Kezdőlap Címkék Demokrácia

Címke: demokrácia

Mindig van lejjebb

Az önkormányzati választás kampányfinisébe fordulva botrányoktól hangos a média. Olcsó és mocskos eszközöktől a negatív kommunikáció kifinomult csúsztatásáig mindent bevetnek az egyesek számára ellenséggé avanzsált másik oldal ellen. Nagyokos szakértők megmagyarázzák nekünk, hogy ez bizony mind, mind belefér egy XXI. századi demokratikus választási kampány keretei közé.
Lassan már visszasírhatjuk a jó öreg Finkelsteint!

Közben észre sem vesszük, hogy olyan országban élünk, ahol 3177 település közül 913 településen csupán egyetlen jelölt merészel versengeni önmagával a polgármesteri pozícióért? Ez majdnem a települések egyharmada: 29%!!!

Ha a fentiekhez hozzávesszük, hogy az előző önkormányzati választáson ez az arány csak 24% volt, akkor mellünket dagaszthatja a büszkeség, demokráciánk diadala, sőt ezeken a településeken még sosem látott közelségbe került maga a Kánaán… Ja, nem.

Nem jelent szépségtapaszt, hogy valószínűleg a többség független jelöltként vagy éppen civil szervezet támogatásával indul. Már csak azért sem, mert  a helyi civil szerveződések mögött erősen jelen van a politikai háttér hathatós hátszele. A Fidesznek is kényelmesebb  valamilyen szervezet színeiben indítani támogatottját. Így a statisztika sokszínű demokratikus választás képét mutatja majd. Ja, nem.

Persze az ellenzék soraiban is fellelhető az a technikai megoldás, hogy ha nem balos színekben indul, hanem valami helyi érdekvédő szervezet ruhájába bújva, több esélye van a baloldalt elvi okokból elutasító választót megszólítani. Ettől is csak erősödik demokráciánk. Ja, nem.

Közben teljesen figyelmen kívül marad, hogy az ezaminimum.hu  felhívására az önkormányzat demokratikus elvek szerinti működésének minimumát rögzítő nyilatkozat aláírását 38600 képviselőjelölt közül a választásokat megelőző hét végén csak 178-an vállalták?

Pedig mindenféle pártos megnyilvánulást nélkülöző szövegezés indokolttá tette volna, hogy a jelöltek legalább elvi szinten csatlakozzanak a felhíváshoz. Még egy olyan országban is ahol tudjuk a választási programok nagyon kevéssé hasonlítanak a kormányprogramokhoz!

Pedig csak a nyilvános működést, közérdekű adatigénylés lehetőségét, átlátható költségvetési gazdálkodást, nyilvános szerződéseket és közbeszerzést, valamint az önkormányzati tulajdonú vállalatok működésének átláthatóságát, vagyis az önkormányzati elvek betartását tartalmazza a felhívás. És mégsem. Vagy ennek ellenére sem. Vagy pont ezért nem?

Milyen is vagyok, ha liberális vagyok?

Bármilyen véleményed lehet a politikáról. Bármilyen ruhát viselhetsz. Bárkinek vallhatsz szerelmet. Nekem meg bármilyen véleményem lehet róla. És ez alapján rólad.

Ha elég fontosnak tartalak, el is mondom a véleményemet. (Vagy nem.) Ha elég fontosnak tartasz, meg is hallgatsz. (Vagy nem.) Bármilyen fontosnak tartalak, nem érdekel, milyen véleményt vársz el tőlem. Helyesbítek: az, hogy mit vársz el, fontos lehet, de nem perdöntő a véleményem kialakításában. Továbbmegyek: lehetsz számomra tekintély, de csak az érdemeid alapján. Vagy azért, mert szeretlek. De mindig oka lesz annak, ha a véleményeddel egybehangzót vallok. Ez az ok lehet a véletlen. Lehet a hülyeség is. Azaz végső soron az egyetlen, ami megkülönböztet attól, aki nem liberális, az, hogy

nem hiszem, hogy elvárhatod tőlem ugyanazt a véleményt, ami a sajátod csak azért, mert a tied, és nem hiszem, hogy elvárhatom tőled a saját véleményemet csak azért, mert ez az enyém

(nekem szimpatikus, igaznak vagy helyesnek gondolom).

Ezért pont nem érdekel, hogy mit gondolsz, el kell-e fogadnom a “másságot”, az meg főleg nem, hogy szerinted örülnöm kellene neki. Nem érdekel tehát, mit írnál nekem elő csak azért, hogy könnyebb legyen velem élni, barátkozni, engem szeretni. Egyetlen dolog érdekel az előírásaiddal kapcsolatban: ha azokat társadalmi szinten akarod alkalmazni és jogszabályokba vagy közösségi normákba akarod oltani. Mert az sérti a szabadságomat és küzdeni fogok ez ellen. Nem a véleményed, hanem annak (kulturális, jogszabályi, “hallgatólagos” stb.) előírása ellen. Az észszerűség, argumentálhatóság önmagában nem érdekel, mert (1) engem meggyőzhettél, de másokat nem biztos, (2) lehet olyan véleményem, ami teljesen legitim, fontos nekem, de nem argumentálható.

Ha liberális vagyok, megvédem – de legalább meg akarom védeni – a szabadságomat bármilyen közösségi előírástól (ha nacionalista, ha a divatra vonatkozik, ha a “szociális igazságosságra”, ha a gumicukorka színére). Nacionalista (stb.) azért lehetek nehezen, mert én magam elfogadhatom a nacionalisták nemzetszemléletét, de liberálisként nem kényszeríthetem senkire, tehát végül nem lehetek nacionalista. A liberális szabadság oda-vissza alapon működik és tranzitív (a és b relációja áll b és c relációjára is a szabadság szempontjából), azaz legalább kétoldalú. És éppen azért, mert ilyen, nem barátja a szabadság tranzitivitását tagadó ideológiák elfogadásának, legyen ez nacionalizmus, progresszivizmus vagy éppen iszlamizmus.

Persze realista vagyok és tudom, hogy szabadság alapján nehéz berendezni társadalmakat, vannak és lesznek normák (hagyományok, hitek stb.), amelyek definíció szerint tagadják a szabadságomat, de ezekre is igaz, hogy minden ilyenre reflektálok és vagy elfogadom, vagy nem. A személyes kereszténység megfér a liberalizmusommal, de nem várhatom el mástól, és főleg nem hívhatom segítségül a közösséget vagy az államot, hogy másra kényszerítse ugyanezt. Bármennyire igaznak gondolom. Az igazságról való véleményem nem lehet mások szabadságának legitim gátja.

Élhetem, ahogy akarom – bármilyen “igazság” szerint – az életemet, de nem kényszeríthetem másra a mégoly felvilágosultnak, toleránsnak, nota bene szabadnak gondolt véleményemet.

Egy liberális nem kényszeríthet senkit szabadságra és elvileg nem vehetne részt olyan közösségi vállalkozásokban (pl. egy állam működtetésében), amelyek előírásokból és előírásban élnek. (A liberális tudja, hogy a demokratikus felhatalmazás semmiféle felhatalmazást nem ad az egyes ember szabadságának korlátozásában. Ez a felhatalmazás a szabadság és más – nem éppen liberális értékek – tradeoffjának optimális kialakítására terjed ki, amelynek során óhatatlanul sérül a szabadság. Ide tartozik mások anyagi előnyökhöz juttatása a jövedelmek redisztribúciójával, ami csökkentheti az én szabadságomat, de nem azért, mert csökkenti az anyagi lehetőségeimet, hanem mert nem egyeztem bele az aktusba. Vö. demokrácia vs. szabadság.)

A szabadság erkölcsileg igazolhatatlan korlátozásának – amikor valakinek nem a saját döntése önnön szabadságának korlátozása, mint amikor önmagát egy hagyománynak vagy közösségnek, pl. a családnak, önként veti alá, mert úgy gondolja, ezzel teljesebbé, értékesebbé válik az élete vagy mert ettől boldogabbnak érzi magát, tehát ezt a fajta korlátozást leszámítva a szabadság korlátozásának – kizárólag kényszer adhat okot: ilyen lehet a demokrácia, nem beszélve a diktatórikus rendszerekről – amelyek az élet megóvását a szabadság elé helyezik, jellemzőjeként a jogállam halálának -, vagy a természeti és egzisztenciális kényszerek. (Ez utóbbiakhoz tartozik most a klímaválság kapcsán annak belátása, hogy a természeti erőforrások nem állnak rendelkezésre korlátlanul, azaz a piac nem működhet földi körülmények között a teljes forrásbőség jegyében. Ennek a belátása azonban egyenesen vezet oda, hogy már nem okvetlen a szabadság korlátozásáról, hanem a feltételrendszerének és ezért az értelmének eltolódásáról van szó. Ennek taglalása azonban kivezet ebből a gondolatmenetből.)

Így vagyok tehát liberális.

A szabadságomnak és a szabadságodnak lehetnek korlátai, a liberalizmus nem hiszi, hogy nem lehetnek.

De azok megválasztása önkéntes, reflexiót kíván, mindenki saját reflexióját önmagára, ezért míg egyetérthetek szabadságkorlátozó eszmékkel, eszmedarabokkal, azokat nem tehetem a magamévá a szabadság vonatkozásában anélkül, hogy ezzel a saját liberalizmusomat tagadnám. De te sem teheted kötelességemmé, hogy tiszteljem a véleményed, csak azt, hogy toleráljam – kénytelen legyek elfogadni -, hogy az a véleményed, ami. Aztán vagy elkerüllek, vagy nem. Ez a szabadság.

Parlamenti felsőházat!

Konzervatív szempontból a demokrácia beletörődés egyfelől a politikai részvétellel szembeni születési, vagyoni, jövedelmi, műveltségi, nota bene nemi cenzus irrelevanciájába, másfelől az így létrejött választói tömeg többségi akaratának érvényesülésébe. Ez nem ok arra azonban, hogy ne lássuk a tömeg, különösen pedig az óhatatlanul manipulált tömeg – a közvélemény – megértésének korlátosságát már nem túl bonyolult politikai kérdésekben is.

A tömeg és a demagóg közötti szenvedélyes viszony kétezer-ötszáz éves téma a nyugati bölcseletben, tehát nem mondhatjuk, hogy ne ismernénk minden lényeges ága-bogát – de mégis visszatérően reprodukáljuk, és vele azokat a problémákat, amelyeket ez az egyes ember, a műveltség, a civilizáció, az erények, a szabadság stb. szempontjából jelent.

Nem lehet szabadságról, erényekről, civilitásról beszélni, ahol a tömeg manipulált akarata szabadon érvényesül. A nyugati civilizáció normái ledőlnek, a verbális, majd a fizikai agresszió beférkőzik a mindennapokba, a politikai pozíciókat barbárok veszik át, akik a cinikus társutasok asszisztálása mellett rafináltan mozgatják a tömeggé szervezett proletárok alantas ösztöneit. Magyarország ma.

Mindig felvetődik a kérdés persze, hogy meddig hajlítható az emberi természet és mikor fog visszacsapni, mert nem bírja már a normák általi húzást. Nem lehet ezt megmondani. A politikai vezetőknek és a társadalom elitjének éreznie kell és/vagy kellő bölcsességgel be kell látnia, mi az a pont, amelyen túl egy nemzeti kultúra és sorsközösség integritása sérülhet, mert a leszakadás tartóssá válhat a népesség túl nagy részében. Akkor ezek többé már nem fogják elfogadni az elit vezetését, szembefordulnak a – tegyük fel, mégoly őszintén képviselt, produktív – normákkal, erénnyé válik a tömeg prosztó nyelve, követendővé a szegényes értékrendje, divattá válik a normaellenesség, felmagasztaltaik a műveletlenség legnagyobb közös osztója: a bulvártól a mulatós zenén és a wellness-en át a napi korrupcióval kibélelt, revansista nemzeti mítoszokig húzódó kispolgári világ. Olyanok is lefelé fognak nivellálni az új helyzetben, akik korábban felfelé – a civilitás felé – törekedtek. A tahóság, a “csakazértis” mentalitás, a tömeg lázadása áttöri a politikai gátakat és hinti a konkolyt, amerre jár a nyilvánosságban.

A nemzet ilyen romlásában az egyik első fázis – láttuk – a jellemzően (finoman fogalmazva) sajátos pszichés konstitúcióval megvert, amorális, voluntarista politikusok rátalálása a tömeg elkészítésének fortélyára; a második pedig minden olyan féknek, ellensúlynak és gátnak a felszámolása előbb a politikai rendszerben és a politikai kultúrában, majd a társadalom egyéb intézményeiben, amelyek a civilizációt képviselik. Elsődleges politikai eszközük ehhez a manipulált demokrácia és a “népszuverenitás” képviselete, a törvényhozás. Ezért én elengedhetetlennek tartom, hogyha majd Isten és a józan ész segítségével sikerül túllépnünk a magyarság mai válságán, akkor az egyik első intézkedésnek a felsőház felállításának kell lennie, amelyet alkotmányos kérdésekben egyenrangúvá kell tenni a képviselőházzal.

A felsőház (szenátus) pártoktól független, szakmai, tudományos, gazdasági, önkormányzati, egyházi és egyéb szervezetek (bevett intézmények) delegáltjaiból, részben élethosszig tartó, a jelenben vagy a múltban betöltött funkcióból adódó vagy személyes jogosultságok alapján feltöltött (arisztokratikus, intézményi), kisebb részt a választók közül sorsolt képviselőkből álló szerv. A súlya egyenrangú az alsóházéval (képviselőház) alkotmányos, legalább jelentős költségvetési és elhanyagolható policy kérdésekben. Ha ezt a gátját nem hozzuk létre a manipulált népakaratnak, akkor jóval kisebb esélyünk lesz visszanyerni – pontosabban elnyerni – politikai közösségünk stabilitását. Az alkotmány nem gyerekjáték, de a mai hatalmi közeg azzá tette. Meg kell akadályozni, hogy ilyen a jövőben előforduljon.

A tekintélyelvűség árt a gazdaságnak

0

A demokrácia az egész világon kockán forog, és nem kizárt, hogy a gazdaság is – írja a The Conversation független brit portál az „Árt-e a tekintélyelvűség a gazdaságnak – kérdezzék meg Venezuelát, Magyarországot, vagy Törökországot” című, több tanulmányra épülő cikkében.

A Freedom House jelentése szerint a világ 195 országából 71-ben hanyatlottak az elmúlt években a demokratikus intézmények. A visszacsúszásra általában jellemzőek az olyan választott vezetők, akik növelik végrehajtó hatalmukat, miközben gyengítik a törvényhozást és az igazságszolgáltatást, csökkentik a sajtószabadságot és kevéssé versenyszerűvé alakítják a választásokat. A kutatások kimutatják, hogy a kormányzati intézmények ilyen erodálódása nem csupán a demokráciában tesz kárt, hanem a gazdaságot is megsebesíti. A tudósok Venezuelát, Magyarországot és Törökországot vizsgálták, és megállapították: mindháromban problémák mutatkoznak a gazdaságban, amióta a megválasztott vezetőik az elmúlt években egyértelműen tekintélyelvűvé váltak.

Az ország stagnált, amióta Orbán Viktor egyre antidemokratikusabbá vált

A cikk ismertette Venezuela és Törökország súlyos aktuális gazdasági gondjait, Magyarországról pedig ezt írta: „Az ország stagnált, amióta Orbán Viktor egyre antidemokratikusabbá vált. A 2014-es választás óta, amikor igazán megszilárdította a hatalmát, a növekedés drámaian lelassult, a 2014-es 4 százalékról 2016-ban 2 százalékra. A világbank előrejelzése szerint a magyar gazdaság tovább zsugorodik 2020-ig és azután is.” A tekintélyelvű gazdaság nem mindig árt a gazdaságnak, példa erre Kína és Szingapúr, de ezek az országok soha nem is voltak demokratikusak. Amikor azonban egy korábban demokratikus állam válik tekintélyelvűvé, az a gazdaságra is negatív hatással van.

Ez azért van így, mert a demokráciákban a gazdaságpolitikának a különböző szakértők, valamint a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közös „termékének” kell lenni, és még további, független intézmények, például a nemzeti bankok is segítik a gazdaságpolitikai döntések kidolgozását. A törvényhozók különféle módokon ellenőrzik a vezetők impulzív döntéseit, és a végső döntés a különféle ágak közötti tárgyalások eredményeként jön létre. Amennyiben a törvényhozás nem tudja már hatékonyan gyakorolni ezt a funkcióját, mert visszaszorították a hatalmukat, mint Venezuelában, vagy Törökországban, illetve mert a parlamentet a kormányzó párt uralja, mint Magyarországon, nemigen áll rendelkezésre eszköz ahhoz, hogy megakadályozzák a tekintélyelvű vezetőket a gazdaságra nézve ártalmas, rossz döntések meghozatalában.

A törvényhozásnak azért is fontos szerepe van a gazdaságpolitika kidolgozásában, mert különböző pártokból álló képviseleti testületek, és a parlament az a csatorna, amelyen keresztül az emberek és a társadalmi csoportok követelményeket támaszthatnak a vezetőkkel szemben. Amikor a tekintélyelvű vezetők kiszorítják az ellenzéki pártokat, az állampolgárok csakis az utcán juttathatják kifejezésre elégedetlenségüket. A társadalmi nyugtalanság növelheti a gazdasági bajokat, különösen, ha erőszakossá válik. A zavargások rombolást okozhatnak a fizikai infrastruktúrában, menekülésre késztethetik az embereket, emiatt a feladatokat nem végzi el senki, kritikus pozíciók üresen maradnak.

A demokratikus visszacsúszás csökkenti a külföldi befektetést

A nemzetközi piacok sem kedvelik ugyanis a társadalmi nyugtalanságot, és amennyiben a tüntetések sokáig tartanak, vagy a kormány erőszakkal lecsap ezekre, a befektetők általában menekülnek. Ám a befektetők már akkor is idegeskednek, amikor a választott vezetők tekintélyelvűvé válnak: mindhárom vizsgált országban a bizalomvesztés miatt jelentősen csökkent a közvetlen külföldi befektetés: Venezuelában a csökkenés a cikk szerint 2013 óta 66, Magyarországon 300 százalékot tett ki. Ennek egyik oka az, hogy a befektetők attól tartanak: a kormány elkezdhet a profitot csökkentő módon beavatkozni a tevékenységükbe, ez ugyanis a tekintélyelvű jobb- és baloldali vezetők közös stratégiája. Magyarországon például „a tavalyi választások óta Orbán Viktor pártja megerősítette a kormány ellenőrzését a nagyobb energiacégek felett, átvette a közműveket, és egyre erőteljesebben ellenőrzi az országban működő külföldi cégeket is” – írja a szerző.

A kutatások kimutatták: egyetlen olyan tényező létezik, amely lehetővé teszi a gazdaság virágzását a demokrácia hanyatlásának körülményei között is, ez pedig az, ha a független törvényhozásban működő pártok vannak jelen. Ez a helyzet például a Fülöp-szigeteken. Mi több: a hatalom megosztása a törvényhozókkal fellendíti a gazdaságot, és végső soron elősegítheti, hogy ezek a tekintélyelvűségre hajlamos vezetők tovább hatalmon maradjanak – írja a szerző.

Ara-Kovács Attila

Anne Applebaum: Szabályozni kell a közösségi médiát

0

Ezt írja a Washington Postban Anne Applebaum híres amerikai történész és újságíró. A cikkét annak ismertetésével kezdi, hogy pár napja egy független hírportál, a ProPublica egyszer csak észrevette, a Facebook titokban használhatatlanná tette azt az eszközt, amelyet a hírportál már egy éve arra használt, hogy a politikai hirdetési kampányokat nyomon kövesse. A böngészők kiegészítése felismerte a politikai hirdetési kampányokat és adatokat gyűjtött a célközönségről is.

A Facebook egy évig elfogadta a ProPublica üzeneteit a javítandó hibákról, aztán egyszer csak úgy döntött, hogy nem kér többet belőlük. A ProPublica egyik szerkesztője szerint nyilván nem akarják, hogy információ legyen a politikai hirdetések célközönségéről.

A Facebook aztán szintén pár napja egy saját eszközzel került be a hírekbe, ez az app részletesen tájékoztatja a céget arról, hogy az emberek mire használják a telefonjaikat. A Facebook azzal mentegette magát, hogy az új eszköz használói pontosan tudják, miről van szó, még fizettek is érte havi 20 dollárt. Ez nem győzte meg az Apple-t, amely letiltotta ezt a telefonjairól.

Anne Applebaum szerint mindkét eset azt mutatja, hogy ma már nem mi döntünk az információs hálózat szabályairól. Nem az állampolgárok, nem a törvényhozók döntenek arról, hogyan gyűjthetnek a tech cégek adatokat és hogy azok ennyire lehetnek nyilvánosak. A cégek maguk döntenek mindenről.

Ez azért rendkívül fontos, mert ma már a legtöbben a közösségi médiából tájékozódnak, ennek alapján alakul a véleményük a politikáról, a gazdaságról, vagy akár a gyógyszerekről. A közösségi média erősíti a széthúzást, a szembenállást, a szenzációs híreknek kedvez a megalapozottakkal szemben és tönkretette a hagyományos helyi és oknyomozó újságírás gazdasági modelljét.

A közösségi média meghatározó cége a Facebook, hiszen még az Instagram és a WhatsApp is az övé, de hasonló monopólium a Google is az internetes keresés területén, ráadásul az övé a YouTube, amely a videómegosztás domináns cége.

Ezek a cégek mind a saját szabályaik szerint működnek

Ők döntenek arról, hogyan gyűjtik az adatokat és kik láthatják azokat. Még arról is ők döntenek, mit cenzúráznak.

Anne Applebaumnak erről a 1920-as és 1930-as évek jutottak eszébe, amikor szintén egy új információs technológia terjedt el, a rádió. Ez komoly kihívást jelentett a kor demokratikus kormányainak, a rádió korai sztárjai között ott volt Hitler és Sztálin is. Erre volt válasz például a BBC, a közszolgálati rádió és a sugárzási engedélyek megadásának szabályozása.

Szerinte a közösségi médiát is szabályozni kellene, hogy ne csak a tulajdonosokat szolgálja, hanem a társadalmat, a demokráciát. Ez persze nem jelenthet cenzúrát, de szerinte a közösségi médiában ugyanúgy szabályozni kell az átláthatóságot, a versenyt, az adatok és a magán szféra védelmét, mint más területeken.

Például ugyanúgy kellene szabályozni az internetes hirdetéseket, mint a televízióban, hogy az emberekkel közöljék, mi hirdetés. Korlátozni kellene a névtelen információterjesztést is, a Facebookon valószínűleg sokkal több az anonim, hamis felhasználó, mint azt a cég elismeri.

Mi lesz a választások tisztaságával?

Anne Applebaum hangsúlyozza: ha ezt nem tesszük meg, sőt, meg sem próbáljuk, nem tudjuk majd garantálni a választások tisztaságát és a közszolgálat tisztességes voltát. Hosszabb távon enélkül nem lesznek működőképes demokráciák.

A “közérdek” veszélyes értelmezéséig jutottunk

0

Orbán a közérdekre hivatkozva kormányrendeletben tiltotta meg az új fideszes médiaholding versenyhivatali vizsgálatát. A versenytörvény 2013-as módosítása kimondja: a kormány felhatalmazást kaphat arra, hogy az engedélyköteles összefonódást rendelettel közérdekből – így különösen a munkahelyek megőrzése, az adott ágazat nemzetközi versenyképességének megerősítése, az ellátás biztonsága érdekében – nemzetstratégiai jelentőségűnek minősítse.

Demokráciában demonstratívan pártszempontokat szolgáló sajtóbirodalom, amelyet ráadásul közpénzek felhasználásával hoztak létre, eleve elképzelhetetlen lenne. Az ilyen sajtó és a demokrácia kizárják egymást. De ami itt van, az már régóta nem is demokrácia. Hogy mégis annak nevezik, az döntően éppen a most használt fordulattal lehetséges: mert a demokráciát olyan érdeknek – a “közérdeknek” titulált magán- és csoportérdeknek – veti alá a nemzet vezére, amely bevallottan túlmutat a demokrácián.

Közérdek válhat még bármiből

A “közérdek”, a nemzetstratégia és a nemzetbiztonság döntően szinonim fogalmakként, a demokrácia pedig ezek bunkósbotjaként kerül szembe a liberalizmus és a jogállam maradékával. A előbbiekbe az elasztikusságuk (gumifogalom voltuk) miatt bármi belé képzelhető, amit Orbán nem szégyell. De ha – mint most – közérdek a pártsajtó hegemóniája, azaz választók zavartalan pártcélú manipulálása, akkor ez nem demokrácia, hanem pártállam. Pontosabban, mivel párt nincs, csak a vezér és köre, ezért autokrácia. És közérdek válhat még bármiből, az olvasó fantáziájára bízom. A rossz szellemű Boross ex-miniszterelnök például leplezetlenül nyilas tempóban a “nemzetietlen” kultúrmunkások kirekesztését és egzisztenciális ellehetetlenítését nevezi annak. A jogállam ma addig tart, amíg az önkény érdeke engedi. De nemsokára az élet is tarthat csak eddig.

A magyar választók többségének fogalma sincs ennek a fordulatnak a veszélyeiről; arról, hogy precedensszerűen megnyitja az utat akár egy durva diktatúra előtt. Ha a demokrácia létjogosultsága abból áll, hogy ráüsse a pecsétet a jogállam nemzeti jelszóval való kivéreztetésére, az egyformán a demokrácia, a jogállam és a nemzet valós értelmének kiforgatása és a szavak abszolút elértéktelenedésére utal. A magán- és hatalmi érdekek közérdeknek, a közérdek nemzeti érdeknek való beállítása, az eleve manipulált demokrácia felszívódása ebben a dekódolhatatlan, csak a Vezér által megfejthető nemzeti érdekben, azaz a nemzet és érdekének önkényes értelmezésében, végül – ami egyedül várat még magára – a neki való “ellenszegülés” kriminalizálása az emberi történelem legsötétebb lapjait idézi. Orbán nem áll távol attól, hogy a sötétség új lapjait nyissa meg a történelmünkben az övéi kollaborációjával, a választói ostobaságától kísérve és régen látott emberi szenvedések rémét a falra vetítve. Kétségbeesni nem kell. Komolyan kell venni, ami itt folyik.

Reménykedjünk, hogy a komoly idők végül felszínre dobják azokat is, akik komolyan szembenéznek velük túl az utóbbi tíz év percpolitikusain és a Schiffertől Karácsonyig terjedő bohócellenzéken. Most már tényleg ideje lenne.

Béndek Péter

A demokráciából a bunkóság uralmába

2

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az alkotmányos rendszerek nem az ember gátlástalan önkifejezésének szavatolására jöttek létre, hanem éppen az ember önkifejezésének kordában tartására. Az uralmon lévők korlátozása azért kirívóan fontos az alkotmányosság szempontjából, mert az ő önkifejezésük (ideértve a zsarnoki hajlamaikat) a legveszélyesebb a politikai közösségre nézve, de valójában az alkotmányos-republikánus rendszerek a mindenkiben lappangó (a többségben türelmetlenül lappangó) bunkóság (filozofikusabb nevén: a szenvedélyek) kordában tartására szolgálnak.

A demokrácia mint a többség (bunkóságának) korlátozatlan uralma ezért a lehető legnagyobb veszélyt jelenti a közjóra. A gátlástalan demokrácia és a közjó olyan házastársak, akik a nászéjszakán kipróbálták egymást, mert valakik úgy gondolták (és visszatérően úgy gondolják), így lesz jó, de utána már csak a marakodás marad. Az emberek szervezetlen számossága (a nép) alkalmatlan a közös produktív cselekvésre, a szervezett számossága (a tömeg) pedig az urai önös hajlamait hivatott kiszolgálni, és ezért nem lehet produktív. A konzervatív ember nagyon helyesen igyekszik a közösségi élet mindkét aspektusát semlegesíteni, ha nem tudja a politikában, akkor legalább a magánéletében.

A liberális demokrácia mai válságának egyik oka a nyilvánosság “szerkesztetlenné” válása

Úgy vélem, az egyedül “közjóképes” demokrácia – a liberális demokrácia – mai válságának a jövedelmi elégedetlenség mellett a másik oka a nyilvánosság “szerkesztetlenné” válása, azaz a primitív, tömegtudás (azaz a bunkóság) szabad cirkulálása, amit a nacionalista trollpolitikák kihasználnak, manipulálnak ill. Magyarországon totalizálnak. A demokrácia mai válságának egyik oka tehát a tömeg szellemi aktivizálódása, újabb kiszabadulása az ellenőrző intézményrendszerből (amely kiszabadulás a kereszténység levetkezésével kezdődött, a balos materializmussal és a vágykiélés progresszivista átmoralizálásával folytatódott és ma legpregnánsabban éppen a “nemzeti”-biologizáló lényegű protonáci formáját élvezhetjük), ennek következtében a mai politikai állapot pedig nem más, mint a tömegember színvonalának sokadik uralmi ciklusa. És nem az utolsó. A tömeg nem javítható ebből a szempontból sem, változó körülmények között mindig újratermelődik. Egy ettől különböző, de megoldatlan probléma a tartósan jó kormányzás mikéntje.

Ám a demokrácia hagyomány, intézmények, tudás és ezért bizonyos elitizmus nélkül, az ostobaság és a gátlástalanság elszabadulásával utoljára éppen azok ellen fordul a legélesebben, akiknek az indulatai mozgatják. Egy Bayer, egy Szentesi Zöldi, egy Kövér, vagy a kifinomultabb cinikusok, mint Gulyás miniszter, Rétvári államtitkár stb. ugyanúgy ennek – az x-edszerre megélt – jelenségnek, a proaktív tömeg bunkóságának a követei és egyszersmind vámszedői, mint az analogikus alakjaik voltak a XX. század totalitárius rendszereiben, de a jelenség legalább a hanyatló ókori Athéntól és a római köztársaságtól datálódik. A politika lényegi kliséi valójában ciklikusan ismétlődnek, minden”haladás”, meliorizmus, felvilágosodás lepattan róla, mert tömeg mindig lesz, csak a pozíciója és gerjedelmei tárgya változik: ma ez utóbbi éppen az identitás, ami persze nem más, mint az önfelfogás értelmen inneni tartománya és (a történelem folyamán) x-edik tárgya. Ráadásul, jellemző módon, ezt az indentitást is előre elkészítik a fogyasztói számára az ügyes hatalomtechnikusok. Tough luck, magyars.

Béndek Péter

A koordináció nem csapda, hanem vészhelyzeti kényszermegoldás

Azt írja Cserhát István, hogy a pártok közötti koordináció nem igazán jó megoldás, mert a választóknak miatta le kell mondaniuk saját akaratuk érvényesítéséről. Azt is hozzáteszi, hogy ezzel sérül a demokrácia.

Sőt, ez szerinte a demokrácia elárulása. “A koordináció alapvetően ellentmond a demokrácia lényegének és céljának. A koordináció leszűkíti a választók választási lehetőségeit az egyes választókerületekben. … Ebben az esetben nem tudjuk kifejezni valós és önálló akaratunkat. Egy olyan szituációba kényszerülünk, ahol a megszoksz vagy megszöksz elv érvényesül.”

Még azt is kifogásolja, hogy “a Fidesz-KDNP politikai vereségéért vívott ellenzéki küzdelem prioritást élvez a demokratikus értékek rovására”.

Nos, szerintem ez félreértés, több szempontból is

Először is, az ellenzéki választók többsége a koordináció miatt nem mond le akaratáról, mert főleg azt akarja, hogy az Orbán-rendszer szűnjön meg, minden más pedig másodlagos a számukra.

A koordináció persze kényszermegoldás. A Fidesz alakította át úgy a választási törvényt – mint arra Cserhát István is utalt -, hogy a pálya nekik lejtsen. Nem lenne szükség koordinációra, ha nem törlik el a kétfordulós választási rendszert, hogy a többi sunyi módosításról, például az egyéni körzetek átszabásáról, a levélszavazásról stb. már ne is beszéljünk.

Hogy a koordináció nem tökéletesen demokratikus? Ha így is van, tudomásul kell venni, hogy a lényeg a diktatúra kiépítésének a megakadályozása és ehhez teljesen indokolt akár olyan eszközök használata is, amelyek rendes demokráciában nem számítanának tökéletesnek. Diktatúrát akár még puccsal, lázadással, forradalommal is helyes megdönteni, még ezek is a demokrácia visszaállítását szolgálhatják.

A lényeg azonban, hogy a koordináció és ennek eredményeként egy esetleges ellenzéki választási győzelem csak az első lépés lehet a demokrácia helyreállításában. Aminek aztán része lesz egy új, demokratikus, arányos, kétfordulós választási törvény elfogadása és egy új, már tiszta és koordinációt nem igénylő választás kiírása. Ahol aztán tényleg mindenki arra szavaz, akire akar.

A hatalomváltás eleganciája

0

Angela Merkel elkezdi előkészíteni kivonulását a negyedik kancellári ciklusa után. Egy pillanatra ízlelgessük: három teljesen kitöltött kormányzati mandátumot követően, a negyedik széria elején egy demokratikusan megválasztott vezető felismeri, hogy ideje átadni a helyét – írja véleménycikkében Feledy Botond a pozsonyi Új Szóban.

(…) Valahol a demokrácia szépsége, hogy háború, palotaforradalom, elcsalt választások és egyebek nélkül lehet vezetőt cserélni. Közép-Európában egyelőre nem érezni, hogy mindig ilyen „könnyen” lemondanak a hatalomról. Ez részben azért is van, mert a német CDU – bár óriási nyomot hagy rajta Merkel – mégsem vált eggyé a kancellár asszonnyal. Az euróválságtól a migrációs kérdésig mindig volt belső ellenzéke is, ahogy az természetes egy nagy néppárt esetében. Ezek a jelzőrendszerek működtek most is, sikeresen, és megértették Merkel környezetével, hogy ideje előkészíteni az utódlást: ez valahol racionális lépés, hiszen arról szól, hogy a 2021-es szövetségi választásokon a CDU egy addigra már felépített, új és erős jelölttel indulhasson.

Érdekes, hogy mennyire ritkán tudjuk azt Közép-Európa felől értékelni, amikor normálisan működnek a demokratikus rendszerek.

Hogy Donald Trump elnök ellen vizsgálat folyik, mert a fékek és ellensúlyok rendszerében kinevezhető egy ilyen különleges ügyész, nem sokkal az elnök beiktatása után is. Hogy a sikeres, a hatalmat több mint egy évtizeden át vasmarokkal irányító Merkel végül lemond arról, hogy újrainduljon a pártelnöki tisztért. Ezzel megelőzi, hogy belső feszültségekhez és felesleges pártbeli konfliktusokhoz vezessen az utódlás kérdése.

(…) Trump és Merkel eltérő generációhoz tartozik. Nem lehet 15–20 évnél többet úgy eltölteni hatalmi pozícióban, hogy az ne gyakoroljon hatást a pszichére. A CDU (és más pártok) számára is a legjobb, ha a kiszolgált embereit megtartva, esetleg nemzetközi pozíciókba helyezve békésen fejlődik és változik tovább, nem pedig pártszakadásokkal operál. Lehet, hogy Merkelt is viszontlátjuk még valamelyik nemzetközi intézménynél, ahogy például Tony Blair is a diplomácia felé kanyarodott. De mindenekelőtt a párton belüli hatalomváltás eleganciáját kellene megtanulnunk.

De hát a másikak is loptak!

Vitatkozunk a régi ismerőssel, aki csöppet sem bánja, hogy az van, ami lett. Ő is látja, hogy – így fogalmaz – vannak visszásságok, neki sem tetszik, hogy kettészakadt és gyűlölködővé vált az ország, de azt mondja, hogy ennél jelenleg nem lát jobbat. Az ellenzék béna és töketlen, megérdemlik, hogy így alázzák őket. És különben is teszi hozzá, amíg tehették, ők is loptak.

Ezen nincs mit vitatkozni. Ellenzéki szimpatizánsok egyre többet és egyre többen beszélnek arról, hogy a parlamentben ülő ellenzék a Fidesz rendszerének a része. A Fidesz akaratából létezhet, csak a túlélésre hajtanak, addig vannak, ameddig Orbánnak ez érdekében áll.

Árnyalnám a diagnózist. Szerintem ugyanis egy dolog az, hogy milyen az ellenzék. Hogy tényleg a Fidesz tartja őket kirakatnak, hogy lehessen mutogatni a világ felé: nálunk demokrácia van. Nézzétek, ott ül az ellenzék a parlamentben, elmondhatja a véleményét, szidhatja a kormányt és a miniszterelnököt. Még újságja is van, tévéje és rádiója. Nem sok, de a semminél látszólag több.

Lehetne tényleg jobb ellenzékünk. Valódi, teszem azt. (Ha van olyan ellenzéki párt, politikus, akinek nem inge, ne vegye magára).

De akármilyen az ellenzék, lopni, a másét elvenni, akkor sem szabad. Nemcsak anyagi javakról beszélek, hanem a megfoghatatlan, és ezért sokak számára értéktelen dolgokról. A szólás szabadságáról például, a független bíróságról. Vagyis egy olyan jogállamról. ahol az állam nem szól bele abba, amihez semmi köze. Nem akarja megmondani, hogy ki a jó író, sem azt, hogy milyen szakokat tanítsanak az egyetemen.

Akkor sem, ha nincs számottevő ellenzék, ami meg mégis, az is olyan, amilyen.  Ha én egy felelőtlen fickó vagyok, és a lakásom ajtaját elfelejtem kulcsra zárni, akkor sincs joga senkinek bemenni és elvinni onnan mindent, ami mozgatható. Ha nem veszek riasztót az autómba, az nyilván meggondolatlanság a részemről, de ez nem jogosít fel senkit arra, hogy ellopja az autómat. Akár van benne riasztó, akár nincs, az én autóm nem a másé.

Példabeszéd. Hogy az ellenzék alkalmatlansága és gyengesége, senkit sem jogosít fel arra, hogy diktatúrát vezessen be az országba. Felszámolja a jogállam intézményeit, lerombolja az oktatást és az egészségügyet, hazugsággyárrá alakítsa a tájékoztatást. Kormányzásra kaptak felhatalmazást az urak annak idején. Arra, hogy jobbá, szebbé tegyék az országot, és nem arra, hogy a saját érdekeiknek rendeljék alá.

Azért, mert jelenleg nincs aki az útjába álljon, még nem muszáj buldózernek lenni.

FRISS HÍREK

Nem dupláztá...

Elkapták a m...

Orbánabb Orb...

Dízeltilalom...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK