Kezdőlap Világ Oldal 312

Világ

Elnökváltás Kubában: Járt utat járatlanért…

Inkább a politikai kontinuitást, semmint egy új korszak kezdetét jelenti, hogy pár napja már nem egy Castro foglalja el az elnöki széket Kubában. Bár Miguel Díaz-Canel hozhat némi színt a karibi szigetország életébe, de sok tekintetben folytatni fogja elődje politikáját, főleg mert ugyanazokkal az égető problémákkal kénytelen szembenézni. 

 

Már évekkel Raúl Castro – a 2016-ban elhunyt Fidel Castro öccse – hatalomból való távozása előtt azt rebesgették, hogy a jelenleg 58. életévét betöltő Miguel Díaz-Canel lesz az utód. Ennek ellenére először nemcsak a nemzetközi közösséget, de még a dél-amerikai régiót is meglepetésként érte a megválasztása. Igaz, nem volt a Kubai Kommunista Párt (KKP) legismertebb „arcainak” egyike (azok Ramiro Valdés Menéndez egykori belügyminiszter és jelenlegi alelnök és Salvador Valdés Mesa alelnök), de Díaz-Canel évtizedek óta fontos állami és pártpozíciókat töltött be: az ifjúsági szervezet tagja, majd a tartományi bizottság első titkára, Kuba oktatási minisztere és a szigetország harmadik elnökhelyettes volt.

A helyi „Mátyás-király”

Miguel Díaz-Canel. Volt, hogy álruhában járt a minisztériumokba és a boltokba. A kép forrása: MTI/EPApool/Adalberto Roque.

Díaz-Canelnek sikerült az elmúlt években rendkívül pozitív képet kialakítania magáról: a kubai „emberarcú szocializmust” népszerűsítő, a néppel folyamatosan kapcsolatban álló, a problémáikat meghallgató és ezekre megoldást kereső politikus képét. Ráadásul kellő nyitottsággal állt az olyan kérdésekhez, mint az internet bevezetése vagy az LMBT-közösség jogainak biztosítása, s így nem kevés szimpátiát váltott ki a fiatalság körében. Közben pedig mindvégig kitartott a KKP elsőbbsége és a kubai szocializmus védelme mellett, és gyakran intézett támadást – nemcsak verbálisan, hanem jogi eszközökkel,a hatóságokkal közösen – a demokratikus ellenzék, az emberjogi aktivisták, valamint az Egyesült Államok ellen.

 

Miguel Díaz-Canel iránt csak akkor kezdett el nagyobb figyelmet tanúsítani a külföld, amikor a március 11-i kubai parlamenti választások előtt Raúl Castro bejelentette, hogy nem vállal újabb elnöki terminust. A választásokat követően a leendő elnök legtöbb riválisa – köztük Raúl fia, Alejandro Castro – be sem került a 605 fős kubai Nemzetgyűlésbe, így szinte minden akadály elhárult Miguel Díaz-Canel kinevezése előtt. Az április 18-án tartott alakuló ülésen államfővé választották, és egy nappal később már el is foglalhatta a hivatalát. Ugyanakkor a KKP örömét beárnyékolta, hogy

a 2018-as választásokkor a részvételi arány „mindössze” 85 százalék volt, miközben  azt megelőző években mindig 90 százalék feletti

Fiatal kubai úttörők ügyeltek a „választások tisztaságára”. A kép forrása: Link.

Pénz beszél

Ez ugyanis sok elemző és szakértő szerint annak volt a jele, hogy a lakosság egyre elégedetlenebb az ország vezetésével. Ezek az ellenérzések pedig elsődlegesen a gazdasági nehézségekből fakadnak. Kuba a hidegháború vége óta hullámzó gazdasági teljesítményt nyújtott, 2016-ban azonban mély recesszióba süllyedt. Addig képes volt eltartani magát a  Venezuelából származó energiahordozókból befolyó pénzekből, de mivel Hugo Chávez utódja, Nicolás Maduro alatt gyakorlatilag összeomlott a dél-amerikai ország, így Kuba elvesztette a legfontosabb ellátóját. Ezzel párhuzamosan a cukor, a dohány és a nikkel árának csökkenése is nehéz helyzetbe hozta a szigetországot, hiszen ezek számítanak a legfontosabb exporttermékeinek.

Ezért, ha Díaz-Canel társadalmi és politikai reformokat nem is lesz hajlandó bevezetni, a gazdasági problémákra mindképp megoldást kell találnia. A Bloomberg a kubai gazdaságról szóló cikkében több ilyen nehézséget, illetve azok megoldási lehetőségét sorolja fel: az energiahiányt a víz- és szélerőművekkel kellene megoldani, ki kellene bővíteni a központilag engedélyezett vállalatok működését, szigorítani a munkaügyi előírásokon, több külföldi tőkét kellene beengedni az országba. Ezek közül néhányat már Raúl megoldott, például azzal, hogy egymillió hektárnyi földet biztosított magánszemélyeknek, illetve átalakította az adórendszert, így Díaz-Canelnek lényegében már csak az előre kijelölt utat kellene követnie.

Árvízben álló utca Havannában 2017. szeptember 10-én, az Irma hurrikán elvonulása után. A trópusi szélvihar több kubai várost letarolt és több milliárd dolláros károkat okozott, amelyet a szigetország a mai napig nem hevert ki.  A kép forrása: MTI/EPA/Ernesto Mastrascusa.

Ugyanakkor a kubai üzleti és politikai elit számára a legtöbb fejtörést a kettős valutarendszer okozza. Létezik egy helyi és egy konvertibilis peso, ez utóbbit a dollár árfolyamához rögzítenek. Ez a rendszer ugyan lehetővé tette, hogy a kubaiak olcsón jussanak az alapvető szükségletekhez, illetve előlendítette a turizmust, ám eközben stagnálást és gyakori hiányt (hús, sajt, tej) okozott. A kettős valutarendszer lényegében

egy „22-es csapdájába” hajtotta a karibi országot.

Vagyis, ha az egyik valutát szüntetik meg, akkor a turizmus és a külföldi befektetés omlik össze, ha a másikat, akkor az elszegényedés és az áruhiány ölthet drasztikus méreteket.

Barátok nélkül mit érek én 

Díaz-Canel elnökségének második fontos kérdéskörét a külpolitika jelenti. Venezuela „elvesztése” után Havannának újra kell definiálni magát Latin-Amerikában, hiszen Bolíviát leszámítva egyetlen jelentősebb térségbeli ország sem viszonyul pozitívan a kubai vezetéshez. A 2004-ben létrehozott Bolivári Szövetség Amerika Népei Számára (ALBA) szövetségi rendszer jelenleg 11 tagállamot számlál, ám minden gazdasági integrációs törekvése mára elakadt vagy kudarccal végződött. Habár tavaly elterjedt, hogy Oroszország visszatérne Kubába, többek közt újranyitva az egykori szovjet bázisokat, azóta sincs semmi jele az egykori jó viszony visszaállásának Havanna és Moszkva között.  Ugyanúgy csalódást keltett Kína Kuba számára: ugyan Peking az évek során nagy érdeklődéssel fordult a régió iránt, de Kuba nem tartozik a legfontosabb országok közé számára. Annyira nem, hogy tavaly 30 százalékkal visszesett a két ország kereskedelmi forgalma, és a fejlesztési projektek nagy része sem valósult meg.

Nicolás Maduro venezuelai és Raúl Castro kubai elnök részt vesz a Bolivári Szövetség Amerika Népei Számára (ALBA), azaz a bolivári szövetség megalapításának 12. évfordulója alkalmából tartott találkozón Havannában 2016. december 14-én. A kép forrása: MTI/EPA/Ernesto Mastrascusa

A szigetország számára az egyik legnagyobb lehetőséget az Egyesült Államok jelentette volna. A Barack Obama elnöksége idején végrehajtott „kubai nyitás” sikeresen végződött: a politikai foglyok szabadon engedéséért és a rendszer enyhüléséért cserébe Washington levette Kubát a terrorizmust támogató országok listájáról. Eltöröltek több amerikai szankciót, a mezőgazdaságtól kezdve a turizmuson át a banki szolgáltatásokig.  A kapcsolatok rendezésének legfőbb jelképe az volt, amikor 2016-ban – 88 év után – amerikai elnök járt Kubában.

Csakhogy Donald Trump megválasztása után minden a visszájára fordult, s a nyitásból hirtelen zárás lett. Hallgatva a Havannával való kiegyezést ellenző republikánusokra és a többnyire Miamiben élő kubai közösségre, az amerikai elnök felmondta az Obama-adminisztráció által kötött egyezményt, mondván, abból csak a kommunista párt és a hadsereg profitált. Korlátozták az országba áramló dollár mennyiségét, ismét tiltólistára került néhány áru, s az amerikai turisták újra nehezebben juthattak el Kubába. Ugyan Trump a korábbi fenyegetéseivel ellentétben nem zárta be a 2015-ben újranyitott amerikai nagykövetséget Havannában, de jelentősen lecsökkentette a személyzet létszámát: szeptemberben hazarendelte az amerikai diplomaták mintegy felét, és október 3-án 15 kubai állampolgárt utasítottak ki az Egyesült Államok területéről. Ennek oka a hivatalos magyarázatok szerint az volt, hogy

a Kubában dolgozó amerikai diplomaták „akusztikus támadás” áldozatai lettek.

Diaz-Canel elnökségét sem fogadták pozitívan Washingtonban, és nem is várható lényeges változás az amerikai Kuba-politikában.

Az amerikai nagykövetség Kubában. A kép forrása: Youtube.

Kuba számára az egyetlen reményt az Európai Unió jelentheti. Brüsszelben történelmi fordulatként élték meg a Castro-éra végét, és bíznak a kereskedelmi kapcsolatok további erősödésében. Ezen a téren a szigetország ellen bevezetett uniós szankciók eltörlése óta már komoly eredményeket értek el: 2016-ban 2,4 milliárd dolláro értékű kereskedelmi forgalmat bonyolítottak, s szinte állandósultak a magas szintű találkozók. Federica Mogherini, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője tavaly év végén Kubában járt, s 50 millió euró értékű megállapodást írt alá a kubai vezetéssel a mezőgazdaság fejlesztéséről és a megújuló energiáról.

Háttérből irányítva

Miguel Díaz-Canel előtt nem kis feladatok tornyosulnak, s ezek teljesítése nem kevés erőt és energiát fognak igényelni. Azonban hiába került az elnöki székbe, ez még korántsem jelentheti azt, hogy a saját elképzelései szerint kormányozhatja a karibi szigetországot. Ugyanis fő gazdasági-politikai kérdésekben a legfontosabb döntéshozó továbbra is a párt központi bizottsága marad. Sőt, Raúl újabb három évig a KKP főtitkára, így a Castro-család még mindig meghatározó szereplő marad a szigetországban. Közben az idő szorít: a kubai vezetésnek minél előbb meg kell oldania a nehézségeket, ha nem szeretnék, hogy az ország Venezuela sorsára jusson.

„Please, meet my good friend, Mr. Goodfriend.”

„Valóban elvittem André Goodfriendet a nagykövetségre és bemutattam őt Szemerkényi nagykövet asszonynak. Nem gondolom, hogy sokkoltam volna vagy, hogy barátságtalan lépésként értékelte volna.” Frank Csongos, azaz Csongos Ferenc, a hatvanas évek óta Amerikában élő újságíró (UPI, Szabad Európa Rádió) mondta el ezt a történetet a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Csongos a Trump-kormányzatról, Magyarország amerikai megítéléséről és a Soros ellenes kampányról is beszélt.

Mi történik Amerikában? Te hogy látod: az amerikai demokrácia elég erős ahhoz, hogy túlélje a Trump-korszakot?

Véleményem szerint Amerika elég erős ahhoz, hogy túlélje a jelenlegi helyzetet. Megbirkózott már ennél nagyobb kihívásokkal is. Ide tartozik a rabszolgatartás, a polgárháború, egyes polgári jogok felfüggesztése a két világháború között, beleértve a japán származású amerikai állampolgárok internálását a negyvenes évek elején, a McCarthy-korszak… Ahogyan egykor a középnyugati Indiana állam volt kormányzója mondta: Amerika története, minden tökéletlenségével, az emberi szabadság rendületlen bővítéséről szól.

Ami Trump elnököt illeti, nyugtalanítónak tartom a média elleni támadásait. Az elnök azt mondta, hogy a hamis média („Fake Media”) a nép ellensége és háborúban áll az országgal. Erre válaszolta a Washington Post főszerkesztője, Marty Baron: Mi nem háborúzunk, csupán dolgozunk.

Az amerikai média nagy része kritikus Donald Trumppal szemben, de vannak Trump-párti médiumok is (Fox). Az amerikaiak többsége még mindig a televízióknak hisz, vagy az internet átvette a vezetést?

Az idősebb generáció még mindig újságot olvas; a New York Timest, a Washington Postot, a Wall Street Journalt és más lapokat. Ezek azok az újságok, amelyek breaking news-t közölnek, azaz pénzt és időt nem kímélve oknyomozást folytatnak. E sztorik közül azután sok vezető anyag lesz a televíziós híradásokban. A fiatalabb korosztály az internetet használja.

Mint a hajdani UPI és a Szabad Európa Rádió szerkesztője, szerkesztőségvezetője, annak idején volt alkalmad közelebbről is látni a washingtoni „boszorkánykonyhát”. Történt-e változás ezen a téren is, Trump elnöksége alatt?

Mint a United Press International külpolitikai riportere (a hírügynökségi pályafutásom vége felé a washingtoni irodát vezettem) abban a szerencsében volt részem, hogy a Kremlben lehettem, amikor Jelcin bejelentette a Szovjetunió végét; Albániában részt vettem James Baker külügyminiszter történelmi jelentőségű látogatásán; szemtanúja voltam a közel-keleti béketárgyalásoknak a terepen és a Fehér Házban, a Pentagonban és a külügyminisztériumban egyaránt, méghozzá az idősebb Bush elnöksége alatti Öböl-háború idején.

A Szabad Európa/Szabadság Rádió szerkesztőjeként, majd washingtoni főnökeként a napi sajtótájékoztatókról tudósítottam a Fehér Házból és a State Departmentből. A SZER interjút készített annak idején George W. Bush elnökkel is.

Semmi sem változott. A sajtótájékoztatók ugyanolyanok maradtak a Trump-kormányzat alatt is. Igaz, főleg a külügyminisztériumban, már nem olyan gyakoriak. És a Fehér Házból tudósító riporterek, úgy tűnik, szkeptikusabbak a kormányzat irányvonalával szemben. A „hazugság” kifejezést – amely nem éppen kellemes jelző, amikor ezzel az Amerikai Egyesült Államok elnökét illetik – gyakrabban használja sajtó.

Tudtommal rendszeresen meghívást kaptál a washingtoni magyar nagykövetségre a nemzeti ünnepek alkalmából rendezendő fogadásokra. Egyszer a volt budapesti amerikai ügyvivő, Goodfriend társaságában mentél el. (Goodfriend a közismert kitiltási botrány idején volt Magyarországon). Az akkori magyar nagykövet, Szemerkényi Réka ehhez mit szólt?

Valamikor a UPI Pittsburgh-i irodavezetője voltam. 1981-ben, a Reagan-kormányzat első évében, sikerült a hírügynökség tekintélyes washingtoni szerkesztőségébe kerülnöm. 35 éven keresztül kaptam meghívást a Magyar Nagykövetségtől a nemzeti ünnepek alkalmával. Ilyenkor vihetünk magunkkal egy vendéget. És igen, valóban én elvittem André Goodfriendet a nagykövetségre és bemutattam őt Szemerkényi nagykövet asszonynak: „Please, meet my good friend, Mr. Goodfriend.” Nem gondolom, hogy sokkoltam volna vagy, hogy barátságtalan lépésként értékelte volna. De ki tudja? Tény, hogy több mint három és fél évtized után először, az idén március 15-én már nem kaptam meghívást. Lehet, hogy csak gondatlanságból. Annyit megjegyeznék, hogy soha egyetlen magyar politikust sem támogattam vagy támadtam. Egész életemben hírügynökségi riporter, szerkesztő, főszerkesztő voltam. Ami annyit jelent: vélemény mellőzve. Csak a tények.

Értik Amerikában, hogy mi történik Magyarországon? Azok a kivándorolt magyarok, akikkel találkozol, mit szólnak?

Ebben nem vagyok biztos. Egyik amerikai barátom (jeles újságíró, a régió szakértője) azt mondta: „Büszkén támogattuk Magyarországot és a magyarokat főleg az 1956-os forradalom után. Most azonban már nem annyira, a magyar miniszterelnök illiberális politikája miatt”.

Egy másik barátom, történész pedig így vélekedett: „Többé már nem vagyok büszke arra, hogy amerikai magyar vagyok. Sajnos, ebben a pillanatban, már arra sem vagyok büszke, hogy amerikai vagyok”.

Lehet-e a State Departmentnek más politikája, például Magyarországgal szemben, mint a Fehér Háznak?

Természetesen. A külügyminisztériumban karrier diplomaták vannak. Intézményes háttérrel. Viszont a Fehér Ház mondja meg a tutit. A külügyminiszter pedig végrehajtja azt.

A magyarországi Soros-ellenes kampányt hogyan értékelik Amerikában? Mint az antiszemitizmus példáját?

Ez egy összetett helyzet. Nézzünk vele szembe. Az Orbán-kormány támogatta a magyarországi zsidók kulturális és vallási törekvéseit. Ezzel egyidejűleg, megszólalt a vészcsengő a magyarországi antiszemitizmus miatt, főleg vidéken.

A zsidó közösségnek, főleg az utóbbi 200 évben nagyon fontos szerepe volt a magyar kulturális, társadalmi, kereskedelmi, gazdasági fejlődésében. A haladás motorja és az egész magyar nemzet jólétének támogatója.

És ami Sorost illeti. Szerencsétlennek tartom, hogy őt választották a támadások célpontjának. Pedig az utóbbi három évtizedben nagyon is szolgálta a magyar ügyet.

Békével jöttünk? Egy koreai békeszerződés kérdőjelei

Miközben tavaly a nemzetközi sajtó a küszöbön álló újabb koreai háborúról cikkezett, most azzal van tele, hogy a két ország egy „történelmi megállapodás” küszöbén áll. Ugyanis az április 27-én megrendezésre kerülő elnöki találkozó legjelentősebb eredménye egy békeszerződés aláírás lehet, habár ennek megvannak a maga buktatói. 

A dél-koreai Phjongcshangban tartott XXIII. téli olimpiai játékok óta látványosan enyhült a feszültség Kelet-Ázsiában: egy évvel korábban még úgy tűnt, hogy Donald Trump bármelyik percben elindíthatja az Észak-Korea elleni támadást, ami végső soron Kínával való közvetlen konfrontációval és egy atomháború kitörésével fenyegetett. Ezzel szemben a februári nyitóünnepségen Kim Dzsongun (Kim Yo-jong) észak-koreai diktátor húga és egyben különleges megbízottja Kim Jodzsong (Kim Yo-jong) személyesen vett részt. Találkozott Mun Dzseinnel (Moon Jae-in), átadta neki bátyja meghívóját, amelyre a dél-koreai elnök igennel válaszolt.

A február 9-i nyitóünnepség egyik legérdekesebb eseménye volt, amikor Mike Pence amerikai alelnök látványosan ignorálta Kim Jodzsongot. A kép forrása: MTI/EPA/Yonhap.

Ettől kezdve gyakorlatilag nem volt megállás, egymást követték a látványos gesztusok. Április elején bejárta a világsajtót, hogy dél-koreai popsztárok léptek fel a phenjani Nagyszínházban. Az előadásukat Kim Dzsongun szintén megtekintette, s utána többször hangot adott a tetszésének. Ezen a héten a dél-koreai vezetés leállította a propaganda híradásokat sugárzó hangszóróit az észak-koreai határon, illetve a két koreai elnök közötti közvetlen telefonvonal, az ún. „forró drót” (újbóli) létrehozásáról döntöttek.

A szimbolikus lépéseken kívül komoly bejelentésekre ugyanúgy sor került: Kim Dzsongun napokkal ezelőtt közölte azon döntését, miszerint

felfüggeszti a 2006 óta tartó nukleáris kísérleteit és rakétatesztjeit, valamint bezárja az ország nukleáris kísérleti telepeit.

Sőt, egyenesen garanciát vállalt arra vonatkozóan, hogy nem fog alkalmazni atomfegyvert, csak akkor, ha ellene ilyet vetnek be. Ugyanúgy biztosított arról, hogy senkinek sem adja tovább az atomfegyverek előállításához szükséges műszaki és tudományos ismereteket, illetve eszközöket.

Észak-Korea visszatérése a nukleáris leszereléshez már önmagában komoly eredmény, de a péntekre szervezett csúcstalálkozó egy még nagyobb horderejű áttöréssel kecsegtet. Ugyanis felmerült annak lehetősége, hogy Phenjan és Szöul véget vet egy 65 éven át tartó állapotnak:

vagyis de jure vége lenne az Észak-Korea és Dél-Korea közötti háborúnak. 

Egy koreai  híradást néznek az emberek a szöuli főpályaudvar egyik kijelzőjén 2018. április 21-én. Kim Dzsongun ezen a napon bejelentette, hogy Phenjan felfüggeszti nukleáris kísérleteit és rakétatesztjeit, továbbá bezárja nukleáris kísérleti telepét. A kép forrása: MTI/EPA/Dzson Hon Kjun.

Kétségtelen, hogy ez történelmi jelentőségű esemény lenne, amely azonkívül, hogy lezárna egy évtizedek óta fennálló vitát, alapvetően hozzájárulna a kelet-ázsiai térség stabilizálódásához.

A 2017-ben megválasztott baloldali Mun Dzsein dél-koreai elnök mindent erre tett fel: kezdettől fogva elkötelezett híve az északi szomszéddal való viszony rendezésének. Több tucatszor kritizálta Trumpnak az Észak-Koreával alkalmazott agresszív politikáját, egyesülést és a megbékélést támogató miniszterek ültetett a tárcák élére, számtalan kölcsönös gazdasági és kulturális programot hirdetett. Ráadásul az Észak-Koreával „megértőbb” kormányzati propaganda azt is elérte, hogy a dél-koreai fiatalok a saját országuk biztonságára nézve nagyobb veszélynek lássák az Egyesült Államokat, mint Kínát, Japánt vagy Észak-Koreát.

Csakhogy minden előzetes remény ellenére korántsem egyszerű békét kötni, ebben az elemzésben a négy legjelentősebb akadály kerül terítékre.

A békekötés joga

Az első problémát mindjárt az jelenti, hogy nemzetközi jogi szempontból egyáltalán van-e joga Phenjannak és Szöulnak békét kötni egymással. Ugyanis hivatalosan még fegyverszünetet sem kötöttek: a koreai háborút lezáró 1953. július 27-i panmindzsoni fegyverszünetet lényegében két nagyhatalom – az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság – írta alá, mégpedig az ENSZ, a dél-koreai kormány és az észak-koreai kommunista vezetés nevében. Sőt, az akkori dél-koreai elnök, Li Szin Man (Syngman Rhee) kezdetben még a tűzszünetről sem akart hallani, mivel mindenképp ő akarta egyesíteni az Koreai-félszigetet. Idővel az amerikai pénzügyi és katonai támogatás meggyőzte őt a harcok befejezéséről, de a fegyverszünetről szóló egyezményt a dél-koreaiak a mai napig nem írták alá.

A Panmindzsonban lévő határátkelő és legfontosabb „érintkezési pont”. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Ezért sem véletlen, hogy a pénteki csúcstalálkozó megszervezése rendkívül körülményes és mindkét fél különösen ügyel a hivatalos keretek betartására. A találkozó helyszínének a tűzszüneti egyezmény által a 38. északi szélességi foknál meghúzott határvonalat jelölték meg, amely a mai napig a világ egyik legismertebb és legveszélyesebb demilitarizált övezete (DMZ). Ezen a „senki földjén” fogják tartani az április 27-i Dzsein-Dzsongun-találkozót, mégpedig úgy, hogy

a vonal fölé emelnek egy asztalt, s mindenkét elnök lényegében a saját országa területén írna alá a szerződést. 

Szúrós szemmel

Tavaly nyáron még úgy tűnt, hogy Donald Trump, ha kell a szövetségesei nélkül indít katonai hadjáratot Észak-Korea ellen, ami miatt az ENSZ elmarasztalta Washingtont, mert egy nukleáris háborút kockáztatott. Ez (szerencsére) nem történt meg, de függetlenül az amerikai külügyminiszter személyétől, Észak-Korea még mindig központi szerepet tölt be Washington kelet-ázsiai politikában, s a katonai opció sem került le a Pentagon asztaláról. Egy koreai békeszerződéshez pedig mindenképp szükséges rendezni Phenjan és Washington közötti viszonyt, főleg mivel még csak el sem ismerik egymást.

Már a téli olimpia alatt – a dél-koreaiak közvetítésével – megindultak az óvatos egyeztetések az amerikai és az észak-koreai diplomácia között, amelynek megvoltak az eredményei. Az észak-koreai diktátor jelezte, hogy legszívesebben a Fehér Házban találkozna az amerikai elnökkel, ahol megegyeznének a kapcsolatok normalizálásáról, a feszültség csökkenéséről, illetve a szankciók enyhítéséről. Donald Trump elfogadta Kim Dzsongun meghívását (bár azt még egyelőre nem tudni, hogy erre esetleg Svédországban vagy valóban az Egyesült Államokban kerülne sor). Amikor az amerikai elnök a múlt héten Japánban járt, akkor lényegében „áldását adta” a békére.

A legfontosabb bázisok és létesítmények a Koreai-félszigeten. A kép forrása: BBC.

Viszont egyelőre még nem tudni, hogy mi lenne a koreai béke és az amerikai-észak-koreai kapcsolatok rendezésének az ára. Ugyanis Kim Dzsongun már 2016 óta követeli az amerikai csapatok kivonulását Dél-Koreából, és nem alaptalan feltételezés, hogy ehhez köti a leendő békemegállapodást is. Ha így történne, akkor több mint 28 ezer főt számláló amerikai kontingensnek a lehető leggyorsabban kellene elhagynia az országot és bezárnia a katonai bázisait. Még, ha ezt Trump elfogadná, az esetleges kivonulást megtorpedózhatja a Szenátus, vagy akár az elnök közvetlen környezete. A nemrég kinevezett John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó vagy a külügyminiszteri pozíció küszöbén álló Mike Pompeo még mindig nem mondtak le Észak-Korea megtámadásáról, valamint a republikánusok és a neokonzervatívok szintén a kommunista rendszer összeomlásában reménykednek, nem pedig a kiegyezésben.

Az utolsó „barát”

Miközben Dél-Korea szempontjából az Egyesült Államok hozzáállása az elsődleges, addig Észak-Koreának Kína reakciói a mértékadóak. Évtizedeken át Peking számított Phenjan egyetlen komoly külföldi támogatójának. Észak-Korea a kereskedelemének 90 százalékát Kínával folytatta, tőle vásárolta az energiahordozókat, élelmiszereket és gyógyszereket, miközben az ENSZ-ben megvétózta az ország elleni szankciókat.

Csakhogy miután 2011 decemberében Kim Dzsongun hatalomra került, Kína fokozatosan elvesztette az irányítást Észak-Korea felett. Az észak-koreai diktátor teljesen kiszámíthatatlanná vált, és sorban végezte ki a Kínához-közel álló politikusokat, tábornokokat, illetve még a saját rokonainak sem kegyelmezett. A kínai vezetés hiába gyakorolt nyomást Észak-Koreára, például leállította bizonyos áruk – főleg a luxustermékek és a elektrotechnikai eszközök – bevitelét, vagy zárta le ideiglenes a határátkelőket, nem tudta megakadályozni az észak-koreai műholdfellövéseket, a rakétateszteket vagy a kísérleti földalatti atomrobbantásokat. Sőt, már azt rebesgették, hogy Kína Kim Dzsongun mostohafivérét, Namot (Kim Jong-nam) akarta felhasználni egy puccs megszervezésére, ezért gyilkolták meg őt idegméreggel a malajziai nemzetközi repülőtéren.

Egyre nehezedett a nemzetközi nyomás Kínára, hogy „regulázza meg végre” a patronáltját. Kim Dzsongun kiszámíthatatlansága és lépései nem kevés vitát szültek a Kínai Kommunista Párton belül is.  Végül a tavaly októberben tartott XIX. KKP-kongresszuson megállapodtak abban, hogy mivel Kína egy felelős szuperhatalommá szeretne válni, ezért térség stabilitása érdekében meg kell oldaniuk a „koreai kérdést”. Akkor is, ha ez a gyakorlatban az Egyesült Államokkal való bizonyos fokú együttműködést jelenti. Trump a 2017-es novemberi kelet-ázsiai útja során szintén felvetette  a kooperáció ötletét. Miután távozott a kínai fővárosból, a kínaiak egy különleges elnöki megbízottat menesztettek Észak-Koreába. Végül együttes diplomáciai-gazdasági nyomással sikerült „észhez téríteni” az észak-koreai diktátort. Ennek legfőbb jele az volt, amikor Kim Dzsongun március végén három napig tartó nem hivatalos látogatáson vett részt Pekingben, s megbeszéléseket folytatott Hszi Csin-ping (Xi Jingping) kínai államfővel.

A KCNA észak-koreai hírügynökség által 2018. március 28-án közreadott dátummegjelölés nélküli képen Kim Dzsongun észak-koreai vezetőt és feleségét, Zsi Szol Dzút (b) fogadja Hszi Csin-ping kínai államfõ (j2) és felesége, Peng Li-jüan Pekingben. A kép forrása: MTI/EPA/KCNA.

Ugyanakkor az továbbra is megválaszolatlan kérdés marad, hogy Peking miképp reagálna egy koreai békeszerződésre. Ezzel ugyanis felborulna a kínai vezetés által évtizedek óta preferált status quo, és így a két Korea egy lépéssel közelebb kerülne az egyesüléshez (mégha magára az unifikációra  évtizedeket kellene várni). Valószínűleg az amerikai katonai jelenlét csökkentése (ha a teljes kivonulás nem is), Kim Dzsongun „maradék nukleáris ambíciójának” visszafogása, és a dél-koreai kormánnyal való viszony szorosabbá tétele lennének a kínai vezetés feltételei. Viszont a helyzetet rendkívül bonyolítja, hogy a koreai béke megkötése miatt Pekingek sűrűn és részletesen kellene egyeztetnie Washingtonnal. Csakhogy ezeket a tárgyalásokat beárnyékolhatja az idén januárban kitört amerikai-kínai kereskedelmi háború, amelynek egyelőre messze a vége.

A mosolyok mögött 

A Koreai-félsziget történelmét vizsgálva látható, hogy a felek 1953 óta nem egyszer próbálkoztak egy békeszerződést a tető alá hozásával. 1972-ben egy közös kommünikét adtak ki, amellyel szerintük „megteremtették a béketárgyalásokhoz szükséges pozitív légkört”, de a határmenti konfliktusok miatt hamar elhalt a kezdeményezés. A két ország diplomáciája 1992-ben megállapodott arról, hogy a „fegyverszünetet egy szolid államközi békévé” alakítják át, de a tárgyalások az észak-koreai rakétatesztek miatt félbeszakadtak.

A kettészakítás óta 2000-ben tartott először csúcstalálkozót a két ország elnöke, de itt sem tudtak átütő sikert elérni. Maga Kim Dzsongun még 2013-ban arról beszélt, hogy békülne a déli szomszédjával. Viszont pár héttel később önkényesen felmondta a fegyverszünetet, bezáratta a közösen működtetett Keszong ipari parkot, valamint megszüntette a Phenjan és Szöul közötti forró drótot. Azóta pedig az észak-koreai vezetés hol Dél-Koreát, hol Japánt, sőt, nem egyszer az Egyesült Államokat fenyegette meg. Mindezekből a történelmi előzményekből kifolyólag aa térségbeli országok (Japán) és a dél-koreai lakosság felől érezhető némi szkepticizmus Kim Dzsongun szándékait illetően. Szerintük ugyanis könnyen arról lehet szó, hogy Phenjan csak időt akar nyerni, pénzt szeretne kicsikarni a déli szomszédjától, vagy a nemzetközi szankciók enyhítését akarja elérni.

B-2 Spirit lopakodó bombázó Dél-Korea felett egy 2013-as hadgyakorlat során. A kép forrása: Youtube.

Egyik kezével ad, a másikkal… 

A koreai békét illetően egyelőre minden ütőkártya Kim Dzsongun kezében van. Ebbe, ha fogcsikorgatva is, de a nagyhatalmak kénytelenek beletörődni és türelemmel kell várniuk az észak-koreai diktátor következő lépésére.

Már csak pár nap és választ kapunk az elmúlt hetek legnagyobb nemzetközi talányára. Vajon ez az egész megbékélés nem más, mint Kim Dzsongun újabb, egyáltalán nem komolyan vehető „szeszélyének” megnyilvánulása? Vagy pont ellenkezőleg: kiderül, hogy a korábbi vélekedésekkel ellentétben mégis több racionalitás és jobb manőverezési képesség szorult az észak-koreai diktátorba?

Angol-francia két jó barát, együtt bombázza Szíriát

Franciaország és Nagy-Britannia már napokkal a szombati támadás előtt jelezte, hogyha Donald Trump amerikai elnök valóban beváltja a fenyegetését és büntetőakciót indít Szíria ellen, akkor ők szintén csatlakoznak ehhez. Azonban nemcsak humanitárius okok és a vegyi fegyverek bevetése miatt döntött úgy a brit és francia vezetés, hogy részt vesz a katonai hadjáratban.  

Franciaország és Nagy-Britannia a 2013-as ghútai vegyi támadás óta azt kommunikálja, hogyha a nemzetközi közösség – akár a NATO, akár az ENSZ – egy katonai intervencióra szánja el magát Szíria esetében, akkor ők késlekedés nélkül csatlakoznak. Csakhogy erre egészen 2018-ig nem került sor annak ellenére, hogy az Egyesült Államok már tavaly támadást intézett szíriai célpontok ellen. Az Idlib tartományban lévő Han Sejkun városában szintén vegyi fegyvert vetettek be, amelyért a nyugati világ Bassár el-Aszad szíriai elnököt tette felelőssé. Washington több mint ötven darab Tomahawk manőverezhető robotrepülőgéppel válaszolt, de akkor a britek és a franciák egyaránt távol maradtak az eseményektől és beérték szankciókkal, illetve elítélő nyilatkozatokkal. 

Ezzel szemben egy évvel később szinte már azonnal „ugrottak” Donald Trump amerikai elnök felhívására, miközben az egyik országnak sem javult érdemben a viszonya az Egyesült Államokkal. Elég csak Emmanuel Macron francia elnök Trump-ellenességére gondolni vagy arra, hogy Theresa May brit miniszterelnök állítása szerint „nem azért szállt be a Szíria-ellenes hadműveletekbe, mert az Egyesült Államok erre kérte volna.”

A brit légierő egyik Tornado GR4 típusú repülőgépe a ciprusi Akrotiriben működő brit légi támaszponton 2018. április 14-én, miután Storm Shadow rakétákat lõtt ki egy volt rakéta-támaszpontra a szíriai Homsz városa közelében. Forrás: MTI/EPA/Cpl L Matthews.

Ebből kifolyólag jogosan merül fel a kérdés: miért változott meg most hirtelen a brit-francia álláspont és döntöttek a beavatkozás mellett? 

Ugyanis a „szíriai vegyi fegyverek bevetésére adott megfelelő válasz” narratívája önmagában nem szolgál elegendő magyarázattal, hiszen ez alapján Londonnak és Párizsnak már tavaly lett volna alkalma és indoka – Washingtonnal együtt – bombázni az arab államot. Hiába állítja a két ország politikai vezetése, hogy „meggyőző erejű titkosszolgálati bizonyítékokkal” rendelkeznek, még a saját lakosságuk és ellenzékük felől is sokan megkérdőjelezték, hogy egyáltalán szükség volt-e egy keményebb Aszad-ellenes fellépésre. 

A közös brit-francia fellépés okai máshol keresendőek. Ezek közül az elemzésben három lehetséges indok kerül részletes kibontásra: 

Franciaország és Nagy-Britannia Szíria-politikája, az Oroszországgal fenntartott viszony és a belpolitikai állapotok. 

Gyarmati örökség 

A második világháború után Franciaország és Nagy-Britannia nem egyszer avatkozott be katonai erővel a Közel-Keleten. Volt, hogy közös hadműveletet indítottak egy arab állam ellen: elég csak az 1956-os szuezi válságra vagy a 2011-es líbiai intervencióra gondolni, amelyekbe a felek még külső szereplőket (Izrael, Egyesült Államok) is bevontak. Ugyanakkor ezek a beavatkozások, ahogyan a múlt heti támadás is, csak tovább erősítették azokat az arab félelmeket, hogy a nyugat-európai országok – függetlenül a kormányzat összetételétől – és az eltelt évtizedektől még mindig

a „saját játszóterüknek” tekintik a Földközi-tenger déli és keleti részét.

Szíria és Libanon a francia gyarmatbirodalom része volt, és mindkettő azután nyerte el a teljes függetlenségét, hogy az utolsó francia katona elhagyta a térséget 1946-ban. Habár Párizs továbbra is megtartotta befolyását Bejrút felett, Damaszkusz rövid idő alatt kikerült az irányítása alól. Ez egyrészt az arab nacionalizmus elterjedésének és megerősödésének, másrészt Szíria keleti tömbhöz való orientációjának köszönhető. A hidegháború után a francia-szíriai, illetve a brit-szíriai viszony folyamatosan hullámzott, amelynek ugyan megvoltak a maga csúcspontjai (kilencvenes évek), de a kölcsönös bizalmatlanság és a hűvös magatartás végig érezhető maradt. 

Jacques Chirac volt az egyike azon kevés nyugati államfőknek, akikkel Háfez el-Aszad – Bassár el-Aszad édesapja – jó viszonyt ápolt. 

A 2011-ben kitört válság csak tovább mélyítette a szakadékot Szíria és a nyugat-európai országok között. London és Párizs már 2011 augusztusában a hatalomból való távozásra szólította fel Aszadot. Mindkét állam az ellenzéki Szíriai Nemzeti Tanácsot ismerte el Szíria legitim képviselőjének, és minden támogatást megadtak nekik. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában a brit és a francia nagykövet folyamatosan ostorozta a szíriai elnököt, és nem egyszer egy közös, Damaszkusz ellen irányuló határozattervezetet nyújtottak be. 

Nemcsak diplomáciai eszközökkel támogatták a szíriai ellenzéket. Franciaország volt az első nem regionális állam, amely 2012-ben katonai segéllyel látta el a Szabad Szíriai Hadsereget (FSA). Egy évvel később brit és francia katonák és kiképzőtisztek jelentek meg a Szíriával szomszédos országokban, például Jordániában, ahol felszerelték és kiképezték a kormányellenes erőket. 2016-ban pedig egyre többször bukkantak fel Szíriában brit és francia különleges egységek, akik az Iszlám Állam (ISIS) terroristáira vadásztak, de ehhez nem kérték Damaszkusz engedélyét, ami nem kevés feszültséget szült a felek között. 

Brit különleges egységek Szíriában. Forrás: Pinterest

Ellentétben más országokkal sem Franciaország, sem Nagy-Britannia nem változtatott érdemben a Szíria-politikáján. Habár amíg tombolt az ISIS, addig volt némi titkosszolgálati-diplomáciai kooperáció a felek között, ez azonban tavaly év vége óta – a terrorszervezet hivatalosan bejelentett legyőzésével – azonnal megszűnt. A brit és a francia vezetés egyaránt Aszadot tartja az egész szíriai katasztrófa fő okozójának, és szerintük csak a távozásával érhet véget a több mint nyolc éve tartó háború és menekültválság. 

Csakhogy továbbra is megválaszolatlan kérdés marad, hogy egy hatalmi átmenet során kiket támogatnának Szíriában. A kurdokat leszámítva nincs olyan szereplő, aki szalonképes lenne a számukra, mivel az FSA a belső harcok következtében teljesen szétforgácsolódott, illetve már csak a szélsőséges iszlamista csoportok maradtak fenn (például az al-Kaidához köthető an-Núszra Front). Közöttük pedig még mindig sok az eredetileg brit-francia állampolgár, akik az elmúlt években utaztak ki a Közel-Keletre harcolni. 

Ezért nem véletlen, hogy a szíriai támadás után May és Macron leszögezte

„A szíriai katonai létesítményekre mért csapás nem hadüzenet és nem céljuk sem a rendszerváltás, sem pedig egy fordulat előidézése.”

Vagyis mindkét ország vezetése tökéletesen tisztában volt azzal, hogy minden kritikájuk ellenére Aszad megbuktatása nem járható út, és ők sem rendelkeznek semmiféle konkrét elképzeléssel Szíria jövőjével kapcsolatban. Ezért a szombati brit-francia részvétel sokkal inkább a „határok kijelölését” jelentette, de nemcsak Szíriának, hanem a legfontosabb külföldi támogatójának, Oroszországnak is. 

Oroszországnak szeretettel 

Franciaország esetében az „orosz szál” elhanyagolható, mivel bár szintén mélyponton vannak a francia-orosz kapcsolatok, de Macron továbbra is elismeri Putyin fontosságát a szíriai rendezésben és támogatja az orosz elnök részvételét a tárgyalásokon. Ezzel szemben Nagy-Britanniának nagyon is fontos volt Oroszország szerepe. London a szíriai támadással megfelelő választ akart adni a múlt hónapban kirobbant Szkripal-botrányra: a délnyugat-angliai Salisburyben lévő otthonában szenvedett mérgezést Szergej Szkripal egykori brit-orosz kettős hírszerzőügynök és lánya, Julija Szkripal, aki éppen látogatóban volt apjánál.

Orosz diplomata autó hagyja el az orosz nagykövetség londoni épületét 2018. március 20-án. Nagy-Britannia ezen a napon hajtja végre a korábban bejelentett 23 orosz diplomata kiutasítását a szigetországból a gyilkossági kísérlet miatt. Forrás: MTI/EPA/Andy Rain

A merényletet Szovjetunió által kifejlesztett, Novicsok osztályú, fegyverben is használható idegméreg-hatóanyaggal hajtották végre. London egyértelműen Moszkvát vádolta meg a mérgezéssel. Orosz diplomatákat utasítottak ki a szigetországból, illetve több uniós tagállamból, de a brit politikusok ennél sokkal keményebb választ akartak adni. 

May a katonai akcióval

egyszerre üzent Putyinnak és Aszadnak, hogy meddig mehetnek el a vegyi fegyverek alkalmazása terén. 

Ha továbbra is ilyen eszközöket vetnek be, akkor a britek nem állnak meg „pár bombánál”, hanem sokkal keményebb eszközökkel léphetnek fel. Ez pedig egy konfrontatívabb brit oroszellenes politikát jelent, amellyel London demonstrálhatja, hogy dacára a brexitnek, korántsem gyengült meg a nemzetközi térben. 

Hazai pálya 

Nem hagyható figyelmen kívül a szíriai akció belpolitikai vetülete sem. Franciaországban és Nagy-Britanniában a külföldi katonai beavatkozások sokkal érzékenyebb témának számítanak, mint az Egyesült Államokban. A britek számára kellemetlen mementó Irak, mivel Tony Blair George W. Bush amerikai elnökkel együtt buktatta meg Szaddám Huszeint. Azóta a szigetország lakossága különösen szkeptikus minden hasonló fellépéssel kapcsolatban, hiszen mint később kiderült, az egész egy hazugságon alapult. Ezért sem meglepő, hogy 2013-ban David Cameron hiába állt készen a Szíria elleni támadásra, nem kapta meg a parlamenti felhatalmazást

Az elmúlt napokban ismét bebizonyosodott, hogy ezen a téren nem történt változás, a kormányzat minden próbálkozása ellenére még mindig nem sikerült teljesen elfogadtatni a hivatalos álláspontot. A közvélemény-kutatások továbbra is azt mutatták, hogy a brit lakosság alig 22 százaléka támogatta a katonai hadműveletet.  Hasonlóan nagy volt az elutasítottság a parlamenti képviselők körében, mivel May – ellentétben Cameronnal – a parlament megkérdezése nélkül lépett. A konzervatív politikusok a brit érdekekre nézve szükségszerűnek nevezték a szíriai bombázásokat, de Jeremy Corbyn, munkáspárti politikus és ellenzéki vezető szerint viszont London veszélyes, kétes kimenetelű és felesleges akciót hajtott végre, mert még az sem bizonyított, hogy a szíriai kormány állt a dúmai támadás hátterében. 

„Nem az én nevemben” feliratú plakáttal a kezében tiltakozik egy nő a szíriai célpontokra mért légicsapások elleni tüntetésen a brit parlament épülete előtt Londonban 2018. április 17-én. Forrás: MTI/EPA/Andy Rain

Macronnak odahaza szintén hasonló ellenállással kellett szembenéznie. Habár 2003-ban Franciaország nem vett részt Szaddám megdöntésében, de Moammer Kadhafi líbiai elnök megbuktatásával elő lehet hozakodni, mivel Líbia 2011 óta totálisan összeomlott és a legfontosabb migrációs tranzitország vált. A francia bal- és jobboldalon egyaránt bírálták az elnököt, mert nem elég, hogy önhatalmúlag cselekedett, de mégsértette a „francia büszkeséget” azáltal, hogy

zokszó nélkül beállt az Egyesült Államok kalandorpolitikája mögé.

Lehetséges, hogy May és Macron igyekezett belpolitikai tőkét kovácsolni a támadásból, hogy ezáltal tereljék el a figyelmet a hazai gondokról, de alábecsülték a saját társadalmuk felől érkező szkepticizmust és ellenszenvet egy nyugati katonai beavatkozás esetében. Valószínűleg ez a téma még hetekig, ha nem hónapokig meghatározza a brit és francia közbeszédet, és egyelőre még nem látni, hogy pozitív vagy negatív következményekkel fog járni a két kormányra nézve. 

Mission Accomplished?

Donald Trump két nappal a támadás után már azzal büszkélkedett a Twitteren, hogy az Egyesült Államok „sikeresen végrehajtotta a küldetését”. Egyben köszönetet mondott Londonnak és Párizsnak az akcióban játszott szerepükért. Továbbá mindenkit biztosított arról, hogy a korábbi bejelentések ellenére az Egyesült Államok nem fog kivonulni Szíriából. 

Ezzel nem kis örömöt okozott Washington közel-keleti és nyugat-európai szövetségesei körében. Különösen Macron volt elégedett az eredménnyel, amit jól érzékeltetnek a szavai. „Tíz napja Trump elnök azt mondta, hogy az Egyesült Államoknak ki kell vonulnia Szíriából. Meggyőztük, hogy szükséges maradnia, és biztosíthatom Önöket arról, hogy tényleg meggyőztük arról őt, hogy hosszú távon kell maradni” – jelentette ki a francia elnök.  Vagyis minden jel szerint a cikkben felsorolt indokon kívül a briteknek és franciáknak volt még egy közös céljuk, sőt, az összes közül paradox módon ezt sikerült maradéktalanul teljesíteniük: az amerikaiakat Szíriában tartani. 

Szaúd-Arábia erős embere: Izraelnek joga van saját államhoz!

Mohamed bin Szalman herceg, aki idős édesapja helyett kormányozza Szaúd-Arábiát, elsőként ismerte el az ország vezetői közül Izrael jogát a létezésre. 2002 óta ugyan Szaúd-Arábia támogatta egy palesztin állam létrehozását Izrael mellett, és ezzel tulajdonképp elismerte a zsidó állam létét, de nem mondta ki ezt.

Most a 32 éves trónörökös, aki meg akarja reformálni Szaúd-Arábiát, magára vállalta ezt a nem könnyű feladatot. Szaúd-Arábia ugyanis Mekka és Medina őrzője, a zarándoklatok helyszíne. Ezért különösen nehéz számukra Izrael elismerése – elsősorban Jeruzsálem miatt. A zsidók szent városa ugyanis a muszlimok harmadik számú szent helye Mekka és Medina után.

Mohamed bin Szalman herceg most is hangsúlyozta: a zsidó államnak

biztosítani kell a hívők bejutását az Al Aksza mecsetbe, mely épp a Siratófal felett áll.

Izrael hamarosan ünnepli fennállásának hetvenedik évfordulóját, melyet Trump elnök azzal tisztelt meg, hogy elismerte Jeruzsálemet az ország fővárosának. Az amerikai elnöknek ez a döntése nagyon sok muszlim országban visszatetszést keltett.

Szaúd-Arábia nemrég hozzájárult ahhoz, hogy Izrael polgári repülőgépjei átrepüljenek a sivatagi ország felett. Ezzel jelentősen meg rövidült az út Izraelből Ázsia felé. A herceget meg is hívták Izraelbe.

A közeledés oka, hogy Szaúd-Arábia stratégiai szövetséget kíván létrehozni Iránnal szemben. Irán nem ismeri el Izrael létét, és a síiták vezető hatalma a Közel-Keleten, ahol Szaúd-Arábia a szunnita koalíció élén áll. Mind Szíriában mind pedig Jemenben a két tábor farkasszemet néz egymással. A szíriai rendezés ügyében Putyin hamarosan találkozik a török és az iráni államfővel.

Ebben a helyzetben született meg a történelmi nyilatkozat Szaúd-Arábia trónörökösétől, hogy Izrael államnak joga van a létezéshez. Ezt akár születésnapi ajándéknak is lehet tekinteni.

„Apámnál a pohár mindig félig tele volt”

Nina Munk mondta ezt örök optimista apjáról, Peter Munkról, akit 90 éves korában, Torontóban ért a halál. A magyar születésű kanadai üzletember a világ legnagyobb aranybánya vállalata, a Barrick Gold alapítója. Szimbolikus, hogy barátja és üzlettársa, akivel együtt álmodták meg a budapesti West Endet, Demján Sándor két nappal korában halt meg.

Két migránsról van szó,

hiszen Munk Péter a fasizmus elől menekült el Magyarországról (Svájcba, majd Kanadába), Demjánék pedig Erdélyből költöztek szintén 1944-ben Etyekre. A szovjet csapatok elől.

Peter Munk lánya, Nina Munk elmondta, hogy édesapja otthonában természetes körülmények között halt meg. Peter Munk 1927-ben született Budapesten, és a második világháború idején, 1944-ben hagyta el családjával Magyarországot. Mindössze egy kis bőrönddel érkezett Torontóba.

Első vállalatát még egyetemistaként alapította, hallgatótársaival együtt karácsonyfákat árultak.

1952-ben diplomázott a Torontói Egyetemen villamosmérnökként. Felsőfokú tanulmányai elvégzése után hangtechnikai eszközök gyártásába kezdett. Cége, a Clairtone munkája Frank Sinatra és Oscar Peterson tetszését is elnyerte. Munk szállodaláncot is üzemeltetett a Csendes-óceán déli térségében, és egy montenegrói kikötő felvásárlását követően elit jachtklubot nyitott.

Az üzletember valódi örökségének az 1983-ban alapított Barrick Goldot tekintette, amely mára egy 10 ezer alkalmazottat számláló nemzetközi márkanévvé nőtte ki magát, és amelynek története egy haldokló nevadai aranybánya felvásárlásával kezdődött.

Az adakozókedvéről ismert Munk csaknem 300 millió dollárt (több mint 76 milliárd forintot) adományozott jótékony célokra.

Tavaly 100 millió dollárral (25,4 milliárd forinttal) segítette a torontói kórházat, amely a legnagyobb egyszeri adomány volt, amelyet kanadai kórház valaha kapott.

Munk 2008-ban megkapta a legjelentősebb kanadai polgári érdemrendet, tavaly pedig bekerült azon 18 nemzetközi üzletember közé, akiket a New York-i tőzsde a legjelentősebb újítóknak választott.

Peter Munknak több magyar befektetése is volt.

A legjelentősebb a Gránit Pólus csoport ingatlanfejlesztéssel és -üzemeltetéssel foglalkozó társaság, amelyhez a kilencvenes évek végén csatlakozott, és egészen tavalyig társtulajdonosa volt. Részesedését Demján Sándor vásárolta ki.

A cég a 20 éves együttműködés során öt közép-kelet európai országban több mint 20 sikeres projektet valósított meg, 2010-ben pedig Európa harmadik legnagyobb kereskedelmi ingatlanfejlesztője lett.

„Kivételes fickó volt, talán a legfelejthetetlenebb, aki ismertem”

– mondta Brian Mulroney volt kanadai miniszterelnök a Bloombergnek: „Igazi vezető volt. Látnok volt, aki nagy vállalatokat alapított, majd a gazdagsága csúcsán úgy határozott: vagyona nagy részét eladományozza.”

A szabadkai zsinagóga megnyitása Orbánnal és majdnem zsidók nélkül

Több évtizedes halogatás után, főleg a magyarországi adófizetők pénzéből (kb. 2 millió euró, 600 millió forint) újjávarázsolták a szabadkai zsinagógát. Az ünnepélyes átadási ünnepségen megjelent a szerb államfő, Aleksandar Vučić és a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök is kapott meghívót, de csak levélben köszöntötte a fontos eseményt.

Árnyékot vet az ünnepségre, hogy a mintegy 200 tagú szabadkai zsidó közösségből csak elenyésző számú kapott meghívót a zsidó templom újbóli megnyitására. A közösségi médiában ez hatalmas elégedetlenséget váltott ki és az érintettek leírták: most már értik, hogy a hitközség vezetősége miért közölte velük, hogy nekik áprilisban egy külön ünnepségük lesz.

Egyikük facebook-bejegyzésében azt írta: Csak most értettem meg, hogy közösségünk tagjainak miért mondták: a mi megnyitónk áprilisban lesz. Egy másik bejegyzés: Ez egy olyan esemény, amelyen a zsidó hitközség tagjai nem kívánatos személyek. „A protokolláris megnyitón pártkáderekkel töltik meg a zsinagógát, a zsidó halandóknak meg áprilisban lesz saját megnyitójuk.”

„Hát persze, ők itt a legfontosabbak.

A zsidók meg csak kulisszának kellenek!

Szégyelljék magukat!”

A több mint 900 férőhellyel rendelkező zsinagóga termét ezért elsősorban a Vajdasági Magyar Szövetség tagjai és aktivistái töltötték meg. Ez a párt a Fidesz partnerszervezete, amely nyíltan kampányol a magyarországi kormánypártok mellett a soron következő választásokra.

A magyar miniszterelnök, nagy karimájú fekete kalapban elmondott beszédében a következőket is mondta: „Erkölcsi kötelességünk kiállni egy olyan Magyarország és Európa mellett, ahol

a zsidók és a keresztények félelem nélkül élhetnek és gyakorolhatják vallásukat.”

Orbán Viktor hangsúlyozta: a zsinagóga átadása üzenet, hogy ilyen az a világ, az az Európa, amelyben élni akarunk, amelyet képviselünk és amelyet meg is tudunk védeni.

A szerb köztársasági elnök megköszönte Orbán Viktor miniszterelnöknek azt a támogatást, amelyet a magyar kormány nyújtott a szabadkai zsinagóga felújításában. Vučić megismételte:

a történelem során még soha nem volt ilyen jó barátság szerbek és magyarok között.

A magyar miniszterelnök egyébként sem töltötte tétlenül idejét Szabadkán, hiszen a zsinagógában tartott ünnepség előtt felköszöntött egy 65. születésnapját ünneplő vajdasági asszonyt és erről facebook-oldalán is beszámolt.

Kora reggel az észak-bácskai városban szemfüles fotósok megörökítették, hogy munkások szállítják Mátyás király még fel nem avatott  szobrát a majdani helyszínére.

A szabadkai zsinagóga stílusában épült városházán tartott közös sajtóértekezleten a szerb elnök összesen 12-szer mondott köszönetet Orbán Viktornak a Szerbiának nyújtott önzetlen támogatásáért.

Orbán válaszában Churchillt is idézte (ha lefaragjuk a kulturális alapokat, akkor miért harcolunk), majd biztosította a szerb államfőt további támogatásáról.

Azzal fejezte be, hogy nemsokára választások lesznek Magyarországon és az eddigi együttműködést köszönte meg a szerb partnernek. Vučič ezt nem hagyhatta szó nélkül és azt mondta: folytatódik az együttműködés, mert ő mindig eltalálja a választások eredményét.

Az újságírók természetesen nem kérdezhettek.

Miniszterelnökségemet egy vasútért – A szlovén kormányfő bukása

Számtalan anekdota forrása, hogy Szlovákiát és Szlovéniát már a függetlenségük óta gyakran összekeverik egymással nemcsak a médiában, hanem a politikában is. Nincs ez most másképp sem: ugyanazon a napon, amikor Robert Fico lemondott Szlovákiában a miniszterelnöki posztjáról, Miro Cerar szintén távozott a kormány éléről. Habár a szlovén kormányfő teljesen más okok miatt kényszerült elhagyni a székét, legalább olyan belpolitikai bizonytalanságot hagyott maga után, mint a szlovák kollégája. 

 

„Egyesek meg akarják állítani Szlovénia fejlődését, pedig az ország sokkal jobb állapotban van, mint amikor négy évvel ezelőtt átvettem a kormányzást”

– többek közt ezekkel a szavakkal búcsúzott Miro Cerar, amikor március 15-én Borut Pahor köztársasági elnök a ljubljanai Elnöki Palotában hivatalosan elfogadta a miniszterelnök lemondását. Ezzel párhuzamosan pedig megkezdődtek a többpárti egyeztetések az előrehozott választásokról: egyelőre csak annyi biztos, hogy valamikor májusban fog erre sor kerülni, vagyis az eredetileg júniusra tervezett parlamenti választások előtt alig egy hónappal. Addig Cerar ügyvivő kormányfőként fogja vezetni Szlovéniát.

2017. december 14-én Brüsszelben készített kép Miro Cerar szlovén miniszterelnökről. Édesapja híres olimpiai tornászbajnok. A francia elnökválasztások alatt sokan vontak párhuzamot közte és a francia elnök, Emmanuel Macron között, hiszen ugyanúgy a „semmiből” jöttek és pár hét alatt építették fel a pártjukat.  A kép forrása: MTI/EPA/Stephanie Lecocq.

Természetesen nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a közösségi oldalakon és a médiában megint viccet csináljanak Szlovákia és Szlovénia összetévesztéséből, főleg azért, mert mindkét országban nagyjából egy időben robbant ki egy belpolitikai válság, több tízezer fős tüntetések zajlottak a városokban, illetve miniszterelnökök mondtak le a tisztségükről. Ugyanakkor Cerar – a szlovák társától eltérően – egy sokkal „enyhébb” ügy miatt kényszerült távozni a hatalomból: március 14-én a szlovén Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nevezte egy tavaly szeptemberi népszavazás eredményét.

Elfuserált népszavazás 

A referendum Cerar pártjának, a Modern Közép Pártnak(SMC) az egyik legjelentősebb és régóta dédelgetett álmának megvalósításáról szólt, vagyis az olasz határ mellett fekvő Divača város és Koper – Szlovénia legfontosabb kikötővárosa – közötti vasútvonal fejlesztéséről. A stratégiai beruházás még a legalacsonyabb becslések szerint is 1,3 milliárd euróba került, amellyel jelentősen növelték volna Szlovénia logisztikai képességeit és tranzitszerepét, s ebből az Európai Unió tagállamai éppúgy profitáltak volna, mint Kína. Sőt, a második vasúti vágány megépítésében Magyarország is részt vett volna: februárban Budapest felajánlotta, hogy 200 millió euróval járulna hozzá a projekthez, cserébe a magyar vállalatoknak komoly szerepet kellett volna játszaniuk a fejlesztésben.

A Divača Koper közötti vasútvonal. A kép forrása: Wikimedia Commons

Habár a szlovén parlamentben 2017.május 18-án elfogadták a vasútfejlesztési tervet, az ellenzék nem hagyta annyiban a kérdést. A jobbközép Szlovén Demokrata Párt (SDS) és egy „Adófizetők nem adják fel” nevű civil szervezet kezdeményezte, hogy tartsanak referendumot. Janez Jansa, az SDS vezetője szerint az egész terv túl drága és eleve rosszul kidolgozott volt, amellyel csak a korrupciót növelték volna az országban. Vili Kovačič idős szlovén aktivista pedig több mint 40 000 aláírást gyűjtött össze, és így 2017 szeptember végén népszavazást tartottak Szlovéniában.

Csakhogy rendkívül alacsony volt a részvételi arány – a szavazóképes szlovén lakosság alig 20 százaléka – és kis többséggel ugyan (53 százalékkal), de a projekt támogatói győztek. A népszavazást kezdeményezők azzal magyarázták a vereségüket, hogy ők nem kaptak elegendő állami pénzt, valamint állításaikkal nem nagyon lehetett találkozni sem a médiában, sem a politikában. A kampány alatt kizárólag a kormány érveit mutattak be, ezek reklámozását pedig közel 95,000 eurónyi közpénzből finanszírozták. Kovačič nem hagyta annyiban a dolgot és a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, amely a múlt héten hozott ítéletet. Egy új referendum megtartását rendelték el, de a szakértők és elemzők szerint ez sokkal rosszabbul végződött volna, ezért Cerar a lemondásával lényegében előremenekült.

A sárga ruhában Vili Kovačič, akiből tavaly óta igazi médiaceleb lett Szlovéniában. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Macron bétaverzió 

Nem a népszavazás volt Cerar bukásának egyetlen oka. Az elmúlt hónapokban több olyan dolog is történt, amely következtében megrendült a belé vetett bizalom, pedig Szlovéniában 2000 óta egyetlen párt sem került hatalomra olyan nagy támogatottsággal, mint az SMC. A liberális párt alig egy hónappal a 2014-es választások – amelyek szintén előrehozottak voltak Alenka Bratusek szlovén miniszterelnök asszony távozása miatt – előtt alakult meg. A szlovénok 34,6 százaléka szavazott az SMC-re, és így Cerar-pártja 36 mandátumot szerezett a 90 fős szlovén nemzetgyűlésben. Viszonylag rövid idő alatt sikerült tető alá hozni egy kormánykoalíciót a balközép Szlovén Nyugdíjasok Demokrata Pártjával (DeSUS-al) és a Szociáldemokratákkal (DS).

Cerar elsősorban a 2008 óta tartó gazdasági recesszió megállítását tűzte ki célul. Ez kétségkívül sikerült neki: Szlovénia tavaly öt százalékos GDP-növekedést produkált, amellyel Ljubljana az Európai Unió gazdasági élbolyába került. Évek óta most a legalacsonyabb a szlovén munkanélküliségi ráta (6,1 százalék); a költségvetési hiányt 3 százaléka alá szorították; a pénzügyi szektorban már nincsenek akkora kilengések, mint 2008 utáni években, illetve számtalan külföldi beruházást eszközöltek az országban.

Azonban ezek is kevésnek tűntek: az elmúlt években drasztikus mértékben csökkent az SMC népszerűsége, a közvélemény-kutatók csak 2018-ban, még a miniszterelnök lemondása előtt,

 5-8 százalékot mértek, ami óriási visszaesés a 2014-es választások idején mért több mint 30 százalékhoz képest.

Ennek egyik oka, hogy az elmúlt hetekben az orvosok és a tanárok tíz százalékos béremelkedésért sztrájkoltak. Február 14-én mintegy 40 000-en vonultak utcára, de múlt hét szerdán is bezártak az iskolák a pedagógusok tüntetése miatt. Ezen felbátorodva a rendőrök, a szociális szektorokban dolgozók és a bürokraták rövid időre felfüggesztették a munkájukat. Viszont Cerar hajthatatlan maradt és a költségvetés felborításától tartva elutasított minden közalkalmazotti béremelést. Az SMC szerint több mint egy milliárd euróba kerülne a szakszervezetek követeléseinek teljesítése, ráadásul eleve a GDP-jük több mint tíz százalékát eleve a közszférára költik.

A tanárok tüntetése Ljubljanában.

Szlovéniában a kormány migrációs politikájával sem nagyon voltak elégedettek. Habár Ljubljana eddig nagyrészt teljesítette az uniós kvótákat – a hivatalos adatok szerint az 567-ből eddig 335 menedékkérőt fogadtak be – és csökkent a belső határellenőrzésekből, kerítésépítésekből és visszatoloncolásokból fakadó feszültség a környező államokkal, a koalíciós tagokat mindig megosztja a kérdés. Miközben az SD teljes mellszélességgel támogatja a menekültek befogadását, addig a DeSUS ezen a téren egyetért a migrációellenes és Orbán-barát SDS-el.

A DeSUS volt az egyik legfőbb kezdeményezője a 2017 elején elfogadott szigorúbb szabályozásnak, ami lehetővé tette, hogy az illegális migránsok belépését Szlovéniába már a határon elutasítsák. Tavaly novemberben pedig kisebb kormányválságot idézett elő az az eset, amikor az SMC a korábban hozott törvényekkel szembemenve meg akarta akadályozni egy szíriai menekült Horvátországba való toloncolását. A kormánypárt megpróbálta visszatartani és a dublini rendszert megkerülni, miközben az SD képviselők a szlovén parlamentben próbálták „elrejteni” az illetőt. Csakhogy Karl Erjavec külügyminiszter és a DeSUS vezetője a kilépéssel fenyegetőzött, ha nem deportálják a menekültet, ezért az SMC inkább visszavonulót fújt.

Ahmad Shamieh szíriai menekült, aki miatt majdnem bukott a Cerar-kormány. Megtanult szlovénul és humanitárius programokban vett részt. A kép forrása: Flickr.

A Pirangate-botrány

Egy határvita szintén közrejátszhatott Cerar bukásában. Horvátország és Szlovénia Jugoszlávia felbomlása (1991) óta nem tud megegyezni a Pirani-öböl egy bizonyos szakaszának hovatartozásáról. Ljubljana számára különösen fontos kérdésről van szó, hiszen csak ezen a tengeri szakaszon juthat ki a nemzetközi vizekre. Zágráb egyfajta politikai nyomásgyakorló eszközként akarta felhasználni a vitát, de végül a szlovénok évekig blokkolták a horvátok uniós csatlakozását.

Habár a két ország 2011-ben a nemzetközi döntőbírósághoz fordult, ebből a horvátok 2015-ben kihátráltak, mivel a helyi sajtó értesülései szerint az egyik szlovén bíró magántalálkozókon vett részt a szlovén külügy egyik hivatalnokával, ami az ilyen ügyek esetében tilosnak számít.  Hágában 2017. június 29-én Szlovénia javára döntöttek, és ezentúl a szlovén hajók szabadon, horvát engedélyek kérése nélkül hajózhatnak ki az Adriai-tengerre. Azonban Zágráb a mai napig nem fogadta el a döntést a korábban említett „részlehajlás” miatt. Természetesen ennek gazdasági okai is vannak: a horvát Fiume (Rijeka) és az olasz Trieszt kikötővárosok között már évek óta zajlik a verseny a közép-európai piacokért, s Horvátország ezen a téren nem akart egy újabb riválist.

A horvát-szlovén határvita. A balkáni sajtó egyszerűen Pirangate-nek nevezi az ügyet. A kép forrása: Link.

Egyelőre még kérdéses, hogy vajon a felbomlott kormánykoalíció és egy előrehozott választás milyen új irányba tereli a vitát. Ezen a téren ugyanis lényegében konszenzus van a szlovén kormány és ellenzék között: már az összes parlamenti párt és a tavalyi októberi elnökválasztáson győzelmet arató Pahor szinte követeli az Európai Bizottság beavatkozását az ügyben.

Ugyanúgy gyakran bírálták Cerart, hogy túl „enyhe válaszokat ad” és nem kezeli megfelelően a vitát. Az ő számlájára írták azt is, hogy az elmúlt hetekben ismét kiújult a feszültség a Pirani-öbölben. A horvát halászhajókat rendőri kísérettel védik, amikor ők a Zágráb által el nem ismert szlovén felségterületű vizeken fogják ki a halakat, miközben a szlovén partiőrség felsőbb utasításra semmit sem tesz. Jelzésértékű, hogy Cerar lemondása után Ljubljana egy több száz oldalas levelet küldött az EB-nek, hogy mivel a horvát vezetés továbbra sem hajlandó teljesíteni a hágai döntést, ezért mindenképp gyakoroljon nagyobb nyomást Horvátországra. Ha pedig ez nem történik meg, akkor Szlovénia saját kézbe veszi az ügyet, és ő maga keres támogatókat az EU-ban.

Fordulatra készülj? 

A szlovák és a szlovén miniszterelnök egyidejű távozása igencsak érdekes helyzeteket teremtett a környező országokban. Ám miközben az északi szomszédunk esetében nem nagyon várható lényeges változás – legalábbis egy-két területet leszámítva – az eddigi politikai irányvonalban, addig Szlovéniában egy előrehozott választás komoly fordulatot hozhat Ljubljana bel- és külpolitikájában. Különösen Magyarország számára lehet érdekes majd az eredmény: a közvélemény-kutatásokban jelenleg két párt vezet, amelyek közül az egyik (SD) keményen Orbán-ellenes, miközben a másik (SDS) a Fidesz bevándorlási és gazdaságpolitikáját tartja követendő mintának.

Talán nem csoda, hanem valóságos ígéret az új rák elleni módszer

Valószínűleg sokan kétkedéssel fogadják az olyan rákgyógyítással kapcsolatos híreket, amelyekben az áttörés szó szerepel. Túl sokszor olvastunk ilyesmit, hogy higgyünk bennük, ahogy a nyolcvanas évek végétől a médiában ránkzúduló rákellenes csodaszerek egyikétől sem váltott hirtelen lejtmenetbe a rákstatisztikák, hazánkban különösen szomorúan emelkedő görbéje. Persze sokan ma is hisznek az ilyen-olyan kétséges terápiákban, hiszen az ember önkéntelenül szeretne bízni az orvostudományban. A legutóbbi hír is hasonló bombasztikus jelzőket tartalmazott, bár csupán egerekben gyógyította meg a rákot, igaz a kísérletben szereplő összes állatban, amitől ismét az áltudományos címke rémlett fel, legalábbis az óvatos olvasókban. A kutatás azonban az egyik legnevesebb amerikai egyetemen, a Stanfordon zajlott és a január 31-i közlemény is a tekintélyes amerikai tudományos folyóiratban, a Science Translational Medicine-ban jelent meg. Az eredeti forrás átbogarászása és magyar szakértők megkérdezése után kiderült, lehet, hogy most tényleg valami nagyon fontos dolog történt…

 

A napisajtóban is megjelent hír arról szólt, hogy a kutatók nagyon kis mennyiségű, kétféle immunsejtet stimuláló anyagot fecskendeztek közvetlenül az előrehaladott stádiumú, áttéteket képzett tumorú egerek rákos sejtjeibe. Az injekció után tíz nappal a rák eltűnt, sőt még a távoli áttéteknek sem maradt nyoma. A kísérlet során 90 egérből 87-nél tűnt el a rák, és csak háromnál tért vissza, de az ismételt injekciók hatására azok is visszaszorultak.

A híradások arra is kitértek, hogy a gyors és viszonylag olcsó, az egész testre kiható immunkezeléseknél gyakori mellékhatásokat is nélkülöző kezelés többféle rák esetében is alkalmazható, sőt a kutatók már el is kezdték a klinikai teszteléseket tizenöt, korai nyirokrákos betegen.

Ha az eredmények az embereken is ugyanolyan meggyőzők lesznek, mint az egereken voltak, az kétséget kizáróan új fejezetet nyithat a rákgyógyászatban. Ezt a reményt a kutatást irányító Ronald Levy személye is erősítheti, aki a rák ellen az immunrendszer hadba állítását célzó irányzat egyik vezéralakja. Az ő bizakodására jellemző, hogy szerinte a módszer bármilyen daganattípus ellen hatásos lehet.

Az immunrendszert persze már régen igyekeztek bevetni a rosszindulatú sejtburjánzások ellen, melyek testünkben minden pillanatban elképzelhetetlenül nagy számban keletkeznek, majd az immunsejtek támadása következtében el is pusztulnak. Ez történik az egészséges szervezetben, hiszen a keletkező ráksejteket a szervezet ugyanolyan idegen, betolakodónak tekinti, mint a kórokozó baktériumokat, vírusokat és az immunsejtek hadserege a kialakuló veszélyt azonnal kiiktatja, a tumorkezdeményeket csírájában elfojtja, elpusztítja. Csakhogy a rákos betegek örökítő anyagában egy olyan genetikai mutáció lép fel, mely megváltozott szerkezetű fehérjéket termel és ezek révén a ráksejtek kicselezik az immunrendszert.

Azok a kutatók, akik már hosszú évtizedek óta a szervezet természetes védekező mechanizmusát próbálják hadba állítani a daganatok ellen, a ráksejtek „cselét” próbálják feltörni, mellyel elaltatják az immunsejtek éberségét. A Levy laboratóriumában dolgozó Idit Sagiv-Barfinak és munkatársainak talán most sikerült.

Kísérletükben először testük mindkét oldalán nyirokráksejteket injekcióztak egerekbe, s a kialakult, áttéteket képzett tumorokat kezelték úgy, hogy csak az egyik oldalon lévő tumorba fecskendeztek az immunerősítő anyag keverékét. Míg a kontrollcsoportba tartozó egerek annak rendje és módja szerint hamarosan elpusztultak, addig a kezelést kapott egerekben mindkét oldali tumorok felszívódtak, vagyis az immunhatás nemcsak lokálisan működött, hanem az immunsejtek a szervezet másik részébe is eljutottak és kifejtették hatásukat, ami különösen ígéretes eredmény. A háromhónapos megfigyelési időszak alatt csupán három egérnél tértek vissza az ellenoldali tumorok, ám a megismételt kezelésre ezek is felszívódtak. Száz százalékos siker!

A kutatók ezután másfajta ráktípusokkal, emlőrák, vastagbélrák és melanóma sejtekkel próbálkoztak. Az utóbbi két fajta ráknál 90 százalékos volt a gyógyulási arány, míg az emlőráknál sikerült jelentősen meghosszabbítani a túlélést és csökkenteni a kialakuló tüdőáttétek számát. Egy veleszületetten emlőrákra hajlamos génmódosított egértípust is teszteltek, melyben egy idő után biztosan kialakul a rák. A kezelt állatok csaknem háromnegyede még 25 hét után is életben volt és többségükben 80 nap után sem észleltek áttéteket.

A kutatók igazolták, hogy a kezelés során egész testre kiterjedő és tartós immunválasz alakult ki, mely fajlagos volt a kezelt daganattípusra. Ez azt jelenti, hogy ha a kikezelt egeret újraoltották az illető daganattípussal, az immunrendszer emlékezett rá és a tumor később sem indult növekedésnek.

A csodás hatású koktél, mely felturbózta az immunrendszert, az egyes ráktípusoknál egy-egy DNS-töredéket és egy immunsejtre jellemző felületi fehérjét tartalmazott. A hatásmechanizmus bonyolult, itt csak annyit érdemes megjegyezni, hogy a milliomod grammnyi mennyiségben a tumorba fecskendezett anyag felélesztette Csipkerózsika álmából a támadó immunsejtek hadseregét, melyek a szervezet minden apró zugába elhatolva elpusztították az illető ráktípus minden sejtjét. Ez azért fontos, mert sem a legpontosabb képalkotó eljárás, sem a legpontosabb sebész kése nem tudja felismerni, illetőleg eltávolítani az összes ráksejtet, akár pár milliméternél kisebb, de más sokmillió sejtből álló tumorkezdeményt, míg az immunsejtek akár egyetlen ráksejttel is végezni tudnak. Az immunrendszer számára tehát nincs hozzáférhetetlen hely a szervezetben.

Kérdésemre Falus András akadémikus, immunológus is megerősítette, hogy a gátlás gátlásán alapuló próbálkozás nagyon ígéretes és ha sikerül megoldani, hogy a kényes egyensúly emberben is megmaradjon és a túlstimulálás ne vezessen gyulladáshoz, vagy autoimmunitás kialakulásához, akkor a rákgyógyászat teljesen új fejezet nyílhatna meg az orvoslásban.

Palugyai István

Putyin az olasz választás igazi győztese

Két szélsőséges, populista párt ünnepelhet az olasz választások után: az Öt Csillag Mozgalom és a Liga. Mindkét párt erősen oroszbarát, az egyik terjeszti is az orosz propagandát, a másiknak intézményesített a kapcsolata az orosz kormánypárttal. Silvio Berlusconi pártja és az eddig kormányzó balközép is vereséget szenvedett. Az viszont teljesen bizonytalan, hogy ki tud majd kormányt alakítani.

Minden megváltozik – ezzel a címlappal jelent meg hétfőn az Il Fatto Quotidiano olasz napilap. A választáson ugyanis egyértelműen visszaszorultak a hagyományos pártok, és a populisták kerültek előtérbe: az Öt Csillag Mozgalom és a Liga (korábbi nevén: Északi Liga)

együtt a szavazatok felét szerezték meg.

Több párt is szövetségben, de külön listán indult. Elvileg a jobboldali koalíció kapta a legtöbb szavazatot, körülbelül 36 százalékot, de ez nem elég a kormányalakításhoz. Az Öt Csillag önállóan indult, ők körülbelül 32 és fél százalékot szereztek, a baloldali koalíció pedig kb. 23 százalékot.

Matteo Salvini örülhet. (MTI/EPA/Daniel Dal Zennaro)

A jobboldali koalíció három pártból áll: Silvio Berlusconi Forza Italiájából, valamint két szélsőjobboldali pártból: a Matteo Salvini vezette Ligából és az Olasz Testvérekből. (Érdemes megjegyezni, hogy bár a magyar kormánymédia az elmúlt hetekben az egekbe dicsérte a korábban kétszer is elítélt, emiatt a választásoktól eltiltott Berlusconit, Orbán mellett korábban Salvini és az Olasz Testvérek vezetője, Giorgia Meloni állt ki nyíltan.)

Ők együtt 248-268 helyet szerezhetnek, de 316 kellene a többséghez. Ráadásul hiába kapta a jobboldali koalíció a legtöbb szavazatot,

az eredmény nagy vereség Silvio Berlusconi számára.

A koalíción belül ugyanis nem az ő pártja, hanem a Liga kapta a legtöbb szavazatot (körülbelül 17,5 százalékot 14-gyel szemben).

Berlusconiék nagyot buktak. (MTI/EPA/Ciro Fusco)

A Politico szerint a Liga szereplése a választás egyik legnagyobb meglepetése. Salvini egyébként pártja gyűlésein, Mussolini fasisztáira utalva, gyakran hord fekete inget, és ezeken a gyűléseken neonáci jelképekkel is lehet találkozni.

Ha az egyes pártokat, és nem az általuk alkotott szövetségeket nézzük, akkor az eddig kormányzó baloldali Demokrata Párt kapta a második legtöbb szavazatot (19 százalék körül), de az eredmény nekik is komoly vereség. A volt miniszterelnök, Matteo Renzi pártjának nem tett jót, hogy a gazdaság csak lassan tér magához a válságból. A párt egyik képviselője, Andrea Marcucci a Facebookon azt írta: a Demokrata Párt vesztett, a populisták győztek. Renzi már le is mondott főtitkári tisztségéről.

Luigi Di Maio már meg is hirdette a Harmadik Köztársaságot. (MTI/EPA/Alessandro Di Meo)

Salviniék Ligája mellett a másik győztesnek a mindössze 31 éves Luigi Di Maio vezette Öt Csillag Mozgalom számít. A pártot a New York Times szerint leginkább úgy lehet leírni, mint egy épületet, amelynek „baloldali az alapja, jobboldali a homlokzata és anarchista a teteje”. A párt egyébként már 2013-ban a legtöbb szavazatot kapta a választáson, de ez akkor sem volt elég a kormányalakításhoz. Most viszont Di Maio már egyenesen azt mondta: megkezdődött a Harmadik Köztársaság.

Több dologban feltétlenül hasonlít az Öt Csillag és a jobboldal vezető erejévé vált Liga:

mindkét párt szélsőségesen populista, gyakorlatilag egymás licitálták felül bevándorlás-ellenességben, Salvini például egyszerűen csak vízbe dobná a menekülteket. (A kampány hangneme minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy egy hónapja egy szélsőjobboldali férfi bevándorlókra lőtt, hat embert megsebesítve.)

Emellett mindkét párt Európai Unió-ellenes. A Liga megszabadulna az eurótól is, az Öt Csillag viszont már nem – amióta tavaly Di Maio átvette a párt vezetését az alapító Beppe Grillótól, valamelyest finomodott az álláspontjuk.

Beppe Grillo tavaly engedte át a párt vezetését Luigi Di Maiónak. (MTI/EPA/Filippo Pruccoli)

Éppen ezért, az eredményt nyugtalanul figyelhetik Brüsszelben is. Nagyon nem jó jel ugyanis, hogy az eurozóna harmadik legnagyobb gazdaságában ennyire előretörtek az unióellenes populisták, épp akkor, amikor az EU komoly reformokra készül.

Ráadásul a két párt még egy, fontos témában hasonlít egymáshoz:

mind a kettő erősen oroszbarát, sőt, annak nevezhetjük Berlusconi pártját is.

Márpedig az Atlantic Council elemzése szerint Olaszország kifejezetten sérülékeny az orosz befolyásolási kísérletekkel szemben. Oroszbarátnak azokat a pártokat lehet tekinteni, amelyek az orosz kormány narratíváját közvetítik, beleértve a Nyugat-ellenes gondolatokat, támogatják az orosz külpolitikát, és az oroszoknak kedvező törvényváltoztatásokat kezdeményeznek.

Krekó Péter, a Political Capital igazgatója a Független Hírügynökségnek azt mondta: a Liga azon két európai párt közé tartozik (a másik az osztrák Szabadságpárt), amelynek

intézményesített kapcsolata is van az orosz kormánypárttal,

az Egységes Oroszországgal.

Matteo Salvini például, Krekó Péter szavaival, „Putyin csodálója”, többször is járt Oroszországban és a megszállt Krím-félszigeten is, az együttműködési megállapodást pedig tavaly márciusban írták alá. Ezek után a párt által vezetett északi megyék sorra ismerték el a félsziget bekebelezését.

Az Öt Csillag több vezetője is részt vett az orosz kormánypárt kongresszusán két éve. Ők eltörölnék az Oroszország elleni szankciókat, szintén jogszerűnek ismerik el a Krím-félsziget elcsatolását, sőt, normalizálnák a kapcsolatot az oroszok által támogatott tömeggyilkos szíriai diktátorral, Bassár el-Aszaddal is.

Ráadásul ott van Silvio Berlusconi, aki Putyin személyes jó barátjának számít, a Forza Italia képviselője „megfigyelőként” részt vett az oroszbarát szélsőségeseket leszámítva illegitimnek tartott, 2014-es kelet-ukrajnai választáson is.

Vagyis mindhárom, a kormányalakításra esélyes párt oroszbarátnak mondható.

Putyin elégedetten hátradőlhet.

Ez pedig jól jön az orosz kormánynak, hiszen így az egyik legnagyobb tagországon keresztül gyengítheti az Európai Uniót, amelyet, ahogy Krekó Péter mondja, ellenséges entitásnak tekint. Az egyik legelismertebb, Oroszországgal foglalkozó elemző, Mark Galeotti azt írja: az orosz kormány számára a különböző populista pártok támogatása egyetlen célt szolgál: hogy befolyásolni tudjon országokat és ezzel gyengítse az EU-t és a NATO-t. Az egyik eszközük, hogy a bizonytalanságot próbálják növelni, amihez a menekültválság ideálisnak bizonyult.

Kedvelt fegyverük közé tartozik az álhírek terjesztése is: az Öt Csillag pedig ehhez megfelelő partner. Ahogy Krekó Péter fogalmazott,

„az Öt Csillag elképesztő vehemenciával terjeszti az orosz propagandát és dezinformációt”.

A Buzzfeed oknyomozása szerint a párt egy olyan hálózatot ellenőriz, amely rendszeresen álhíreket és összeesküvés-elméleteket terjeszt, sokszor Kreml-pártiakat, amelyek eredeti forrása valamelyik orosz propagandamédium. A hálózathoz olyan álhíroldal is tartozik, amelyiknek több mint egymillió követője volt a Facebookon.

Többek között azt is terjesztették, hogy a kormány kapcsolatban áll a maffiával. Ehhez bizonyítékként egy gyászoló miniszterről tettek közzé egy fotót, amelyet úgy állítottak be, mintha a maffiózó Salvatore Riina temetésén készült volna. Egyik politikusuk pedig azt állította, hogy Ukrajnában már a kannibalizmus is megjelent – bizonyítékként egy fotót is mutatott, csakhogy hamar kiderült, hogy az valójában egy screenshot egy filmből.

Az olasz álhíroldalak egyébként Salvinit is rendszeresen dicsérték, és itt is igaz az, hogy az összeesküvés-elméletek terjesztése általában együtt jár a nem politikai tartalmúak megjelenésével is, amelyek aztán a két párt programjába is bekerültek. Például

mind az Öt Csillag, mind a Liga oltásellenes,

a kampányban meg is ígérték, hogy eltörlik a kötelező vakcinákat.

Mindenesetre a választás után most az a legvalószínűbb, hogy hosszú politikai bizonytalanság következik. Wolfango Piccoli, a Teneo Intelligence elemzője a Guardiannek azt mondta: szinte lehetetlen lesz bármelyik pártnak is olyan koalíciót létrehozni, amely többséggel bír.

Berlusconi és Salvini – hátat fordítanak egymásnak? (MTI/EPA/Angelo Carconi)

Az Öt Csillag azt jelentette be korábban, hogy csak olyan párttal alkotnak közösen kormányt, amely elfogadja a programjukat. Elméletileg megvan az esélye, hogy a jobboldali szövetséget szétrobbantva a Ligával és az Olasz Testvérekkel lépnek koalícióra, de Piccoli szerint

ennek minimális az esélye,

mert, bár sok kérdésben hasonló nézeteket vall a Liga és az Öt Csillag, de utóbbi szavazói inkább baloldaliak, míg a Liga szélsőjobboldali. Salvini is elutasította az Öt Csillaggal való szövetséget. A baloldal már bejelentette, hogy ellenzéki szerepre készül, a jobboldali pártok viszont csak kisebbségi kormányt tudnának alakítani – ha egyáltalán Berlusconi elfogadja ebben Salvini vezető szerepét.

A parlament március 23-án ül majd össze, de a Reuters szerint Sergio Mattarella elnök áprilisig várni fog azzal, hogy megnyissa a kormányalakításról folytatott hivatalos tárgyalásokat. Utána pedig még az is előfordulhat, hogy új választást írnak ki, az viszont könnyen zárulhat a mostanihoz hasonló eredménnyel. Az előző, 2013-as választás után egyébként két hónapig tartott, mire sikerült megalakítani az új kormányt.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK