Aki azt hinné, hogy ilyen nagy melegben nem lehet migránsozni, téved. Persze nem mindenkinek sikerül, eltökéltség kell hozzá, és megfelelési kényszer – szerencsére az Origónál mindkettőből van bőven. Az viszont jó hír, hogy a PestiSrácok szerint – szemben a sivalkodó sajtó állításaival – egyre javul Orbán és Trump viszonya.
Távozz tőlem, migráns!
„A bevándorlásbarát európai elit, és a közvélemény egyre távolabb van egymástól – derült ki abból a közvélemény-kutatásból, amit hét országban végzett el a YouGov intézet. Németországban és Svédországban bőven kétharmad fölött van a támogatottsága annak az álláspontnak, hogy az EU nem jól kezeli a migrációs válságot. Mindegyik országban többségben vannak azok, akik egyetlen további migránst sem fogadnának be.” (Origo: Nyugaton is torkig vannak a migránsokkal)
Minden rendben van, Magyarország egy demokrácia
„Egyre jobbak az amerikai-magyar kapcsolatok, ezt pedig a külföldi haladó sajtó nem nézi jó szemmel. Meglepő módon, szinte egyszerre a Bloomber és a New York Times is terjedelmes cikket szentelt a jelenségnek. A New York Times felidézi, nemrég még más szelek fújtak, a “független magyar sajtónak” ugyanis 700 ezer dollárt kellett volna kapnia a washingtoni külügyminisztériumtól, hogy ellensúlyozzák Orbán Viktor állítólagos médiafölényét, a programot azonban váratlanul lefújták. Ezt Simonyi András volt washingtoni nagykövet „hatalmas győzelemnek” nevezte, és ezzel azt az üzenetet küldte Magyarországnak az amerikai vezetés, hogy „minden rendben van, Magyarország egy demokrácia”.
A lap emlékeztet, hogy hasonló véleményen van David Cornsteint, az USA új budapesti nagykövete is, aki saját bevallása szerint a sajtószabadság híve, de nem látja úgy, hogy bármi ilyen jellegű gond lenne Magyarországon.” (PestiSrácok: Orbán Viktor és Donald Trump javuló kapcsolatai miatt sivalkodik a haladó sajtó)
Mártírnak áll a volt pásztói polgármester
„Emlékszünk még az MSZP 2012-es Éhségmenetére? Nem? Sebaj! Itt van helyette a pásztói időközi polgármester-választás vesztese, Dömsödi Gábor, aki a szocik „mártírkodását” is túlszárnyalva bejelentette: elment a munkaügyi hivatalba, és három hónapig segélyen (az ő esetében 160 ezer forinton) fog élni. Egy kis idő múlva pedig megpróbálkozik az oknyomozó újságírással. Hátha abból több jön be. És ha ez sem válik be neki, akkor jövőre újra elindul a polgármesteri székért. Nem fogadom el az eredményt, mert nem tudom elfogadni azt, hogy valaki, aki azt se tudja, hogy mire vállalkozik, lesz a város polgármestere, és tönkretesz mindent, amit sikerült elérni évek alatt. Ezt elfogadni nem lehet, én beletörődöm.” (888: Az ellenzék bukott polgármesterjelöltje a mártírkodásba menekül)
Bár kapná telibe a fa a fideszes elvtársnőt!
„Az ellenzéki tüntetések egyik főszervezője, Homonnay Gergely közösségi oldalán osztotta meg botrányos gondolatait szomszédasszonyáról, amiben a nő halálát kívánja, pusztán politikai beállítottsága miatt.
Szerda este a budapesti vihar lecsengése után Homonnay Gergely egy képet osztott meg közösségi oldalán. A kép mellé egy történetet is ismertetett, „Majdnem agyonb@szott egy fideszes nénit egy ledőlt fa” felütéssel. A történet lényege, hogy a viharban kidőlt egy fa, amelynek súlya alatt a társasház kerítése is megrogyott. Homonnay Gergely szomszédja, egy idősebb hölgy pedig – saját elmesélése szerint – majdnem a fa áldozatául esett, amit az ellenzéki aktivista fennhangon mesélt el az erkélyen. Ezzel álltólag zavarta a szomszédokat – írja a Figyelő.
H. Gergely szerint a néninek nem a migráncsoktól kellene félnie, hanem a jóistentól, aki most még csak figyelmeztette, hogy rossz úton jár, de legközelebb már telibe fogja kapni a fát, a fideszes elvtársnő azonban ezt sem hallotta meg. Homonnay Facebook posztjában megjegyzi, bár agyon csapta volna a kidőlt fa idős, fideszes szomszédját.” (Lokál: Fideszes nyugdíjasok halálát kívánja Homonnay)
Biztonságpolitikai találkozót tartottak Moszkvában a két nagyhatalom magasrangú vezetői. Épp akkor, amikor Donald Trump szankciókkal sújtott orosz és kínai cégeket, mert megszegték az Észak-Korea elleni embargót.
A találkozó amúgy pontosan arról szólt, hogy a jövőben hogyan tudnák hatékonyabban kijátszani az amerikai szankciókat – nyilatkozta a China Daily című pekingi lapnak egy szakértő.
Washington folyamatosan azzal vádolja Kínát és Oroszországot, hogy megszegik a szankciókat Észak-Koreával és Iránnal szemben.
A kínaiak most ezen felül azt ajánlották az oroszoknak, hogy segítenek abban, hogy miképp játsszák ki az amerikai szankciókat.
A kínaiak delegációját a Kínai Kommunista Párt sztárdiplomatája Jang Csie-csi vezette. Ő egykor külügyminiszter volt, de azóta előlépett: államtanácsos lett és bekerült a Politikai Bizottságba. Az orosz küldöttség vezetője Nyikolaj Patrusev, a nemzetbiztonsági tanács titkára volt. Ő korábban a titkosszolgálatot irányította Moszkvában. Mind a két fél hangsúlyozta: Putyin és Hszi Csin-ping évente legalább kétszer találkoznak. Ilyenkor nemcsak a két nagyhatalom kapcsolatait vitatják meg, hanem olyan geopolitikai problémákat is, melyekben mindkét állam érintett: Közel- és Távol-Kelet, Balkán stb.
Oroszországnak Kína a legfontosabb gazdasági partnere, de Peking listáján az oroszok csak a kilencedik helyen állnak.
Az 1,4 milliárd lakosú Kína GDP-je csaknem 12 ezer milliárd dollár, az alig több mint 140 milliós Oroszország esetében a GDP csak 1900 milliárd dollár. Ráadásul az orosz GDP csökken, mert a dollárhoz képest a rubel folyamatosan leértékelődik. Idén már több mint 8 százalékot veszített a rubel az értékéből a dollárhoz képest.
Oroszország gazdasági gyengélkedésének egyik okát Moszkvában a nyugati szankciókban látják. Ezért is értékelik sokra azt az elképzelést, hogy a kínaiak a jövőben segítik Oroszországot abban, hogy hatékonyabban játssza ki a nyugati szankciókat.
A változás azután kezdődött meg, hogy Pompeo került a külügyminiszteri székbe, nem sokkal később esett kútba a magyar újságírók támogatása. Cornstein budapesti nagykövet azonban tagadja, hogy a döntés mögött politikai megfontolás húzódott meg. Szerinte a sajtóval az egész térségben gond van.
Obama kerülte Orbánt, de a magyar kormányfőnek Trump a barátja, írja összefoglalójában a New York Times, amely azzal indít, hogy a vidéki sajtó nagy része a miniszterelnök migránsellenes programja mellett van, egyben támogatja, hogy a politikus módszeresen leépíti a fékeket és ellensúlyokat. Ellenzéki média nemigen létezik. Ezen a helyzeten kívánt változtatni az amerikai Külügyminisztérium által bejelentett 700 ezer dolláros ösztöndíj, ám azt a Fidesz újabb provokációnak tekintette az USA részéről, miután az az utóbbi hat évben páriaként kezelte Magyarországot. A terv azonban váratlanul elakadt. A Trump-adminisztráció az előző washingtoni vezetéstől eltérően azt jelzi, hogy új alapokra helyezi a viszonyt, akárcsak Lengyelországgal, de ez riadóztatta a demokrácia és a jogállam híveit. Mások arra hivatkoznak, hogy Obama hiába próbálta meg elszigetelni Orbánt, és csak megnyitotta az utat az orosz, illetve kínai befolyás előtt.
Trump nem csinál titkot abból, hogy kedveli az erős embereket, kormányzata viszont időnként egészen más irányban tesz lépéseket. Egyes európai diplomaták úgy gondolják az elnök pálfordulásáról, hogy az amerikai kormányzat igyekszik megosztani az EU-t. Havel cseh elnök korábbi kabinetfőnöke azt mondja, a fejlemény nem segíti elő, hogy Magyarország az eddiginél elkötelezettebb híve legyen a transzatlanti kapcsolatoknak és csupán áldását adja az oroszok szerepére a magyar politikában. Az olvadás azután kezdődött meg, hogy Pompeo került a külügyminiszteri székbe, nem sokkal később esett kútba a magyar újságírók támogatása. Cornstein budapesti nagykövet azonban tagadja, hogy a döntés mögött politikai megfontolás húzódott meg. Szerinte a sajtóval az egész térségben gond van. Pedig Magyarországon jól nyomon követhető a független médiára gyakorolt nyomás, lásd a Heti Választ vagy a Hír TV-t.
Az előző kormányzat emberi jogokért és demokráciáért felelős helyettes külügyi államtitkára, Robert Berschinski kiemeli, hogy a mostani washingtoni vezetés teljes mértékben másodlagosnak tekinti a demokratikus intézmények és az emberi jogok előmozdítását külföldön. Egyben zöld jelzést ad a magyar kormánynak, hogy az feladja a liberális demokráciát. Ugyanakkor bár Simonyi András nemigen van jó véleménnyel a mai Magyarországról, mégis úgy véli, érdemes más módszerekkel próbálkozni, mert Obama agresszív taktikája nem hozott eredményt. Szerinte a Nyugatnak érdeke, hogy tárgyaljon Orbánnal. Az új amerikai nagykövet védelmébe vette a CEU-t és azt ígéri, hogy határozottan fellép, ha úgy látja, hogy a magyar vezetés fenyegeti a jogállamot. De diszkréten, a színfalak mögött kíván eljárni.
Állandósultak a dzsihádisták által végrehajtott támadások Irakban, közben pedig az Iszlám Államhoz köthető terroristák újabb országokban követtek el merényleteket. A kalifátus összeomlása nem érte felkészületlenül a terrorszervezet vezetőit: visszatértek ahhoz a stratégiához, amely hasonló helyzetben egyszer már sikerre vezetett.
Biciklis turistákat gázoltak el két hete Tádzsikisztánban: a héttagú csoportból két amerikai, egy svájci és egy holland biciklis meghalt. A merénylet elkövetőjeként nem sokkal később az Iszlám Állam jelentkezett, és videót is közöltek a támadókról.
Ezen az látszik, hogy öt fiatal férfi egy fa alatt ül a hegyvidéken, mögöttük a terrorszervezet zászlajával. Arról beszélnek, hogy a tádzsik vezetők elhagyták hitüket, megengedték, hogy hitetlenek foglalják el az országot, majd
hűséget fogadtak Abu Bakr al-Bagdadinak, az Iszlám Állam vezetőjének,
és felesküdtek a hitetlenek elleni támadásra.
A tádzsik hatóságok szerint kések és lőfegyverek is voltak náluk. A csoport tagjai közül négyet azóta elfogtak, négy másikat agyonlőttek.
A tádzsikisztáni merénylők. Fotó: Amak
Nem ez volt az Iszlám Állam által adott egyetlen életjel az elmúlt hetekben. Szíria asz-Szuvajda nevű tartományában több öngyilkos merényletet is végrehajtottak, az Emberi Jogok Szíriai Megfigyelőközpontja nevű szervezet jelentése szerint 255 embert öltek meg. Emellett
sok nőt és gyereket el is raboltak.
Júliusban végrehajtottak egy merényletet Pakisztán Beludzsisztán nevű tartományában is, itt 159-en haltak meg.
Pedig Donald Trump már többször büszkélkedett azzal, hogy legyőzték a terrorszervezetet, Helsinkiben, Putyinnal való találkozóján pedig azt mondta: az Iszlám Állam elleni harc 98-99%-ban véget ért. Az iraki kormány meg már decemberben bejelentette, hogy legyőzték a terroristákat, és olyan hírek is voltak, hogy maga Abu Bakr al-Bagdadi is súlyosan megsérült.
Akkor mi történt?
Valójában az Iszlám Állam már hónapokkal korábban felkészült a katonai vereségekre és elkezdte újjászervezni magát. Jennifer Cafarella, az Institute for the Study of War nevű think tank elemzője nemrég az NPR-nek arról beszélt, hogy a szervezet vezetői felismerték: nem tudnak kitartani a koalíciós erőkkel szemben és el fogják veszíteni a területük nagy részét, de ezt nem tekintették úgy, hogy a háborút is elvesztették. Ehelyett
elkezdtek a túlélésre berendezkedni, és felkészültek a harc következő szakaszára.
A helyzet ráadásul nem is új nekik: 11 évvel ezelőtt egyszer már gyakorlatilag minden érintett kormány bejelentette, hogy legyőzték az Iszlám Állam elődszervezetét, az iraki al-Kaidát, amely akkor valóban az összeomlás és teljes eljelentéktelenedés határára jutott.
Ahogy korábban is írtunk róla, az iraki al-Kaida 2003 és 2006 között rettegésben tartotta Irakot. A jordániai származású Abu Muszab az-Zarkávi által alapított és vezetett szervezet féktelen brutalitásáról volt hírhedt, emberei rengeteg véres merényletet követtek el (2003-ban például a bagdadi ENSZ-képviselet, a jordániai nagykövetség és a nedzsefi mecset ellen), és ők tettek közzé olyan videókat is, amelyeken amerikai túszokat fejeztek le.
Kegyetlensége miatt azonban az őt eleinte a síita elnyomás miatt támogató szunniták is elfordultak Zarkávitól, aki 2006 júniusában egy amerikai légicsapásban meghalt, a következő években pedig az Iraki Iszlám Állam nevet felvevő szervezet folyamatosan gyengült. Vezetőit sorra megölték vagy elfogták,
egy adott ponton állítólag mindössze néhány tucatnyi tagja maradt.
Szinte szó szerint a föld alá, vagy a sivatagos vidékekre kényszerültek, alig volt pénzük, nem tudtak szabadon mozogni – vagyis hasonló volt a helyzet, mint most.
2010-ben azonban Abu Bakr al-Bagdadi került a szervezet élére, amely két-három év alatt feltámadt. 2013-ban már beszivárogtak Szíriába, közben kihasználták az iraki kormány elleni elégedetlenséget is, kiszabadították szimpatizánsaikat a börtönökből, majd célzott támadásokat hajtottak végre a katonák és rendőrök ellen. 2014 júliusában pedig, a második legnagyobb iraki város, Moszul elfoglalása után, kikiáltották a kalifátust.
Abu Bakr al-Bagdadi Fotó: MTI/EPA/Iszlám Állam
A New Statesman elemzése szerint az Iszlám Állam hatalma csúcspontján is több volt, mint egy állam: inkább egyfajta mozgalom, amelynek az államalapítás csak egy állomása volt. A dzsihádisták ugyanis
a világ végét megelőző végső harcra készülnek:
Mohamed jóslatainak megfelelően, aki szerint a világ vége előtt nem sokkal a kalifátus meg fogja hódítani a világot.
Éppen ezért a mostani vereségek, bár átmenetileg gyengítették az ideológiát is, nem jelentik a szervezet végső kudarcát. Sőt, a Soufan Center elemzése szerint az Iszlám Állam ugyanazzal a módszerrel készíti elő visszatérését, mint amilyet 2013 előtt is alkalmazott: például az iraki tisztviselők, elsősorban a rendőrök és a biztonsági szolgálatok tagjai elleni célzott gyilkosságokkal.
Úgy fogalmaznak:
„a meggyengült Iszlám Állam a múltat akarja újrateremteni,”
és ahhoz, hogy esélyük legyen újra a 2014-eshez hasonló sikereket elérni, előbb 2013-at és az akkori tevékenységüket kell felidézniük.
Éppen ezért Irakban már hónapok óta rabolnak el és ölnek meg embereket, főleg Kirkuk, Dijala és Szalahuddin tartományokban – ezt a térséget többen már a halál háromszögeként emlegetik. Most napi átlagban közel három ilyen támadás történik, és ez jelentős növekedésnek számít, ugyanis egész márciusban összesen volt hét ilyen akció.
Fotó: Dabik
Több támadást videóra is vettek, de arra is volt példa, hogy a túszokkal küldtek videoüzenetet. Az egyik támadás során hat síita rendőrt raboltak el, akiket aztán a terrorszervezet zászlója elé térdeltettek, majd el kellett mondaniuk, hogy kivégzik őket, ha a kormány nem engedi el a fogságban tartott szunnita nőket. Néhány nappal később megtalálták a túszok holttestét.
Szakértők szerint az Iszlám Államnak nagyjából ezer embere lehet Irakban, 500 a sivatagos részeken, 500 a hegyekben. Az ilyen támadásokhoz viszont
nincs szükség sok emberre,
jellemzően 3-5 fős csoportok hajtják végre az akciót, amely után gyorsan vissza is vonulnak. David Sterman, a New America Foundation szakértője szerint a stratégiájuk leginkább az, hogy káoszt teremtsenek.
Azt is ki tudják használni, hogy Irakban sok olyan terület van, ahonnan négy éve tízezrek menekültek el az Iszlám Állam elől, és ők még nem tértek haza, így teljes falvak, kisebb városok állnak üresen, ami tökéletes terep a bujkáláshoz.
A Jamestown elemzése szerint az állandósult merényletek komoly dühöt váltottak ki a síita közösségből, de ez a düh (legalábbis egyelőre) nem általánosságban a szunniták ellen irányul, hanem inkább a kormány ellen, amely hiába próbál katonai erővel fellépni a dzsihádisták ellen. Az elhagyatott területeket, a sivatagot, a hegyvidéket ugyanis a kormánycsapatok nehezen ellenőrzik.
Kicsit paradox módon korábban,
amíg az Iszlám Állam nagy területet uralt, harcolni is könnyebb volt ellene:
lehetett tudni, hol találják meg a harcosaikat. Most viszont szétszóródtak, ráadásul az ellenük való harcot nehezítik az iraki kormány és a kurdok közti ellentétek is.
A dzsihádisták pedig mindezeket ki is használják. Továbbra is vannak komoly fegyvereik, de a városokba egyelőre nehezebben szivárognak be. A kétezres közepén, valamint 4-5 évvel ezelőtt azért tudtak ilyen téren sikeresek lenni, mert a síita kormány elnyomása miatt a szunniták közül sokan szimpatizáltak a radikális ideológiákkal – utána viszont megtapasztalták az Iszlám Állam rémuralmát.
Így viszont egyelőre kicsi az esély arra, hogy a terroristák elkezdjenek mondjuk egy olyan autóbombás merényletsorozatot, ami korábban szinte a védjegyükké vált. Ugyanakkor azt is bizonyították, hogy így is képesek a kormány ellenőrzése alatt álló nagyvárosokban támadni: néhány hete Bagdadban hajtottak végre merényletet.
Összedőlt ház az Iszlám Állam egyik bagdadi merénylete után. Fotó: MTI/EPA/Ahmed Ali
Azt, hogy milyen taktikát követnek, jól jelzi a kommunikáció is. Az Iszlám Állam szóvivője, Abu al-Hasszán al-Muhadzsir áprilisban egy üzenetben arra szólította fel a követőiket, hogy a kormánnyal együttműködő szunniták ellen hajtsanak végre merényleteket. A terrorszervezet egyik propagandalapja, az an-Naba pedig nemrég azt írta: a jelenlegi helyzetben nincs szükség nagy csoportokra, sok képzett harcossal, komoly fegyverzettel,
elég egyetlen ember, aki bármilyen, általa beszerezhető eszközzel támadást tud indítani.
Emellett továbbra is lépést tartanak a technika fejlődésével: a titkosított kommunikációs csatornákat már régóta használják, de a New York Times szerint újabban már a Bitcoinban érkező támogatást is fel tudják használni.
A propaganda pedig továbbra is aktív, és globálisan célozzák vele a potenciális követőket. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy
a terrorszervezetnek nem csak Szíriában és Irakban van bázisa,
Afgán források szerint az országba folyamatosan érkeznek a harcosok Észak-Afrikából, Közép-Ázsiából, de Oroszországból és Franciaországból is, januárban pedig a Fülöp-szigeteki hatóságok fogtak el egy spanyol férfit, aki Mindanao szigetén akart csatlakozni az Iszlám Állam helyi szervezetéhez.
Korábban Líbiában is próbálták megvetni a lábukat, és bár Szurt városát elvesztették, 3-4 ezer harcosuk még mindig lehet az országban. Egyiptomban a Sínai-félsziget északi részén vannak olyan, összeségében több száz fős terrorcsoportok, amelyek hűséget esküdtek Abu Bakr al-Bagdadinak, és a Száhel-övezetben is erősödnek a hozzájuk köthető csoportok.
Nagy európai terrortámadásnak viszont egyelőre kisebb a veszélye,
Vajon magával ránthat-e másokat is a török líra mélyrepülése (50% mínusz a dollárhoz képest az év eleje óta)? Vlagyimir Putyin orosz elnök szóvivője mindenesetre a közös érintettség kapcsán felajánlotta Törökországnak: ne dollárban kereskedjenek egymással. Az orosz rubel egy hét alatt 8%-ot vesztett a dollárhoz képest éppúgy, mint a dél-afrikai rand. Az argentin peso (-6%) és a brazil real (-4%) sem úszta meg, de Ukrajna és Venezuela sem lehet nyugodt.
Ennek ellenére kevesen képzelik, hogy Recep Tayyip Erdoğan végül a Nemzetközi Valutaalaphoz fordul – követve Argentínát. Pedig Ankarának is lenne miért az IMF segítségét kérnie. A fizetési mérleg hiánya a GDP 6,3%-a, az adósságállomány meghaladja a 200 milliárd dollárt. A gazdasági csoda, amely szinte teljhatalomhoz juttatta Erdoğant, azon alapult, hogy olcsó volt a hitel. Ezért nem emelik a bank kamatlábat Törökországban. De mi van azokkal, akik dollárban adósodtak el?
A devizaadósok rémdrámája alapjaiban fenyegeti Erdoğan rendszerét. A szorongatott elnök pedig a turizmusban keresi a csodafegyvert.
Pénzes turisták rohamozzák meg a luxusüzleteket Isztanbulban, ahol a líra értékvesztésének köszönhetően a dollárban fizetőknek minden olcsóbb lett. A Reuters arról számolt be, hogy elsősorban gazdag arab turisták vásárolnak a luxusbutikokban.
Erdoğan elnök gazdasági háborúval vádolta meg az USA-t.
„Nekik dollárjuk van, de velünk van a nép és Allah”
– harsogta Törökország teljhatalmú ura. Aki arra kérte a törököket, legyenek nagyon kedvesek a turistákhoz, hiszen ők dollárt hoznak az országba. A lakosságot arra intette, hogy ne essen pánikba, inkább vegye elő a dollárjait, euróit vagy épp aranyát, és váltsa be a bankban török lírára. A hazafias felhívásnak eddig nem sok eredménye mutatkozott Törökország pénzügyi válságában.
Erdoğan továbbra is dacol Donald Trump amerikai elnökkel: kedden bejelentette, hogy a jövőben nem vásárolnak elektronikai cikkeket az Egyesült Államoktól, 120%-ra emelik az amerikai autók vámját, 140%-ra az alkoholét és 60%-ra a dohányét.
Erdoğan egyúttal jelezte: Kínára és Oroszországra számít a válság elhárításában.
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter már tárgyalt is Törökországban. Washingtont igencsak zavarja a mind szorosabb orosz-török szövetség, amely kiegészül Iránnal is. Az Egyesült Államok a térségben az Izrael-Szaúd-Arábia szövetséget támogatja, amelynek a viszonya kifejezetten rossz Törökországgal. Trump bírálta Törökországot, mert Oroszországtól vásárol rakétavédelmi rendszert, amely nem NATO kompatibilis.
Az amerikai-török lélektani háború pedig várhatóan elhúzódik, így a törökök bánata és a külföldi turisták öröme tartós lehet: Törökország egyre olcsóbb – a külföldieknek…
Azon már nincs is mit csodálkozni, hogy az LMP kilépett – pontosabban: be se lépett – a XV. kerületi időközi polgármester választás ellenzéki csapatából. A szeptember végi voksolásra, mint tudjuk, azért kell sort keríteni, mert Hajdu László (DK) megnyerte az áprilisi választást az egyéni körzetben, így döntenie kellett: parlament, vagy kerület. Ő a parlamentet választotta – érthetően, hiszen akkor a képviselő választást kellett volna megismételni.
Sokáig úgy tűnt, hogy egy az egyben fog majd harcolni a fideszes jelölttel, László Tamással az összellenzéki jelölt, Németh Angéla, aki ugyan függetlenként indul, de a baloldalt képviselné. A kezdetekkor még hinni lehetett, hogy az LMP sem áll ki a sorból, indulása ugyanis semmilyen, előnyökkel nem kecsegtetett, de mostanra meggondolta magát a párt, és felmutatja arcát a kerület lakóinak.
Nincs mit csodálkozni ezen, írtuk az első mondatban, és különösen így van azóta, hogy a Lehet Más a Politika elnevezésű párt egyre furcsább vargabetűkkel igyekszik bizonyítani: méltó a nevéhez. Hogy ez nevezhető-e politikának, amit látunk, ami a szemünk előtt kibontakozik – nem túlzás ezt kibontakozásnak nevezni? – azt rábízzuk az olvasóra, az mindenesetre tény, hogy számos megfejthetetlen lépést láthattunk az LMP-től, már április 8-a előtt is. Azóta pedig se szeri se száma az ilyen történéseknek, soroljuk ezt a mostanit is ide. Bár, miután az utóbbi időben különös hangsúllyal jelezték a párt prominensei, hogy ők nem baloldaliak és az ő szövetségeseik a XXI. századi pártok – bár azok is megrostálva -, így például a Momentum mellett a Jobbik is, világosnak tűnik, hogy a Fideszt igyekeznek segíteni a választásokon. Ezt a megállapítást nyilván erőteljesen visszautasítanák, a Független Hírügynökség szokásos rosszindulatának minősítenék, de azért bizonyára lesz olvasó, aki elfogadja ezt a minősítést<; talán nem kell magyarázni, hogy miért. (Csak egy zárójeles kiegészítés a fuhu.hu rosszindulatával kapcsolatban; az LMP-nek van egy ilyen becsípődése, portálunk számos kísérletet tett a kapcsolat konszolidálására, eredménytelenül.)
Ez az írás azonban nem azért készült, hogy az LMP mibenlétét elemezzük, ahhoz kevésnek is érezzük magunkat, hanem arra akart vállalkozni, hogy a jövő ősszel esedékes fővárosi választással kapcsolatban adjon helyzetképet. Ami legalább olyan merész vállalkozás, mint az LMP mozgásának értelmezése. És ez annak ellenére így van, hogy a budapesti helyzet a 2018-as, amúgy ellenzéki szempontból gyászos végeredményt hozó országgyűlési választás, kifejezetten biztató volt. Ha ugyanis az LMP – már megint ő, pedig nem utazunk rá – hajlandó lett volna szembe menni a Fidesszel, azzal persze, hogy visszalépteti esélytelen jelöltjeit, akkor a fővárosban súlyos, kétharmados vereséget szenved a kormánypárt; ma nem lenne egyetlen egyéni képviselője sem Budapesten. Sokszor leírtuk már: az ellenzéknek éppen ez a helyzet adhatott volna reményt a jövőre nézve, a budapesti eredménybe kapaszkodva indulhatott volna az építkezés. Ehelyett a rosszabb utat választották: szinte valamennyi párt a belső konfliktusait vette elő, vitte a nyilvánosság elé és rombolta le azt a hitet, amely egyébként is csak nagyon vékonyan létezett a hívekben. Ezért aztán az azóta megrendezett időközi választások – VIII. kerület, V. kerület – pontosan ezt a képet tükrözték: csalódott, a közélettől elfordult lakosság, amely már alig-alig, vagy egyáltalán nem hisz a politikában. Nem hisz abban, hogy az lehet más is. (Nem megsértődni, ez most nem az LMP-ről szól. Nem csak. ) Az előttünk feltárulkozó kép azt mutatja, hogy a Fidesz azt csinál, amit akar, semmilyen ellenállásba nem ütközik. Vagyis: bármit is mondanak hivatalosan, annak az ellenkezőjét is megteheti; pontosan tudja, hogy az ellenzék tehetetlen, az emberek meg érdektelenek. Ezért aztán hiába hangsúlyozza Kósa Lajos – nem pofátlanság őt ennyit szerepeltetni? Az. Na és? -: nem fognak hozzányúlni a közvetlen főpolgármester választáshoz, tudjuk, hogy ez a kijelentés semmit nem ér. (Kósa Lajostól különösen nem, aki a csengeri asszony kapcsán tett szavaival alaposan megégette magát. De hagyjuk is ezt.)
Szóval ma egészen biztosra veszik politikai körökben, hogy a Fidesz módosítani fogja a választási törvényt, kiváltképp akkor, ha Tarlós István nem hajlandó újra elindulni a címért. Tarlós egyelőre lebegteti a döntést, azt mondja, hogy alapvetően a feleségétől és Orbán Viktortól függ az végső elhatározása. Ő maga, mondja, nem nagyon akarna már versenybe szállni, az idén betöltötte a 70. életévét, ami azt jelentené, hogy győzelme esetén 76 éves koráig kellene szolgálnia. (Trump hetven évesen lett az Egyesült Államok elnök, teszem hozzá csendesen, és – elvileg – még újrázhatna is.) Ezt az érvet, ismerve a főpolgármester habitusát, energiáit, nyugodtan félretehetjük; biztosan merem állítani, hogy nem a kora lesz a döntő Tarlós lépésének. Hanem például az, hogy milyen lehetőségek maradnak majd egy főpolgármester kezében. A Fidesz központosító törekvéseit már a választások után megtapasztalhattuk; a főváros bizonyos – pénzhez köthető – döntései lényegében átkerültek Fürjes Balázshoz, vagyis a kormányhoz. És ez csak a kezdet.
Egyes kerületi polgármesterek azt tippelik, hogy a legújabb elképzelés szerint a kerületek megmaradnának – korábban lehetett hallani arról, hogy elöljáróságok lesznek -, még talán bizonyos új jogosítványokat is kapnak, például a főváros kezelésében lévő utak felügyeletét – ugyanakkor a pénzekről Orbánék fognak dönteni; értsd: mindenfelé beruházás kikerül a Városháza kezéből. Ez természetesen akkor alakulna így, ha megszüntetnék a főpolgármester státuszát, pontosabban a közvetlen választást. A fő érv az lenne, hogy felesleges a kétszintű irányítás – a kormánnyal együtt már három – , praktikusabb, hatékonyabb, ha a helyi ügyekről helyben, a nagyobb volumenű dolgokról pedig országosan döntenének. Ezzel együtt, mondják, ha Tarlós mégis igent mondana Orbánnak, akkor maradhatna a választás; neki ugyanis van esélye nyerni az ellenzékkel szemben, míg új szereplőnek, még az ellenzék legyengült állapotában sem lenne.
Akárhogy is alakul, ha netán beadná a derekát Tarlós, és az eddigi karakterétől eltérően tudomásul venné, hogy ő is Orbán bábjává válik, abban biztosak lehetünk, hogy a miniszterelnök régi óhaja teljesül, ha végre teljesen a kezébe veszi a fővárost. Hogy egyébként még mit forgat a fejében, hogyan büntetné meg a budapestieket április 8-a miatt, azt nem tudhatjuk. Csak azt, hogy bűn nem maradhat büntetlenül. Márpedig a budapestiek nem Orbánra szavaztak.
A kormánypropaganda egyik kedvenc, az orosz dezinformációs kampányokból átemelt toposza, hogy Nyugat-Európa több országában már gyakorlatilag élni sem lehet, olyan szintű a bűnözés a bevándorlás miatt, míg Magyarország a béke szigete. Megnéztük, hogy az adatok mennyire támasztják ezt alá. Spoiler: semennyire.
Kezdjük Németországgal, a kormánypropaganda egyik kedvenc célpontjával, amellyel kapcsolatban nemrég kiderült, hogy a magyar állami tévé híradójában „bevándorlóktól rettegő állampolgárokként” bemutatott németek valójában a szélsőjobboldali, populista AfD párt politikusai voltak.
A Welt Am Sonntag néhány hónapja közzétette a rendőrségi adatokat, amelyekből az derült ki, hogy Németországban
évtizedek óta nem csökkent olyan arányban a bűnözés, mint 2017-ben.
Közel 10, egészen pontosan 9,6 százalékkal kevesebb bűncselekmény történt, mint egy évvel korábban. A legnagyobb arányban a zsebtolvajlások és a betörések száma esett, de a propagandában előszeretettel a bevándorlókhoz kötött erőszakos bűncselekmények száma is csökkent, 2,4 százalékkal.
A gyilkosságok és a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények száma ugyanakkor nőtt. Ami viszont fontos adat: az összesen mintegy 5 millió 762 ezer esetből mindössze 736 ezer volt a nem németek által elkövetett bűncselekmények száma (ez egy év alatt 22,8 százalékos csökkenés). A rendőrség szerint
az összes kategóriában a német bűnelkövetők vannak többségben.
A statisztikák alapján egyébként Angela Merkel vissza is szólt Donald Trumpnak, amikor a valósággal gyakran ambivalens viszonyban lévő amerikai elnök azt állította, hogy Németországban növekszik a bűnözés. Horst Seehofer belügyminiszter pedig májusban arról beszélt: Németország biztonságosabb országgá vált. 100 ezer lakosra 6982 bűncselekmény jutott tavaly: ez harminc éve a legalacsonyabb szám.
tíz éves mélypontra süllyedt a bűncselekmények száma.
2018 első felében mintegy 229 ezer esetet regisztráltak, ez 10 százalékkal kevesebb, mint a tavalyi év első felében – az akkori adat is sokéves mélypontot jelentett. Itt is csökkent az erőszakos bűncselekmények száma, nőtt viszont az interneten elkövetett csalásoké, valamint a „vágó- illetve szúrófegyverrel elkövetett támadások és a szexuális bűncselekmények száma. Ez utóbbinál azonban minden ország esetén fontos elmondani, hogy a metoo-mozgalom hozzájárulhatott ahhoz, hogy egyre többen mernek beszélni ilyen esetekről, míg korábban sok ügy titokban maradt.
Ausztriában
a gyanúsítottak 40 százaléka külföldi, de csak kis részük (7 százalékuk) menedékkérő.
A legtöbb külföldi gyanúsított Romániából, Németországból és Szerbiából érkezett, utánuk jönnek az afgánok, de Magyarország is szerepel ezen a listán, a hetedik helyen, 4737 bűnözővel.
Svédország is kedvenc célpontja a kormánypropagandának, főleg a nemi erőszakok magas számát szeretik hangsúlyozni a magyar megszólalók – és nem csak a magyarok, a szélsőjobboldal egyik kedvenc toposza ez mindenhol.
A svéd Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács adatai szerint a menekülthullám csúcspontja után, 2015 októbere és 2016 januárja között
1 százalék volt a bűnelkövetők között a menedékkérők aránya, miközben a teljes lakosságnak 1,6 százalékát tették ki.
Az Aftonbladet adatai szerint pedig például a gyilkosságokat tekintve Svédország kifejezetten jól áll az amerikai statisztikákhoz képest, a no-go zónának leírt Malmö és Stockholm is messze elmarad a veszélyesebb amerikai városoktól.
A nemi erőszakok száma valóban magas, de ennek okai sokkal szerteágazóbbak annál, mint amit a propaganda sulykol, miszerint „a migránsok megerőszakolják a nőket”. Svédországban egyrészt sokkal szigorúbbak a szabályok, másrészt a kultúra miatt sokkal többen fordulnak szexuális erőszak ügyében a rendőrség,
sokkal kevesebb ügy marad titokban.
Ha pedig valaki azzal tesz feljelentést, hogy három hónapon keresztül mindennap megerőszakolta a barátja vagy a férje, azt 90 külön esetnek tekintik – ezért is ilyen magas a szám.
Amikor tavaly a svéd bevándorlás- és igazságügyi miniszter Magyarországon járt, beszélt is az ilyen bűncselekményekről. Azt mondta: a bejelentett nemi erőszakok száma évek óta 6000 körül van.
Ami viszont tény, hogy Svédországban gyakran vannak bandaháborúk, ezeknek azonban kevés köze van a bevándorláshoz. Ezeket viszont nem csak a magyar, hanem az orosz propaganda is kihasználja: egy tavalyi tanulmány szerint az oroszok valóságos információs háborút vívnak azért, hogy Svédországot minél veszélyesebb helynek tudják bemutatni.
És hogy egy kicsit a magyar adatokról beszéljünk: a kormány szereti azt hangoztatni, hogy „Magyarország Európa egyik legbiztonságosabb országa” – közben viszont
a gyilkosságok száma Európában Magyarországon az egyik legmagasabb.
Minden országot tekintve a 2016-ra vonatkozó adatok a legfrissebbek: ezek szerint 100 ezer lakosra Ausztriában 0,66, Hollandiában 0,55, Németországban 1,17, Franciaországban 1,31 gyilkosság jutott, Magyarországon viszont 2,05 – ez ráadásul a 2010-es 1,38-hoz képest komoly növekedést jelent.
Ellenállni nem könnyű, de nem is lehetetlen, ma még a létező Románia is nyugatibb az orbáni Magyarországnál, “komp-ország” – úgy tűnik tartósan – Keletre tart, itt meg még legalább nem dőlt el az irány.
Abban semmi új nincs, hogy időnként kommentátorok vagy politológusok előhozakodnak azzal, hogy többféle, sőt több Románia létezik, anélkül, hogy megpróbálnák tartalommal is feltölteni azt, hogy valójában mi is a lényege egyik vagy másik “Romániának”. És enélkül nem érthetjük meg azt sem, hogy hol húzódnak a határvonalak, hogy mi a lényege a jelképes országok elkülönböződésének (différance – Jacques Derrida különös értelmezésében), vagy szociológiai terminusban, egymástól való elidegenedésének. Nem csak elméleti vonatkozásban érdekes ez a kérdés, éppen a “román centenárium” (azért nevezem annak, mert csupán egy sebtében ünneppé nyilvánított évfordulóról van szó, mely csak többé-kevésbé igazodik valós történelemformáló, megtörtént eseményekhez) évében, hanem nagyon is gyakorlati. Hiszen azt is nehéz meghatározni, hogy mi az, ami közös, ami összetartja ezt az országot. És most nem a nacionalista ideológia XIX. századi értelmében vett, társadalmi kohéziót termelő jelenségére utalok, hanem a többé-kevésbé összehangolt működésre, az egységes jog- és szabályrendszerre, az egyenlőségre, a szabadságra, és végső soron, társadalmi léptékű egy irányba mozgásra, gondolok.
Érdekes fejlemény, hogy úgymond a “diaszpóra” (többszörösen pontatlan megnevezés) által szervezett tiltakozó megmozdulások kapcsán a sok külső és belső határvonal közül éppen egy politikai és földrajzi értelemben is valódi határ került a viták és csatározások homlokterébe (2). A sok egyenlőtlenség, törésvonal és ellenségeskedés térképén egy új szeretni/kiátkozni való “demográfiai kategória” jelent meg (3), amit jobb híján román diaszpórának neveznek. Jó okunk van viszont föltételezni, hogy a politikailag itthon is aktív “diaszpóra”, és engedtessék meg egy spekulatív becsű: ez lehet a többség, jelent meg Bukarest utcáin. Ők azok, akik politikai értelemben képviselik mindazt, amit egy modernizálódni vágyó – ennek szinonimája itt és most az európaizálódás, a felzárkózás-pártiság – “feltörekvő”, polgárosodó, (vagy akár hypster), középosztályosodó réteg kíván: modern és fejlődőképes, demokratikus Romániát. És akkor beszéljünk a fő törésvonalról, mely kettőbe szeli Romániát, és amihez képest a többiek csak részlegesen szabdalják szét a jelképes térképet (4), és ez egyáltalán nem a diaszpóra átpolitizálásának a kérdése.
A mai Romániának (megegyezés szerint) száz éve volt arra, hogy eldöntse modernizálódni akar (Magyarország sokkal régebb küzd ezzel a képtelen dilemmával!), ami jelen idő szerint (vagyis, legalábbis egyelőre) csatlakozást/fölzárkózást jelent a fejlett politikai nyugathoz, vagy pedig előbbre való a tradíció, ami rendre vagy ortodox fundamentalizmust, XIX. századi nacionalizmust, vagy pedig nacionál-ceausizmust jelent. Egy MODERNIZÁLÓDÓ és egy TRADICIONALISTA Románia vívja, immáron usque száz éve, élet-halál harcát, és ennek a törésvonalnak a mellékszálai, repedései, a regionális különbségek, a város-falu ellentétek, a generációk közötti eltérések, stb. Csatát mindenik fél nyert már, de a háború még mindig nem dőlt el, ezért nincs egy – mondjuk úgy – viszonylag egységes “román paradigma” és alakulnak ki rendre az egyik vagy másik oldalon politikai formációk, függetlenül attól, mit is hirdetnek ideológiaként. A modernizációt, úgy mint korrupció-ellenes föllépés, jogállamiság (a nyugati értelemben, ahol az alapelv, hogy mindenki egyenlő a törvény előtt, amit univerzalizmusnak nevezhetünk, Max Weber nyomán!), fölzárkózás, szabad piacgazdaság, intézményi reform, integráció a nyugati politikai rend(etlenség)be, stb., ma az elnök és a körülötte lazán keringő “civilszféra” képviseli a leginkább, és ehhez kapcsolódik a politikailag hangját hallató román diaszpóra (5).
Ebben a vonatkozásban érdekes, amit egy jóhiszemű szerző fölvet az erdmagyar-román kettős identitás pozitív kialakításának lehetőségéről: ”miért ne lehetnék /…/ büszke arra, akár kétszer is: először, mert magyar vagyok, másodjára meg azért, hogy román?” Ha ugyan tudhatjuk, hogy mit jelent erdmagyarnak lenni – konvencionálisan, neveltetésünk stb., okán, bár valójában ez az identitás, már önmagában is problémás. Mondjuk többértelmű az “egyszerűbb” anyaországi magyarsághoz képest, igencsak nehéz eltalálni, hogy hogyan, melyik Romániához tartozóként, lehetnénk nyugodt lelkiismerettel románok is? És ez biza reális identitászavart, vagy legalábbis kettős, illetve többes identitásokat eredményez, amit analitikus fogalmakkal le lehet írni, de a politikai főáram ezidőtájt képtelen fölfogni és helyén kezelni, illetve kísérletet sem tesz ennek politikai megfogalmazására.
A rommagyar politika Orbán-imádó, nemcsak érdekből és kényszerből, vazallusi státusából következően, hanem /rossz/ ízlése, patriarchális beidegződései, provincializmusa, kishitűsége stb., stb. okán is. A politikai mainstream lemondott arról, hogy egy ilyen transzilván-magyar identitást árnyalt és fölvállalható módon definiáljon. Így lett a kezdetben nagy nekigyürkőzéssel tervezni próbált autonómia-projektből tartalmatlan autonómiázás, nyilvános politikusi száj, meg gyomoröblögetés. Két évtized után, egy ilyen projekt kidolgozására és képviseletére érdemes értelmiségiek elvándorolnak, kihalnak, vagy, lassan-lassan kikopnak a közéletből. Múlt hétfőn temettük Egyed Pétert, aki ennek az ethosznak talán leglelkiismeretesebb hordozója volt, kortársaink közül. Sokat tett azért, hogy egy modern erdmagyar identitást “elképzelhessünk”, tartalommal tölthessünk meg, és ez bátor kiállás volt. Jellemző bátortalansággal viszont nem volt – nem lehetett? – elég radikális ahhoz, hogy dominánssá tegye, programatikusan is megfogalmazza és végsőkig kiálljon mellette.
Következésképpen az sem dőlt el, legalábbis a rommagyar politikusok gesztusait, cselekedeteit és nem diskurzusait követve, hogy melyik Romániát értik, melyikben bíznak – legalábbis elvontan, mentálisan – például amikor bukaresti intézményekben (mondhatnám téblábolnak) ténykednek; Dragnea és társait támogatják, vagy amikor az ortodox fundamentalistákkal harsognak mizogin és homofób szólamokat; vagy amikor az EU-hoz fordulnak jogorvoslatért és a kormányt átkozzák, hogy ezt rossz néven veszi, stb. Nekünk modern Románia és benne modern rommagyarság kellene (6), először projektként, azután pedig valóságként.
Magyari Nándor László
——————————————————
(1) Van az a székely vicc, hogy az atyafi földterületet árul, és azzal hirdeti, hogy jókora darab eladó. Aztán a vevő látja, hogy egy 3×5 méteres kis telekről van szó. Mondja is, hogy de jóember, ez a telek keskeny is, meg rövid is, alig zsebkendőnyi. Mire az eladó, az lehet, hogy keskeny és az is, hogy rövid, de nézzen fel, hogy milyen magos (kösz, sógor).
(2) Az nem lep meg, ha reakciós politikusok gúnynevekkel és mindenféle negatív jelzővel illetik azokat, akik elvándoroltak, vagy külföldön dolgoznak/tanulnak, esetleg félúton vannak a kitelepedés felé, de hogy egy nyugaton élő “politológus” legyen ennek az ásatag álláspontnak a szóvivője, az még mindig meglep. Alina Mungiu -Pippidi, úgy en bloc, külvárosi (mahala) lumpen-diaszpórának mondja a külföldön dolgozó, tanuló, vagy kitelepedett románokat, valamiféle újdonsült pészédista (PSD – román kormányzópárt) türelmetlenség nevében. Ez még akkor is vérlázító, ha azt föltételezzük, hogy vannak szép számmal így jellemezhető külföldön ücsörgő honfitársaink, akik néha megmutatkoznak a politikai zavargások perifériáján. Az általánosítás a megengedhetetlen, de a fennhéjázó magatartás sem indokolt egy magát “tudósnak” mondó/gondoló személy részéről, semmilyen körülmények között, mintha csak egyfajta előzetes “eszmei” fölmentést kívánt volna nyújtani a későbbi rendfenntartói túlkapásokhoz. Ezt a megközelítést, mint egy neves antropológus elegánsan mondja: “ott kell hagyni, ahol van: egy szegény nárcisztikus elkeseredés vegyér légkörében”.
(3) Jól fejtegeti ugyanaz a Vintila Mihailescu antropológus, hogy “A diaszpóra demográfia és nem ideológia!”, azaz a diaszpórában is több Románia él, még akkor is, ha egyfelől nagyon negatív képet alakított ki a domináns politikum, másfelől a sajtó.
(4) Itt érdemes fölvetni, Baudrillard elhíresült Borges utalását, miszerint a szimulákrum szabályai szerint, a “térkép előbbre való a tájnál” a földrajzi valóságnál, széttöredezettsége, elmosódottsága, azután valódi szétesést okozhat.
(5) Nem vitás, ma a civil szféra a “Nyugat”, a csendőrség és a (a Fidesz itteni fiókpártjainak támogatását élvező), mögötte álló korrupt politikai hatalom a “Kelet”, akárhogyan is igyekeznek Dragnea és társai, az ellenkezőjéről győzködni a világot.
(6) A vissza, azaz Keletre fordult Magyarország, a reakciós Romániába igyekszik beterelni minket, etnonacionalizmussal, idegengyűlölettel, Putyin-Erdogan-Trump imádattal, másszóval illiberális demokráciával, az orbánizmus megannyi kinyilatkoztatásával, itt Dragnea-Tariceanu támogatásával. Ellenállni nem könnyű, de nem is lehetetlen, ma még a létező Románia is nyugatibb az orbáni Magyarországnál, “komp-ország” – úgy tűnik tartósan – Keletre tart, itt meg még legalább nem dőlt el az irány.
Egyelőre nem rántotta magával a forintot a török líra mélyrepülése, de a török eset „szép” példája annak, amikor a féke(t)vesztett hatalom egymaga intéz el egy országot. Törökország az összeomlás szélén táncol.
Az elhibázott kormányzati gazdaságpolitika klasszikus példájának is nevezhetjük, ami Törökországban történik immár nagyjából öt éve. Ami elrontható volt, azt Recep Tayyip Erdogan szinte maradéktalanul megtette. Az illiberális berendezkedéssel kacérkodó más országok számára is szolgál tanulságul, ahogyan Törökország láthatóan megállíthatatlanul rohan a szakadék felé.
A török líra az elmúlt egy-két hétben nagyjából egyharmadot veszített értékéből, egy év alatt több, mint 80 (!) százalékot, az infláció megugrott, most 15 százalék körül van, a jegybanki alapkamatot emelni kellene, de ennek 16,5 százalékos szintje már önmagában is a finanszírozhatatlansággal egyenértékű.
Néhány fő csomópont, ami a török eseményeket jellemzi:
erőltetett gazdasági növekedés
a vállalatok és a lakosság nagy mértékű eladósodása
mindez jelentős részben dollárban
alacsony megtakarítási hajlandóság
a folyó fizetési mérleg és a költségvetés egyidejű hiánya, az úgynevezett ikerdeficit
folyamatos ellenségkeresés otthon és külföldön
egyre erőteljesebb politikai beavatkozás a gazdaságba
és végül: lényegében ellensúly nélküli egyszemélyes vezetés, amely ráadásul közgazdaságilag teljesen ostoba
Az erdogani Törökország az elmúlt másfél-két évtized nagy részében maga volt a gazdasági csoda: száguldó növekedés, rohamosan növekvő jövedelmek és fogyasztás. Erdogan azonban beleájult ebbe a sikerbe, és
az elmúlt években mesterséges eszközökkel tartotta fenn a gyarapodást:
a hiányzó belső megtakarítást külső, elsősorban dollár-forrásból pótolták, ráadásul hatalmas állami fejlesztéseket indítottak. (A török gazdaság 2017-es állapotáról szóló IMF-jelentés itt olvasható részletes adatokkal.)
Ezzel – szaknyelven – túlhevült a gazdaság, amitől megugrott az infláció, a külső hitelek visszafizetése egyre nagyobb terhet rótt az országra. Amikor pedig a bajok láttán mind kevesebb tőke érkezett az országba, a hitelek ára érthetően magasabbra és magasabbra hágott.
Ezzel kialakult az államcsőd klasszikus állapota,
az úgynevezett ikerdeficit. Amikor az ország költségvetése is hiánnyal küzd, és a folyó fizetési mérlege is negatív egyenlegű (vagyis többet költenek dollárra, mint amennyi bevételük ebből a forrásból származik). Az ország devizatartaléka kevesebb, mint 100 milliárd dollár, a külső finanszírozási igény (vagyis a bevonandó friss kölcsön) idén meghaladja a 200 milliárdot.
Ezek a folyamatok indították el a líra erősödő értékvesztését, ami elképesztő mértéket öltött az elmúlt hetekben. A mögöttünk álló két hétben nagyjából egyharmados árfolyamesést mértek, az elmúlt körülbelül egy évben 80 százalékot meghaladó a líra romlása a dollárral szemben.
Erre az egyik klasszikus orvosság a jegybanki kamat megemelése, ami vonzóvá teszi az országot és annak pénzét, a megnövekedett külső állampapír-vásárlás pedig segít helyrebillenteni a hiányt. A török nemzeti bank május végén (Erdogan tiltakozása ellenére) meg is tette ezt, ám az egyszeri nagyobb tétellel 16,5 százalékra feltolt ráta már egymagában is kétségessé teszi az adósság finanszírozhatóságát: ekkora kamatot képtelenség kitermelni hosszabb távon. (Tíz éve a magyar állam 12,5 százalékos alapkamaton le is állította a kötvények kibocsátását ugyanezen felismerésből.)
Irgalmatlan összegekről van szó. Csak két szám az amerikai Politico összeállításából: a török nem pénzügyi vállalatok eladósodottsága 340 milliárd dollár, és egyedül az uniós bankok (részben ottani érdekeltségein keresztül) 166 milliárd dollárral úsznak a török pácban. Ez összesen nagyjából 141 500 milliárd forint, több, mint Magyarország három teljes évi GDP-je.
És ahogyan esik a líra árfolyama, ez az adóssághegy egyre csak gyarapodik a hazai fizetőeszközt használó ország cégei és lakosai számára.
Mindeközben
Erdogan lényegében teljhatalmat kapott, ha kis többséggel is,
a nyári elnökválasztáson. (Amihez az elsők között Orbán Viktor gratulált.) Ezután saját embereit, sőt, családtagjait tette gazdasági csúcspozíciókba, pénzügyi-gazdasági miniszternek például vejét.
Erdogan az alapvető közgazdasági összefüggésekkel sincs tisztában, rögeszméje például az, hogy a mostaninál mélyebbre kellene nyomni az alapkamatot, mert az csökkentené az inflációt. Aminek éppen az ellenkezője az igaz, egy esetleges kamatcsökkentés pedig csak további tőkevesztést indítana el.
Mindezeket a bajokat tetézte a kurd-szíriai háborúba bekapcsolódás óriási költsége. Nem beszélve arról, hogy a NATO-n belül az amerikai után a török hadsereg a második legnagyobb, hatalmas összeget elvíve a mindenkori költségvetésből. És ha ez nem lett volna elég, teljesen fölösleges politikai háborúba kezdett az USA-val. Támadta az amerikai kormányt, mert nem adja ki Fethullah Gülen hitszónokot (aki nagyjából olyan szerepet tölt be Erdogannál, mint a magyar kormánynál Soros György), majd egy vagy két évtizede ott élő amerikai lelkipásztort két éve a 2016 júliusi puccskísérlet támogatásának vádjával börtönbe csukott – és ráadásul Németországgal is kiéleződött a viszony. Az Erdogannal amúgy sok politikai rokonságot mutató Donald Trump emiatt most gazdasági büntetőintézkedéseket léptetett életbe Törökországgal szemben.
A török tanulság tehát az, hogy a népszerűséghajhászásban mesterségesen túlpörgetett növekedés és a korlátlan egyszemélyi hatalom egymagában képes padlóra küldeni korábban jó gazdasági alapokon fejlődő országot.
A saját sorain belül is minden ellensúlyát leépített, ellenzéktől nem nagyon háborgatott Erdogan mostanra elszabadult hajóágyúként elérte azt, ahogyan az idézett Politico-elemzés megfogalmazza: a török gazdaság közeledik ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút.
Törökország az úgynevezett feltörekvő piacok része, Oroszországtól Dél-Afrikáig. Vagyis ha Pretoriában eltüsszentik magukat, attól Moszkváig törhet ki a nátha. Ennek a láncnak része Magyarország és a térség kisebb államai.
A forint ennek ellenére az elmúlt napok líra-összeomlását viszonylag jól viselte, az euróval szembeni ráta mindössze kicsivel 323 fölé emelkedett. Ennél sokkal rosszabb eredményt produkált júniusban, amikor „saját erejéből” ment többször 330 fölé.
A kilátások azonban nem biztatók.
Az európai bankok jelentős összegű értékvesztésének árnyékában a hagyományos koreográfia az, hogy a nagyobb kockázatú feltörekvő piacról vonják ki a tőkét, amikor nagy a baj valahol. Erre tesz rá egy lapáttal a Magyar Nemzeti Bank, amikor változatlanul a térség legalacsonyabb, 0,9 százalékán tartja az alapkamatot, önmagában is veszélyzónában hagyva pénzünket.
A kereskedelmi háborúnak nincsenek nyertesei, csak vesztesei – hangsúlyozta a német gazdasági miniszter a Bild am Sonntagnak nyilatkozva. Peter Altmaier szerint Juncker washingtoni látogatása alatt sikerült elkerülni a kereskedelmi háborút az USA és az EU között, s ezzel sokszázezer munkahely menekült meg Európában.
Altmaier bírálta Donald Trump kereskedelmi háborúját Kína, Törökország és Irán ellen. Az egésznek a fogyasztók isszák meg a leginkább a levét hiszen a védővámok miatt emelkednek a fogyasztói árak. Mindez lefékezheti a globális gazdaság növekedését, és ez mindenkinek a kárára van.
Irán esetében azért lépnek újra életbe a büntető szankciók, mert Trump kilépett az atomalkuból. Az EU bírálta Trump döntését, s Brüsszel arra szeretné rávenni Iránt, hogy mindennek ellenére tartsa magát az egyezményhez. Hétfőn ezzel kapcsolatban közleményt adtak ki Brüsszelben. „Az EU és az iráni atomalkut aláíró európai államok (Franciaország, Nagy-Britannia és Németország) mélységesen fájlalják az amerikai döntést, amellyel egyáltalán nem értenek egyet” – közölte Federica Mogherini, az EU külügyi főképviselője, aki maga is aláírta a dokumentumot.
Az amerikai döntés érinti Európát is, mert a szankciók az Iránban gazdasági tevékenységet folytató európai cégekre is vonatkoznak.
A Total olaj multi már fel is függesztette egymilliárd eurós beruházását Iránban, mert az a veszély fenyegeti, hogy emiatt szankciók sújthatják az Egyesült Államokban.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
