Országomat egy látszat-megállapodásért

0
55

„Donald Trump aláírt egy olyan megállapodást, melynek végrehajtásához Kim Dzsong Nun-nek érdeke nem fűződik, így nyilvánvalóan annak céljai sem fognak teljesülni, miközben Washington gyakorlatilag kész tények elé állította mind Szöult, mind pedig Tokiót, melyek legfeljebb tudomásul vehetik a következményeket, s figyelhetik, hogyan játssza ki a megállapodást Phenjan, s hogyan asszisztál majd ehhez az amerikai elnök, hogy fenntartsa politikai sikerének a látszatát.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Donald Trump közvetlenül szingapúri találkozója után Kim Dzsong Un-nel azt nyilatkozta: tárgyalásaik sokkal több sikerrel zárultak, mint amire korábban számítani lehetett. Az az öt pont, amit végül is a szignált megállapodás tartalmazott, egy jó előre megtörtént egyeztetés eredménye volt; ez tehát aligha volt meglepetés-erejűnek nevezhető. Ami viszont valóban váratlannak számított, az magának a találkozónak a megtörténte volt; ugyanis minden reális elemzés és számítás azt valószínűsítette, hogy Kim Dzsong Un-nek nem fűződik érdeke a megállapodáshoz. Ezt – magyar közegben – Eörsi Mátyás fejtette ki a legegyértelműbben. Ő azt állította egy Facebook-bejegyzésében, hogy Kim nem mondhat le az atomfegyvereiről, mert ezzel elveszítené nemzetközi és otthoni politikai súlyát, s alighanem ezt Trump is átlátja, s az utolsó pillanatban – akár egy felszínes ürügyre hivatkozva – lemondja majd a találkozót. Mint ismeretes ennek az okfejtésnek pont az ellenkezője következett be, de az eredmények felől nézve a helyzet egyáltalán nem változott: megállapodás ide vagy oda,

továbbra sem érdeke az észak-koreai félnek, hogy – eleget téve Trump elvárásainak – felszámolja nukleáris programját. És ezt Washingtonban épp oly jól tudják, mint Phenjanban.

Mindennek dacára a fejlemények legnagyobb nyertese mégis Kim Dzsong Un: nemzetközi tényezőként fogadtathatta el magát, Donald Trump ráadásul megajándékozta őt egy olyan megállapodással, melyhez hasonlót sem nagyapja, sem apja nem volt képes elérni. Ráadásul annak nyilvánvaló garanciája nélkül, hogy e megállapodásban foglaltakat valaha is végre kelljen hajtania. Észak-Korea ugyanis nem az az ország, amely a nemzetközi jog alapján működik, az ottani helyzetre befolyással csak a kínai gazdasági-katonai nyomás bír, s esetleg Oroszország, mely megtagadhatja a segítséget Phenjantól, ha az Pekinggel szemben ki akarná Moszkvát játszani. Az észak-koreai diktátornak semmi másra nem kell odafigyelnie, semmi mással nem kell számolnia, legkevésbé Trumppal, akit a szingapúri kézfogás után már a legkevésbé sem foglalkoztatnak a következmények.

Elég volt néhány fotó, néhány nyilatkozat, s néhány amerikai belpolitikai célokra felhasználható interpretáció. Trump szempontjából minden más érdektelen…

Épp ezért a szingapúri találkozónak az amerikai elnök is nyertese, aki egyrészt eljátszhatja odahaza, hogy sikerült olyan áttörést elérnie, melyhez még csak hasonlót sem mondhat magáénak egyetlen korábbi amerikai elnök sem, s az efféle jólhangzó szólamok segíthetnek a republikánusoknak szert tenni némi önbizalomra, különösen most, a kongresszusi-szenátusi félideji választások küszöbén.

De milyen érdeke fűződhez ehhez a megállapodáshoz magának az Egyesült Államoknak és ázsiai szövetségeseinek, elsősorban Dél-Koreának és Japánnak, melyeket a leginkább fenyeget az észak-koreai nukleáris hazárdjáték? Semmilyen. Donald Trump aláírt egy olyan megállapodást, melynek végrehajtásához Kim Dzsong Un-nek érdeke nem fűződik, így nyilvánvalóan annak céljai sem fognak teljesülni, miközben Washington gyakorlatilag kész tények elé állította mind Szöult, mind pedig Tokiót, melyek legfeljebb tudomásul vehetik a következményeket, s figyelhetik, hogyan játssza ki a megállapodást Phenjan, s hogyan asszisztál majd ehhez az amerikai elnök, hogy fenntartsa politikai sikerének a látszatát. Ebből a perspektívából szemlélve igencsak megalapozott a The Economist vezércikkének felcíme: Zéró hasznú csúcstalálkozó.

Bár ahhoz, hogy Szingapúrban végül is aláírás került a közös dokumentumra, abban Pekingnek láthatatlan, de nagyon is számottevő diplomáciai munkája van, ám Kína sem tekinthető igazán a megállapodás haszonélvezőjének. Igaz, Peking is érdekelt a stabilitásban, s abban, hogy a Koreai-félszigeten felszámolják az atomfegyvereket, illetve a dél-koreai-amerikai katonai gyakorlatok ne keresztezzék a kínai érdekérvényesítését a Sárga-tenger térségében, de ennek előfeltétele az lenne, hogy a megállapodás célkitűzései megvalósuljanak, ám ebben Pekingben – ahogy a hivatalos Huanqiu Shibao vezércikke sejteti – aligha hisz bárki is. Kína, mint a világon mindenki más, egyelőre visszafogottan és nagy kételyekkel szemléli azt,

hogyan válik világpolitikai méretűvé egy kisstílű ázsiai diktátor és egy kiszámíthatatlan amerikai elnök belpolitikai magánvállalkozása, annak mindennemű kockázatával együtt.

Mindez pedig történik egy olyan geopolitikailag helyzetben, amelyben teljes bizonytalanságot okoz Irán megerősödése és közép-hatalmi bekapcsolódása a közel-keleti konfliktusokba, Venezuela potenciális összeomlása s az olajárak egekbe szökése, az Egyesült Államok kereskedelmi és politikai vitája Európával és Kanadával, az amerikai-kínai gazdasági konfliktus kiéleződése, az Európai Unió belső kohézióját gyengíteni célzó orosz információs háború, és a migrációs krízis, főként annak szélsőjobboldali-populista interpretációja.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..