2022-ben nem Orbán Viktor lesz Magyarország miniszterelnöke. Nem a ma ismert ellenzéki pártok, és nem is egy ma még ismeretlen erő taszítják majd le a trónról – Orbánt az övéi fosztják meg a hatalomtól. Azok, akik idővel felismerik, hogy a vezér meggyengült, már nem ura a saját akaratának, szellemi képességei fogytán, fizikai bajai egyre nyilvánvalóbbak, olyannyira, hogy már nagy nehézségek árán sem lehet titkolni az emberek elől.
Négy év múlva Magyarország már utolsó napjait éli az Európai Unióban. Az uniós országok addigra végképp megunják, hogy az új miniszterelnök elődje, Orbán Viktor és kormánya folyamatosan sértegeti őket. Hogy csak a pénzük kell a magyaroknak, de az nagyon. Elzárják a pénzcsapokat, vagy az utalásokat átláthatósághoz kötik. Akkor meg ugye, minek az Unió a magyaroknak? Az értékeit megvetjük, csak a pénzük kell, de pénzt máshonnan is tudunk szerezni. Igaz, drágábban, de ezt nem kötjük a nagyközönség orrára.
Négy év múlva tehát kifelé tartunk az Unióból, fél lábbal már kint is leszünk belőle. Nem ők ebrudálnak ki bennünket, bár nagyon nem is marasztalnak – mi magunk hagyjuk ott a közösséget. Önként és dalolva.
Népünnepélyek kísérik majd országszerte a kilépésünket szentesítő népszavazást. A magyarok kétharmada a kilépés mellett fog szavazni. (Délelőtt 11 órakor elromlik a szavazatszámláló rendszer és csak órák múltán áll helyre. A Nemzeti Választási Bizottság túlterhelésre hivatkozik.)
Ezzel egyidőben belépünk a KGST-be, melynek az első időkben két tagországa lesz: Oroszország és Magyarország és felépülnek az első magyar-azeri balta-összeszerelő üzemek.
Magyarország új miniszterelnöke egyre gyakrabban beszél majd az Orbán-korszak visszásságairól. Nem nevezi bűnnek őket, ahhoz még túl közeli a Kedves Vezető országlása, de a negatív jelenségeket azért már időnként megemlíti. Hogy csak duma volt az államadósság elleni harc, és szemfényvesztés a rezsicsökkentés. Rogán Antalról cikksorozat jelenik meg a Magyar Időkben, leleplezik, hogy mennyit keresett a letelepedési kötvényeken. Rogán Cili férje Azerbajdzsánban kér menedéket.
Magyarország új miniszterelnöke tudja, hogy a szabadrablás ideje lejárt, amit lehetett, már szétosztották egymás között, ettől kezdve már csak kisebb, finomabb lenyúlások lehetségesek. Felépült már minden stadion, alig győzték az urak üdvözlő beszédekkel.
Mostantól termelni is kellene valamit, de termelni csak akkor érdemes, ha a terméket el lehet adni. Belföldön, ha van vásárlóerő, vagy külföldön, ha van rá szándék, hogy megvegyék a magyar árut.
Lesz ellenzék is persze, nem túl jelentős lélekszámú, de szabad szellemű, egymással vitázó emberek és pártok sokasága. Ők maguk nem is erőltetik a saját létezésüket, de az új miniszterelnök ragaszkodik hozzá, hogy legyenek, beíratja az Alaptörvénybe, hogy ellenzéknek lennie kell, mert attól látszik demokratikusnak egy ország.
Meg különben is: szórakoztatja őt az ilyen.
Magyarország új miniszterelnöke még bátorítja is az ellenzéket, a vállukat lapogatja, időnként pénzzel segíti a létezésüket. Lám, engem még az ellenzék is szeret, mondja majd az új miniszterelnök, miközben a mellvédről integet az őt üdvözlő célzattal kivezényelt negyedmillió állampolgárnak.
Ilyen lesz Magyarország négy év múlva. Vagy, ahogy magunkat ismerem, még ennél is ilyenebb.
Hát igen, itt van az ideje, hogy az ilyen szerzőkről egyszer s mindenkorra leiratkozzunk. Nem, ne várjon senki érveket. Egy hagymázas disztópiát olvashattunk, amiből egy betű sem lehet igaz. Mert ha igaz lenne, akkor legalább előjele lett volna az elmúlt nyolc évben. A szerzőnek nincs kapcsolata a magyar valósággal. Sajnálom. Valamikor biztos értelmiséginek számított.