Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szurkoltam az ellenzéki összefogás sikeréért. Szinte folyamatosan lestem a híreket, noha meglehetősen távolból kísértem az eseményeket. Aztán megjött az eredmény, ami szerencsére jó ideje nem az első hideg zuhany volt.
Most olvasom a különféle magyarázatokat. A közismert fideszes publicista azon kesereg, hogy egy szimbolikusan kényes politikai térben a „baloldal” aratott sikert. Mások arról beszélnek, hogy a siker kulcsa tulajdonképpen az, hogy a „baloldal és a Jobbik” képes volt összefogni. Aztán olyan vélemény is van, hogy a „szocialista szavazók” felébredtek és ők döntötték el a választást.
Abban mindenki egyetért, hogy az úgynevezett vásárhelyi modell lehet a kulcs ahhoz, hogy a tavaszi választásokon az ellenzék országosan is jó eredményt érjen el. A mozgósítás sikeres volt, valójában a magas részvételnek köszönhető az ellenzéki előretörés. Márki-Zay olyan szavazókat tudott behozni, akik egy más felállásban bizonyára otthon maradtak volna, vagy esetleg a Fideszre szavaznak. Vagyis lefordítva: megint kiderült, milyen fontos a személyiség szerepe a politikai sikerekben.
De valójában Vásárhelyen ki is nyerte el a városi polgármester tisztét? Virtigli baloldalai politikus győzte le a fideszes ellenfelét? Szó nincs róla. Márki-Zay katolikus, mélyen vallásos, polgári családban nőtt fel, maga nyilatkozta, hogy a rendszerváltást örömteli eseményként élte meg, és azóta is mindig a jobboldali, keresztény pártokra szavazott. Hét gyerekük van, noha a felesége valamikor szerzetesnek készült. Ujhelyi István, a szocialisták EP-képviselője pontosan érzékelte a helyzetet, egy nyilatkozatában azt hangsúlyozta: a keresztény-konzervatív célokat követő, a polgári jobboldal értékeiben hívő választóknak is egyértelmű érdeke volt a városban, hogy változás történjen. És ehhez alkalmas jelöltet láttak Márki-Zay személyében.
Az április országgyűlési választások sikere is lényegében azon múlhat, képesek lesznek-e az ellenzéki pártok nagyban is belátni, hogy sem a szocialisták, sem a DK, sem a liberálisok, sem az LMP, sem a Momentum, de önmagában a Jobbik sem képes leváltani azt az önkontrollját vesztett családi elitklubot, amely ma szicíliai módszerekkel uralja az országot. Tökéletesen kudarcot vallott Szanyi Tibor kísérlete is, az ellenzéki összefogással elindított jelölttel szemben semmi esélye nem volt a „tisztán” szocialista ellenfélnek.
Meg kell tehát szólítania az ellenzéknek azt a közéleti posványban csalódott, mérsékelt jobboldali választói kört is, amelynek tagjai ma még tespedt távolságtartásban figyelik a politikai csatározásokat. Olyan jelöltek mögé kellett volna felsorakoznia az ellenzéknek, akiknek személye e csendes többség számára is hiteles. Nem feltétlenül jó ötlet, hogy a baloldali pártok saját belső köreikből verbuválták a jelöltjeiket, érdemes lett volna körülnézni a Fideszben csalódott olyan értelmiségiek körében is, mint mondjuk Mellár Tamás, vagy a V18-ak egyik-másik szakértője.
Lehet, hogy a támogató szelvények gyűjtésének napjaiban már késő a vásárhelyi győzelem elmulasztott személyi tanulságain keseregni, de a mozgósítás módszereiben lehetne még az ottani tapasztalatokat hasznosítani. Az ország lakóinak többsége a hétvégihez hasonló „meleg zuhanyra” vágyik majd azon az április estén is. Erre pedig a csendes, jobboldali többség támogatása nélkül aligha lesz esély.
