Mi a véleménye Lévai Anikónak a Stop Sorosról?

0
2695

“Ha valaki anyagi eszközöket szolgáltat a jogellenes bevándorlás elősegítéséhez vagy azt rendszeresen folytatja, illetve vagyoni haszonszerzés miatt vagy többeknek nyújt segítséget, továbbá ha a határtól számított 8 kilométeres távolságon belül teszi, akkor egy év szabadságvesztéssel büntetendő.” Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője mondta mindezt egy hétfői sajtótájékoztatón.

Nekem meg eszembe jutott az a 2015. júliusában készült a fotó, amelyen Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége látható.

Megtört tekintetű, szomorú szemű nő áll a nagyfai menekülttáborban egy emeletes ágy előtt. Mögötte alvó, kimerült emberek – ki tudja, hány kilométer gyaloglás van a lábukban, milyen, megaláztatásokkal, szenvedésekkel és kilátástalansággal teli életet hagytak maguk mögött.

Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége az Ökumenikus Segélyszervezet képviseletében érkezett a nagyfai menekülttáborba. Élelmet, ruhát, vitt a rászorultaknak. Nem a sajátjából adta, hanem a mások által küldött és összegyűjtött holmikat osztja szét, de a gesztus így is tiszteletre méltó. Mehetett volna moziba, strandra, beszélgethetett volna a saját lábán álló lányával.

Férje nincs a képen, ha akarná, sem engedhetné meg magának, hogy ott legyen. De nem is akarja, mert ő mást akar. Megvédeni Magyarországot és Európát az idegenek kultúrájától, szokásaitól, hazaküldeni a menekülteket.

A képen Anikó asszony azokat a menekülteket segíti, akikről ura és parancsolója, (így mondják ezt a rendes magyar emberek), egészen másként vélekedik. „Ne jöjjenek ide, akik már itt vannak, menjenek haza”. Ezt 2015. májusában mondta Lévai Anikó férje, július első péntek reggelén pedig már ismerősként, tegeződve üzent a közrádióban a menekülteknek: „Nincs esély, vissza fogunk küldeni, ez a kontinens nem lesz a te hazád, van neked saját hazád, ez a mi hazánk.”

Tűz és víz ez a két ember, gondolhatnánk. Az egyik segíti azokat, akiket a másik látni sem bír. Milyen lehet náluk egy családi ebéd? Már a desszertnél tartanak, amikor megszólal a családfő:

– Készülsz valahová drágám?

– Igen, Nagyfára megyek, a menekülteknek osztunk ruhát, élelmet. Te nem jössz?

Nem, én ma ellenük uszítok. Még az sem kizárt, hogy elhúzódik az uszítás, és a holnapi napom is rámegy erre.

Áll a megtört tekintetű, szomorú szemű nő az alvó emberek ágya mellett, és esélyünk sincs, hogy megtudjuk, hogy mire gondol. Honnan is tudhatnánk, amikor mi magunk sem tudjuk, hogy mit gondoljunk róla.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..