Tusnádfürdőn Orbán Viktor megmutatta: nem a balsors döntötte le a pályáról, hanem a saját tévképzetei. Amikor a bukás okát kereste, Venezuelát találta meg – véletlenül pont azt az országot, amelyet korábban barátai Washingtonban még elnökrablási ötletekkel „kezelték”. A párhuzam erős: ha nem is sikerült csődbe vinni az országot, a társadalmi valóság félreértése, a propaganda-vezérelt kormányzás és a baráti oligarchakapcsolatok súlya együtt már elég volt hozzá, hogy Magyarország az EU szegénységi és korrupciós ranglistáin a rosszabbik felére csússzon.
Orbán Viktor Tusnádfürdőn bevezette a „posztbukás-elméletet”:
„április 13-án új valóságra ébredtünk”
– mondta, mintha eddig csak egy rossz tréfa lett volna minden. Kár, hogy a tréfa közben valós pénzből és valós életekből állt: átlagfizetésből nehéz megélni, átlagnyugdíjból szinte lehetetlen, miközben a gazdasági gravitáció valamiért mindig a rokonok és a házi oligarchák zsebe felé húzott. Ilyen apróságok.
A „Magyarország az új Venezuela” fordulat retorikailag hálás: egzotikus, ijesztő, és tökéletesen alkalmatlan a felelősség elismerésére. Mert ha minden külső erők műve, akkor mi köze hozzá egy tizenhat éve hatalmon lévő miniszterelnöknek?
Az már csak bónusz, hogy amikor Washingtonban felmerült a caracasi elnök és felesége elrablásának ötlete, a szuverenista szemöldök hirtelen nem emelkedett a nemzetközi jog magaslataira. Szuverenitás, ahogy esik, úgy puffan.
A hazai fronton is akadt kellemetlenség. Amikor az Integritás Hatóság vezetője jelzi, hogy ezermilliárdok tűntek el, az uniós milliárdok pedig ennek nyomán állnak, akkor a „Nemzeti Vagyonvédelmi Hivatal = ÁVH” poén inkább kínos, mint frappáns. A közönség pedig udvariatlanul emlékezik rá, ki írta alá Paks II-t, ki fotózkodott Szentpéterváron, és ki nevezte stratégiai barátnak azt az embert, akiről később saját régi barátja, Donald Trump is inkább azt sugallja: ezt a háborút bizony elvesztette. Igen, a háborút, amelynek peremén Orbán külpolitikája éveken át egy zavaros „keleti nyitás” árnyékában ácsorgott.
Ha már külpolitikai tévedések:
Romániában a magyarellenes szélsőjobboldal futtatása bravúros húzás volt.
A V4-es külügyi sakktábla legendás nagymestere most végre a saját figuráit is látja? Vagy marad a „nemzetközi baloldal” meg a „bürokraták” mumusa – akár egy rossz horrorfilm folytatásában, ahol a szörny mindig visszajön, csak a közönség fogy.
A belpolitikai kommunikáció közben szétesik: az „ukrán aranykonvoj” epizód úgy omlott össze, mint egy vizes plakátkampány a nyári zivatarban. Amikor a hatalom már csak rögtönözni tud a saját kreált valóságában, előbb-utóbb önmaga paródiájává válik. Az oligarchák feltűnően nem siettek pajzzsal előrefeküdni – talán érzik, hogy a régi biztosnak hitt hozzávalók (pénz, pánik, plakát) már nem állnak úgy össze, mint régen.
Európai menekülőút? A „Patrióták” csillaga sem úgy ragyog, mint a powerpointban. Marine Le Pen már nem a kedvenc referencia: a fiatal utód inkább Melonit nézi, aki a pódiumon középre lépve nem brüsszelezik hivatásból, és legalább a látszólagos intézményi kompatibilitást fenntartja. Kár, hogy itthon erre már késő kanyarodni: a magyar választók ezúttal nem a plakátokon, hanem a pénztárcájukban olvasták el az üzenetet.
A tusványosi zárókép: „Sűrű idők jönnek és mi küzdeni fogunk.” Kétségkívül. A kérdés csak az, ki ellen. A valóság ellen? A statisztikák ellen? Az EU-s kondicionalitás ellen? A saját árnyék ellen? A küzdelemhez amúgy is jó erőnlét kell – és tiszta fej. Az elsőből még lehet, a másodikból látványosan fogytán.
Végül a fő tétel: nem a sors tréfált meg valakit, hanem valaki tréfált meg egy országot – évekig. A magyar társadalom „mindig is európai életet akart”; a hatalom ezzel szemben európai pénzen keleti pózokat vett fel, majd csodálkozott, hogy a közönség kifütyülte az előadást. A függöny legördült. A kérdés most az, lesz-e új darab – és benne kevesebb díszlet, több valóság.
