UNGÁR

0
1311
Facebook

Ungár Péter országgyűlési képviselő, az LMP frakcióvezetője másodszor tisztelt meg azzal, hogy hozzászólt a Facebook-oldalamon. Most ezt írja: „Az a helyzet, hogy a politikai vita vége az, hogy ha valaki nem ért egyet Bauerrel, az csak fideszes vagy akár náci lehet. Szerintünk nem igazán koherens az az álláspont, hogy szolidaritás kell minden európai polgár irányába, de a határon túli magyarok érzékenységét aki figyelembe veszi, az náci.”

Éppen két hónapja ezt az általános érvényű megjegyzést fűzte az ellenzéki pártok parlamenti viselkedéséről írott jegyzetemhez: „A helyzet az, kedves Bauer Tamás, hogy ha Ön kritizál minket egy álláspont miatt, akkor én mindig megnyugszom: megmutatja, hogy jó úton haladunk.” (Mindkét idézetben kitettem a magyar helyesírás szabályai szerint szükséges vesszőket.)

Kedves Ungár Péter, maradjunk abban: más úton.

Nagy erőfeszítéssel sem találna nálam olyan állítást, hogy aki nem ért velem egyet, az „csak fideszes vagy náci lehet”, vagy, hogy aki figyelembe veszi a határon túli magyarok érzékenységét, „az náci”. Soha ilyesmit nem mondtam, nem írtam, nem gondoltam. A politikai tájkép ennél sokkal tarkább.

Ungár Pétert idestova nyolc éve ismerem személyesen: együtt, pontosabban egymás mellett kampányoltunk a Moszkva téren a 2014-es kampányban, én, mint jelölt, Ungár pedig mint az LMP jelöltjének kampányembere, és jókat beszélgettünk. Azután a 2018-as kampányban újra találkoztunk, én ismét mint jelölt, de már ő is mint jelölt, a szomszédos választókerületben. Megint váltottunk pár szót. Ungár azután listáról bejutott az Országgyűlésbe, és kétségtelenül az egyik legjobb teljesítményt nyújtotta az ellenzéki képviselők között. Gyakran beszélt, nyilatkozott az elmúlt négy évben, kivételes tudatosság jellemezte: kiválasztott magának egy ügyet, a szociális szektorban dolgozók, illetve az idős családtagjaikat gondozók javadalmazásának ügyét, s folyamatosan erről beszélt.

Emellett kiválasztott magának a következő választásra egy Budapesten kívüli választókerületet, és szisztematikus munkával készült fel arra, hogy ott induljon el egyéni jelöltként. Azzal a feltételezéssel, hogy abban a billegő választókerületben akár még nyerhet is. Az országos eredmény azután úgy alakult, hogy minden Budapesten kívüli billegő választókerületet a Fidesz nyert meg, így most is csak listáról tudott bejutni az országgyűlésbe. (Ahogy a kilencvenes években én is.) Párttársai méltán tették őt az LMP első listás helyére, és a választást követően még frakcióvezetőnek is megválasztották. Így most még többször szerepel a parlamentben is és a médiában is, és az ügyek szélesebb spektrumában kell előadnia a maga és az LMP álláspontját.

Amilyen tudatosan építette a saját politikai arculatát, olyan tudatosan építi most – és ezt csak helyeselni tudom – pártjáét. Már a választási kampányban is többször elmondta, hogy önmagát az ellenzék legeuroszkeptikusabb politikusának tekinti, és most az euroszkepticizmust, az európai integráció szorosabbá válásával, az Unió föderatív voltának erősítésével, az euró bevezetésével való szembehelyezkedést tekinti az LMP egyik megkülönböztető jegyének.

Ez nem bűn, van ilyen álláspont Európában, ezt képviselték a Brexit hívei, ezt képviselik a cseh konzervatívok, és ezt képviseli a francia, a német vagy a skandináv, a holland szélsőjobb. És persze a Fidesz is.

A nyugat-európai zöldek viszont nem.

A másik terület, ahol Ungár élesen megkülönbözteti az LMP-t elsősorban a DK-tól, de a Momentumtól is, a nemzeti kérdés. Ungár, mint az imént idéztem, azt veti a szemünkre, hogy nem vesszük figyelembe a határon túli magyarok érzékenységét. A határon túli magyarokhoz való viszonyt a Fideszhez hasonlóan Ungár és pártja is azon méri le, hogy helyesli-e valaki a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot és az azzal járó választójogot, a kisebbségben élő magyarok és a magyar állam között létrehozott közjogi köteléket.

Tudjuk, hogy 2004-ig ezt a Fidesz sem helyeselte. Antall József emlékezetes beszédében is hangsúlyozta, hogy lélekben érzi magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének, közjogi értelemben azonban csak a Magyarországon élő tízmillió országlakosénak. Útlevelek letelepedés nélküli osztogatása a határ túloldalán élőknek – ebben Orbán Magyarországa Milošević Szerbiájának, Tuđman Horvátországának, a jugoszláv utódállamok közötti háborúk kezdeményezőinek, valamint Băsescu Romániájának követője. Putyin Oroszországa osztogatta hasonlóképpen az útleveleket a Grúziától leválasztott Abháziában és Dél-Oszétiában, majd pedig a Donyec-medencében, hogy Putyin „hétszázezer orosz állampolgár” védelmével is indokolhassa az Ukrajna elleni átfogó támadást.

A nyugati demokráciákban nem állampolgárság osztogatásával oldják meg a nemzeti kisebbségek problémáját, és igazuk van, mert ez a megoldás inkább ellentéteket kelt az érintett országok, illetve a többség és a nemzeti kisebbség között.

Akik így vélekedünk, emellett is fontosnak tartjuk a szomszéd országokban élő magyarok kisebbségi jogait, és amikor általunk támogatott kormánya volt Magyarországnak, az legalább annyit tett a kisebbségben élő magyarok helyzetének érdemi javításáért, mint az Orbán-kormányok.

A harmadik ügy, amelyben Ungár rendszeresen megkülönbözteti magát a DK-tól és talán más ellenzékiektől, talán ezeknél is fontosabb. Azt kifogásolja, hogy más ellenzékiek mindenféle „csúnyákat” mondogatnak Orbánra. E kérdésben Ungár nem beszél világosan. Azon a május 16-i parlamenti ülésen, ahol Gyurcsány Ferenc törvénytelennek minősítette az Orbán-kormányt, Ungár volt az első napirend előtti felszólaló, és a következőképpen indította beszédét: „Ma fog miniszterelnököt választani az Országgyűlés. Ilyenkor általában az a szokás, hogy különböző ellenzéki politikusok beszélnek a „világok harcáról”, az abban betöltött szerepükről, a viszonyukról a világhoz. Én mégsem szeretnék így tenni, mert azt gondolom, hogy a negyedik kétharmad után az a szerénység illet minket, hogy az ilyen nagy megfejtésektől tartózkodjunk.

”Én személy szerint úgy gondolom, és a DK is megalakulása úgy gondolja, hogy a magyar politika alapvető kérdése ma az, hogy mi 1990-től demokráciát építettünk, Orbán és az egész Fidesz pedig 2010 óta önkényuralmat épít, és tizenkét év alatt fel is építette.

Alighanem erre céloz Ungár, amikor azt mondja, hogy mások „világok harcáról” beszélnek. Igen, Orbán világa és az 1990 és 2010 közötti magyar demokrácia két világ. Az LMP ezt Schiffer András vezetésével is másképp gondolta. Máig a fülemben cseng, ahogy Schiffer azt mondja a fideszes képviselők felé fordulva valamikor a 2010-2014-es ciklusban: „Én nem vonom kétségbe az Önök demokratikus elkötelezettségét.” Én akkor is kétségbe vontam, s ma is kétségbe vonom. Hogy Ungár mit gondol erről, nem tudom, de biztosan nem ezt, nem a demokrácia vagy önkényuralom közötti választást tekinti a magyar politika központi kérdésének.

Nem a rendszer, hanem csak a kormány ellenzékeként képzeli el az LMP feladatát.

Nem áll ezzel egyedül a parlamenti ellenzékben, de ő ebben a legtudatosabb. Nem tagadom, becsülöm ezért Ungár Pétert. Csak szerintem az általa képviselt politika nem vezet sehova.

Mindenesetre megállapíthatjuk: a parlamenti ellenzékben – eltekintve a Mi Hazánktól – két fő irányt különböztethetünk meg: a rendszerellenzéki irányt, amely az orbáni önkényuralommal szemben határozza meg magát, és híve a szoros európai integrációnak, a szomszéd népekkel való történelmi megbékélésnek, és a másik irányt, amely nem támadja az Orbán-rendszert mint önkényuralmi rendszert, a Fideszhez hasonlóan szemben áll az európai integráció elmélyítésével, a „nemzetek Európája” szuverenista politikáját követi, és egyetért a Fidesszel a „közjogi nemzetegyesítés” kockázatos politikájában. Ungár átgondoltan képviseli ezt a második irányt. Magam az elsőt tartom követendőnek.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .