Kezdőlap Címkék Család

Címke: család

Választás

Amint azt mindenki saját tapasztalatból is tudja, a választás mindig kellemetlen. Az lenne ideális, ha az abszolút jó és az abszolút rossz között választhatnánk, de még csak hasonlóról sem hallottam mostanáig sehol, vagyis valószínűleg nincs ilyen. Ebből következően a választás során az összes kívánságunk nem teljesül, mert eleve nem is teljesülhet, valamelyiket vagy akár többet is belőlük fel kell adni a választás során, mégpedig attól függően, melyik lehetőség mellett dönt az ember.

A fenti szerencsétlen helyzeten egyedül Buddha tudott segíteni, aki azt mondta, üljünk le egy fa alá, és addig koncentráljuk arra, hogy nekünk már egyetlenegy kívánságunk sincsen, amíg magunk is elhisszük. Amikor ez bekövetkezik, az összes kívánságunk azonnal teljesül, és így elérkezünk végre a végtelen és tökéletes boldogság honába, amelyet Nirvánának hívnak.

Ettől kezdve soha többé nem kell választani semmi közt, a tudat megleli a békét, az ide eljutottak együtt éreznek minden lénnyel, lemondanak a rögeszmékről és a berögzülésekről, a haragról és a szenvedélyről, valamint a mindenféle egyéb örömökről is. Hogy hogyan maradnak életben ott a fa alatt, az még kidolgozatlan, de a nagy elméleteket tekintve részletkérdésekkel nem foglalkozunk.

Mivel a buddhizmus kevéssé terjedt el minálunk, maradjunk azon választási lehetőségeknél, amelyekben számunkra mindkét választható változat tartalmaz jót is meg rosszat is. Ilyen például, mikor a bankból késő este hazafelé megyünk a sötét, néptelen utcán, táskánkban egy jelentős összeggel, mert a fürdőszoba felújítását végző vállalkozó csak készpénzt fogad el, mikor elénk toppan egy nagydarab, a bank kapujától minket követő álarcos alak, kezében a rugós késsel, akinek nem kell mondani, hogy pénzt vagy életet, mert tudjuk mi azt magunktól is. Ilyenkor az ember választ, aztán szomorúan ballag tovább erősen megfogadva, hogy legközelebb csak szikrázó napsütésben, hatalmas tömeg közepette és erős rendőri kísérettel. Másképp sehogy! Annak azért örülhetünk, hogy a derék rabló hagyott minket választani. A kisebbik rossznak köszönhetően épségben megúsztuk a dolgot, mert nem mi vesztünk oda, csak a pénzünk, így aztán holnap megint mehetünk a bankba, hogyha ugyan maradt még ott nekünk valami.

Az emberélet ilyen választások sora. Ennek tipikus példája a politikai választás, ugyanis a mai modern államokat leginkább választott képviselők vezetik. Ez nem demokrácia, a hatalmat a képviselők nem az egész néptől kapják, hanem a többségtől  Ha sokaknak nem tetszik a kormányzásuk, a szavazatarány eltolódik egy vagy több másik párt felé, és legközelebb már azoké lesz a többség, a kormányzó párt meg megbukik. Így működik a rendszer, amelyben senkinek sincs vétójoga, ennek révén biztosítja, hogy a többségnek nem tetsző kormányzat leváltható legyen. Az ellenzék feladata tehát, hogy a többséget megfelelő propagandával maga mellé állítsa, amihez egyensúlyban lévő társadalmak esetén van pénze, van médiája és eközben a regnálóknak tilos olyan törvényeket hozni, melyek révén az Adóhatóság, a Számvevőszék vagy hasonló testületek az ellenzékre ráuszíthatók.

Sajnos léteznek szerencsétlen államok, ahol a helyi Alkotmány olyan (volt, amíg volt), hogy megfelelően nagy többség, mondjuk, kétharmad esetén a választáson győztes párt bármifajta korláttól függetlenül száz százalékban szabad kezet kap, és ha annak a pártnak leválthatatlan/megdönthetetlen egyszemélyi vezetője van, akkor már el is érkeztünk a demokratikusan létrejövő autokráciához, amely hatalomra jutva gyorsan kiépíti a leválthatatlanságát garantáló rendszert. Ez a rendszer intézi el, hogy a többségnek állandóan tessen az autokrata vezetés minden tette és tevékenysége, amit általában a média, az elvileg semleges szervezetek, azaz a fékek és ellensúlyok, valamint az országban rendelkezésre álló összes pénz lenyúlásával könnyedén tud teljesíteni Örökre vasalva, mondhatnánk vigyorogva, ha nem lenne olyan szomorú.

Válasszunk talán egy példát az ilyen államok közül, legyen ez egy közép európai ország, mondjuk, Magyarország. A politikai előzmények itt, itt és itt elolvashatók.

Az előzmények ismeretében mindenkinek érthető lehet a 2010-től kezdődő új korszak. Mint azt Orbán mondotta volt (valószínűleg Simicskától hallotta egyszer, neki nincs annyi esze, hogy magától kitalálja),

csak egyszer kell győzniük, de akkor nagyon.

A győzelem megtörtént, és ezzel megkezdődött az ország zsebre rakása, ahol a zsebeket már jó előre kijelölték. Különös szerencséje Orbánnak, hogy a kormányváltáskor kezdtek érkezni az országba az EU pénzek, ugyanis Gyurcsány 2007-ben letárgyalta (többet ért el, mit az eredetileg tervezett összeg), a projektek 2008–2009-ben kezdődtek, és miután az EU a befejezés után fizet (nem hülye), a pénz nagy része már Orbánéké lett. Ajándékba kapott ezen kívül Orbán egy Bajnaiék által rendbe tett országot,  egy fellendülő világgazdaságot, egy zsebre tehető MANYUP kasszát, amelyet főleg Gyurcsány gyűjtögetett össze, valamint egy ördögnek maszkírozott figurát, akivel nagyszerűen lehetett az ország népét ijesztgetni, így aztán megkezdődött egy korszak, amelynek vezető hatalma 14 éve sikerrel eteti meg azt a néppel, hogy ő a jobb, ezért őt kell választani. A nép pedig engedelmeskedik a mindenhonnan áradó szlogennek: minden választáson Koppányt juttatja győzelemhez, ami mellé állandóan kétharmados diktátori hatalmat ad neki. – Mondd, te kit választanál? – éneklik az első királyunkról szóló darabban még mindig, miközben a kérdésnek immár 14 éve sem értelme, sem jelentősége nincs.

Hogy miért jobb a FIDESZ? Hát, például mert bevezette a rezsicsökkentést (a 2014-es választás csodafegyvere).

Igaz ugyan, hogy a népet a nép saját pénzéből, azaz a befizetett adójából támogatják (27 % ÁFA), igaz, hogy ez egy „szocialista árképzés” azaz beavatkozás a piaci folyamatokba, igaz, hogy igencsak igazságtalanul a nagyfogyasztókat nagyon támogatják, a kicsiket meg alig, igaz, hogy ez arra ösztönzi a szolgáltatókat, hogy olcsóbban működjenek, vagyis felejtsék el a karbantartást, és ott rohadjanak el a víz, gáz és elektromos a rendszerek, ahol vannak (rohadnak is – egyre jobban), igaz, hogy ez az olcsóságból kifolyólag nem ösztönöz takarékosságra, azaz a többletfogyasztás a földi klímának is egy nagy pofon, meg az energiaszegény Magyarországnak is az import növekedése miatt, viszont a kormány részéről gyönyörűszép gondoskodás az emberekről.

A szemét ellenzék bezzeg hagyná az árakat érvényesülni, és csak a rászorulókat támogatná, az Orbán családot nem. Hát értenek ezek a gondoskodáshoz? Ugye hogy semmit, emberek?

Ott van aztán a migráció (a 2018-as választás csodafegyvere). Az emberek nagy részének ezek szerint fogalma sincs az EU nyitott határairól (sohasem jártak Lobogányospuszta határain túl), így aztán senki nem tudja nálunk, hogy a migráns, ha itt is bíráljuk el a kérelmét, egy fél percet sem marad nálunk, és a migránsgettó is csak azért kell, hogy a bírálat befejeztéig ne szökjön át Nyugat-Európába. A FIDESZ tehát úgy védi az országot az „itt letelepedő” migránsoktól, hogy egyáltalán nem kell védeni, és nem akar segíteni a sok migránssal nehezített helyzetű EU tag országoknak.

A szemét ellenzék bezzeg segítene, és bár akkor pontosan ugyanaz lenne az itt letelepedő migránsok száma, mint most, ez a segítés (kvóta) valamiért csúnya dolog, ami ellen „Magyarországot meg kell védeni!” Hogy miért, annak megválaszolásán a fideszes propagandagépezet nagy erőkkel dolgozik, hátha a Soros plakát egyszer már nem lesz elég.

És akkor a békepártiság (a 2022-es választás csodafegyvere). A FIDESZ nagyon békepárti. Ez a háború nem az ő háborúja, ebből következően neki tökmindegy, hogy mi lesz belőle, illetve szerinte adjuk már oda Ukrajnát Putyinnak, és akkor beköszönt a béke. Ebből látható, hiába jár a teljes brancs állandóan Moszkvába, fogalmuk sincs az Einstand természetéről. Javasolható a „Pál utcai fiúk” c. könyv tanulmányozásra – ha ugyan használna az nekik valamit. Hozzátartozik a kérdéshez, hogy Orbán nem küld katonákat Ukrajnába. Igaz, nem is kérte senki.

Az ellenzék meg küldene, ha a NATO kéri. Igaz akkor Orbán is. Hogy ebből az azonosságból hogy sikerült a nép tudatában háború- meg békepártiságot csinálni, az rejtély.

Sok mindent írhatnék még a két oldal közti különbségről akár a nyugdíj, akár a gyermekvédelmi kérdést illetően, akár a gazdaság visszacsúszásáról a környező államokhoz képest (nőttünk mi is, de sokkal kevesebbet), akár az inflációról, vagy bármiről, de ezekről már írtam eleget, a korábbi írásaimból elolvasható. Azok alapján kész csoda nemhogy a FIDESZ sokszoros kétharmada, de még az egyszeri győzelme is. Ezzel a félelmetes ellentmondással az értelmiségnek kellene foglalkoznia, és az ország érdekében sürgősen megoldania, de ezt nem ragoznám tovább, mert már annyiszor megtettem, hogy ha lenne macskám, neki is a könyökén jönne ki, pedig a macskák nem is tudnak olvasni.

Végül egy bíztató hír, hogy tragikus helyzetünkben legyen legalább egy korhadt uszadékfa, amibe még kapaszkodhatunk: „Kiderült, hogy mire készül Orbán Viktor és Trump!”, írja az újság lelkesen. MEGA plusz MAGA, azaz Make Europe Great Again & Make America Great Again.

Ez derült ki. Óriási! Nem? Nagyon ideje volt kiderülnie.

Nemzetállam

„Mi egy ország vagyunk, egy nagy család. Szavatoljuk hazánk biztos fejlődését, állampolgáraink jólétét, és még erősebbé fogunk válni. Együtt vagyunk. És ez Oroszország jövőjének legmegbízhatóbb záloga” – mint azt Putyin elnök újévi beszédében ezt üzente derék népének.

Bizony ám! Arrafelé egy a tábor, egy a zászló, egy az akarat, az oroszok jelenleg tényleg olyanok, mint egy nagy család, és hogy az az egy darab akarat száz százalékban a családfő akaratának felel meg, nem a véletlen műve. Vannak ilyen családok, na! Különben is, ha ő tudja legjobban, mi jó a családnak, ki az a hülye, aki azt várja el, hogy az Egyetlen Országos Akarat demokratikus vitákban alakuljon ki? Csak az időt vesztegetnék vele. Ha családon belül elkezdenének vitatkozni, még ma sem lenne megtámadva az a szemét, fasiszta Ukrajna, pedig ez a támadás feltétlenül fontos a család jólétéhez… illetve hát a családfő jólétéhez, aki nem tűrheti, hogy egy ilyen közeli ország eltávolodjon tőle, és EU meg NATO tag legyen, mikor akár még Oroszország, azaz az Új Szovjetunió egy tagállama… na jó, krajinája (határa) is lehet. Ha Ukrajna Oroszország helyett a Nyugathoz csatlakozna, mi lenne a családfői nimbuszból? Mi lenne a leendő történelemkönyvek „Velíkíj Putyin” fejezeteiből a „Velíkíj Sztalin” fejezet mellett, tessék mondani? Tán még meg sem említenék szegény elnököt, ha a dicsőséges területszerzés helyett olyan pimf dolgokkal foglalkozna, mint az ország fejlesztése, vagy a nép jóléte! A tankönyvekből való kimaradás tűrhetetlen, megengedhetetlen, elképzelhetetlen és káros, mert Vlagyimir Vlagyimirovicsnak azokban helye van! Helye kell legyen! Kirill pátriárka is ezért imádkozik.

Oroszország területe a különleges hadműveletek révén mostanáig 7,2 ezrelékkel lett nagyobb, és ha ez így marad, Lavrovék szerint bőven kompenzálja a többszázezres orosz emberveszteséget, az Oroszország által elszenvedett anyagi kárt, az orosz lakosság életszínvonalának csökkenését, a nyugati szankciók erősen negatív gazdasági hatását, Oroszország nemzetközi elszigetelődését (néhány diktatúrától eltekintve) és a Föld országainak közelebb vitelét egy világháborúhoz, mert ez mind bakfitty a dicsőséghez képest, amit a Nagy Győzelem jelent! 12 000 négyzetkilométernyi néptelen, elaknásított rom! Az már valami!

És akkor minden orosz ember kihúzhatja magát, mert mint azt az elnök mondotta volt:

Nem egyszer bizonyítottuk, hogy képesek vagyunk a legnehezebb feladatokkal megbirkózni, és sosem hátrálunk meg, mert nincs olyan erő, amely képes lenne megosztani minket, elfelejtetni velünk ősapáink emlékét és hitét, vagy megtorpantani fejlődésünket.

Szerencsések ezek az oroszok. Egy nagy család ősapákkal és világrengető hatású családfővel, aki nem csak úgy odapofátlankodott, hanem a családtagok nagy többséggel meg is választották, legutóbb például 77 százalékkal, ami tíz százalékkal nagyobb, mint a kétharmad. A magyar családfő sehol sincs hozzá képest.

Az ilyen nagy, országos családról elmondható, hogy az más néven a nemzetállam. Akkor kell nagy családot alkotni, azaz minden családtagnak összefogni az egységes cselekvés érdekében, ha valami közös feladatot hajtanak végre, például az ország más ország által elnyomott gyarmat (mint Petőfiék korában Magyarország), és fel kell szabadítani, vagy az országot megtámadták, és a léte vált kérdésessé (például jelenleg Ukrajna). Ezen esetekben majdnem mindenkinek jó lenne, ha az országot a lakói felszabadítanák vagy megvédenék, ahhoz pedig nemzeti összefogás kell.

Persze akkor is közösen, összefogva, nemzetállamként kell cselekedni, ha az országnak hódító tervei vannak, például el akar foglalni egy másik országot, viszont erre sokan mondhatják, jó, jó elfoglaljuk, de ettől nekem hogyan lesz jobb? És bizony sokaknak sehogy. A saját ország rabiga alóli felszabadítása vagy támadás elleni megvédése teljesen más eset, mint a másik ország meghódítása, ugyanis míg az előbbi az összes országlakó számára általános pozitívumot jelent, az utóbbinál kevés az, akinek jobb lesz, mert a nagy tömegeknek csak rosszabb. Némelyeknek sokkal rosszabb.

A hódítóknál nem az egész ország akarja a harcot, sőt általában csak egy elenyésző kisebbség, de ott azok, akik akarják, meggyőzik a többieket, hogy ők a nemzet legmagasztosabb céljaiért szállnak harcba. Mivel kisebbségről van szó, a meggyőzés csak nagyerejű, hazudozós propagandával lehetséges, kihasználva a nép információhiányát, egyszerű gondolkodását és érzelmi beállítottságát, mely szerint a nemzet nagyon szent valami. Ezért kizárólag hatalmas propagandafölénnyel bíró despoták és diktátorok képesek országukat harcba szólítani, akik az ellenpropagandát száz százalékban képesek saját propagandával elnyomni, vagy akár durvább módszerekkel is elhallgattatni. Ilyen propagandaszöveg található az orosz elnök újévi üdvözletében is, ahol az elnök az ősökre is hivatkozva rendkívül erőteljesen hangsúlyozza összefogást és az egységet, hiszen az egész ország nemzetállam jellegű támogatása nélkül ő és kis csapata másodpercek alatt lenne kiebrudalva Ukrajnából. Azzal, hogy a nagy összefogásosdi közben a „biztos fejlődést” és az „állampolgárok jólétét” emlegeti, nehéz mit kezdeni, mert ezzel a háborúval a szörnyű emberveszteség mellett akkora gazdasági kárt okozott a saját országának, hogy abból nem lesz egyszerű kilábalni, így aztán a fenti ígérgetések inkább horogra akasztott csaliknak tekinthetők, amellyel a még bizonytalanokat és az egyre inkább elbizonytalanodókat akarja az elnök nemzetállami egységbe bevonzani. A háború még nem ért véget, az egységre továbbra is szüksége van. Az elnöknek.

Létezik a nemzetállam erőltetésének a fentieken kívül egy további speciális esete. Ebben az esetben a más államokkal való harc nem a csatatéren folyik, hanem egy szövetségen belül. Magányos országok esetén nincs ilyen, nekik nem kell egyezkedni vagy megállapodni senkivel, nem kell összefogni a teljes lakosságnak valamilyen közös cél érdekében, viszont a szövetségbe tömörült államok esetében a közös döntés nem mindig egyszerű. Általában mondható, hogy normális tagállamok esetén meg lehet találni a kompromisszumot, de sajnos van olyan vezető is, aki otthon nagyon sikeres, ezért vérszemet kap, és a közösségben is ő akar a főnök lenni. A döntéseket nem fogadja el, folyamatosan szembe megy a többiekkel, és általában mindenütt úgy viselkedik, ahogy az úri társaságban elfogadhatatlan. A közösség szabályait sem otthon, sem a nemzetközi porondon nem tartja be, ugyanis ő nem tárgyal, hanem rendet vág. Ennek a következménye az szokott lenni, hogy a közösség előbb utóbb megunja, és hátrányban részesíti az országot, amelynek az izgága pulykakakas a vezetője. Az ország lakosai persze a hátrány miatt mérgesek lesznek, a kérdés tehát az, hogy kire irányuljon a haragjuk. Na, ekkor szokta a vezető otthon a hátsózsebből előrántani a nemzetállamot, és úgy állítja be a dolgot, hogy ő képviseli a nemzetet, amely szent dolog, és azt a többi ország eléggé el nem ítélhető módon állandóan bántja. Amíg az adott ország lakosai nem jönnek rá, hogy a többi ország nem a nemzetet bántja, hanem a hepciáskodó vezetőt, aki magát pofátlan módon azonosnak tekinti a nemzettel, addig nemhogy leváltanák, de ráadásul a többi országra mérgesek, hogy nem átallják bántani azt a hős férfiút, aki a „nemzet érdekeit” védi. Hogy ezen érdekek pontosan micsodák, azt természetesen maga a vezető határozza meg, és minő véletlen, az döntő részben a saját elképzeléseivel egyezik meg.

Ne tessenek hitetlenkedni, kérem, igenis létezik olyan ország, ahol a vezető pont ilyen, és megvan a propagandisztikus túlereje is ahhoz, hogy a „nemzet” fogalom permanens használatával a jónépet sakkban tartsa. Hogy melyik lenne az az ország, arra mindenki jöjjön rá maga.

Nem hódító jellegű, demokratikus országoknak nem fontos a nemzetállam, hiszen nem kell egységesnek lenniük, hogy nagyobb eséllyel háborúzzanak, vagy veszekedjenek a közösséggel, amelynek tagjai, és miután pontosan tudják, hogy belső vitákkal nem hatékonyak, nem is indítanak háborút. A belső vitákat és az azok eredményezte kompromisszumokat természetesnek tartják, mivel ez a demokrácia lényege. Nem hivatkoznak senkire, hogy emiatt vagy amiatt megy rosszul az országuknak, ugyanis jól megy neki, és nem diktátort választanak kétharmaddal, hanem szolgákat (miniszter). További tulajdonságuk, hogy jóval inkább a szövetkezést keresik a többi országgal, mint a konfliktusokat. Ők a nemzet fogalmat csak a sportban és a kultúrában használják, az bőven elég nekik. Csúnya dolgok igazolására nem sajátítják ki semmiképp, és úgy gondolják, nem a nemzetállamok verekedése vezet az emberiség gondjainak felszámolásához, hanem a demokratikus államok szövetkezése.

Mivel pedig a szövetséges államokból álló Egyesült Államok, valamint az ugyanilyen rendszerű Németország is egészen jól működik (hiába hazudják Schmidték itthon az ellenkezőjét) nagy valószínűséggel igazuk is van.

Család

„A család nem oka, hanem megoldása az éghajlati válságnak.”
Novák Katalin; Conference of Parties (COP28); Dubai; 2023. december

Az ember társaslény. Ezt úgy kell érteni, hogy nem egyedül küzd az élet viharaival, hanem többen összeállva, egymást segítve próbálnak úrrá lenni a nehézségeken. Vannak persze magányos farkasok, de nem ez a jellemző, ráadásul ők igen nagy százalékban nem saját jószántukból hagyták ott a közösséget, hanem maga a közösség zárta ki őket, vagy ellenséges viselkedéssel, vagy akár durvább módszerekkel is. Jellemző, hogy a kizártak valamely tulajdonságukban mások, mint a többi, és ez elegendő a többiek negatív hozzáállásához, ugyanis a Homo sapiens sapiens gyűlöli a másságot. Ez a gyűlölet kellett ahhoz, hogy az összes konkurens alfajt (pl. Homo sapiens idaltu, Homo sapiens neanderthaliensis, és ki tudja még melyek) eltüntesse az útjából, és egyedül maradjon csúcsragadozó a bolygón.

A csúcsragadozókra jellemző, hogy azokból van a legkevesebb, mivel az állatok vadászati hatékonysága igen alacsony (nagyon sok antilop, gnú meg zebra kell pár oroszlán életben tartásához), de ez az ember esetében nem jellemző, mert a tyúkólból, a nyájból vagy a csordából annyi zsákmányt ejt el, amennyit csak akar, mégpedig erőlködés nélkül. Ebből következően rendkívül sikeres, például a mai élőlények összegezett testtömegének 30 %-a ember, és mivel nem csak eszünk-iszunk, hanem rengeteg egyéb igényünk is van, a bolygó sok szempontból kezd számunkra korlátossá válni. Ennyi embert nyugat-európai életszínvonalon a Föld nem tudna eltartani.

A fentek alapján, ha racionálisak vagyunk, és azt akarjuk, hogy az utódaink megfelelő színvonalon éljenek, nem bánkódni kell amiatt, hogy a fejlettebb országok létszáma csökken, hanem sokkal inkább örüljünk neki.

De nem mindenki örül. Mint tudjuk, a keresztény vallás alapvetése az élet feltétlen tisztelete. Vigyázat, ez nem az ember, az individuum tisztelete, mert az a keresztény vallásnak abszolút nulla, egy ember neki csak egy hangya a hangyák közül a nyüzsgő hangyabolyban, akit a többiekkel együtt állandóan kordában kell tartani. Ez a tisztelet az Élet tisztelete. Az ember szaporodjon, ennek rendeljen alá mindent, és félóránként adjon hálát az Úrnak, hogy él. Az Úr ugyancsak előírt imádata természetesen nem időközönkénti, hanem folytonos. A még semmiféle agyműködéssel sem bíró magzat is már embernek tekintendő, ezért feltétlenül és gondolkodás nélkül meg kell tartani. Az is szülessen meg, akit a szülei nem akarnak, valamint az is, aki sérülten jön a világra, és teher lesz neki az élet, ahogy a szüleinek szintén.

A fentiek szerint a Föld az emberiséggel benépesítve teljesen olyan, mint egy megtervezett génbank („Saját képmására teremté az embert”, „Sokasodjatok és szaporodjatok”), ahol a tervezőnek egyszer majd speciális génekre is szüksége lehet, ezért intézte úgy, hogy rengeteg legyen belőle, amiből majd válogathat. Ennek alapján azonnal érthető, hogy az embereknek miért legfőbb feladata a szaporodás, és enni is csak azért esznek, hogy így életben maradva tovább szaporodhassanak. Ezt a nyolcmilliárdos túlteljesítést persze a tervező sem így képzelte, mert jelenleg már a teljes génbank veszélybe került.

Az ember sokáig híven követte a vallás ezen parancsát, és vallotta, amit kell neki: a Föld csak egy siralomvölgy, a próba színhelye, ahol tetteid alapján eldől, hogy a Mennybe kerülsz vagy a Pokolba, de aztán néhány gyanakvó természetű, kevéssé kordában tartható hangya azon kezdett gondolkodni, hogy a mennybéli boldogság csak egy ígéret, és onnan még senki nem jött vissza, hogy beszámoljon. Még az is lehet, hogy nincs is, érezzük hát jól magunkat itt a Földön!

A gond ezzel az, hogy az „Érezzük jól magunkat” mondat eleve feltételezi néhány (sok) biblikus parancs akár többszöri megszegését, és ha valaki már egyszer parancsot szeg, utána talán még (horribile dictu!) feljebbvalójának sem fog engedelmeskedni! Sőt! Még az is lehet, hogy nem szaporodik!

És bizony ez így is lett, azon országokban, ahol nagy a szabadosság, vagonszám szegik meg a parancsokat, nem engedelmeskednek feljebbvalóiknak (igaz, ezt úgy oldották meg, hogy állami szinten nincs is feljebbvaló – még az elnök vagy a miniszterelnök sem az!), és, ahogy az várható volt, egyre kevésbé szaporodnak. Egy dolog üt szöget az ember fejébe, ha ezek annyira renitensek, hogy mehet mégis olyan jól nekik? Vajon mi a trükk? Állandóan arról dumálnak, hogy jogok, sohasem arról, hogy kötelességek, mégis elvégződik a munka, besöprődik a nagy pénz, közben van pofájuk ilyen alacsony szaporodási ráta mellett élvezni az életet, ahelyett, hogy gyereket nemzenének, szülnének, és nevelnének. Nem csoda, hogy arra Nyugat felé szétbomlóban a család.

A család az emberiség legkisebb, és az utódok felnevelésének legoptimálisabb közössége. Az utód a család révén részesül lakhatásban és ellátásban felnőtt koráig, ott kapja meg a példát a viselkedésformákról, amelyeket az adott társadalomban ismerni kell, és ami a döntő, kevés emberhez kell alkalmazkodnia. Akikhez kell, azok is érzelmileg nagy százalékban pozitív módon viszonyulnak hozzá, hiszen a saját utódjuk, aki tovább viszi a vérvonalukat. Aki utódokat tervez, annak az utódok érdekében célszerű családot alapítani. Ha valaki nem akar utódot, annak a család nem fontos, kivéve, ha a házasodással nagy ravaszul az anyagi helyzetén akar javítani. Krimiírók előszeretettel választják a témát, de az utódokhoz ennek nincs köze.

Magyarországon a család, mint olyan, nagy népszerűségnek örvend, mégpedig akkorának, hogy akár tabutémának is mondható. Pont olyan, mint a válogatott, jaj annak, aki negatívan nyilatkozna róluk. Nem akkora meglepetés tehát, hogy az egyébként is a vallásos érzületekre építő kormánypártok a családot is rendkívüli módon támogatják. Van vagy tizenkétfajta támogatási forma, körülbelül a fele hitel vagy kamattámogatás (a szegények nem tudják igénybe venni), vagy három alkalmazotti jogviszonyhoz kötött (a szülés előtt dolgozni kell ahhoz, hogy az anyának megítéljék), egyedül a családi pótlék az, ami korlátozás nélkül jár, ha valakinek gyereke van. Ehhez méltó az összege is. Két gyerek esetén gyerekenként 13 300 forint. Per hó. Lázár miniszter úr szavait kiforgatva a gyermekes családokra vonatkozóan: „Akinek nincs semmije, az annyit is kap”. A gyermekek nem egyenlően fontosak az államnak, a támogatást a szülő hitelképessége vagy keresete határozza meg.

Novák Katalin államelnök asszony a konferencián elmondta, hogy a jövő záloga a sok gyermek, és a minél több gyermek születését feltétlenül forszírozni kell („Kinek óvjuk meg a Földet, ha nem a gyermekeinknek?”). Ez a hozzáállás érthető lenne, ha csak Magyarországot célozná, mert akkor két dologra is gondolhatunk:

  • az Orbán Viktor féle, „Magyarország európai középhatalom” nevezetű vízió, amelynek alapfeltétele vagy a luxemburgi egy főre eső GDP elérése, vagy egy negyvenmilliós Magyarország (ezek valamelyike nélkül csak egy alsóosztályú wishful thinking, ráadásul nem is megy egyik napról a másikra),
  • A MANYUP lenyúlása, ami miatt feltétlenül szükséges az elöregedés megállítása, hogy a nyugdíjakat fizetni lehessen.

Sajnos az államelnök asszony ezen javaslatát az összes országra kiterjesztette, amit végképp nem tudunk hová tenni. Hogy a család nem annyira az otthon melegét jelenti nála, hanem a minél nagyobb számú gyermekáldást, az még kitalálható, de hogy hogyan lesz stabil jövő állandó nyolcmillárdos létszámmal, mikor már ma is szeptemberre elhasználjuk a Föld egy évre jutó készletét, az megkérdőjelezi a mondottak komolyságát. Az, hogy ráadásul mindenütt igény az életszínvonal további növelése, már csak korona. A megoldás két irányban kereshető: vagy csökkenő fogyasztás, vagy létszámcsökkenés. Utóbbi, hálaisten, automatikus.

A hibát nem vette észre senki, ő maga sem, a lapok szolgaian hozták, hogy mit mondott, gúnyos cikkek nem születtek, és senki sem röhög sem rajta, sem Magyarországon.

Azoknak, akik a számokat szeretik (magyarországi adatok)

2000;   Élveszületések: 97 597;    1000 lakosra vetítve:  9,6;     Termékenységi ráta:  1,32

2010;   Élveszületések: 90 335;    1000 lakosra vetítve:  9,0;     Termékenységi ráta:  1,25

2022;   Élveszületések: 88 491;    1000 lakosra vetítve:  9,1;     Termékenységi ráta:  1,52

A népesség középtávú fennmaradásához a rátának el kell érnie vagy megközelítenie a 2,1-es szintet, csak ebben az esetben biztosított a populációban a két szülő, az idő előtt elhalálozottak és a nem szaporodóképes egyének pótlása.

Hajléktalanok – (a Budapest sorozatból)

A „hajléktalan” tulajdonképpen furcsa kifejezés. Azt jelenti, hogy XXI. század Európájában vannak még olyanok, akiknek nincs hol lakni.

Az persze nem tagadható, hogy egyrészt a bajt nagy százalékban önmaguk okozták, másrészt a közösség (állam) igyekszik segíteni azzal, hogy hajléktalan tömegszállásokat hoz létre, ahol ezek az emberek éjszakára meghúzhatják magukat (a lényeg a meghúzhatáson van, a szállás lakhelynek alkalmatlan, de még csak pihenőhelynek is az).

A hajléktalanság azzal jár, hogy az ember nem tud munkát vállalni, azaz véglegesen a társadalom peremére szorul, mert állandó bevétel nélkül csak valamilyen adományokból, azaz koldulásból tud egyáltalán megélni (ha ugyan). A hajléktalanok a társadalom legszerencsétlenebbjei.

A hajléktalanság döntően a városban található életforma, mert ott van egyáltalán lehetőség létfenntartásra, ezért a hajléktalanok a városok „színfoltjai”. Ilyen helyzetnek egy mai, viszonylag nagy tőkeerővel bíró közösségben elméletileg nem szabadna megtörténnie, mert nem csak a hajléktalanoknak rossz, hanem a város többi lakójának is. Aki pedig erőből akarja megoldani, hogy „ne legyenek hajléktalanok”, illetve nézzen ki úgy a város, mintha nem lennének, az a humanitást illetően nagyon csúnya képet fest magáról. Persze a jelenlegi vezetésnek a hajléktalanok kriminalizálása csak ujjgyakorlat, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy sikerült már kriminalizálni az oktatást a belügyhöz rendeléssel, az egészségügyet a belügyhöz rendeléssel, és ha így megy tovább a külügyön kívül minden a belügyhöz fog tartozni, mert minden szakág annyira lerohad, hogy már csak rendőri felügyelettel működik.

Mint olyan ember, aki állandó lakóhellyel bír, nem tudom, milyenek a hajléktalanszállások, csak azt tudom, hogy a hajléktalanok nem szeretnek oda bemenni (egymástól való lopás? Egyéb atrocitás? Szesztilalom?). Inkább alszanak az utcán, vállalva annak minden ódiumát. A karitatív szervezetek végeztek felméréseket, és ezeket a felméréseket, valamint a karitatív szervezetek tagjainak tanácsadását igénybe véve kellene elkezdeni gondolkodni a probléma megoldásán. Szerintem ugyanis szégyen, hogy itt Budapesten és ma, a XXI. században létezzen még az a meghatározás, hogy „hajléktalan”.

Úgy vélem, a hajléktalanok egy része visszahozható a társadalomba, de ennek elsőrendű feltétele, hogy otthonuk legyen, éspedig nem egy olyan szűk tömegszálláson (3 – 5 m2/fő), ahová este bemennek, reggel meg kizavarják őket, hogy aztán napközben „lakjanak” ott, ahol akarnak … illetve ahol tudnak.

Az emberek nagy részének van szerető családja, amelyik képes segíteni őket, ha bajba kerülnek, például befogadással, viszont ezeknek az embereknek nincsen segítségük, ráadásul a hajléktalanságukból következtetve, azaz hogy nekik kellett elhagyni az otthont, a legtöbbje valószínűleg gyámoltalan és/vagy a családjával rossz viszonyban lévő ember, akinek az utcán lakáson kívül elfogytak a lehetőségei.

Úgy gondolom, hogy Budapestet példának véve (valószínűleg a döntő részük itt él) lehetnek a fővárosban párezren. Mivel ez nem akkora szám, hogy kezelhetetlen legyen, érdemes elgondolkodni rajta, hogy lehetne részükre a tényleges lakhatást biztosítani.

A normál, állami vagy fővárosi tulajdonban lévő. egyedi lakások túl értékesek ahhoz, hogy azokat odaadják egy hajléktalannak, akinek a bevétele messze nem akkora, hogy fönn tudná tartani, ráadásul a hajléktalanok életvitele sem mindig olyan, hogy a ház többi lakója simán elfogadja a beköltöztetést. Valószínűleg még akkor se fogadja el, ha olyan. Ezért javasolható, hogy speciális házak épüljenek egy, de akár két személy (vannak köztük párok is) számára is alkalmas „hajléktalan lakásokkal”. Ha ezt szegregációnak minősíti valaki, azt vállalni kell.

Az ilyen lakásokból álló házak elosztva a külső kerületekben épülnének, de olyan helyen, ahonnan a városba való bejutás lehetséges. Egy lakás kb. 18 m2 alapterületű lenne vizesblokkal együtt, minimalista berendezéssel, természetesen fűthető és zárható kivitelben, ahová ténylegesen haza lehet menni, emeletenként egy-egy közös mosókonyhával. A rezsit, ha a hajléktalannak nincs állása, az állam fizetné, ha van neki, az állam csak segít. A házban megfelelően szakképzett személyzet (az állam által fizetett dolgozók és karitatív szervezetek tagjai) segítené egyrészt az egymást támogató, a környezetüket tisztán tartó és a békés együttélést preferáló lakóközösség kiépítését, másrészt a visszailleszkedést a normál polgári környezetbe, ha az adott hajléktalan alkalmas erre. A helyi foglalkoztatás is megszervezhető, mely elsősorban a ház megfelelően tiszta és működőképes állapotban tartását irányozná elő, és ezért szerény fizetést is kapnának az ezt elvégző ottlakók. A házban (pl. a pincében vagy célszerű melléképületben) valamilyen kisüzem is létrehozható, amelyben hasznos termelő tevékenységet lehet folytatni azoknak, akik a cégeknél normál munkaerőként már nem jöhetnek számításba, mert képtelenek lennének valahová naponta eljárni, és ott folyamatosan célirányos tevékenységet végezni. Hogy mit termeljenek vagy gyártsanak, annak kitalálásával fantáziadús és a gazdaságban jártas személyeket kellene megbízni, a megfelelő szakmai vitát lefolytatni, és a végeredményt figyelembe véve kialakítani a szükséges rendszert. Természetesen lennének olyanok is, akik, ha a lakhatásuk biztosított (és így már az), cégeknél vagy kisvállalkozóknál tudnának munkát vállalni.

Egy ilyen házban korlátozott számban kicsivel nagyobb lakások is kialakíthatók azok számára, akik még nem hajléktalanok, de valamilyen váratlan okból épp elvesztik az otthonukat. Így ahelyett, hogy megindítanánk őket a tényleges hajléktalansághoz vezető úton, az állam és a főváros együtt tud segíteni a nagy bajba került ember- és honfitársainkon (akik pl. kilakoltatással kell szembenézzenek), mert van hozzá eszköze. Ennek híján a televízióban ugyan be lehet mutatni közülük egy-kettőnek a szerencsétlen sorsát, így a bemutatottak (de csak ők!) a megsajnálás indukálta közadakozásból valami segítséghez hozzájutnak, ám ez nem általános és nem végleges megoldás.

A problémás (együttélésre alkalmatlan) hajléktalanok részére megmaradnának a jelenlegi szállások, melyeket valamilyen gondozóhellyé kell átalakítani.

Az erre az elképzelésre vonatkozó tanulmánytervek elkészítése nem túl költséges (egy tanulmányterv elkészítése az adott projekt megvalósításához képest mindig filléres holmi), ezért még ha jelenleg olyan is a helyzet, hogy nem lesz belőle semmi, a tanulmánytervet akkor is érdemes elkészíttetni, hogy bármikor elővehető legyen, ha kell.

Az ilyen házak kiépítése (Budapestet véve példának) összesen 5000 darab lakással és lakásonként 10 millióval számolva 50 milliárd HUF. A jelenleg regnálók által a hobbijuk (sportlétesítmények + TAO), a haszonszerzésük (pl. állami tender) és a propagandájuk (pl. állami média) céljára évente elszórt  „közkiadások” néha elképesztő mértékéhez hasonlítva, valamint tekintve, hogy az ilyen házak megépítése csak egyszeri kiadás 40 – 50 évre (a hajléktalanok „újratermelődésével” ugyan számolni kell, de elhalálozás révén fogynak is), ez nem valami nagy összeg. Igaz, a rendeletalkotás, vagy egy, a hajléktalanságot büntető törvény összehozása lényegesen olcsóbb (a képviselő úgyis bejár néha a munkahelyére, és nála egy gombnyomással több vagy kevesebb gyakorlatilag ingyenbe van a regnálóknak), de ennek a kérdésnek a végleges megoldása az egész társadalom számára lenne hasznos.

A lakók segítése (mentális karbantartás, életviteli tanácsadás) az állam által fizetett és a karitatív szervezetek által biztosított, vegyes személyzettel történne. Ennek és a házak rezsijének a költsége úgy évi pár milliárdra becsülhető, ami az éves állami költségvetés elhanyagolható része. Az nagyon fontos, hogy az állami erőszakot prezentáló „Hajléktalanház főnökség” vezérigazgatóval, csúcstitkársággal meg altitkárságokkal és kisfőnökök vezette osztályokkal nincs, és nem is szabad, hogy legyen. Az állam által fizetett segítők tényleg segítők és nem parancsnokok, a karitatív szervezetek tagjaival nem kell foglalkozni, mert ezt ők maguktól is tudják.

Sajnos meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a jelenleg regnálók erre a tervre nem vevők. Inkább megszavaztatják a Parlament sok kormánypárti harcosával hogy a hajléktalanság bűnözés, azaz a felszámolásához nem kell más, csak a rendőrség, és azt bevetve, mintegy varázsütésre megszűnik ez a „bűn”. Nyilván a keresztény kurzusnak ez a legjobban megfelelő intézkedés.

Demográfia

Ahogy írja azt az újság, két napra ismét Budapestre érkeztek a konzervatív családpárti erők, hogy megosszák a tapasztalataikat a „családokat érintő legfontosabb kérdésekről”. Még Meloni is itt volt, aki nyilván a felszólalók aduásza volt. Hogy ez miért Demográfiai Csúcs, az valószínűleg a résztvevők önértékelési zavarából következik.

Mint az ismeretes, a fentebb említett erők az úgynevezett „hagyományos családmodellt” preferálják. A mai korban teljesen fölöslegesnek látszó egy modellhez való ragaszkodás azért van, mert ez nem egy konzervatív (azaz a jóléti állam helyett a szakszervezet mentes, kisgömböcös kapitalizmust hirdető és támogató), hanem jóval inkább egy rigorózusan vallásos társaság, és hiába bármifajta szekularizáció, a vallás hatalmas szerepet játszik minden ilyen kormányzásban. Vallási alapon szólnak bele mindenbe, a vallás pedig a demográfiát illetően azt mondja: „Sokasodjatok és szaporodjatok!”, tehát a családmodell nem mindegy nekik.

Ha az ember jobban belegondol, és a sokasodás plusz szaporodás parancsa mellett figyelembe veszi „Az Isten saját képmására teremté az embert” információt, a végeredmény még az is lehet, hogy a Föld egy alien társaság génbankja, akik magukat istennek hazudva érték el jó par ezer éve, hogy mára az ő képmásukat fejlesztve/hordva 8 milliárdan lettünk. Nagyon valószínű persze, hogy már nem jönnek vissza hozzánk friss génekért, mert megfeledkezve rólunk rég kihaltak a saját bolygójukon.

Miután a fenti borzalmakat sugalló Sátánt sikerült elzavarni, térjünk vissza a demográfiához. A kiindulási helyzet a következő: az emberiség úgy túlszaporodott, hogy lényegesen több a fogyasztása, mint amennyi a Föld tartalékaiból folyamatosan biztosítható, és lényegesen nagyobb a kártétele, mint amennyit a Föld változás nélkül kibír. Ehhez rögtön hozzá kell tenni, hogy a Földnek tökmindegy, mi van, volt ő már tűzgolyó meg hólabda is, ezért az olyan apróságok, hogy a felszíni átlaghőmérséklet pár fokot módosul, egyáltalán nem zavarják, mert egyrészt nincs, amivel észrevegye, másrészt, még ha észrevenné is, számára abszolút közömbös. Ebből következően a „Mentsük meg a Földet!” szlogennel házaló lelkes mozgalmak tévedésben vannak, hiszen nem a Földet akarják megmenteni, hanem az Embernek most még rendelkezésre álló bőséges fogyasztás lehetőségét meg az Embernek most még kellemes klímát akarják megtartani. Rendkívül önző viselkedés.

Na de mikor nem volt önző az Ember?

Abból, hogy ennyire sikeres, az következik, hogy már régen az, mert az evolúció ilyenre tenyésztette ki. Biztos volt a véletlen variációknak köszönhetően önzetlen emberfajta is, de az gyorsan kihalt.

A lehetőségeket tekintve persze úgy is történhetett, hogy eleve önzőnek lettünk teremtve, és a Jóisten összes beosztottjával együtt azóta is azon fáradozik, hogy a szarvashibát kijavítsa. Sajnos sikertelenül.

A Csúcsra visszatérve, résztvevői közül többen beszéltek arról, hogy a hagyományos családot veszély fenyegeti (vajon kinek a részéről?), ezért szegény hagyományos családok a szabadságharcukat vívják (vajon ki ellen?), meg még hasonló butaságokat, ugyanis ők a saját szavaik szerint úgy gondolják, ha a liberálisok engedik, hogy másfajta családmodellek is működhessenek, akkor ezzel kötelezővé teszik a másféleséget. Sohasem hittem volna, hogy az engedélyezés az egyben kötelezővé tétel is, de ha a felszólalók az efféle bornírt szövegekkel saját választóikat etetik, az más. Akkor nem szóltam egy szót se, mert az önző módon való hazu… khm… mellébeszélés okos taktika.

A Miniszterelnök úr különösen kitett magáért. Nehezményezte, hogy „az EP megszavazza, férfiak is szülhetnek gyereket” ( szerinte a „ha egy már férfiként élő, de még nem átoperált nő teherbe esik, ugyanazon terhesjogok illetik meg, mint a nőként élő terhes nőket” ezt jelenti), nehezményezte, hogy „az EB azt kérte, ne kívánjanak Boldog Karácsonyt” (= Helena Dalli egyenlőségi biztos 2021. novemberi belső ajánlása, amelyet a kidolgozatlanság indokával azonnal vissza kellett vonnia, azaz az EB nem kérte, és azóta sem kéri), valamint nehezményezte, hogy a liberálisok félelmet keltenek, és világvége hangulatot sugároznak (nyilván a klímaváltozásra gondolt, melyhez a liberálisoknak, lévén tudományos téma, nincs közük). Könnyű elképzelni, hogy ha egy miniszterelnök az általa különösen favorizált ügyet illetően ilyeneket képes mondani, mennyire érthet a többihez.

Az emberiséget illetően tendencia a létszámcsökkenés.

A kutatók számításai szerint a Föld lakossága 2064-re érheti el a csúcspontját, amikor majd 9,7 milliárd ember él a bolygón, utána fokozatosan mínuszba váltunk, és a századvégre már csak 8,8 milliárdan leszünk.

A csökkenés oka, hogy az embereknek egyre több a szabadideje és a pénze, melyekből újabb és újabb szórakozásra is bőven telik, mivel pedig idős korában az ellátása biztosítva van, egyre többen érzik úgy, hogy a gyerekre igazából nincs is szükség, csak a gondjaikat növeli, mert nem hagyja őket „élni” igazán. A nők sem akarják sokszor vállalni a terhességet meg a szülést, mert többet szeretnének nők lenni, mint anyák, ezért egyre több az egyre kevesebb gyereket nevelő család, és a szingli lét is egyre népszerűbb. Ezt a csökkenést nem lehet megállítani, legfeljebb rendkívül súlyos büntetések kilátásba helyezésével, ugyanis az individuum elsőbbsége az emberekben egyre nő. A fenti folyamat (akármit is hisznek egyesek) nem a liberálisok bűne. Ők nem hirdetik, nem népszerűsítik, és nem terjesztik (megvan az mindenkiben), hanem csak hagyják érvényesülni. Ezért nem diktátorok, hanem liberálisok. Aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik.

A demográfiával kapcsolatban két problémát szoktak ragozni. Az egyik a „kihalás”, a másik az „elöregedés”. Az elsőtől a nemzetállamok kormányzata retteg nagyon, főleg a kisebbek, például az Orbán kormány, ugyanakkor figyelembe véve, hogy Mátyás korában 3 milliós volt az ország, utána kegyetlen kor következett, és mégis itt vagyunk, a kihalásunk elég messze van. Majd az ük-ükunokák gondja lesz, ha még hajlandóak problémázni rajta akkoron.

Az nem egészen érthető, hogy az elöregedéstől miért félünk annyira. Például most a 153 évvel ezelőtthöz képest rettenetesen el vagyunk öregedve. Verne Nemo kapitánya az emberi kor végső határát elérve végelgyengülésben hal meg 60 évesen, nálunk viszont ma már 65 év a nyugdíjkorhatár, és mégis minden rendben minden vonalon. A fentiek szerint a problémákat illetően egyik sem komoly.

Jelenleg csökken a fejlett országok lakossága, de ez semmifajta demográfiai gondot, pláne „válságot” nem jelent. A válság emlegetése csak politikai húzás, a nép ismételt, ki tudja, hanyadszor való átverése, amin mi már nem csodálkozunk.

Az emberiség jelenleg legjobb taktikája racionálisan az lehet, hogy egyelőre semmi beavatkozás (úgyis túl sokan vagyunk), és csak mikor a földi létszám a tizedére csökkent (800 millió), akkor lépünk, hogyha kell. Mondható tehát, hogy van még 140–150 évünk. 2170 körül már sokkal többet fogunk tudni, jobb lesz az MI, meg a technológiánk, és miután a csökkentett létszám meg a technológiai fejlődés miatt a nyersanyaghiány, az energiahiány, a vízhiány, az élelmiszerhiány és a klímaváltozás veszélye elmúlt, nyugodtan megtervezhetjük és végre is hajthatjuk azt az emberlétszám stabilizációt.

Már ha akarjuk még egyáltalán.

Isten, haza, család

Ez az a három fogalom, melyek a virtigli konzervatívnak reggel fölkeléskor jutnak eszébe, és este ezekkel alszik el. Az ilyen konzervatív hitvallású ember állandó szolgálatra rendezkedett be, magára még véletlenül sem gondol, csak az a törekvése, hogy Istennek, a hazának és a családnak jó legyen.

Ha most valaki gúnyosan Hatvanpusztát emlegetné, azt fel kell világosítsam, hogy a birtok épülése-szépülése nem a miniszterelnök, hanem a család jóllétét irányozza be, közben a haza is gyarapodik, Isten esetében pedig biztosra vehetjük, hogy örül neki, mivel eddig egy darab kénkő nem sok, annyi sem zuhant a területre, nem árasztották el  békák, nem haltak meg ott az elsőszülöttek, és arrafelé mostanában vízözön se volt.

Az éjt nappallá tévő munkálkodás persze fárasztja szorgos konzervatívot, de rövid pihenő után már újult erővel küzd a legnemesbekért. Teljesen önzetlenül. Illetve majdnem. Neki is vannak vágyai meg kívánságai.

Például a miniszterelnök esetében az egyik ilyen kívánalom, hogy a Palotából vezethesse harcát a jól megkomponált, számára véglegessé tett államberendezkedést, azaz a hazát fenyegető, sőt támadó mások és másságok ellen, elvégre Horthy is ott regnált, onnan üzent hadat az Egyesült Államoknak (naná, hogy onnan!), és különben is mire való a Liget projekt, amelynek révén felszabadul a most még a Galéria által elfoglalt terület? Mi másra lenne jó az a nagy hely a Palotában? Diszlépcsővel inkluzíve? A miniszterelnöknek most még a piti Klastromban kell meghúznia magát, de ahogy ismerem…

Ott van aztán az olimpia, amely gyerekkori emlék nagyapával (mint a kisvasút), és ha már sportolóként lemaradt róla, legalább egyszer ő nyissa meg. A világ összes tévétársasága kameráinak kereszttüzében. Az már azért valami. Főleg felkapaszkodottság esetében. Egyébként a világversenyek sorozatos rendezése révén a legtöbb óriáslétesítmény már megépült (lopakodó olimpia), csak 2036-ig kell ezeket valahogy fönn- és karbantartani. Aztán két fontos hét, mikor Orbánra figyel a világ, ahogy a díszpáholyban ülve, nyakában az ominózus sállal integet, utána meg már érdektelen, hogy omlik össze bármi, úgyis mindenki hazamegy.

Mi kéne még? Na, tán a történelem. A miniszterelnök bekerülése tuti, sajnos a külföldi felhang erősen negatív, de ez otthon úgyse lényeges. A mi Zsazsánk mondta anno, hogy mindegy mit, csak beszéljenek róla, azzal meg nem lesz gond, azt hiszem.

Isten szolgálatát tekintve Magyarország sikeres. Az elmúlt 13 évben a Kárpát-medence magyar lakta területein több mint 3700 templom újult meg, és 200 új épült fel, ezenkívül 180 milliárd forint értékben több mint 8000 egyházi ingatlanigényt sikerült teljesíteni, amiből 1400 református igény volt. A pápai internátus 3,5 milliárd forintból valósult meg. A gyermekek nevelése jó irányban folyik, derék oktatóik nem engedik belőlük kiölni az Isten iránti vágyat (Kövér L.), bár néha mégis sikerül. Főleg a tudjukkiknek. Az rejtély, hogy hogyan csinálják, mindenesetre akiből sikerült kiölni, többé nem érzi szükségét a folytonos imádatnak és hálálkodásnak, ráadásul gyanús neki, hogy a parancsokat nem is az Úrtól kapja, hanem az Egyháztól, amely dugig van gyarló emberekkel.

Még a pápa is az!

A fenti bizonytalanság miatt kell fokozni a küzdelmet a luciferisták, illuminátusok, jakobinusok, bolsevikok, globalisták és transzhumanisták ellen (Kövér L.), amely harc úgy is történhet, hogy a miniszterelnök abbahagyja a legüldözöttebb vallásúakat szorgalmasan üldöző kínaiakkal, kipcsákokkal meg Erdogannal való bratyizást, és akkor sokkal megbízhatóbb kereszténynek fog látszani.

A hazával való törődést tekintve mondható, hogy már többször sikerült megvédenünk. Elsősorban is a migránsoktól. Ilyen először 2015-ben történt, mikor a hozzánk érkezőket hiánytalanul továbbítottuk Nyugat-Európának, így megszabadítottuk tőlük a hazát. Igaz persze, hogy nem volt nehéz, mert egy sem akart itt maradni. Aztán megépítettük a kerítést, hogy az azon átmászók nagy részét gondosan visszatoloncoljuk a velünk jó kapcsolatban álló és biztonságos Szerbiába, ahol felkeresik elhagyott táborhelyüket, és jól kipihenik magukat, hogy másnap újult erővel próbálkozzanak. Ilyen hatásos védelem mellett nehezen érthető Ausztria állandó zsörtölődése, hogy a migránsaik nyolcvan százaléka szerintük tőlünk érkezik. A migránsáradattal legjobban terhelt országok megsegítését (szétosztás) szintén sikerült elkerülnünk (ott dögöljön meg Olaszország, ahol van, alapon), mert a miniszterelnök máig azt hiszi, hogy akiket ide osztanának nekünk (kb. 6000 ember), azokat tűzzel-vassal itt kell tartanunk. Pedig nem. Csak a vizsgálatot kell lefolytatni nálunk, aztán vagy kiutasítjuk őket, vagy ha megkapják az EU engedélyét, úgy elhúznak innen a halódó Nyugatra, mintha erre sose jártak volna.

A genderrel, mint olyannal elég nehezen bírtunk, de aztán a kormány jó érzékkel berakott a pedofil törvénybe (bizony, hogy oda!) egy plusz paragrafust, mely szerint a többségtől eltérő szexuális viselkedésről 18 éves koráig senki ne szerezhessen tudomást. De még a leghalványabb információ is tilos. Tökéletes védelem, legföljebb megvédett gyermekeink fognak igencsak meglepődni, mikor 13 – 14 éves korukban találkoznak azzal, ami nincs. Főleg az érintetteknek lesz durva, a többi leginkább a csúfolásban, utálatban, megvetésben és kiröhögésben fog jeleskedni. Na, bumm! Néhány élet tönkretételének árán védett lett a haza piszkosul.

Sajnos vannak olyan veszélyek is, melyektől a hazát nem sikerült megvédeni. Ilyen például a COVID, ahol ezt mutatja a többszáz milliárdért vett és nagyrészt sosem használt és működésképtelen lélegeztetőgép armada, az időseknél hatástalan kínai vakcinahegyek, a másokhoz képest igencsak rossz halálozási ráta, és sok bajt okozó, hektikus válságkezelés.

Aztán jött Putyin csőelzáró technikája, ami az egekbe lőtte a gázárakat, és miután mi tizenkét éven át nem igyekeztünk a gáztakarékossággal (házszigetelések, új technikák, egyéb gázkiváltás, minek? Hiszen mindig lesz olcsó orosz gáz, nem?), sőt a rezsicsökkentéssel biztosítottuk, hogy ne spóroljon a gázzal senki, így aztán a haza komoly bajba került, pláne, hogy még két nagy, gáztüzelésű erőművet is kell építenünk Paks II. késése és az akkugyárak nagy energiaigénye miatt. Nagy szükségünk lesz az orosz gázra (mély meghajlás Putyin előtt), amely gáz délről jön (mély meghajlás Erdogan előtt).

Aminél a haza megvédése szintén sikertelen, az az infláció, a reálbérek csökkenése és a gazdasági visszaesés. Ezeket a kudarcokat hiába próbálja a kormány a szankciókra fogni, mert egyrészt mindegyiket megszavaztuk, másrészt jó részük nem érint minket, az energiaszankciók pedig vagy nincsenek, vagy (az EU jóvoltából) ránk nem vonatkoznak.

Amitől viszont nagy sikerrel és mindenki által elismerten védtük meg a hazát, az a demokrácia.

Ez egyben a haza EU pénzektől való megvédését is jelenti. Hogy mire föl az a nagy kiabálás, szemét EU, meg ilyesmi, számomra teljesen érthetetlen. Győztünk, nem? Igaz, csak az ország negyven százaléka győzött (illetve hát az is vesztett, de az a rész örül neki), viszont a kétharmadhoz annyi pont elég.

Az a fogalom a három közül, amelynek szolgálata a legjobban sikerült: a család. Persze nem mindegyik család szolgálata, hanem csak a gazdag családoké. Az „Akinek van, annak adatik” bibliai elvet pártunk és kormányunk szigorúan követi, amint az egyik potentát hitvallását is, mely szerint

„Akinek nincs semmije,
az annyit is ér”,

mert ugye aki nem ér semmit, arra minek pazaroljuk azt az úgyis kevés pénzt? Ebből következően, mint azt már sokszor kifejtettem, nálunk a gazdagok kapják a legtöbb támogatást, a maradékot meg a tehetősek, és ez így van a családok esetében is. A családnak való kedvezés persze az evolúció által kifejlesztett tulajdonság, mert ugyan biztosan volt olyan embertípus is, amelyik másképp viselkedett, de az a vérvonal már rég kihalt. Hogy az evolúció hogyan illeszthető össze a hittel, további vizsgálatok tárgya kell legyen.

A fentiekből látható, hogy az apróbb individualista örömöktől eltekintve a konzervatívok élete állandó munkából meg harcból áll.

A miniszterelnök esetében a család szolgálata csillagos ötös, Istené négyes fölé, a hazáé pedig… hát azt inkább hagyjuk, mert nem az igazi. Majd a szakértők kitalálnak valamit. Például a következő évek XXI. századról szóló magyar történelemkönyveiben lesz egy „Jótevőnk” c. fejezet is, melyben a COVID-ról, az inflációról, az államadósságról, az egészségügyről, az oktatásügyről, az EU pénzekről és a nyugdíjakról a nebulók nem találnak semmit, csak a rezsicsökkentés a téma. Használata óvodától nyolcadikig, plusz gimnázium.

Elismerésre méltó, szép világ. De a ballibsiknek megint csak bajuk van. Ezzel a tökéletes Isten-haza-család konzervatív építménnyel! Most tessen mondani!

Totálisan érthetetlen. Mindenki számára. Is.

800 női kamionsofőr Indiából

A migráns, – (Föld, Európa, Európai Unió, Soros, ellenzék, és természetesen a legalján gyurcsány – így csupa kisbetűvel) – söpredékkel akarja szennyezni a mi véráztatta szent magyar földünket. Aztán a kormány szembetalálkozott a valósággal.

Ha sikeresen levizsgáznak, akkor tartózkodási engedélyt kaphatnak, és ez azt jelenti, hogy a családjukat is magukkal hozhatják Magyarországra. Női munkavállalók számára ez nyilvánvalóan alapvető szempont. Egyelőre egy kis csoport kezdi meg a tanulmányait Magyarországon. Valamennyien gyakorlott sofőrök, de nem mind vezettek már kamiont, ezenkívül pedig meg kell szokni a jobboldali közlekedést hiszen Indiában az angol gyarmati idők óta baloldali közlekedés van. A sikeres vizsga után a női sofőrök – éppúgy mint férfi kollégáik – kétéves szerződést kapnak, melyet meg lehet hosszabbítani. Ötnapos munkahét szerepel a szerződésben, és ezért 1800 eurós fizetés jár. Ez nemcsak Indiában, de Magyarországon is jó fizetésnek számít, de a kamionsofőrködés kemény szakma, ezért kevesen választják. Nyugat Európában megszokott, hogy a kamionsofőrök a bevándorlók közül kerülnek ki.

Orbán Viktor az európai migráns politika ellenfeleként szerzett nemzetközi hírnevet magának, de a realitások felülírták a politikai propaganda szükségszerűségeit.

Sok olyan munkakörben alakult ki hiány Magyarországon, amelyet Európa gazdagabb nyugati felén általában bevándorlók foglalnak el: kamion sofőr, bányász, építő munkás, ápolónő, szociális gondozó, pizza futár stb.

Propaganda problémák

A migráció elleni harcot Orbán Viktor a jövő évi európai parlamenti választások egyik politikai jelszavává kívánja tenni, a propaganda tehát továbbra is arra irányul, hogy

“nem kellenek színes gettók Magyarországon”.

Ehhez képest nemrég a hatalom hűséges lapja, a Magyar Nemzet avagy a magyar Pravda, lelkendező cikket tett közzé arról, hogy a Waberer indiai kamion sofőrjei megkezdik a munkát Magyarországon. Az ötvenes évek sztálini műszakjainak hangulatát idéző cikk arról számolt be, hogy nem állhatnak üresen a méregdrága kamionok sofőr hiány miatt, ezért Indiából importálunk munkavállalókat, akikből a jövőben egyre több lehet. Waberer mindig is a jobboldalt támogatta, de azután Tiborcz István is színre lépett, és a Magyar Nemzet úgy érezte: az indiai kamionsofőr import teljes mértékben élvezi a kormány jóváhagyását.

Mi lesz az akkumulátor gyárakkal?

Magyarország akkumulátor nagyhatalom lesz- dicsekszik éjjel nappal Szijjártó Péter külügyminiszter, akit sem a környezetvédelmi sem pedig a munkaerő problémák nem zavarnak különösebben. Csakhogy felmérések szerint nem lesz elég munkaerő az egymásután épülő akkumulátor gyárakban, mert mind kevesebb hazai polgár vállalja a gyári munkát – magyar fizetésért. Ha már gyárban dolgozik, akkor már inkább Németországban, ahol német fizetések vannak. Arról nem is beszélve, hogy Németországban sokkal szigorúbbak a munkavédelmi és környezetvédelmi előírások és jóval erősebbek a szakszervezetek.

A kínai vagy dél-koreai befektetők nemcsak azért választják Magyarországot, mert olcsóbb a munkaerő és a megvesztegetést vígan zsebre vágó politikus hanem, mert a munkavédelmi és környezetvédelmi előírások jóval enyhébbek, és a végrehajtásukat sem ellenőrzik olyan szigorúan mint Németországban.

Ezért valószínű, hogy hazai munkaerő híján az új épülő gyárakban vendégmunkások dolgoznak majd. Hányan? Senki sem tudja. Magukkal hozzák-e a családjukat? Ha megkapják a tartózkodási engedélyt, akkor megtehetik. Mi lesz a munkaszerződés lejárata után? Hazamennek vagy pedig kialakulnak a színes városrészek? Esetleg továbbállnak Európa más gazdagabb országaiba, ahol jobban fizetnek? Akárhogy is a valóság bekopog a kormányzati propaganda ajtaján: előbb vagy utóbb válaszolni kellene ezekre a kérdésekre is. Nem biztos persze, hogy Rogán Antal, a magyar média fura ura is így gondolja ezt hiszen okos emberként tudja, hogy

a leghatékonyabb hazugság az, ha hallgatunk a problémáról.

Mensonge par omission – így hívják ezt franciául a politikai tömeg propaganda őshazájában. Persze a nagy francia forradalom időszakában még nem volt internet.

Ferenc pápa találkozása az Orbán családdal

Feltűnt, hogy Orbán Viktor fia, Gáspár nem volt jelen a fotózásnál? Gondolom ő inkább katonaként „Felházalt”.

Facebook

A neten olvastam 1.

Egy Facebook bejegyzést olvasva találtam ezt az írást. Nem derült ki kinek a tollából származik, de az biztos: jó, hogy megírta.

Az utolsó út:
„Taxis vagyok. Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem.
– Egy pillanat! – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki. Mellette egy kis bőrönd pihent. Körülnéztem. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenfélével teletömve.
-Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.
Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
– Semmiség – feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
– Milyen jó fiú maga! – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
– Nem az a legrövidebb út – vágtam rá gyorsan.
– Ó, azt egyáltalán nem bánom – mondta. – Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
– Nincs már családom. Mindenki meghalt. – Nagyon csendesen beszélt. – A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra.
Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
– Mit szeretne, merre menjünk?
A következő két órában bebarangoltuk a várost.
Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton, azt monda:
-Most már mehetünk. Elfáradtam.
Szótlanul haladtunk a megadott címig.
Két alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítették. Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
– Mennyivel tartozom? – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
– Semmivel – feleltem.
– Magának is meg kell élnie valamiből – mondta.
– Vannak más utasaim is – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
– Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak – mondta végül. -Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja.
Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul.
Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélgetni.
Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk.
És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el…”

Kezdő kukázók éneke – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, de hiába nézek másfelé, látja rajtam, hogy mindent tudok.

Úgy tesz, mintha nem is érdekelné, hogy mi van a szemetesben. Mint aki halkan belenézett. Épp csak annyira nyúl hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat.

Új lehet a kukázók világában. Ezt onnan gondolom, mert még szégyenkezik azért, amit csinál. Nem neki kellene szégyenkeznie, ezt is tudja, de akik miatt most mégis szégyenkezik, azok nem szégyellnek semmit.

Nem hajléktalan, őket könnyű megismerni. Nem csak onnan, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, hanem, mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban.

Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete nem riadt, inkább kifejezéstelen. Nemrégiben veszíthette el az egzisztenciáját, a családja még kitart mellette, a barátai is biztatják. Ha nagyon erőlködik, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.

Most még csak ismerkedik a lehetőségekkel: nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi csupán a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor majd jó lesz valamire.

Próbálok segíteni rajta: arrébb megyek, másfelé nézek. De már késő: ő is tudja, hogy láttam, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó.

A szégyen aztán majd szépen elmúlik belőle idővel. Megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.

Végzett közben a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy milyen szépen becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a kukák tetejét, mint akit nem is érdekel, mi van bennük.

Épp csak egy kis kíváncsiság, semmi több, de tényleg.

És tényleg, semmi több.

Én meg partner voltam mindebben, hátha segítek neki ezzel a kis hazugsággal. Hogy még vissza tud kapaszkodni abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.

Arrébb megyek, elfordulok – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!