Az összes rohanás, idegeskedés, tömeg, lökdösődés és a Karácsony szellemével ellentétes negatív élmény után (mert ne tagadjuk, ez is kötődik ehhez az ünnephez!), elérkezik az a pont, – a délután, az este–, amikor már mindenki lenyugodhat, s kezdődhet az ünneplés. Persze – s ez saját tapasztalat is – sokszor ilyenkor jön ki a megelőző napok sok-sok feszültsége, a felgyülemlett fáradtság, s elég egy apró szikra, amely feszültséget gerjeszthet és vitát robbanthat ki. Szerencsére ennek az ünnepnek a szelleme nem engedi a negatívumokat eluralkodni – jöhet tehát az ünneplés!
Nincs még egy olyan ünnep a világon, amely ennyire – hogy úgy mondjam – ökumenikus lenne, mint Karácsony. Az, hogy a keresztények számára ünnep, az természetes, de a más vallások ortodox követőit leszámítva gyakorlatilag az egész keresztény és nem kis részt a nem keresztény kultúrkörben is elterjedt szokás megünneplése. Mert Karácsony már elsősorban nem Jézus megszületéséről, hanem az élet legfontosabb dolgairól, a szeretetről, az együttlétről, a meghittségről szól (vagy kellene, hogy szóljon).
Azt hiszem a mi családunk megtestesíti azt, ahogy ma a legtöbben viszonyulnak, kezelik ezt az ünnepet , mégpedig „ökumenikusan”. Vannak ateista és hívő tagjaink, van, aki ilyen, s van, aki másmilyen szokásokat hozott otthonról. És mégis, nekünk sikerült – legalábbis remélem, hogy jól látom – az olvasztótégely receptjét követve kialakítani egy mindenki számára örömteli Karácsonyi „rutint”.
A legtöbb amit kívánhatok az az, hogy az odáig vezető göröngyös út után, Önöknek is legyen „ökumenikus”, olvasztótégelyes, családias, békés Karácsonyuk! Hozza el Önöknek azt a Jézuska, az Angyalkák, az ilyen vagy olyan Télapó, vagy akár csak mi, az emberek!
