az, hogy Netanjahu vagy Eisenkot költözik-e a miniszterelnöki hivatalba, hanem hogy Izrael önmeghatározása a következő években melyik irányba mozdul el: az etnikai-vallási alapon szerveződő nemzetállam felé, vagy egy olyan pluralista modell felé, amelyben a zsidó állam jellege és a liberális demokrácia között próbálnak új egyensúlyt teremteni. Ezért érezhetik sokan Izraelben, hogy a mostani választás a 2023-as háború óta nem csupán kormányváltásról, hanem az ország lelkéért folyó küzdelemről szól.
