Nemzetállam

0
635
Facebook

„Mi egy ország vagyunk, egy nagy család. Szavatoljuk hazánk biztos fejlődését, állampolgáraink jólétét, és még erősebbé fogunk válni. Együtt vagyunk. És ez Oroszország jövőjének legmegbízhatóbb záloga” – mint azt Putyin elnök újévi beszédében ezt üzente derék népének.

Bizony ám! Arrafelé egy a tábor, egy a zászló, egy az akarat, az oroszok jelenleg tényleg olyanok, mint egy nagy család, és hogy az az egy darab akarat száz százalékban a családfő akaratának felel meg, nem a véletlen műve. Vannak ilyen családok, na! Különben is, ha ő tudja legjobban, mi jó a családnak, ki az a hülye, aki azt várja el, hogy az Egyetlen Országos Akarat demokratikus vitákban alakuljon ki? Csak az időt vesztegetnék vele. Ha családon belül elkezdenének vitatkozni, még ma sem lenne megtámadva az a szemét, fasiszta Ukrajna, pedig ez a támadás feltétlenül fontos a család jólétéhez… illetve hát a családfő jólétéhez, aki nem tűrheti, hogy egy ilyen közeli ország eltávolodjon tőle, és EU meg NATO tag legyen, mikor akár még Oroszország, azaz az Új Szovjetunió egy tagállama… na jó, krajinája (határa) is lehet. Ha Ukrajna Oroszország helyett a Nyugathoz csatlakozna, mi lenne a családfői nimbuszból? Mi lenne a leendő történelemkönyvek „Velíkíj Putyin” fejezeteiből a „Velíkíj Sztalin” fejezet mellett, tessék mondani? Tán még meg sem említenék szegény elnököt, ha a dicsőséges területszerzés helyett olyan pimf dolgokkal foglalkozna, mint az ország fejlesztése, vagy a nép jóléte! A tankönyvekből való kimaradás tűrhetetlen, megengedhetetlen, elképzelhetetlen és káros, mert Vlagyimir Vlagyimirovicsnak azokban helye van! Helye kell legyen! Kirill pátriárka is ezért imádkozik.

Oroszország területe a különleges hadműveletek révén mostanáig 7,2 ezrelékkel lett nagyobb, és ha ez így marad, Lavrovék szerint bőven kompenzálja a többszázezres orosz emberveszteséget, az Oroszország által elszenvedett anyagi kárt, az orosz lakosság életszínvonalának csökkenését, a nyugati szankciók erősen negatív gazdasági hatását, Oroszország nemzetközi elszigetelődését (néhány diktatúrától eltekintve) és a Föld országainak közelebb vitelét egy világháborúhoz, mert ez mind bakfitty a dicsőséghez képest, amit a Nagy Győzelem jelent! 12 000 négyzetkilométernyi néptelen, elaknásított rom! Az már valami!

És akkor minden orosz ember kihúzhatja magát, mert mint azt az elnök mondotta volt:

Nem egyszer bizonyítottuk, hogy képesek vagyunk a legnehezebb feladatokkal megbirkózni, és sosem hátrálunk meg, mert nincs olyan erő, amely képes lenne megosztani minket, elfelejtetni velünk ősapáink emlékét és hitét, vagy megtorpantani fejlődésünket.

Szerencsések ezek az oroszok. Egy nagy család ősapákkal és világrengető hatású családfővel, aki nem csak úgy odapofátlankodott, hanem a családtagok nagy többséggel meg is választották, legutóbb például 77 százalékkal, ami tíz százalékkal nagyobb, mint a kétharmad. A magyar családfő sehol sincs hozzá képest.

Az ilyen nagy, országos családról elmondható, hogy az más néven a nemzetállam. Akkor kell nagy családot alkotni, azaz minden családtagnak összefogni az egységes cselekvés érdekében, ha valami közös feladatot hajtanak végre, például az ország más ország által elnyomott gyarmat (mint Petőfiék korában Magyarország), és fel kell szabadítani, vagy az országot megtámadták, és a léte vált kérdésessé (például jelenleg Ukrajna). Ezen esetekben majdnem mindenkinek jó lenne, ha az országot a lakói felszabadítanák vagy megvédenék, ahhoz pedig nemzeti összefogás kell.

Persze akkor is közösen, összefogva, nemzetállamként kell cselekedni, ha az országnak hódító tervei vannak, például el akar foglalni egy másik országot, viszont erre sokan mondhatják, jó, jó elfoglaljuk, de ettől nekem hogyan lesz jobb? És bizony sokaknak sehogy. A saját ország rabiga alóli felszabadítása vagy támadás elleni megvédése teljesen más eset, mint a másik ország meghódítása, ugyanis míg az előbbi az összes országlakó számára általános pozitívumot jelent, az utóbbinál kevés az, akinek jobb lesz, mert a nagy tömegeknek csak rosszabb. Némelyeknek sokkal rosszabb.

A hódítóknál nem az egész ország akarja a harcot, sőt általában csak egy elenyésző kisebbség, de ott azok, akik akarják, meggyőzik a többieket, hogy ők a nemzet legmagasztosabb céljaiért szállnak harcba. Mivel kisebbségről van szó, a meggyőzés csak nagyerejű, hazudozós propagandával lehetséges, kihasználva a nép információhiányát, egyszerű gondolkodását és érzelmi beállítottságát, mely szerint a nemzet nagyon szent valami. Ezért kizárólag hatalmas propagandafölénnyel bíró despoták és diktátorok képesek országukat harcba szólítani, akik az ellenpropagandát száz százalékban képesek saját propagandával elnyomni, vagy akár durvább módszerekkel is elhallgattatni. Ilyen propagandaszöveg található az orosz elnök újévi üdvözletében is, ahol az elnök az ősökre is hivatkozva rendkívül erőteljesen hangsúlyozza összefogást és az egységet, hiszen az egész ország nemzetállam jellegű támogatása nélkül ő és kis csapata másodpercek alatt lenne kiebrudalva Ukrajnából. Azzal, hogy a nagy összefogásosdi közben a „biztos fejlődést” és az „állampolgárok jólétét” emlegeti, nehéz mit kezdeni, mert ezzel a háborúval a szörnyű emberveszteség mellett akkora gazdasági kárt okozott a saját országának, hogy abból nem lesz egyszerű kilábalni, így aztán a fenti ígérgetések inkább horogra akasztott csaliknak tekinthetők, amellyel a még bizonytalanokat és az egyre inkább elbizonytalanodókat akarja az elnök nemzetállami egységbe bevonzani. A háború még nem ért véget, az egységre továbbra is szüksége van. Az elnöknek.

Létezik a nemzetállam erőltetésének a fentieken kívül egy további speciális esete. Ebben az esetben a más államokkal való harc nem a csatatéren folyik, hanem egy szövetségen belül. Magányos országok esetén nincs ilyen, nekik nem kell egyezkedni vagy megállapodni senkivel, nem kell összefogni a teljes lakosságnak valamilyen közös cél érdekében, viszont a szövetségbe tömörült államok esetében a közös döntés nem mindig egyszerű. Általában mondható, hogy normális tagállamok esetén meg lehet találni a kompromisszumot, de sajnos van olyan vezető is, aki otthon nagyon sikeres, ezért vérszemet kap, és a közösségben is ő akar a főnök lenni. A döntéseket nem fogadja el, folyamatosan szembe megy a többiekkel, és általában mindenütt úgy viselkedik, ahogy az úri társaságban elfogadhatatlan. A közösség szabályait sem otthon, sem a nemzetközi porondon nem tartja be, ugyanis ő nem tárgyal, hanem rendet vág. Ennek a következménye az szokott lenni, hogy a közösség előbb utóbb megunja, és hátrányban részesíti az országot, amelynek az izgága pulykakakas a vezetője. Az ország lakosai persze a hátrány miatt mérgesek lesznek, a kérdés tehát az, hogy kire irányuljon a haragjuk. Na, ekkor szokta a vezető otthon a hátsózsebből előrántani a nemzetállamot, és úgy állítja be a dolgot, hogy ő képviseli a nemzetet, amely szent dolog, és azt a többi ország eléggé el nem ítélhető módon állandóan bántja. Amíg az adott ország lakosai nem jönnek rá, hogy a többi ország nem a nemzetet bántja, hanem a hepciáskodó vezetőt, aki magát pofátlan módon azonosnak tekinti a nemzettel, addig nemhogy leváltanák, de ráadásul a többi országra mérgesek, hogy nem átallják bántani azt a hős férfiút, aki a „nemzet érdekeit” védi. Hogy ezen érdekek pontosan micsodák, azt természetesen maga a vezető határozza meg, és minő véletlen, az döntő részben a saját elképzeléseivel egyezik meg.

Ne tessenek hitetlenkedni, kérem, igenis létezik olyan ország, ahol a vezető pont ilyen, és megvan a propagandisztikus túlereje is ahhoz, hogy a „nemzet” fogalom permanens használatával a jónépet sakkban tartsa. Hogy melyik lenne az az ország, arra mindenki jöjjön rá maga.

Nem hódító jellegű, demokratikus országoknak nem fontos a nemzetállam, hiszen nem kell egységesnek lenniük, hogy nagyobb eséllyel háborúzzanak, vagy veszekedjenek a közösséggel, amelynek tagjai, és miután pontosan tudják, hogy belső vitákkal nem hatékonyak, nem is indítanak háborút. A belső vitákat és az azok eredményezte kompromisszumokat természetesnek tartják, mivel ez a demokrácia lényege. Nem hivatkoznak senkire, hogy emiatt vagy amiatt megy rosszul az országuknak, ugyanis jól megy neki, és nem diktátort választanak kétharmaddal, hanem szolgákat (miniszter). További tulajdonságuk, hogy jóval inkább a szövetkezést keresik a többi országgal, mint a konfliktusokat. Ők a nemzet fogalmat csak a sportban és a kultúrában használják, az bőven elég nekik. Csúnya dolgok igazolására nem sajátítják ki semmiképp, és úgy gondolják, nem a nemzetállamok verekedése vezet az emberiség gondjainak felszámolásához, hanem a demokratikus államok szövetkezése.

Mivel pedig a szövetséges államokból álló Egyesült Államok, valamint az ugyanilyen rendszerű Németország is egészen jól működik (hiába hazudják Schmidték itthon az ellenkezőjét) nagy valószínűséggel igazuk is van.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .