Manehivi Magyarországon

0
501

Kérem, messzi földről fogok ma mesélni, mert Vanuatu messze van tőlünk, a távoli Melanéziában fekszik – de azért, majd meg tetszenek látni, csak nagyon hasonlatosak mihozzánk az ottani bennszülöttek. Az emberi természet mindenhol egyforma, csak az intézményrendszer tér el itt-ott, az különbözik. Nem is kérdés, hogy mi sem vagyunk különbek a jó melanézeknél.

Vagy ők nem különben minálunk, esetleg egyikünk sem a Deákné vásznánál.

Vanuatu szigetét régebben Új-Hebridáknak hívták, mármint az angol és francia gyarmatosítók, mert az őslakosság mindig is úgy nevezte, ahogy épp nekik tetszett. Márpedig elég sokféleképpen nevezték, mert itt a legmagasabb az egy főre eső nyelvek száma a világon. Több száz helyi nyelv él, emiatt a hivatalos nyelv az angol, a pidgin-angol, amit itt biszlamának hívnak és a francia. A 252 763 lakosú ország két dologról világhíres, az első nekünk nagyon fog tetszeni, és ez az adótörvénye. Mely szerint Vanuatu területén nincs jövedelemadó, forrásadó, nyereségadó, örökösödési adó vagy árfolyam szabályozás. Ezért aztán sok hajótársaság működteti hajóit vanuatui jelzésekkel, az adókedvezmények és a kedvező munkaügyi törvények miatt.

Trópusi paradicsom, ráadásul adóparadicsom is – mi kellhet még a földi halandónak?

A cargo.

Az nagyon fontos.

Szóval az a helyzet, hogy mi innen, Európából vagy Amerikából paradicsomnak látjuk ezeket a helyeket, és a mi fogalmaink (meg vagyoni helyzetünk) szerint azok is, de az ottaniak meg a mi világunkat látják paradicsomnak és minket irigyelnek. Ezen az se sokat segítene, ha kollektíve helyet cserélnénk, mert pár éven belül mindkét fél újra elégedetlen volna: a helyünkkel ugyanis a gondjainkat is elcserélnénk. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a felmérések szerint Vanuatu a világ egyik legboldogabb országa.

Főleg azért, mert időszámításunk előtt 2000-től a második világháborúig nem történt náluk semmi. 1606-ban „felfedezték” őket, bár a saját szempontjukból ők már fel voltak fedezve, 1774-ben Cook kapitány rávezette a szigetcsoportot a térképre, 1788-ban a közeli Vanikoro szigetén elfogyasztották a balvégzetű La Pérouse-expedíciót, vacsorára, és végül 1887-ben született egyezmény arról, hogy a szigetcsoport Franciaország és Nagy-Britannia kondomíniuma, mely fölött a hatalmat a két ország haditengerészetének tisztjeiből alakult bizottság gyakorolta. Megindult egy lagymatag gyarmatosítás, létesült pár kopraültetvény, közben a lakosságot tizedelték a külföldről érkező járványok – nem szándékosan fertőzték meg őket a kolonisták, hiszen akkor ki dolgozott volna a földeken? De így is eléggé pesszimistán nézhettek az Új-Hebridák melanézei a jövőbe a huszadik század hajnalán.

Ebben a hangulatban jelent meg – amint azt a Lemil.blog leírja – a cargo vallás a negyvenes években. Vanuatu, az Isten háta mögötti szigetvilág hirtelen fontos lett, ha nem is a Fennvalónak (bár, ki tudja?), hanem először a japán császári hadseregnek, aztán az amerikai haditengerészetnek. A Csendes-óceánon nagyon fontosak voltak a megfelelő helyen lévő szigetek, nem is annyira a gazdagságuk miatt, hanem, mert rájuk lehetett légitámaszpontokat telepíteni. Elsüllyeszthetetlen anyahajók voltak, azért is kellett megvívni például a hihetetlenül véres csatát Iwo Jimáért, mert az onnan felszálló B-24-esek már a japán főszigetet is képesek voltak bombázni.

Ekkortájt élt egy szerény, kétkezi próféta Vanuatun, bizonyos Manehivi

A helyi főisten, Keraperamun képviseletében látta el hitbéli cikkekkel a híveit. Eleinte Manehivi azt tanította, hogy majd el fognak menni a fehérek, és a szigetlakókra hagyják minden földi vagyonukat, de a nagy Keraperamun azt mondta neki, hogy csak akkor történik ez meg, ha a szigetek lakói nem fogadják el egyelőre sem a javakat, sem az európai oktatást, és a férfiak mind péniszüket takaró kis seprűt viselnek. Láttam már nehezebben betartható hitbéli parancsolatokat is – hanem egyszer csak Manehivi újra beszélt Keraperamunnal, aki ezúttal azt mondta neki, hogy vissza az egész, tessék csak mindent elfogadni a fehérektől, mert ezek ajándékok az ősöktől, csak velük küldték el – sőt, John Frum néven meg is szállta Manehivi testét az egyszerűség kedvéért.

Talán azért lett John Frum a neve, mert a katonák így mutatkoztak be: „I’m John, from America”. No, a japánokkal amúgy is ellenséges bennszülöttek (hiszen a japán hadsereg kicsit sem a humanizmusáról volt híres) és az amerikai egységek között azonnal kitört a barátkozás, a katonák adtak a melanézeknek mindent, konzervtől és készruhától gyógyszerig, kóláig, cigarettáig, azok meg köszönték szépen, és segítettek nekik repülőtereket, támaszpontokat építeni a két munkás kezükkel. Máig boldogan élne mindenki, ha véget nem ér a háború. De véget ért, a sok Johnny hazamasírozott, és tényleg csak annyit tudtak mondani búcsúzóul, hogy „egyszer majd visszajövünk”.

A melanézek meg ott maradtak a sok, már megszokott luxusholmi és főként gyógyszer nélkül.

A hadseregek azért teljesen nem hagyták el a térséget, időnként visszajöttek körülnézni a biztonság kedvéért, így esett, hogy a negyvenes évek végén egy járőrgép eltévedt, és vészesen kevés üzemanyaggal kényszerleszállásra készült. Rádió volt a fedélzeten, de semmi egyéb – a legénység egyszer csak megpillantott egy teljesen szabályszerű haditengerészeti kifutópályát a dzsungel közepén, kicsit furcsa tájolással, de hát a háború alatt sok mindent csináltak, sokszor sietve, az a lényeg, hogy nem a fákon kell landolni. Torony van? Van. Nem válaszol. Biztos elhagyták. De gépek állnak a kifutón, hangár van mellette… mindegy, tegyük le a madarat, míg lehet.

A torony bambuszból volt. A hangár és a gépek is, viszont a lakosság azonnal kicsődült a vendégekhez, mert visszajött a „cargo”! Az ősök küldték és Keraperamun! Akkor tudta meg a világ, hogy a cargo-vallás – mert így nevezték el Manehivi tanítását – hívei ál-repülőtereket építenek minden lehetséges helyre, hogy visszacsalogassák a sok földi jót, amit régebben a katonák a szállítmányokkal, vagyis a „cargoval” kaptak.

Várták a segítséget, szó szerint az égből, és időnként még jött is

Főleg, mikor bajba jutott gépeknek kellett landolni ezeken a kényszerrepülőtérnek tökéletesen megfelelő kifutókon. Egy idő után az ausztrál haditengerészet térképeire is felkerültek. Sőt, a rendben tartásukért – mert bizony jól jöttek néha – még visznek is ajándékokat, cargót a helybélieknek. Egyszóval, fennmaradt a kultusz.

Szigorúan vanuatui szempontból ez egy vallási sikertörténet (még akkor is, ha tudjuk, hogy a szigetcsoport lakossága körében minden cargo dacára a vezető vallás a kereszténység. 31,1%-a a lakosságnak presbiteriánus. Ezt követi az anglikán 13,4%-kal, a katolikus 13,1%-kal és az adventisták 10%-kal. De a maradék cargo-hívek – azért így is majdnem minden negyedik állampolgár – úgy érezhetik, hogy Manehivinek igaza volt, és a hatalmas Keraperamun főisten betartotta az ígéretét.

Az valószínű, hogy nagyon komolyan nem gondolja ezt senki sem, hiszen ha csak Keraperamunra bíznák a dolgokat és várnák a csodát, nem alakították volna a szigetet mintegy mellesleg offshore adóparadicsommá, szóval nem buta emberek a melanézek. Ne nevessünk rajtuk, ne mondjuk, hogy primitív, kőköri bennszülöttek.

Mi sem vagyunk különbek

Csak a mi varázslónkat miniszterelnöknek hívják, mi az Európai Unióból kapjuk a cargót, míg kapjuk, és nálunk is sokan köszöngetik a magyar Manehivinek és Keraperamunnak a kapott javakat – pedig hát a cargóhoz és annak eredetéhez édeskevés közük van.

A mi Manehivink is szélhámos, csak nincs ilyen szép neve, és még nem követeli meg, hogy seprűvel takarjuk el férfidíszünket.

Viszont bármikor eszébe juthat ez is, én nem csodálkoznék rajta.

Nem tudom, kik is a primitívebbek. Talán egyik fél sem az – de nem kéne megfeledkeznünk arról, hogy a cargo nem az Égből jön, nincs ingyen és nem az Ősök küldik.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .