Érdekes tanulmány került szerkesztőségünk birtokába, nagyon érdekes – csak sajnálhatjuk, hogy nem tíz évvel ezelőtt született, ugyanis ebben az esetben mind jobb helyzetben volnánk, sőt, egész Magyarország is. Konkrétan az Európai Unió kohéziós támogatásairól és az azokkal kapcsolatos korrupcióellenes intézkedésekről szól – illetve ilyeneket javasol.
Éspedig reméljük, nem hiába javasolja: a szerzői Jávor Benedek, az Európai Parlament képviselője a Zöldek/EFA képviselőcsoportban és Andor László, a FEPS-nél dolgozó ösztöndíjas, korábban a magyarországi foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi befogadásért felelős uniós biztos, egyébként egyetemi docens a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Karán (Gazdaságpolitika Tanszék, jelenleg fizetés nélküli szabadságon), valamint a Zsigmond Király Főiskolán. Jávor Benedek tekintélyes ember, Andor László tudós ember, érdemes adni a szavukra: lássuk, mit mondanak?
Azt, hogy az Európai Bizottság által javasolt többéves pénzügyi kerettervezet új eszközöket kell tartalmazzon az uniós pénzeszközökkel való rendszeres visszaélések kezelésére. Ez komoly előrelépés, mivel a Bizottság nem csak azt a problémát ismeri el, hogy az EU pénzeszközei valószínűbben válhatnak a csalás és a korrupció célpontjaivá, mint egyes országokban a nemzeti költségvetések, de azt is, hogy a mai napig rendszeres problémát jelent ez.
Bizony így van, a szerzők is csak annyit fűznek hozzá: a helyzet súlyos. Az állami szintű csalást a politika szereplői szervezik. Nemcsak az uniós források elpazarlását eredményezi a hűtlen kezelés, hanem a demokráciát rontja meg, szembefordul a közérdekkel és a jogállamisággal, valamint a politikai partnerség és minden tervezés alapelveit is aláássa. Látjuk, hogy a kormányzati szereplők európai uniós alapokat használnak fel arra, hogy gazdagítsák politikai vagy üzleti partnereiket saját hatalmuk gyarapítása érdekében, függetlenül a pénzügyi és erkölcsi felelősségtől. Külön „fekete könyvet” lehetne megtölteni a különböző országokat és különböző politikai családokat képviselő esetekkel, bár a legtöbb megfigyelő egyetért abban, hogy a jelenlegi magyar gyakorlat külön kategóriát, osztályt képvisel.
A szankciós mechanizmus alkalmazása sok kockázattal jár és maga az eljárás is komoly hiányosságokkal küszködik, igen nehézkes: a mostani esetekben úgy alkalmazható, hogy 1. meg kell állapítani, miszerint az adott ország megsértette a jogállamiság alapelveit, 2. miután ez megállapításra került, az adott ország elvágható az uniós támogatások egy részétől vagy akár egészétől is. Azonban sokat javítana a helyzeten, ha a szankciók feltételei nem általánosak, hanem konkrétak volnának, szilárd mutatószámokhoz és referenciaértékekhez volnának kötve, hogy a bűnöket elkövető politikust sújtsa a büntetés, ne ártatlan túszait és áldozatait, vagyis országának polgárait.
A kifizetések és kötelezettségvállalások felfüggesztésére irányuló bizottsági javaslat jó szándékból ered. Ha ez bekövetkezik, megtiltja az új kötelezettségvállalásokat, amíg a szóban forgó tagállam vissza nem tér az európai értékek elvárható útjára. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a visszaélő kormányok nem reagálnak az ilyen fenyegetésekre. Valójában ezeket többnyire saját előnyükre fordítják, azáltal, hogy olyan elfogult testületként mutatják be az Uniót, amely zsarolja és bünteti az engedetlen, önállóskodó tagállamokat. Ha az EU esetleg visszatartja egy ilyen tagállam összes pénzét, akkor az könnyen értelmezhető zsarolásként, amely nagymértékben veszélyezteti vagy akár ellenkezőjére is fordíthatja a lépés politikai hatását.
Az EU-nak valamiképpen bizonyítania kellene, hogy épp a polgárok érdekeit tartja szem előtt, amikor valamely tagállamot szankcionálja; ennek az lenne a legjobb módja, ha az alapokat saját kezébe venné és az eredeti európai célok szerint osztaná el a tagállamokban. Más szóval, azt javasolják, hogy a Bizottság ilyen esetekben függessze fel a megosztott irányítást. Így az EU fellépése nem tekinthető zsarolásnak, miközben elkerülhetik a kormányközeli oligarchia korrupt elosztási csatornáit és finanszírozását.
Közvetlen menedzsment-típusú megoldások is bevezethetőek volnának fokozatosan és arányosan: először csak a kifizetések kerülnének közvetlenül az Európai Bizottság irányítása alá, olyan államok esetében, ahol már elutasították a kifizetéseket a szabálytalanságok vagy az észlelt csalások miatt. A következő lépésben az operatív programok vagy a teljes irányítási rendszer és a demokratikus ellenőrzési mechanizmusok rendszerszintű problémái esetén a közvetlen vagy közvetett irányítást átfogóbb módon lehetne bevezetni súlyos és rendszeres jogsértések esetén. Továbbmenve volna alkalmazható egy harmadik típusú kezelési módszer, a „támogatott irányítás”, melynek során uniós szakértőket telepítenének a különböző nemzeti fejlesztési ügynökségekbe, azok teljes megbéklyózása nélkül, viszont a szigorú ellenőrzés fenntartásával. Ezt akár a tagállam is kérhetné, akár egy bizonyos küszöb felett (a hibák gyakorisága, a felfüggesztések és az OLAF vizsgálatok eredménye alapján), a Bizottság is kezdeményezhetné.
Ne feledjük: a kohéziós politika és az uniós alapok nem „ajándékok” a tagállamok számára, hanem a kiegyensúlyozott és méltányos működőképes gazdasági kormányzás és az egységes európai piac nélkülözhetetlen részei. Azonban a teljes pénzkivonásnak továbbra is végső lehetőségnek, „gazdasági atombombának” kell maradnia, amit csak a legextrémebb helyzetben vetnek be.
Másrészt azonban ne feledjük, a rendszerszintű korrupció olyan helyzetekhez vezethet, ahol az uniós alapok egyszerűen nem teljesítik eredeti céljaikat a versenyképesség javítása, az infrastruktúra fejlesztése, a humántőke-befektetés vagy a jobb kormányzás területén.
A legjobb út kiválasztása semmi esetre sem könnyű, különösen egy ilyen erősen átpolitizált helyzetben, egy ilyen eszköz esetében. Az Európai Parlamentben és másutt lévő európa-párti erőket kell egységbe kovácsolni, és erőfeszítéseket kell tenniük az uniós értékek és források védelme érdekében. Ennek azonban nemcsak a populizmus ellen kell kiállnia, hanem meg kell védenie a rosszul működő kormányzatok áldozatainak jogait és lehetőségeit – és ők leginkább a szóban forgó tagállamok állampolgárai között találhatók.
Eddig a javaslat.
Okos tanulmány, minden szava aranyat ér.
Csak hát születhetett volna tíz évvel ezelőtt is.
Akkor nem itt tartanánk, hanem esetleg egy virágzó, európai országban élnénk.
