Világ

Kérem, ma megint beszéljünk Kínáról, így a kávé mellett, mert érdemes. Nem mondanám, hogy a magunk jövőjét láthatjuk ott, messze Keleten, ahhoz azért sok minden kéne, de hogy igen különös dolgok történnek a Középső Birodalomban, az tény. Az állami cenzúra és a mindenre kiterjedő ellenőrzés valóságos kafkai abszurdba fordult.

Szóval, nagyon érdekes írást közöl a New York Times, amit magyarul a Privátbankár közölt. Az amerikai lap munkatársai ugyanis találtak egy eleven kínai cenzort, és szóra is bírták.

Kínában nem újdonság a cenzori hivatal, már a korai császárság, sőt, az egységes Kína kora előtt is gondot viseltek az uralkodó körök arra, hogy ne írogasson, mondogasson ki-ki amit éppen akar, maga az Első Császár, Csin Si-huang-ti is elevenen eltemettetett négyszázhatvan írástudót, természetesen családjukkal együtt, és máglyára vettetett minden írásművet, ami nem nyerte el a tetszését – el is veszett a korai klasszikusok legnagyobb része, i. e. 213-ban. Az akkor ismert 677 fontos könyvből 524 mára ismeretlen. Szóval, Kínában már a kezdetek is ilyenek voltak… a mai állapotok pedig minden képzeletet felülmúlnak.

Azt az okos ember tudja, hogy vannak dolgok, amiket Pekingben, sőt, az egész Kínai Népköztársaságban nem szabad emlegetni, ilyen például a Tienanmen téri mészárlás, ami hivatalosan nem történt meg 1989-ben, de annyira nem, hogy – szintén hivatalosan – tízezer helyett csak kétszáz áldozata volt. Ez a világ minden más országában önellentmondás volna, de Kínában nem az: a kínai közgondolkodás annyira hozzászokott az abszurdhoz, hogy tökéletesen el tudja fogadni, miszerint semmi sem történt akkor és ott, és annak a semminek volt akárhány áldozata. Végül is mindegy, hiszen úgysem szabad róla beszélni.

És hát azt is tudjuk, hogy Kínában az internetet is komolyan cenzúrázzák,

kulcsszavak alapján, amit erősen megkönnyít az írásrendszer: elég, ha a „Tienanmen” (天安门) kifejezés előfordul a szövegben (márpedig nehezen megkerülhető, olyan az a tér Pekingben, mint nálunk a Hősök tere, azon keresztül lehet bejutni a Tiltott Városba), már bizony megy is az írás ellenőrzésre. A New York Times munkatársai egy huszonnégy éves cenzort szólaltattak meg, bizonyos Li Chengzhit, mi csak nevezzük a könnyebb kiejtés kedvéért Li Csengsinek. Hát bizony, Li mester dolga, hogy kiszűrje, mit szabad írni és mit nem.

És ez nem is olyan egyszerű feladat. Egyfelől, a cenzúra Kínában már nem csak állami feladat, hanem nagyrészt kiadták magáncégeknek, mi úgy mondanánk, gebinbe. Léteznek szó szerint cenzúraszolgáltató cégek, ugyanis akkora az igény a tartalomellenőrzésre, hogy az állam már nem képes ellátni azt. Mondjuk tény, hogy az országnak 1,386 milliárd lakosa van, és ezeknek az embereknek a nagyobb része (a kínai történelemben először) valamennyire tud írni és olvasni, tehát potenciális veszélyforrás, ráadásul a magánvállalkozások többsége még saját belső cenzúrát is alkalmaz, nehogy véletlenül bajba kerüljön egy renitens alkalmazott miatt. Úgyhogy cenzor cenzort ér, a mi Li mesterünk is csak egy a sok közül. Ottani viszonyok között nem is keres rosszul, olyan ötszáz amerikai dollár a havi bére, de az árak is alacsonyak Csengduban, ahol él. A Beyondsoft vállalat cenzora – 2016-ban kétszáz cenzorral kezdtek, most négyezren keresik ezzel a kenyerüket ugyanott.

Na jó, de mit kell kiszűrnie?

Dióhéjban: mindent és bármit. A Tienanmen téri mészárlás alapértelmezés szerint tiltott téma, de tilos a húsos táskát szóba hozni vagy a Micimackót terjeszteni is. Ez azért tilos, mert Hszi Csin-ping örökös pártfőtitkár és a Párt Fia egy alkalommal egyedül, minden kíséret nélkül betért egy vendéglőbe, és rendelt egy húsos batyut, kínaiul paozit, azóta ez az egyik beceneve. A másik, testalkata miatt a Micimackó: de bizony, az se kér már vacsorát Kínában, aki ezeket elkezdi írásban emlegetni, hamarább tüntetik el, mint hogy befejezhetné a mondatot.

Aztán tilos szóba hozni a Han-dinasztia uralkodóit is, mert egy 2017-es hongkongi cikk például velük vetette össze a Mao Ce-tung utáni időszak hat kínai vezetőjét, és ennek nyomán többen az uralkodók nevét kezdték el használni az adott vezető kódjaként. De egy üres szék fotója is problémás tartalom, mert Liu Hsziao-po irodalomtörténészre-esztétára, emberi jogi aktivistára utalhat, akinek nem engedélyezték, hogy átvegye a Nobel-békedíját, így a ceremónián egy üres szék szimbolizálta. Tilos mindenféle utalás George Orwell 1984-ére is.

A cenzorok napi ezer-kétezer írást vizsgálnak át fejenként a legváltozatosabb szempontok alapján – és bizony a szempontok tárháza folyamatosan bővül. Csoda, hogy belé nem bolondulnak a rengeteg tilalomba, főleg, hogy naponta jönnek újabbak és újabbak. Most például számítani lehet arra, hogy a „sziget” szó is tilalmas lesz, ugyanis Hszi Csin-ping egyértelmű utalást tett arra a minap, hogy Tajvan annexiójára készül, és hát Tajvan – sziget… 1969-ben a „Lin” (林) vagyis „erdő” írásjel használata volt tilos a kínai sajtóban, ugyanis akkor végezték ki repülőgép-baleset útján Lin Piao marsallt Külső-Mongóliában, bár az sem lehetetlen, miszerint rakétavetőkkel lőtték szét a kocsiját, ezt már talán sosem fogjuk biztosan megtudni. Viszont a woodstocki fesztiválról (woodstock farakást jelent) a kínai média biztos, ami biztos, csak évek múltán számolt be. Erdő, farakás, mindegy is… jobb vigyázni ezekkel a szavakkal.

A legveszélyesebb elemek maguk az ellenőrök…

Aztán jönnek a problémák: ugyanis a rengeteg cenzort ahhoz, hogy tudják, mit kell kiszűrjenek, bizony, meg kell tanítani Kína valódi történelmére is, ami messze nem azonos azzal, amit tanultak az iskolában… így aztán voltaképpen a legveszélyesebb elemek maguk az ellenőrök, akiknek tudniuk kell azt, amit az átlagpolgár nem is sejt. Egymást is ellenőrzik.

Feltevődik a kérdés, hogy mielőtt minden végképp összezavarodik, miért nem alkalmaznak mesterséges intelligenciát a szűrésre? Alkalmaznak: az egyik médiacégnél már százhúsz robot dolgozik, de sajnos nem elég alaposak, át-átcsúsznak a mindenféle utalások a rostájukon, bizony, a jelképek és nüanszok elemzéséhez eleven ember kell.

Csak bizony embert próbáló feladat ez – a cenzorok például olyan trükköket alkalmaznak, hogy a képernyővédőjük a Kínai Kommunista Párt vezetőinek arcképét ábrázolja, el ne felejtsék őket véletlenül, ugyanis ezeket a képeket csakis és kizárólag a kormány weblapjai és a barátinak nevezett blogok posztolhatják, más nem. Engedély nélkül nem, hogy szidni: dicsérni sem szabad őket!

Egyszóval, Kínában fokozottan érvényes a régi mondás, miszerint ha eszed van, ne gondolkozz, ha gondolkodol, ne mondd ki, ha kimondod, ne írd le, ha leírod, ne írd alá, és ha aláírtad, legalább ne csodálkozz. A cenzúra, összekötve az általános pontrendszerrel és a térfigyelő kamerák rendszerével gyakorlatilag épp, csak az álmokat nem befolyásolja. Mondjuk ennek sok előzménye volt még a digitális korszak előtt is, hatezer év alatt Kínában minden megtörtént már, ami elképzelhető és jó néhány elképzelhetetlen dolog is – de kérdés, hogy a mai információözönben meddig lehet fenntartani a totális kontrollt.

Félő, hogy elég sokáig. A kínai történelem azt mutatja, hogy még teljesen alkalmatlan dinasztiák és rendszerek is (hogy rögtön a legutolsó, mandzsu Csing-dinasztiát vegyük) képesek akár évszázadokig elnyújtani arrafelé a saját haldoklásukat, a nép nem fog fellázadni, vagy ha mégis – azt senki sem fogja megtudni, hiszen a híreket cenzúrázzák.

Létezik erről egy anekdota

Mesélik, hogy 1851-ben meghívták egy estélyre Gützlaff misszionáriust Cobden gyároshoz – a hittérítő már olyan sokat élt Kínában, hogy magát is kínainak tartotta. Sőt, Pekingben kék gombos mandarini hivatalt is viselt. Valamiképpen szóba került a francia forradalom, ami detronizálta Lajos Fülöp királyt és kikiáltotta a köztársaságot – még 1848-ban, csak hát akkoriban nyolc hónapig ment egy levél Kínába. A misszionárius óvatosan megkérdezte: mik ennek a köztársaságnak az alapelvei? Valaki elővett egy húszfrankos aranyat és megmutatta neki: rá van írva. „Szabadság, egyenlőség, testvériség.” Gützlaff elmélázott:

– Mindez csakugyan dicső három elv, mi kínaiak is egyszer, már kétezer év előtt, ezekre fektettük állami életünk súlypontját, s ezek szerint rendeztük be közigazgatásunkat, de azt találtuk, hogy sokszor összeütköznek egymással, s hogy a három elv mellé szükséges még egy negyedik, mely a hármat összhangzásba hozza, s miután ezt feltaláltuk, a csend és rend csakugyan többé nem bontatott meg.

– És mi lenne ez a negyedik elv?

– A bambuszbot! – szólt Gützlaff nyomatékosan – mióta ezt negyedik főkormányelvnek behoztuk, a szabadság uralma dívik nálunk, korlátozva a bambusz által, s egyenlőség uralkodik a bambusz alatt, megkapja azt a mandarin, ha vét, csakúgy, mint a teherhordó, s önök alig fogják képzelni, mily benső érzelme a testvériségnek fejlődik ki a bambuszbot alatt!

Hát, így álltak már másfél száz éve is a dolgok az Égalattiban, ahogy Kínát nevezik… és nem sok minden változott azóta.

Mifelénk, a mi öreg, garabonciás Európánkban azért ilyen mértékű cenzúrától sosem kell tartani – nem, mintha a politikusaink nem szeretnék, szeretnék ők nagyon is, csak éppen a szervezettségnek erre a fokára Európa képtelen.

És nem is lenne elég cenzorunk.

Még jó, hogy kevesen vagyunk.

Merjünk kicsik lenni.