Kezdőlap Címkék Tanár

Címke: tanár

Tanárok és fizetések

Hát itt van megint. A téma. A tanárok fizetése. És megy ám a szöveg éjjel nappal meg persze minden hullámhosszon, hogy ez az EU hibája, mert ha az EU nem ad pénzt, illetve… khm… „továbbra is visszatartja, ami nekünk jár” (ebből főleg a „jár” a röhejes, mert azt a pénzt az EU önként adja nekünk), akkor sajnos, tárja szét kezét az illetékes, szegény tanárok nem kapnak fizetésemelést.

Azon persze csodálkozunk páran, hogy a gonosz Gyurcsány, aki mindenkit sanyargatott, hogyan tudott az oktatásra több pénzt fordítani GDP arányban egykoron, mint Orbánék ma, holott az EU erre egy árva fityinget sem adott Gyurcsányéknak.

Németországban is sokkal jobb a tanári fizetés, még relatíve is, pedig ők nettó befizetők, azaz nem hogy kapnának az EU-tól pénzt, hanem még adnak is neki, és mégis. Mindez ellenére. Ezek szerint csak nálunk létezik az az erősen negatív kicsengésű jelenség, hogy az ország saját pénzéből nem tudja fizetni a tanárait. Ahhoz külföldről plusz pénz kell neki. Legalábbis ezt hazudozzák a regnálók hazudozói, akik közé azon az oldalon szinte mindenki beletartozik.

A tanári fizetést tekintve vannak, akik állandóan azzal zargatják a jónépet, hogy az értelmiség különböző fajtái közül (kártékony, hasznos, futottak még kategória) a tanárokat kellene a leginkább megfizetni, mert akkor a legjobbak választják a tanárságot, és így a jövőt biztosító fiatalság maximális felkészítéssel érkezik ki az életbe, hogy megkezdje gyarapító és jobbító munkásságát mindannyiunk üdvére és hasznára.

Vannak persze, akik nem így gondolják. Ezek általában politikusok, azaz ne várjunk tőlük sokat észbelileg, így aztán a tanároké a legalacsonyabb értelmiségi fizetés azzal a mindent elsöprő indokkal, hogy hosszú a nyári szünet. Ebből következően tanárnak csak azok mennek, akik sehova máshová nem jók, ráadásul lusták, mert azt hiszik, hogy a kéthónapos pihenő révén ott majd nem kell sokat dolgozni.

A fenti két csoportból az elsőbe a társadalom legnagyobb elméi tartoznak. A másodikat nem minősíteném, talán csak annyit, hogy a megnyilvánulásaikat tekintve valószínűleg mind utálták az iskolát, és ma is büszkék arra, hogy majdnem megbuktak matekból. A probléma sajnos az, hogy kellemetlen módon az utóbbiak kezében van a hatalom, és ők állapítják meg a tanári fizetéseket is, ha pedig emiatt lenne némi renitenskedés, rendőri felügyelet alá helyezik a teljes oktatási rendszert. Meg is tették, ahogy kitalálva lett, így aztán az ott dolgozók csak egyet tehetnek: „Igenis, értettem törzsőrmester úr!

Az állam által meghatározott fizetések megállapításhoz az kell, hogy a megállapító fel tudja mérni a helyzetet, és racionális alapon tudjon dönteni. Az sem árt, ha vannak információi, és azokat helyesen értékeli. Ez utóbbi nálunk sajnos nehézségekbe ütközik, lásd például a miniszterelnök (a magyar miniszterelnökről van szó) helyzetértékelését, amelyről magam is írtam már, de nem lehet elégszer ismételni, hogy minden olvasó lássa, mekkora ismeretanyaggal és észbeli képességgel bírnak azok, akik döntenek:

Orbán szerint „…a sikeres felzárkózás három legismertebb példája Dél-Korea, Finnország és Írország esete. Ezek a példák nemcsak azt mutatják, hogy lehetséges belépni a fejlett országok csoportjába, de azt is, hogy nem csak egy kizárólagos úton. Dél-Korea az iparfejlesztésre, Finnország a gazdasági szerkezetváltásra, Írország pedig a tőkebeáramlásra fókuszált”.

A magyar miniszterelnök sajnos nem tudja, és még sajnálatosabban nem mondták meg neki, hogy egészen véletlenül pont ebben a három országban kiemelkedően jó az oktatás, az ottani diákok ragyogóan szerepelnek a felméréseken, és ezek hárman kifejezetten arra fókuszáltak, amiről a mi miniszterelnökünknek fogalma sincs. A tanítás minőségére. A felzárkózásuk okainak 90 százaléka ebből származik.

Az persze magától értetődik, hogy a „munkaalapú” társadalmat építgetők inkább szalagmunkásokban gondolkodnak, mint egyetemi tanárokban és a saját, őket szolgaian kiszolgáló „értelmiséget” az általuk alapított, jól kistafírozott és az előírt, rigorózusan betartandó elveket a hallgatók agyába beégetni képes intézményben (Matthias Corvinus Collegium) vagy intézményekben (+ Pázmány Péter Katolikus Egyetem) állítják elő. Az a sokak számára szomorú tény, hogy ebből sohasem lesz tudás alapú társadalom, egyáltalán nem érdekli őket. Attól még hatalmon maradnak, sőt ez az egyik feltétele a hatalmon maradásuknak, ezért, ha ők maradnak hatalmon, biztosan ezt a politikát fogják folytatni. Következmény: továbbra is távcsővel nézhetjük Ausztria hátát az akkugyárainkkal, amelyek energiaellátását orosz gázzal üzemeltetett erőművekből biztosítjuk. Jóban is kell lennünk Putyinnal, Erdogánnal, de még a bolgárokkal is, nehogy elzárják a gázcsapot, mert akkor nekünk végünk. A diverzifikácó nyilván hiányzott a kormányzók szótárából, mikor még volt erre pénz, és meg lehetett volna valósítani. De az a pénz sajnos másra kellett. Ma már tudjuk, mire.

A számokat illetően:

  • ha az idén év végére érvényes tanári bruttó átlagfizetést 500 000 forintban határozzuk meg, és figyelembe vesszük az inflációt, akkor Orbánék 13 éves regnálása alatt a tanári átlagfizetés 64 százalékkal nőtt. Ez évi kb. 3,9 százalék növekedés, ami azért nagyobb, mint a nyugdíjak növekedése, a nyugdíjak ugyanis csak az infláció mértékével növekedtek, vagyis nem növekedtek 13 év alatt semmit. Természetesen mondható, hogy a 13. havi nyugdíj azért csak valami (egyszeri 8,3 % plusz), ám sajnos ez sem annyira plusz, hanem sokkal inkább a Gyurcsány által végig fizetett 13. havi Orbán általi ellopásának a 10 év utáni abbahagyása. Ebből következően mondható, hogy a tanárok ugyan rosszabbul jártak, mint a többi értelmiségi, de jobban, mint a nyugdíjasok! Azaz a nyugdíjasoknál nem járt rosszabbul senki. Még a tanárok sem!
  • Magyarországon 75 ezer pedagógus dolgozik az általános iskolákban, több mint 33 ezren a technikumokban, gimnáziumokban és szakgimnáziumokban, majdnem 31 ezren az óvodákban. Ez összesen 139 000 fő. Ha átlagban mindegyiknek 40 %-kal emelnénk a bérét (az 500 000 forintos átlagfizetés így plusz 200 000 forinttal 700 000 forintra nőne), akkor az évi 333 milliárd forint plusz kiadást jelentene a költségvetésnek.
  • A magyar költségvetés éves főösszege kb. 39 000 milliárd forint, azaz a szükséges pénz ennek 0,8 százaléka. Nem mondhatni, hogy nagyon megrengetné a költségvetést.
  • A kormány januártól a tanároknak 10 % béremelést ígér. Ez évente a költségvetés 0,2 %-a, és az EU által most felszabadított, kb. 10 milliárd EUR = 3800 milliárd HUF összegből 45 évig lenne fizethető. Nem valami nagyvonalúak.
  • A Vodafone-ért a kormány által kifizetett 660 milliárdból két évig lehetne azt a 40 %-os tanári béremelést fizetni.
  • A Budapest Belgrád vasútvonal árából (eredetileg 750, de ma már inkább 800 milliárd forint) majdnem két és fél évig.
  • A kormány által megvenni óhajtott Liszt Ferenc repülőtér árát mostanában 1440 milliárd forintra becsülik. Erről inkább ne is mondjunk semmit.

A fentiek alapján megállapítható, hogy továbbra is nagy erővel folyik a hazudozás és a ködösítés annak érdekében, hogy a nép elfogadja, miszerint a pedagógus béremelést a gonosz Brüsszel, az ott áskálódó ellenzéki küldöttek akadályozzák. Az igazságnak olyan sok, érvekkel dolgozó hirdetője nincs, ezért az embereknek ismét csak (már megint!) érzelmek alapján kell dönteni.

Akkor pedig a FIDESZ győz. Ki hitte volna, emberek?

Tanár

A tanár, kérem, egy szükséges rossz. A szükség kiváltó oka, hogy a szülők sem a tudományokhoz, sem a művészetekhez nem konyítanak, lexikális tudásuk gyönge, pszichológiai képzettségük nincs, viselkedéskultúrájuk pocsék, erkölcsi szintjükről meg jobb, ha nem is beszélünk, rémes látni, hogyan idomítják azt a szegény gyereket.

A csak szülői nevelés több évezredes rossz tapasztalatait tekintve nem volt kérdés, hogy valamit tenni kell, ezért találta ki az emberiség a tanárokat, mégpedig pont úgy, ahogy a buszsofőröket, a csillagászokat, a mentőket, a kínai mosodásokat és még sok egyéb hasznos dolgot, hiszen az ember nem érthet mindenhez, nem káptalan a feje, meg aztán ideje sem lenne rá.

Tanárra tehát szükség van. Országa válogatja, mennyire.

Munkaalapú társadalmakban nem nagyon. Arrafelé a tudás messze nem hatalom, hanem elhárítandó veszély, mégpedig a regnálókra nézvést, akik szerint jobb, ha az oktatást a Belügy tartja kézben. A tanárság nem nagy erő, egy kéz elég hozzá, akkor a másikban ott lehet a gumibot.

Ilyen országban az alacsony fizetés miatt a leggyengébbek mennek tanárnak, mert az ott szokásos tanítási módszer általuk is elvégezhető: a rögzített tananyag órai ledarálása, otthoni bemagoltatása, másnap röpdolgozat, javítási minta, mit nem tudtál, elégséges, kész. Az igazán fontos dolgokat a lurkók majd megtanulják a templomban. Meg a munkahelyen. Ora et labora. A sorrend a lényeg, természetesen.

Ez a társadalom nem az agy sima működését megzavaró gondolkodást, hanem dolgos kezeket vár el mindenkitől. A fő cél a munka (ezt mintha régebben hallottuk volna már…).

Persze az ilyen társadalmakban sem mindenki fizikai dolgozó, szükség van valamiféle értelmiségre is. A rendszer ún. „tehetséggondozókban” neveli ki a hozzá maximálisan lojális, a hierarchiát szigorúan betartó, vezetői réteget. Értem? Jawohl, Herr General! Az, hogy a vezetők kiválasztása nem szakértelem, hanem lojalitás alapú, magától értetődik, a kontraszelekció meg ki a fenét érdekel, ha a jelölt jól tud bólogatni.

A kétharmadosan munkaalapú országokban, ahol a hatalom azt csinál, amit akar, az oktatási rendszert úgy alakítja át tantárgyilag, és juttatja egy részét a klérus, valamint alapítványok révén a saját tulajdonába, hogy az onnan kikerülők szemlélete neki kedvező legyen.

Ez az oktatási rendszer rendkívül takarékos, ennek következtében a tanárok fizetésemelését más, hasznosabb célokra lehet fordítani. A stadionépítés ugyan neccesnek látszik, mivel a meccs még mindig nem családi program, és a stadionra szükség sincs nagyon, mert az a nyolcszáz, uszkve ezer érdeklődő lelátó nélkül is elfér a gyep körül, viszont a Főnök hobbija tabu, megkérdőjelezni életveszélyes, és egyébként is tilos.

A tudásalapú társadalom nem ilyen. Náluk az értelmiségiek közül a tanárok vannak igazán megfizetve.

Nem véletlenül, mert az ottani vezetők szerint tanárnak a legjobb képességűeknek kell jelentkezniük, szerintük ugyanis az új nemzedékek képzettsége határozza meg az ország jövőjét. Az elvük az, hogy nem lehet mindig külföldi összeszerelő üzemek betelepülésére várni, ezért úgy gondolják, hogy azt az üzemet saját tudásból nekik kell kitalálni otthon (ki is találják), majd felépíteni egy olcsó, munkaalapú társadalomban, ahol sok a dolgos kéz (fel is építik, például nálunk), és már talicskázhatják is a hasznot haza. Közben kitalálhatnak még újabb termékeket, és megtervezhetik az ahhoz szükséges gyárakat, ugyanis van idejük gondolkodni, mert nem a szalag mellett robotolnak reggeltől estelig. És még képzettek is, ami – állítólag – nagy előny.

A tudásalapú társadalmakban az embereknek egyre több a szabadidejük meg a pénzük, melyet leginkább szórakozásra költenek. Terjed is náluk az elkorcsosulás, alig győzzük az aggódást miattuk, de amilyen libernyákok, nem figyelnek ránk. További jellemzőjük, hogy ennyi év feslettség után még mindig lényegesen jobban megy nekik, mint a mi munkaszerető, erkölcsös hazánknak, sőt a jobban menés révén még pénzeltek is minket egy darabig, de mára megunták a pávatáncot, és már nem fizetnek. Azt mondják, van olyan az Állatkertben ingyen is.

A miniszterelnök a nehézségek ellenére tökéletesen látja át a helyzetet. Fel is világosított minket a minap, hogy

„…a sikeres felzárkózás három legismertebb példája Dél-Korea, Finnország és Írország esete. Ezek a példák nemcsak azt mutatják, hogy lehetséges belépni a fejlett országok csoportjába, de azt is, hogy nem csak egy kizárólagos úton. Dél-Korea az iparfejlesztésre, Finnország a gazdasági szerkezetváltásra, Írország pedig a tőkebeáramlásra fókuszált”.

A fenti frappáns lényeglátást illetően elmondható, hogy hazánk az iparfejlesztésre Mészáros révén fókuszál, a gazdasági szerkezetváltás leginkább az egyre terjedő visszaállamosításokban mutatkozik, míg a tőkebeáramlást a szemét, külföldi multik jelentik, melyek Brüsszellel együtt ugyan mindennek az okai, de azért kapják az adókönnyítéseket, nehogy már elmenjenek! Jól látható tehát, hogy legjobb tudásunk szerint tettünk meg mindent immár tizenhárom éve a szent cél érdekében, de hogy miért kerültünk mégis mély gödörbe, egyszerűen rejtély. Minden rejtélyek legnagyobbika.

Ha most nem azt nézzük, mi a különbség a Miniszterelnök úr által említett, robbanásszerűen fejlődő államokban, hanem hogy mi a közös, az eredmény a következő:

  • Dél-Korea
    A közoktatási rendszer sikereit igazolják vissza a PISA-felmérésekben elért kiemelkedő teljesítmények. A felső középfokú iskolát végzett korosztály háromnegyede folytatja tanulmányait felsőfokú képzésben. Az oktatási rendszer fontos szerepet játszott és játszik a kiemelkedő gazdasági sikerekben, Dél-Korea fejlett, tudásalapú gazdasággá válásában.”
  • Finnország
    Nincsenek standardizált tesztek, nincsenek magániskolák és nincs stressz sem: a finn oktatási rendszert napjaink legjobban működő szisztémájaként tartják számon. És nem csak itthon példa az ottani minta, a tengerentúlon is bámulják a finn oktatási csodát.
  • Írország
    Arról már szinte mindenki hallott, hogy a finn tanulók milyen remekül teljesítenek a nemzetközi megméretéseken. Ám van Európában egy másik ország is, amelyről talán kevesebben tudják, hogy középiskolás tanulói szintén rendre kimagasló teljesítményt nyújtanak például a PISA-teszteken, és az olvasási, matematikai és a tudományos műveltségi teszteken. Az ír felnőttek a legképzettebbek közé tartoznak a világon, a 25-64 évesek fele rendelkezik felsőfokú végzettséggel.

A mi gyermekeink sajnos egyre gyöngébben teljesítenek. Lehet, hogy a rejtély már csak Miniszterelnök úr előtt titok?

A jónép átverésének tematikája és kívánt sűrűsége nem szerepel ugyan miniszterelnökök munkaköri leírásában, de a miénk önszorgalomból mégis megteszi.

Szerinte például az, hogy a tanárok nálunk nem kapnak fizetésemelést, nem a kormány, hanem Brüsszel hibája, mert a mi kis saját pénzecskénkből arra nem telik. Túl sokba kerül a Bulgáriával folytatott öldöklő küzdelem az utolsó előtti helyért, ám Brüsszelt ez nem érdekli, és szegény magyarországi tanárokon áll bosszút a saját halálkultúrája miatt, annak révén, esetleg abból következően, bármit jelentsen ez. Ráadásként még hungarofób is a teljes Bizottság von der Leyen asszonnyal az élen, és ott vannak aztán a szörnyű szankciók! Plusz Soros. Csakis Miniszterelnökúrnak köszönhető, hogy ily sok ármány ellenére még él nemzet e hazán. A teljesítménye egyszerűen fantasztikus! Ahogy üstökön ragadta az inflációt…

Na, kérem, hát ezt a tápot kapjuk mi, röfik etetéskor, és be is nyeljük szorgalmasan, mert a kontrollképességünk különösen gyenge. Se ismeretanyag, se utánajárás, se egészséges gyanakvás, pedig tizenhárom év rutinból csak-csak telne rá.

Nem kéne azon az oktatásügyön mégis javítani? Bár a jelen regnálóknak nagyon nem érdeke, esetleg egy másik csapat… azzal lenne még remény már, ha lenne másik csapat.

TANÍTANÉK – Törley Kata levele

Szeptember 30-án, pénteken, a Belső-Pesti Tankerületi Központ három munkatársa azonnali hatályú felmondást tartalmazó határozatokat tartalmazó leveleket kézbesített a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium öt tanárának. Az érintettek közül hárman a helyszínen tartózkodtak és személyesen átvették a dokumentumokat. Ők hétfőtől már nem dolgozhattak az iskolában, közalkalmazotti jogviszonyuk megszűnt.

Ketten viszont – köztük én – nem voltunk már az épületben, ezért számunkra postai úton küldték el a határozatot. Aznap többszöri telefonos kérdésemre sem sikerült információt kapnom arról, pontosan mi áll a nekem címzett levélben.

Mivel a Magyar Posta a mai napon sem kézbesítette a dokumentumokat, megkíséreltem személyesen átvenni azokat a tankerületnél. Ez nem járt sikerrel, ugyanakkor a hivatal pár emberséges munkatársának segítségével a következő információkhoz juthattam: a kézbesítés napjáig munkaviszonyom még fennáll, azonban utána – a szóbeli közlés szerint valóban rendkívüli felmondást tartalmazó határozat átvételével – a munkaviszonyom megszűnik.

Több, mint négy napos idegőrlő bizonytalanságnak lett így vége. A nekem és a tanítványaimnak is elviselhetetlen, kiszámíthatatlan, érzelmileg nehezen kezelhető időszak a mai nappal lezárult. Diákjaimtól méltó búcsút vehetek, s mindannyian elkezdhetünk a további teendőkkel foglalkozni.

A felmondásomról szóló határozatot a dokumentum kézhezvétele után jogi úton kívánom megtámadni.

A holnapi napon, október 5-én – még munkaviszonyban – előre elhatározott szándékaim szerint, lelkiismeretemtől vezettetve polgári engedetlenség keretében nem veszem fel a munkát, s ezt a határozat kézbesítéséig folytatom. Folytatom a tiltakozást a sztrájkjog visszaállításáért, a pedagógusok munkakörülményeinek javításáért, egy jobb, emberségesebb oktatási rendszerért, a diákjaimért. Jelen pillanatban is a polgári engedetlenséget tartom a számomra egyedül érvényes érdekérvényesítési és figyelemfelkeltő eszköznek. Minden kollégámat arra biztatom, folytassák tovább a tiltakozást, találják meg a számukra leginkább megfelelő, s a többiekkel összehangolható tiltakozási formát. A sokaságban rejlik az erő!

Tanár vagyok és maradok tanár, nincs határozat, ami ezt elvehetné tőlem. Egy 23 éves, a közoktatásban, konkrétan a budapesti Kölcseyben, egykori iskolámban töltött korszak most lezárul. Egyelőre nincsenek szavaim, amivel megfogalmazhatnám a fájdalmamat. A tiltakozásom és annak megválasztott eszköze, a polgári engedetlenség – meggyőződésem szerint – jogos volt, nem bántam meg döntéseimet. Bízom benne, hogy jogi úton elégtételt nyerhetek kollégáimmal együtt, és ismét visszamehetek tanítványaim közé.

Most arra kérlek, hogy gyere el szerda este 7 órakor a Kossuth térre, álljunk ki együtt az oktatás jövőjéért, gyermekeink jövőjéért! Ha nem tudsz eljönni, máshogy is segíthetsz: ha lehetőségeid engedik, akkor támogasd adománnyal a küzdelmünket itt:

Lánczi rektor esete a tisztességgel

Lánczi András Karácsony Gergely által felhatalmazva érezte magát, hogy beszámoljon a főpolgármester PhD tanulmányairól.

Én pályám kezdete óta egyetemen tanítok, szinte minden létező helyzettel találkoztam már. Csak zárójelben mondom: nemrég köszönt el az egyik legtehetségesebb hallgatóm, mert felnőttként olyan gondjai akadtak, amelyek meggátolták abban, hogy folytassa egyetemi tanulmányait.

Lánczi Andrásban, ha volna egy parányi intelligencia, egy parányi tisztesség és egy parányi ismeret saját hivatásának alapjairól, sosem tett volna ilyet, még akkor sem, ha Karácsony Gergely erre külön felszólítja őt.

Egy tanár, legyen az oktatás bármely szintjén, nem teheti meg, hogy kibeszéli tanítványát a nagy nyilvánosság előtt, s kiváltképp nem használhatja fel politikai célokra az információkat, bármik legyenek is azok.

Szöges ellentétben azzal, amit most Lánczi rektor művelt. Ahogy a gyóntatófülkében elhangzottak is titkot képeznek, az orvosi rendelőben, vagy az ügyvédi irodában mondottak is, ugyanígy az oktatási intézményekben történtek sem válhatnak közüggyé, s főként nem ócska politikai célból. Vicces lesz, ugye, ha az orvos a pácienséről megtudja, hogy neki nem tetsző politikai pártnak dolgozik, azonmód publikálja valamelyik napilapban betegének minden baját, töviről hegyire, aprólékosan taglalva a legszenzitívebb részleteket. Vagy ugyanezt teszi majd az ügyvéd. Vagy a tanár, aki elmondja, hogy a Gyurcsány gyerek olyan szarul szolmizált, hogy berepedt tőle a füle; hogy Dobrev politechnikából rémes volt, szabás-varráson főzős kötényke helyett tizenhat személyes katonai sátrat hozott össze; hogy

Németh Szilárdka még tizenhét évesen is az ujjain adott össze, s a kettő meg kettő mindig nyolc volt nála; hogy Deutsch Tamás csak azért ment át a vizsgáin, mert odaszóltak a tanszékre, hogy ő lesz a sportminiszter, pedig lófaszt sem tudott a római jogból;

hogy a Hiller is hiába jön a latinjával, sokszor rosszul deklinált; hogy a Varga Judit csak azért ment át nemzetközi jogból, mert semmit sem tudott ugyan, de a professzor foci rajongó volt, s elkápráztatta őt a hallgató hölgy a dekázó képességével.

És ha eddig nem, hát most fogalmat alkothatunk arról, milyen rektorok és milyen kuratóriumok várhatók a jövőben, miután a Fidesz az ország majd’ minden egyetemét saját alapítványaiba mentette át.

Szerintem Lánczi már szervezi az egyetemén a besúgó- és jelentő hálózatát, hogy azokra is ráláthasson, akik megúszták Lánczi rektor óráit.

Végezetül Lánczi rektor tesz egy hatalmas felfedezést (nem hiába rektor ő), mégpedig azt, hogy a kommunista évek máig érzékelhető hatása, hogy még az egyetemeken is nagyon rossz az idegen nyelvek ismerete. Eddig ez beszarás! Majd levonja a konklúziót: „Kezdjük az alapoknál, különben az idegen nyelvekkel sem fog menni.”

Nem tudom, hogy Lánczi rektornak feltűnt-e, hogy az övéi lassan 12 éve vannak hatalmon (nem is akármilyen módon). Nyilván ugyanezzel a döbbenetesen újszerű tapasztalattal már rendelkezett 12 évvel ezelőtt is. Vajon miért nem akkor mondta azt, hogy drága, egyetlen, édes, kedves Viktorom, te is eléggé szarul beszéled az angolt, hihetetlenül komikus alaphibákkal, úgyhogy azt tanácsolom, ne kötelezően választható hittan és/vagy erkölcstan legyen az iskolákban, sokra mennek azzal, hanem nyelvoktatás és nyelvoktatás és nyelvoktatás, mert magyarul már Hegyeshalom és Záhony között sem boldogulhatnak a következő generációk.

Ha ezt mondta volt, akkor nem szóltam semmit. De ha nem mondta, akkor újfent tisztességtelen, gyáva és számító, mert csak akkor jön ezzel elő, amikor a sanda politikai érdekek úgy kívánják.

Végezetül:

emlékszik valaki arra, hogy tavaly, amikor a Fidesz úgy döntött, hogy az egyetemi diplomához nem szükséges nyelvvizsgát letenni, Lánczi rektor felhevülten ordított vagy tiltakozott volna? Mert ha igen, egy szót sem szóltam.

Ha azonban mégsem, akkor megerősítem, hogy Lánczi nem is annyira egyetemi oktatónak való, sokkal inkább politikai komisszárnak.

Gábor György

Hősi temetésben részesült a tanárt lenyakazó terrorista

Csecsenföldön szülőfalujában temették el a 18 éves Abdullah Anzorovot, aki egy Párizs környéki iskolában meggyilkolt egy tanárt. Azért végzett vele, mert a tanár megmutatta diákjainak azokat a karikatúrákat, melyeket a Charlie Hebdo korábban közölt. A lap szerkesztőségét ezért korábban iszlamista támadás érte Párizsban, ahol a szerkesztőség több tagját meggyilkolták.

Az Iszlám oroszlánja

Így nevezték a gyászbeszédben az iszlamista gyilkost, aki lenyakazta a tanárt. A fiatal Abdullah Anzorov Csecsenföldön született, de a szüleivel együtt Franciaországba emigrált.

Ramzan Kadirov, aki Putyin nevében vaskézzel kormányozza Csecsenföldet igen megértően nyilatkozott a terrorakcióról mondván „Macron elnök a szólásszabadsággal belekényszeríti a hithű muzulmánokat a merényletekbe. Franciaország tiltakozott. Erre Putyin leintette Csecsenföld urát, akivel közölte: a külpolitika nem az ő asztala.

A francia kémelhárítás vizsgálódik, mert szeretné tudni, hogy a terrorista családját milyen kapcsolatok fűzték az orosz titkosszolgálathoz? Párizsban ugyanis élnek a gyanúperrel: az orosz titkosszolgálat ily módon kívánja destabilizálni Franciaországot, ahol Putyin nyíltan Macron elnök szélsőjobboldali ellenfelét, Marine Le Pen asszonyt támogatja.

Végezne Momóval a Jobbik

0

A Jobbik Ifjúsági Tagozata szerint a kormányzat nem kezeli megfelelően a fiatalokra leselkedő veszélyes online tartalmakat.

Mint közleményükben írják, a legnépszerűbb közösségi oldalon az úgynevezett Kék Bálna kihívós játék után a legújabb félelemkeltés most a Momo nevezetű horrorisztikus fiktív figura, amely levélben fenyegeti a gyerekeket. Ez a „játék” nemrég egy 15 éves magyar kislányt hajszolt az öngyilkosságba, ami mutatja, hogy hazánkba is begyűrűzött és áldozatokat szed ez a veszélyes jelenség.

A családi háttér mellett óriási felelőssége van az oktatásnak is ezen internetes veszélyforrás elhárításában. Szerintük már az általános iskolában tanítani kellene a helyes internet- és közösségimédia-használatot, és ezt a Nemzeti Alaptantervben is szükséges volna rögzíteni.

A Jobbik Ifjúsági Tagozata szerint az üzenekre nem kell reagálni, és ha a gyerekek ilyet tapasztalnak, akkor forduljanak a szüleikhez, nagyobb testvéreikhez vagy a tanáraikhoz.

Az én népem, az én bűnöm, az én hazám

Mindig azt mondom, hogy nem érdekel, nem tartozom oda, le van ejtve, de azért ez nem teljesen igaz.

Tegnap, mikor megszavazták azt az ocsmány törvényt, tényleg nem érdekelt különösebben, meggyőződésem, hogy most már el kell menni a falig, különben érdemi változás megint nem lesz, ahogy a rendszerváltás idején sem volt.

Viszont amikor a fehér bőrű és keresztény gyökerű emberekről , illetve munkavállalókról olvastam, akkor összeszorult a torkom, ahogy akkor is, amikor láttam azt a képet, amin egy fehér család van feliratozva, hogy „azonos rasszú fiatalok ismerkednek”, meg a kisfiúra, hogy „nincs átoperáltatva”, a többire már nem is emlékszem.

Személyes érintettség ez, persze. Az én családom nem fehér, a gyermekeim félvérek, a férjem ázsiai, apám fehér, anyám is részben, részben mongol, én is mongol folttal születtem, de fehérnek nézek ki, az is vagyok javarészt, bár ezt mostanában kimondottan szégyellem.

Elsős gimnazista volt a fiam, és én bementem minden tetves szülői értekezletre, pedig gyűlöltem azokat, de bementem a gyerek miatt. Nagyon kedvesnek tűntek a tanárok a Budenz József gimnáziumban, franciát tanult a fiam második nyelvnek, mert a német betelt, és az a nő, a franciatanár lett az osztályfőnöke is.

A magyar tanár szélsőjobbos volt, nem hiszem, hogy akkor a Jobbik már létezett, de az igény erős volt rá. Persze, okosak a gyerekeim, ahogy általában a különböző rasszok keveredéséből születettek, szépek is, nem volt velük semmi baj, de valahogy mégis szúrta a szemét a létezésük néhány tanárnak. Nem voltak nyíltan rasszisták, ugyan! Csak olyasmi hangzott el órán, tollbamondáskor, hogy „kisfiam neked nem okoz gondot magyarul írni?”

Akkor még a gyerekek csak vendégségben jártak itt, alig beszéltek koreaiul, Magyarországon születtek, ott éltek, ott nőttek fel, és én vagyok az anyjuk. A tanárnő ezzel tökéletesen tisztában volt, és mégis megkérdezte. Pici, apró szúrások történtek, de ilyesmiből nem kell sok, a gyerekek hamar ráéreznek az ellenszenvre, és máris megvan, hogy miért kell valakit utálni, kiközösíteni, megalázni. Akkor a fiam már hosszú évek óta taekwondózott, nyaranta Koreában. Itt levizsgázott egy danra, hol máshol, ha nem Koreában, ahonnan ez a harcművészet származik. Néhányan örültek, a többség a klubban irigy lett. Érdekes módon nem a gyerekek, a felnőttek. Az edző, a helyettese, más felnőttek. Azt mondták nekem, hogy gratulálnak, de rövid idő elteltével a fiam nem akart edzésre menni, holott korábban imádta.

Kiutálták maguk közül negyvenes felnőtt férfiak a gyereket, mert nekik hosszabb időre volt szükségük ugyanazon teljesítmény elérésére, mint a fiamnak. A kislányomat egy fiú hetedikben fogdosni próbálta. Ő akkor még Rózsadombra járt, a Törökvészi úti általános iskolába. Nem engedte, de a gyerek nagyon erőszakos volt, ráadásul a többi lányt ez nem zavarta, így még erőteljesebben próbálkozott, nem kellett volna. Megfogta a lányom a fejét, és egyszer, de jó alaposan, beleverte az ajtóba. Az ajtó kiszakadt, az akkor 18o centis fiú orra eltört, egy foga kiesett. Hiába tanúsította az osztály többsége, hogy a gyerekem csak magát védte, ki akarták rúgni, behívattak és azt mondták, hogy a „gyerek ne vigye be az ázsiai kultúráját az iskolába”.

A javítást ki kellett fizetni. Elhoztam, mentünk másik iskolába, ott jobb volt, egy évig, aztán gimnázium, és kezdődött minden elölről. Apám beteg lett, vidékre költöztünk közben. Minden hónapban cirkusz volt a MÁV bérlet vásárlásakor, mert nem tudták, és nem akarták leírni a nevüket. Minden áldott nap, ugyanaz az ellenőr, ugyanazon az agresszív, arrogáns hangon, csak az én gyerekeimtől kérte el a bérletet, esténként a helybeli neonáci huszonévesek kiabáltak az iskolából hazaérkező kislány után, hogy „adok pénzt, jössz baszni?”. Legtöbbször futva jött az állomásról, sokszor sírva.

Én akkor Budapesten dolgoztam, a férjem Svédországban, anyám ugyan mit tehetett volna egymaga. Voltak barátaik, persze. De sokkal több ellenség, akiket még csak nem is ismertek. Gengekbe tömörültek a helybéli fiatalok, voltak cigányok, és neonácik. Voltak, akik nem akartak bandákat, és valahol a semmi közepén az én gyerekeim, akik megpróbáltak beilleszkedni, a siker legkisebb reménye nélkül. A fiam egész apró betűkkel kezdett írni, akkor már két danos volt, a másodikat is Koreában tette le, Magyarországon nem volt hajlandó taekwondózni többet, meghúzta magát, félt, érzékeny, sérült lelkű gyerek lett, míg a lányom épp ellenkezőleg, csak azért is megvédett mindenki mást, aki gyenge volt, mint valaha ő, nem engedte, hogy bárki bántsa őket.

Aztán egy nap négyen jöttek ellene, felnőttek, és kis híján megölték. A fejét rúgták Martens bakanccsal, elájult, bele az árokba, azt hitték talán, hogy vége, ott hagyták. Akkoriban történt, hogy az egyik zaklató anyja bement a polgármesterhez, hogy „vegyék el tőlünk a magyar állampolgárságot, mert nem vagyunk rá méltók”. A postaládánkba szemetet és döglött madarat dobáltak, apám meghalt, egy rokona, egy ismerőse, egy állítólagos barátja sem jött, hogy kifejezze a részvétét, két koreai pap búcsúztatta a kérésemre.

Eljöttünk, hogyne jöttünk volna el. És ez már nem számít, és tényleg nem fáj, több, mint tíz éve magunk mögött hagytuk Magyarországot, soha nem vágytam vissza, egy pillanatig sem volt honvágyam, gondolom érthető. Ma felmerült, pont itt a Facebookon, hogy legyek büszke a hazámra, jót nevettem rajta. Igazából, mikor ilyeneket olvasok, nem is a régi történéseket élem újra, hanem azt érzem, hogy talán más gyerekek, más szülők, és más nagyszülők most élik át azt, amit nekünk kellett. Talán mert homoszexuális a gyerekük, talán mert félvér, mint a mieink, talán mert cigány, vagy bármiben más, és mint ilyen, gyengébb, támadhatóbb, a horda pedig meg fogja támadni minden esetben, hiszen így működik, lám, hogy félnek a migránsoktól azok, akik soha nem láttak még bevándorlót, vagy menekültet, lám az elhíresült pirézes kísérlet is milyen eredménnyel járt, és az arab számok?

Nagyon sok ismerősömnek ez szomorú, meg kellemetlen, és sajnálja, de soha nem élte át, mit jelent kitaszítottnak lenni, és mennyire szörnyű úgy az élet minden egyes pillanata, amit odakint, más emberekkel kell tölteni. Mindkét gyerekem lelkileg súlyosan sérült, ahogy nem véletlen, hogy a 61 éves korában Magyarországról eljött anyám azóta egyszer sem ment vissza, még látogatóba sem. A férjem nagyon sok mindenről nem is tud, egyszerűen szégyelltem elmondani, mert az én népem, az én bűnöm, az én hazám…..volt.

Nem szóltál

Nem szóltál, amikor lenyúlták a magánnyugdíj-pénztárakban tartott háromezermilliárdot. Nem a te ügyed volt, nem volt ott pénzed, miért is szóltál volna. Így jártak, gondoltad magadban.

Nem mentél ki az utcára, amikor belerúgtak a tanárokba, átkapcsoltál a másik híradóra, amikor azt mutatták, hogy kicsesznek a diákokkal. Hallgattál, amikor megrövidítették az egyenruhásokat, a civileket.

Nem vagy tanár, diák. Sem rendőr, katona, tűzoltó. Nem vagy civil. Azt hitted, megúszhatod, hogy rád soha nem kerül sor.

Nem szóltál, amikor kisemmizték az ápolókat, az ápoltakat. Időseket, fiatalokat. Páros lábbal beleszálltak a nagymamákba, a kismamákba. Nem vagy ápoló, nem vagy ápolt. Nem vagy még nagymama, nem vagy már kismama.

Sajnáltad őket és remélted, ha csendben maradsz, megúszod valahogy.

Nem szóltál, amikor rossz lett a kéményseprőknek, a pékeknek, a zöldségeseknek. Miért is mondtál volna bármit! Kéményt csak messziről láttál, kenyeret soha nem sütöttél, zöldséget csak vásároltál, el soha nem adtál.

Nem a te ügyed volt ez sem. Sajnáltad azokat, akiknek rossz lett, de hát ilyen az élet, nem lehet mindenkinek mindig jó.

Amikor a devizahiteleseket cserbenhagyták, nem szóltál, mert neked nem volt devizahiteled. Az ember addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér. Ha nincs kölcsön, nincs tartozás, mondtad, és közben sajnáltad azokat, akiknek elvitte a bank a házat a fejük fölül.

Nem szóltál, amikor éhező gyerekekről hallottál. Nem mentél az utcára, nem vonultál, nem tiltakoztál. Sajnáltad szegényeket, miközben magadban örültél, hogy nem vagy gyerek, és nem vagy olyan szegény, mint azok, akiknek még nálad is kevesebbjük van.

Nem szóltál, amikor láttad a hazájukból elűzött menekülteket. Nem vagy menekült, gondoltad magadban, falak vannak körülötted, tető a fejed fölött. Van otthonod, nem kell házat, hazát, szülőföldet és minden ingóságot magad mögött hagyva idegen országok ismeretlen pályaudvarain várakoznod.

Nem szóltál soha, amikor szólhattál volna. Nem tiltakoztál, nem vonultál. Pedig, és ezt ott legbelül te is tudod, belőled is bármikor lehet egyenruhás, vagy civil, ápolt, vagy ápoló. Menekült, pék, zöldséges, nagymama és idős ember, vagy éppen fiatal.

Devizahiteles, kéményseprő.

Bárki lehet bármelyikünkből.

Pukli hátat fordít a politikának

0

Pukli István üstökösként robbant be a magyar közéletbe, amikor a Tanítanék mozgalom egyik arcaként társaival együtt tízezreket vitt ki az utcára. A Kossuth téren megtartott, utóbb szimbolikussá nőtt „esernyős tüntetés” nyílt szembenállás volt az akkor még Hoffmann Rózsa nevével fémjelzett, sokak által károsnak tartott oktatási rendszerrel szemben.

Pukli a budapesti Teleki Blanka igazgatójaként vált ismertté. Amikor az intézménybe érkezett, nem túl nagy lelkesedéssel fogadták, a diákok még tüntettek is ellene. Fideszes ejtőernyősnek tartották, és ennek volt is alapja, mert Pukli valóban közel állt Orbán Viktor pártjához. Ám iskolaigazgatóként viszonylag hamar konszolidálta a viszonyokat, tekintélyt szerzett magának, és a vele szembeni ellenérzések is fokozatos csökkentek.

Amikor a Miskolci Hermann Ottó Gimnázium tanárainak nyílt levele nyomán elindult

a Tanítanék mozgalom, Pukli a szerveződés egyik arcává vált.

Ám a reményteljesnek induló – tanárokat,diákokat, szülőket és másokat – megmozgató Tanítanék idővel szép csendben elhalt. Hivatalosan még létezik, de már régóta nem hallani róluk semmit.

Fél évvel ezelőtt ezelőtt Pukli bejelentette, hogy politikai pályára lép. Az általa alapított Polgári Világ Pártja azonban nem tudott jelentős tényezővé válni, és betagozódott a sok kicsi, az kormánytól és az ellenzéktől egyenlő távolságot tartani akaró pártok közé.

Pukli István, aki a politikával történő kacérkodás után jelenleg történelemtanárként dolgozik egy budai általános iskolában, a Magyar Nemzetben megjelent szerdai interjúban bejelentette: hátat fordít a politikának és nem kizárt, hogy a Polgári Világ Pártjából is távozik.

14 éves diákjait zaklatta egy médiaiskola vezetője

0

A bizonytalan, bátortalan lányokat kereste „Misi bácsi” a Hír TV szerint. Amint elmúltak 14 évesek, több lánnyal le is feküdt. Úgy bukott le, hogy egy szülő meglátta csókolózni egy kislánnyal.

„Voltak ölelkezős, lányokkal csókolózós fotók,

nyelvnyújtogatós, póló alá nyújtogatós, rengeteg. Volt két belsős lány, akinek az volt a dolga, hogy bárhonnan Balatonról, Párkányból, bárhonnan megérkeztek, válogassa le a fotókat. És ki volt adva utasításként, hogy egyetlenegy fotó nem kerülhet föl róla az internetre” – ezt mondta a Hír TV Riasztás című műsorának az iskolába járó egyik kislány édesanyja. A gyerekek is titkolták, mi történik a táborokban és az iskolában.

Egy apuka azt mondta: „Nem azokra a lányokra figyelt oda igazán, akikkel minden rendben volt, hanem

teljesen tudatosan az olyan kislányokat hálózta be, aki egy kicsit bizonytalan volt, bátortalan volt, hiányzott neki a szeretet,

nem volt esetleg apukája, anyukája, vagy meghaltak a szülei.”

A tanár úgy bukott le, hogy az egyik szülő meglátta csókolózni egy kislánnyal. A család feljelentést tett.

A nyomozás során kiderült, hogy Misi bácsi – ahogy a gyerekek hívták –

évtizedek óta molesztálhatott hetedikes-nyolcadikos lányokat.

Korábban egy budapesti általános iskola földrajztanára volt, egy ottani volt diákja elmesélte, hogy vele három nappal a 14. születésnapja után feküdt le, de addig is „minden egyéb dolgot, ami éppen azzal nem jár együtt, megcsinált”.

A Riasztás 21 órakor kezdődő adásából az is kiderült, hogyan reagált a tanár a vádakra.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK