15 évvel ezelőtt gyilkolták meg Zoran Đinđić szerb miniszterelnököt

0
131

„20 perccel az adás előtt Slobodan hívott: valami lövöldözés volt a kormány épületénél. Az egyik riporter már úton van. OK, ez breaking news, a műsor elején azonnal kapcsoljuk a helyszínt és a riporter elmondja, amit megtudott. Ez a koncepcióm néhány percig élt. Amíg Slobodan nem telefonált ismét: valószínűleg valaki megsebesült. Az elkészített műsor felét a szemétkosárba dobtam. A másik felét meg a harmadik telefon után: Zoran Đinđićet lőtték meg, úton van a kórház felé. Berontottam a stúdióba, Brano Likić producer az üvegfal mögé.”

A ’90-es években tűnt fel: ő volt az értelmiségi ellenzéki, szemben a sokkal hangosabb és karizmatikusabb Vuk Draškovićtyal, aki egy szintén évfordulós esemény (1991. március 9. – az első, két áldozatot követelő Milošević-ellenes megmozdulás, a Köztársaság téren, vagy ahogy a belgrádiak nevezik, a Lónál) főhőse és a rendőrség brutalitásának szenvedő alanya volt.

Alkalmam volt akkor is a helyszínen lenni, a Napló két fotoriporterével, Dormán Lacival és Dudás Szabolccsal. Már nem először éreztem a könnygáz kaparó ízét (Varsóban, 1982-ben már volt benne részem), de ilyen tektonikus tömegmozgást azóta sem észleltem. Az azóta megboldogult újvidéki Stevan Nikšićtyel, az akkor jobb napokat látó belgrádi NIN főszerkesztőjével csevegtünk, közvetlenül a Ló mellett (az egyik Obrenović király lovas szobra) és megállapítottuk, hogy békés a tüntetés. Így el is búcsúztunk egymástól, ő továbbment, én maradtam a helyszínen. Néhány másodperc múlva két távoli puskalövésszerű hang hallatszott és elszabadult a pokol (utóbb kiderült, könnyfakasztó gránátot dobott a rendőrség a tömeg közepébe). Nem volt időm feleszmélni, az emberek elsodortak, a lábam sem érte a földet és az egyik kisutcában találtam magam, amikor is ismét sikerült szilárd talajt éreznem. Gyorsan átmentem a sétáló utcába, a Knez Mihajlovára és onnan vissza a Köztársaság térre. Mire odaértem (legfejlebb 5-6 perc) már egy csatatér látványa fogadott. Felfordított gépkocsik, füstölgő üres tér és a távolban, menekülő emberek. A belgrádi csata első része lezajlott, utána lelőttek egy diákot, majd egy rendőrt, de már más helyszíneken. Az emberek kezében tranzisztoros rádió, amelyen a B92 független rádió közvetítését hallgatták. Laci és Szabolcs a gyilkosságok helyszínén is jártak, történelmi értékű felvételeket készítettek. Utána jöttek a tankok. Majd’ fél évvel a délszláv háborúk előtt.

A Demokrata Pártot akkor még nem Đinđić vezette, hanem Mićunović, aki most a párt tiszteletbeli elnöke. Ő volt a mérsékeltebb (utóbb Vukék árulást is emlegettek), Drašković a faltörő kos. Szerb Megújhodási Mozgalma szélsőjobbos csetnik tömörülés volt, de ezt Šešeljék jobban csinálták. Azóta Vuk (néhány merénylet, bebörtönzés után) európai demokratává vedlett. Aki még néha kilátogat a Ravna gorára (vagyis a csetnikek kultikus helyére).

A következő felvonásban már Đinđić átvette a kezdeményezést. Jött az 1996/97-es tiltakozási hullám, Slobodan Milošević (ki tudja hányadik) elcsalt választása miatt. Emlékeznek még a fütyülőkre, az ablakokban kongatott vasedényekre? Már Zoran volt az élen, mellette az a Vesna Pešić, aki minap Churchillhez hasonlította Ivica Dačićot, aki már a tiltakozó felvonulások idényében is Sloba körüli mitugrász volt. Most miniszterelnök, Vesnának meg Winston. Ezúttal lenyelem hímsoviniszta véleményem (hogy tudniillik a nők meg az ízlés).

Nagyon izgalmas, felemelő volt a szilveszter éjszaka a Teraziján. Belgrád és Szerbia polgári, európai része fütyült, pezsgőt ivott és gúnyolódott a diktátoron. A szabadságra azonban még több mint 3 évet kellett várni. És az sem tartott tovább három évnél. Vagyis Zoran haláláig. De túlságosan előrefutottam.

A szerb miniszterelnökkel néhány héttel az ellene sikeresen végrehajtott merénylet előtt találkoztam. Prágában, ahol akkor a Szabad Európa Rádió délszláv osztályát vezettem, Đinđićet díszdoktorrá avatták a Károly Egyetemen. Végig hallgattam előadását, majd a megbeszéltek szerint, megvártam, hogy elkísérjem a SZER székházába (A Vencel tér koronája, a Nemzeti Múzeum melletti rém ronda épületben volt akkor még, a csehszlovák parlament 1993-ban elárvult otthonát adta oda Vaclav Havel az őt egy évvel korábban meglátogató Bill Clinton, újdonsült amerikai elnöknek). A cseh rendőrség megkönnyítette a munkánkat, egy autóval szállított el bennünket a helyszínre. A hátsó ülésen azt kérdeztem Zorantól, hogy bírja-e a tempót (lehet, hogy szebben fogalmaztam). Azt mondta, nagyon fáradt, de láttam, hogy a saját maga által diktált tempót igenis élvezte. Minden gond nélkül bejutottunk az épületbe (ez nem mindig volt ilyen egyszerű, tekintettel a 2001. szeptember 11. utáni óvintézkedésekre. A Rádió épületét betonakadályok védték, egy időben három cseh harckocsi is állt ott, a prágaiak nagy örömére, és egy ottani rock csapat dalt is szentelt az egyiküknek, annak, amelyikből folyamatosan folyt az üzemanyag, talán a terroristák megtévesztése céljából). Nos, Zorannal átjutottunk az akadályon annak ellenére, hogy az amerikai SZER elnök elkésett a fogadásáról és csak később csatlakozott hozzánk. Még jó, hogy tudta kiről van szó.

Zorant főleg a Délszláv osztály szerb részlege fogadta, Branka Mihajlović (aki a stúdióban az interjút készítette vele), a másik Branka (Trivić), Omer Karabeg, aki később átvette az osztály vezetését, Srđan Kusovac, aki most a podgoricai Pobjeda főszerkesztője. Csak Rade Radovanović hiányzott, pedig Zoran érdeklődött felőle. Rade most a belgrádi Danasban van és szoros szálak fűzték az egykori szerb ellenzékhez. Számos ellenzéki tüntetés (míting) moderátora volt.

Egy kis kitérő: Prágában Radenál volt egyszer látogatóban családostul Đinđić pártbeli alelnöke és belügyminiszter, Zoran Živković, akit később Tadićék pateroltak ki a pártból. Metróval jöttek be a központba és Rade elfelejtett jegyet venni a miniszternek. Megúszták, nem jött ellenőr. Pedig jó kis hecc lett volna: a szerb belügyminiszter bliccel a prágai BKV-n!

És végül az utolsó fejezet: 2003. március 12-én, a 14 órakor kezdődő Szerbiában több mint 50 helyi adó által sugárzott műsorra készültem. Szokás szerint hetente kétszer voltam a félórás élő adás szerkesztő-műsorvezetője. Slobodan Arežina (Szerbia egyik legjobb szerkesztője, jelenleg a Vajdasági Televízió igazgatója – nem véletlenül támadják a szocialisták és a haladók a médiaházat) volt a belgrádi tudósító főnök. Minden ment a maga útján, előre elkészültek a riportok, elkészítettem a hírblokkot. 20 perccel az adás előtt Slobodan hívott: valami lövöldözés volt a kormány épületénél. Az egyik riporter már úton van. OK, ez breaking news, a műsor elején azonnal kapcsoljuk a helyszínt és a riporter elmondja, amit megtudott. Ez a koncepcióm néhány percig élt. Amíg Slobodan nem telefonált ismét: valószínűleg valaki megsebesült. Az elkészített műsor felét a szemétkosárba dobtam. A másik felét meg a harmadik telefon után: Đinđićet lőtték meg, úton van a kórház felé. Berontottam a stúdióba, Brano Likić producer az üvegfal mögé. Az egész szerkesztőség a folyosón. Arežina pedig helyén. Három riporter a helyszíneken: a kormány épülete előtt, a kórháznál és a parlamentben. Egyetlen papír fecni segítsége nélkül megindult a műsor. A parlamenti tudósító jelentette be az adás közepe táján a halálhírt (az illetékes bizottság közölte elsőként). A műsor készítésének hevében a döbbenet nem érintett meg bennünket. Dragan Štavljanin kollégámat utasítom, hogy hozzon egy Đinđić életrajzot. Visszarohant és beolvasta. Brano a néhány másodperces szünetekben méltóságteljes, instrumentális zenét játszott be.

Így közvetítettük élőben Zoran Đinđić, szerb miniszterelnök utolsó perceit.

Utána jött a döbbenet és a szerb demokrácia máig tartó hanyatlása.

2013. március 13.

 

 

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.