Ott, ahol a jog nem hajlik a hatalom akarata alá, még az elnök sem áll a törvény fölött. Dél-Korea megtette, amit Európában is sokan csak követelnek: elszámoltatta a vezetőt, aki puccsal próbálta megmenteni saját hatalmát.
A demokráciát nem mindenhol lehet következmények nélkül kijátszani. Dél-Korea példát mutatott: az alkotmány elleni szervezkedésért életfogytiglannal fizet még az egykori államfő is.
Egy elnök, aki túl messzire ment
Dél-Korea történelmébe ritkán íródik olyan fejezet, ahol a jogállam ennyire látványosan érvényt szerez önmagának. 2024-ben az ország jobboldali elnöke Jun katonákat vezényelt a nemzetgyűlés épületéhez, hogy megfélemlítse a törvényhozókat, és bevezette a szükségállapotot. Tette mindezt azért, mert az ellenzéki többség akadályozta az általa kívánt törvények elfogadását.
Az ügyészség halálbüntetést kért ellene, végül a bíróság életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki. A védelem természetesen fellebbezett, de az ítélet így is történelmi üzenet: Dél-Koreában a jog nem ismeri a politikai érinthetetlenséget.
A történet iróniája, hogy Jun elnök korábban az ország főügyésze volt – vagyis az alkotmányos rend egyik legfőbb őrzője.
A szükségállapot éjszakája
2024. december 3-án Jun bejelentette a szükségállapotot. A gyakorlatban ez a parlament munkájának felfüggesztését és a médiumok teljes állami ellenőrzés alá vonását jelentette.
A döntés még a jobboldali képviselők között is tiltakozást váltott ki. Hajnalban, katonai nyomás alatt, a törvényhozás leszavazta a szükségállapotot.
A szavazás hajnal fél ötkor zajlott le – miközben fegyveres egységek próbálták megakadályozni, hogy a képviselők belépjenek az épületbe. Jun indoklása szerint az állam védelmében kellett így cselekednie, mivel szerinte az ellenzéki pártokat Észak-Korea és Kína befolyásolták.
A „külső fenyegetés” hivatkozása azonban nem volt új a dél-koreai politikában – de most először vezetett nyílt alkotmánysértéshez.
Háborús hisztéria – a félelem öröksége
A félelem Észak-Korea felől Koreában nem politikai jelszó, hanem történelmi trauma. Az 1950-ben kirobbant koreai háború óta Phenjan és Szöul között soha nem született békeszerződés, csak fegyverszünet.
A konfliktus három évig tartott, az Egyesült Államok és szövetségesei Dél-Koreát, míg a Szovjetunió és Kína Északot támogatta. Több százezer kínai katona halt meg a fronton – köztük Mao Ce-tung legidősebb fia is.
Ma is Panmindzson választja el a két Koreát – a világ legjobban őrzött határvonala. Maga a fizikai érintkezés halálos lehet: a katonák bár fegyvertelenek, a szigor olyan, hogy senki sem lépheti át a vonalat.
A két ország közti kontraszt mára szinte szimbolikus.
- Észak-Korea: atomprogram, éhezés, elszigeteltség.
- Dél-Korea: demokrácia, high-tech-gazdaság, alkotmányos stabilitás.
Észak Korea – a kommunista dinasztia harmadik uralkodója, Kim Dzsongun vezetésével – a nemzeti erőn alapuló „dzsucse”-ideológiát hirdeti, miközben lakossága nélkülöz. Kim néhány évvel ezelőtt nyilvánosan kért bocsánatot a népétől a gazdasági összeomlásért – ritka pillanat egy diktátor életében.
Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy Putyin ukrajnai agresszióját támogassa, sőt katonákat is küldjön a frontra, akik közül már több ezren meghaltak.
A demokratikus Dél és a diktatórikus Észak
A kontraszt mára teljes: Dél-Korea gazdasága ma már megközelíti az Oroszországét, miközben az ország politikai rendszere a demokratikus világ egyik legszilárdabb pillére lett.
A Szöulban 2025-ben megválasztott baloldali Li Dzsemjong elnök ezzel szemben már a párbeszédre helyezi a hangsúlyt.
A dél-koreai baloldal hagyományosan azt vallja, hogy tárgyalni kell a kommunista Északkal, nem pedig fenyegetni azt. Li e logika mentén próbálja újraéleszteni a kapcsolatokat a Kim-dinasztiával, amely 1945 óta irányítja az északi rezsimet.
A hatalom logikája nem ismer határokat
A történet tanulsága egyértelmű: még a demokratikus rendszerekben is előfordul, hogy a hatalom túl messzire megy, amikor a politikai ellenállást nem tűri.
Dél-Korea azonban megmutatta, mit jelent, ha egy ország komolyan veszi a jogállamot.
A most elítélt Jun elnök példája arra emlékeztet, hogy nincs politikai szentély, ahonnan ne érne el a törvény keze.
Ez a mondat nemcsak Dél-Koreában időszerű – hanem bárhol, ahol a hatalom hajlamos elfelejteni, hogy a demokrácia nem fegyver, hanem kötelezettség.
