Június 5-én a MoM Sportban ad koncertet Chris Botti, a Grammy-díjas trombita művész és zeneszerző, a fiatal trombitás generáció talán legnagyobb alakja. Nevét a hazai jazz közönség jól ismeri, és most újra fellép Magyarországon.
– Honnan jött a trombita szeretete nálad?
– Az anyukám felelős azért, hogy már kiskoromban megismertetett a zenével és a zene szeretetével. Mivel ő zongoraművész, először zongorázni tanultam, de mint minden gyerek, lázadtam az ellen, amit anyám akart. Valami mást akartam csinálni, más hangszeren játszani. A tévében láttam Doc Severinsent és azt gondoltam, hogy ez a trombita nagyon menő dolog. Szóval elkezdtem trombitázni, és pár évvel később, mikor 12 éves voltam, meghallottam az első három hangot Miles Davis My Funny Valentine című dalából és abban a pillanatban tudtam, hogy jazz zenész szeretnék lenni.
– Néhány évvel ezelőtt az Impressions című albumod Grammy-díjas lett. Milyen érzés volt ez számodra?
– Hogy őszinte legyek, a Grammy egy zenésznek más, mint egy Oscar egy színésznek. A Grammy annyit jelent, hogy képes vagy minden este színpadra lépni. Sokan vannak olyanok is, akik nyertek Grammy-díjat, de nincs sikeres koncert turné „üzletük”. Én fogtam magam és éltem a lehetőséggel, hogy egy bandát egyben tartva bejárjuk a világot és színpadra lépjünk minden este. És ez az én „Grammy-m”. Szóval nagyon örülök a megtisztelő díjnak, de hogy őszinte legyek, nekem többet jelent a másik út, a koncertezés.
– Mit vársz legjobban a budapesti útból?
– Hogy játszhassak a rajongóimnak. Egyáltalán nem tartom kis jelentőségűnek, hogy vannak rajongóink, akik megveszik a jegyet, lemondanak minden mást aznap estére, és eljönnek, meghallgatni, megnézni minket.
– Tudnál néhány szót mondani arról, hogy mire számíthatunk a koncerten?
– Sok különböző dalt fogunk játszani az Impressionstől kezdve a régebbi lemezekig, és ami a legfontosabb, a világ egyik legjobb zenekarát láthatjátok, hallhatjátok majd, úgyhogy számíthattok arra, hogy nagyon jól fogjátok érezni magatokat, és a jazztől a klasszikus zenén át, a rockig sok fajta műfajba belehallgathattok. Vannak olyan nagyon jó barátaim, akik még sosem láttak engem játszani, de most arrafelé fogok játszani, ahol élnek, úgyhogy meg fogom őket hívni a koncertre. A koncert napjára majd összegyűjtik a bátorságot, hogy megkérdezzék: „Szóval csak te leszel meg egy szál trombita?” Tényleg úgy érzem, hogy a karrierem arról szól, hogy egyenként megnyerjem magamnak az embereket, mint egy párbajban. Egyszerre egy közönség, egy ember, mivel amint látják, már felfogják az egészet. A koncert után pedig odajönnek és azt mondják: „Úristen, sírtam a koncert alatt”, vagy „Soha nem láttam még ilyen zenészséget”, vagy „Ez tényleg nagyon vicces volt és a gitáros teljesen őrült”, vagy hogy tényleg nagyon élvezték a koncertet és nagyon jól érezték magukat. Az emberek nem tudják mire számítsanak egy trombitástól, így az emelkedő még meredekebb. Ez az egyik oka annak, hogy ilyen kitartóan turnézok, meg akarom mutatni mindenkinek, hogy mit tudok, és persze miután egyszer megtapasztalod milyen érzés ez, már abba sem akarod hagyni.
– Mit jelent a világ legkelendőbb jazz-crossover zenészének lenni?
– Megpróbálok nem foglalkozni a címkékkel. Engem csak az érdekel, hogy a közönségem növekszik-e, és hogy a rajongóim jól érzik-e magukat a koncertjeimen. Amíg ez a két dolog igaz, addig én teljesen elégedett és boldog vagyok.
– Voltál már valaha Budapesten? Lesz időd városnézésre?
– Igen, már volt koncertünk Budapesten 2010-ben és ez egy nagyszerű város, nagyon jól éreztük magunkat itt. Sajnos sosincs időnk városnézésre, így a tapasztalataim limitáltak, de abban biztos vagyok, hogy az ételek mindig nagyszerűek voltak, az emberek pedig nagyon vendégszeretőek és kedvesek.
Chris Botti egy korábbi, 2016-is New York-i koncertje:
Gálvölgyi János, Kossuth-díjas színész, ma 70 éves. A Játékszínben önálló estje bemutatójával ünnepel, és utána üdvözlik a barátai, kollégái. Mi pedig a Kossuth Kiadónál tiszteletére megjelenő könyv előszavával köszöntjük.
Nagyon másmilyen, mint amilyennek a legtöbben hiszik. Civilben nem szórja a vicceket, nem hangos, nem harsány, nem a társaság középpontja, sőt, premierbulin is alig fordul elő, és, ha netán igen, hamarosan angolosan, úgy, hogy fel se tűnjön, eliszkol onnan. Színpadi jelenlétével ellentétben kimondottan visszahúzódó. Fölöttébb zavarba jön, ha leszólítják az utcán, pláne, ha még ölelgetik is, már az idegenek kézfogását sem kedveli. Felfegyverkezik fertőtlenítő spray-vel, és a kezére fújja utána, hogy jaj, csak beteg ne legyen. Szépen fejlett hipochondriája némileg csökkent azóta, hogy a családban adódott súlyos betegség, és bizony őt is vitték már a színházból előadás helyett kórházba. Már nem gondolja, hogy jobb neki a színpad szélén lenni, mint középen, mert baj esetén akkor könnyebben ki tud sasszézni a deszkákról.
Aki a Heti Hetes műsorában látta magabiztosan rögtönözni, a kollégák reagálásaira poént poénra halmozni, a Ki mit tud?-ban, a Gálvölgyi Show-ban jobbnál jobb paródiák özönét árasztani, az nehezen tudja elképzelni, hogy gyakran depressziós, gátlásos. Ami furcsa módon nem zavarja a játékát, amikor éppen cefetül van, akkor is megbízhatóan működik. Nála megbízhatóbb embert kevesebbet hordott hátán a Föld. Ha valakivel valamiben megállapodik, az a részéről garantáltan úgy lesz. A pontosságot aggályosan túlaggódja. Ez azt jelenti, hogy vagy félórával hamarabb ott van, ahogy a színházba is bemegy már este 6 előtt, mert mi történik, ha valami közbejön, nem szabad kockáztatni.
Ő a precíz polgár, olykor netán kispolgár, és ezzel együtt úriember. Nagyon ad az öltözködésére, fájlalja, hogy remek öltönyeit, egykor akár maga által tervezett finom ingeit, már alig van hová felvennie. Eleganciája kívül-belül kifogástalan, még abban is biztosak lehetünk, ha öltönyt visel, soha, de soha nem villan ki a bokája, mert, ahogy egy jól szituált angol gentleman-hoz illik, térdzoknit hord, azt is lehetőleg selyemből.
Ha nehéz számára a produkció, akkor már csak egy könnyű levest eszik ebédre is, előadás előtt pedig gondosan ellenőrzi a kellékeit, hogy minden rendben van-e. A kollégákra való tekintettel szertartásosan fogat mos, beillatosítja a száját, és persze a kézmosás sem maradhat el, ami némiképp jelképes. Azt jelzi, hogy külső gondoktól időlegesen megtisztultan, csak a szerepére koncentrálva lép színre.
Fotó: Szalóky Béla
A színház gyerekkori álma volt, és máig is annak beteljesülése. VII. kerületi, Csengery utcai srácként, mohó rajongással gyűjtötte az autogramokat. Híres, szép akart lenni, jó ruhákban járni, szeretettel körülvéve. Ironikusan szokta mondani, hogy ebből a szépség sikerült. És hát „A Gálvölgyi” is akart lenni, a senkivel össze nem téveszthető, karakteres színész, aki vitathatatlanul lett is. Valószínűleg már a Ki mit tud? tévés tehetségkutatóján, eszméletlen paródiáival, ő lett A Gálvölgyi. Az egész ország egycsapásra megismerte. A főiskolás időszaka alatt mégis felejteni akarta a paródiát, szabadulni akart tőle, mert úgy gondolta, hogy egy élete, egy halála, ő nagy-nagy tragikus színész lesz. Tán permanens szívfájdalma, hogy nem így alakult. A kötetben többen dilemmáznak azon, hogy miért is nem. Abban mindenki megegyezik, hogy nagy komikus. De, jó néhányan mondják, hogy másra, többre is képes, van, aki egyenesen azt állítja, hogy akár a Lear király eljátszására is.
A Tháliában gyakran szerepelt epikus jellegű produkciókban, amikben nehéz volt valódi színészi képességeit megmutatni, miközben sokat köszönhet ottani igazgatójának, korábbi osztályfőnökének, Kazimir Károlynak, akivel végül barátságba is keveredett. A Madách Színházban főleg bulvárvígjátékokban tündökölt. Hosszú évek óta már a Játékszínben is ezt teszi, ami a Madách zenés teátrummá válásával, a szakmai otthonává lett. A feleség, Gálvölgyi Judit, a jeles műfordító, akivel még amatőr színjátszókként ismerkedtek össze, pedig megteremti számára az igazi otthont, ahonnan sokszor nem is akar kimozdulni.
János aztán, szerencsére, nem „vedlette le” a paródiát, a Gálvölgyi Show adásaiban kamatoztatta pazar átváltozóképességét. Nemtől, életkortól függetlenül, hihetetlen figurák, akár valószínűtlen fazonok tömkelegének bőrében jelent meg. Igazi brillírozások terepe volt ez a műsor. Ugyanakkor nem ritkán, hevenyészettre sikerültek a szövegek, tán ez is lehetett az oka, hogy az adások miatt többen összevontuk a szemöldökünket, nem feltétlenül egyezett az ízlésünkkel, amit láttunk. Miközben tömegek szórakoztak rajta.
Fotó: Szalóky Béla
Ahogy a Heti Hetesen szintén, aminek csak elvétve akadt olyan adása, amiben nem vett részt. Ebben aztán igazán kidomborodott a bámulatos improvizációs készsége, sorozatban csapott le a poénlehetőségekre, de önzetlenül passzolta másoknak is a labdát. Nyíltan vállalta a véleményét, ahogy az Én összeféltem magam című estjén is tette a Mikroszkóp Színpadon. Lettek plusz rajongói a bátorságáért, és bizony lettek utálói is, mert besorolták az egyik politikai oldalhoz. Még az is előfordult, hogy elé köptek az utcán. De közben meg nap mint nap érzi sokak áradó szeretetét. Nincs már Gálvölgyi Show, nincs Heti Hetes sem, rendszeresen csak a Klubrádió műsorvezetőjeként van jelen a médiában. Elmélyülten beszélget az alanyaival. Ezt igencsak szereti csinálni.
Boldog, hogy végre játszhatja A hullaégető címszerepét, amire évtizedekig borzasztóan vágyott. Ez aztán igazán más, mint amit a közönség tőle megszokott, félt is, hogy ennyire megrázóan tragikus történetben nem fogadja majd el a publikum. Szerencsére nem így lett, a produkció siker. Ahogy összességében sikeresnek mondható egész eddigi pályája is.
Jobban mondva az Operában mindaz lejátszódik, ami Magyarországon is: van egy pökhendi, fenyegetőző főhatalom, az összefogásra csak ritkán képes szakszervezetek/pártok és az elégedetlen, morgó, ám a közért kiállni nem akaródzó társulat.
Történt, hogy nemrég sztrájkot hirdetett három szakszervezet a Magyar Állami Operaházban a kollektív szerződés hiánya miatt. A munkabeszüntetést egy hétvégi premierre időzítették: A hugenották-at mutatták be az Erkelben. Nem volna, mert tényleg be is mutatták minden sztrájkfenyegetés ellenére. Többszörös gázsi reményében és a kirúgás közvetlen fenyegetettsége mellett.
Múlt csütörtökön az Operaházi Dolgozók Független Szakszervezete közleményt adott ki, amelyben az áll, hogy Ókovács Szilveszter főigazgató a július óta tartó kollektív munkaügyi vitában „folyamatos felhívásaik és tárgyalási kezdeményezéseik” ellenére sem hajlandó teljesíteni a követeléseiket, a Magyar Állami Operaháznál ezért sztrájkot kezdeményeznek október 28-án 17 óra 30-tól 22 óráig, hogy a „kiszámítható, tisztességes, a közalkalmazottak méltóságát és egzisztenciális biztonságát garantáló” kollektív szerződést megkösse a főigazgató.
Az időpont tehát lefedi a tervezett premier tartamát.
Említsük meg, hogy a sztrájkot az Operaházban képviselettel és kollektív szerződési jogosultsággal rendelkező három szakszervezet, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete, az Operaházi Dolgozók Független Szakszervezete és a Színházi Műszaki Dolgozók Szakszervezete együtt hirdette meg. Nem mellékes: ez a három szindikátus ellenezte Ókovács Szilveszter főigazgatói kinevezésének meghosszabbítását.
A kollektív szerződés hiánya miatt, vélik a szakszervezetek, 130 ezer forinttal csökkent a dolgozók jövedelme. A vezetőség (Ókovács) erre úgy vágott vissza, hogy
a szakszervezeti vezetők csak „rémisztgeti az operarajongókat”
és már nem először, mert augusztusra is meghirdettek egy, utóbb kiderült, sikertelen sztrájkot. Ami meg a jövedelemkiesést illeti, erről szó sincs, csupán a munkateher csökkenéséről – Ókovácsék szerint. Sőt: annak ellenére, hogy az Operaház felújítás alatt áll és csak az Erkel Színház működik, a dolgozók bére átlagosan több tízezer forinttal meghaladta a tavalyit.
A társulat nyilatkozni merészelő tagjai szerint ez csúsztatás,
mert a szeptemberi bérük éppen a plusz fellépések miatt haladta meg az előző évit, alapbérüket azonban jó ideje nem emelték.
A főigazgató hajlandó volt licitálni és önhatalmúlag a „sztrájktörőknek” háromszoros gázsit ígért.
Ezzel egyidejűleg azonban Ókovács meg is fenyegette a társulatot azzal, hogy kezdeményezni fogja a Magyar Állami Operaház gazdasági társasággá történő átalakítását és a társulatnál csoportos létszámleépítést hajt végre. Ha sztrájkolnak.
A hatás nem maradt el: a pártját jellemző (Ókovács, Fidesz) erőből való igazgatás eredményesnek bizonyult. A szakszervezetek meghátráltak: valószínűleg nem bíztak abban, hogy a társulat mögéjük áll mindvégig és a meghátrálásukat a sztrájkhalasztás kommunikációs nevével illették. Az alkalmazottak meg tovább háborognak, de nem túl hangosan, nehogy híre menjen.
Gary Moore Emlékest 2019 címmel immár 8. alkalommal rendeznek a brit gitárlegenda munkássága előtt tisztelgő koncertet április 4-én Budapesten az A38 Hajó koncerttermében. Ezúttal is több mint 20 országból érkeznek a rajongók és érdeklődők.
A nyolc éve elhunyt zseniális gitáros lemezei és dalai generációkat érintettek meg, és a több mint négy évtizedes, végtelenül színes és tartalmas pályafutása alatt a rock és a blues műfaj meghatározó alakjává vált, gitárosként pedig egyértelmű, hogy a legnagyobbak közé helyezhetjük a nevét.
Hősünk április 4-én ünnepelné 67. születésnapját! 2012 tavasza óta minden évben, ahogy idén áprilisban is Budapesten találkoznak hazai és külföldi tisztelői, közeli barátok és családtagok, hogy egy vérbeli rock, blues-rock koncerttel adózzanak a gitáróriás emléke és zenei hagyatéka előtt. A szakmát és a közönséget egyaránt meghódító felejthetetlen muzsikus tragikus halálát követő első évben még a Petőfi Csarnokban rendezték a koncertet, azóta viszont állandó otthonává vált a népszerű A38 Hajó.
Idén három formáció is fellép majd a csaknem háromórás műsorban
A már szinte állandó szereplőnek számító hazai Run For Power – Gary Moore Emlékzenekar a ’90-es évek blues sikereire fókuszál leginkább, melyek közé becsempésznek majd néhány igazi csemegét is.
A Görögországból érkező Noely Rayn jelenleg új albumán dolgozik, de Budapesten az idén 40 éves Thin Lizzy klasszikus, „Black Rose” című albumára építik majd műsorukat, melyben felbukkannak majd Gary Moore rock szerzeményei is, de alapvetően a legendás ír zenekar frontembere, Phil Lynott és Gary Moore közös munkáit elevenítik majd fel.
Negyedik alkalommal lép fel az Emlékest vendégeként az érzelemgazdag játékáról nálunk is oly népszerű gitáros Ben Granfelt, aki ezúttal aktuális turnéjába illesztette be a budapesti látogatást, így néhány dalt majd saját triójával is előad, de a 2017-es koncerthez hasonlóan ezúttal is fellép majd felesége, Jasmine Wynants-Granfelt énekesnő is, aki erre a napra időzítette új kislemeze, a Gary Moore örökzöld Wild Frontier-ja feldolgozásának megjelenését.
A zenekarokhoz további vendégek csatlakoznak majd, így Gary Moore kezdetektől velünk tartó testvére, a szintén remek gitáros, Cliff Moore is. Az Emlékest közönségének szemei előtt felnőtté váló hazai tehetség, Somogyi Remig is fellép majd a koncert fináléjában, de idén első ízben Franciaországból is érkezik vendég, hiszen hazájának egyik legjobbja, Fred Chapellier blues gitáros is velünk tart. A tavalyi megemlékezéshez hasonlóan, a 10 éve Amerikában élő és zenélő Tommy Katona neve is megtalálható a fellépők között, de öt év után újra csatlakozik az Emlékest csapatához Petruska András is.
Nem kérdés tehát, hogy ezúttal is egy különleges estével, számos különböző műfajt érintő, háromórás gitárorgiával, valamint megannyi felejthetetlen dallal, dallammal emlékeznek majd Gary Moore, az egyik legnagyobb hatású blues-rock gitáros életére.
Kapcsolódó hír:
A koncert másnapján, április 5-én nyílik meg a budapesti RaM Colosseumban található Rockmúzeumban az az időszakos Gary Moore Emlékkiállítás, melyen rengeteg érdekességet, ritkaságot mutatnak be április végéig. A kiállítás április 5-én ingyenesen megtekinthető a Rockmúzeum aznapi koncertbelépőjével: Yasi Hofer Trio (DE)
A köztársasági elnök testőreit is megfigyelték a Pegasus kémszoftverrel. A meglepő, hogy nem külföldi titkosszolgálatok tették ezt, hanem állítólag a Terrorelhárítási Központ (TEK) emberei egy belső konfliktus miatt.
Csepel festője, mondta róla a minap egyik ismerősöm, aki még azokból az időkből ismeri, amikor még fiatalon – mint dr. Fazekas László – a kerületi Tanácsnál dolgozott. Volt idő – néhány évtized az életében – amikor minden emberi és baráti szál ide kötötte. Itt élt a családjával, édesapja a kerületi bíróság elnöke volt, ő is itt nyitott ügyvédi irodát, aztán mégis és újra másfelé kanyarodott az élete.
És ezek a kanyarok – a sikerhegyek és kudarc völgyek – érlelték azzá P. Fazekas László művészetét, amelyről a május 3-29-ike között a Csepeli Munkásotthonban látható hetedik kiállításán minden látogató képet kaphat. Illetve mégsem; mert ez alkalommal a falakon csak a keleti hangulatot idéző ZEN-festményeit láthatja a közönség, míg különlegesen bölcs versei, esszéi egy másik művészi dimenzió alkotásai.
Forgatom a még évekkel ezelőtti névjegyét, és nem értem, hogyan került kapcsolatba a ZEN világával a családjogi, kártérítésjogi és büntetőjogi szakjogász, közbeszerzési szakreferens?
FH
Egyszer csak valami megszólított – mondta P. Fazekas László, amikor első alkalommal láttam a képeit. A ZEN-művészetben a technikai készségeknek nem tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget, sokkal inkább arról van szó, hogy az élet valamennyi megnyilvánulását átjáró „Egyetemes Szellemmel” kapcsolatot, közösséget teremtsenek az alkotók. A ZEN-festő figyelmen kívül hagyja az akadémikus esztétikai és formai nézeteket, ehelyett inkább a folyamatosan áramló, teremtő energia mélyére akar hatolni. WanYu mester ezt a következőképpen fejezi ki: „Magából a festő szívéből emelkednek ki a hegyek és a barlangok”.
Fazekas László képeit látva valóban így is érzi az ember. Olyan keleti tájak köszönnek vissza, ahol csak egyszer járt életében, és önmagát is beleálmodja a műveibe egy kis, Budha-szerű emberke alakjában, egyszer a képek sarkába bújva, máskor a nézőnek hátat fordítva jelenik meg, mintha ő maga is csak egy külső szemlélő volna. És ezt nem is titkolja: a valósággal, a Taóval való együttműködés folyamán a művész részesül abból a teremtő erőből, amely minden létrehozott dolgot élettel lát el. Egy ilyen állapotban a művész nem elszigetelt „én-ként” jelenik meg, hanem, mint a magasabb rendű valóság kifejeződése…
A ZEN által a művész a természettel, vagyis a mindenséggel képes egyesülni, állítja P. Fazekas. Hosszú volt az út, amíg elérkezett az idő, amikor az ecsetet a tusba merte mártani, hogy az első, bátortalan vonást végighúzza a lélekfehér papíron. Meg kellett értenie: a ZEN-festészet nem elhatározás kérdése, az maga a megérkezés.
Egyszer elmesélte: tisztán emlékszik, azon napon, abban a pillanatban tudta, hogy megérkezett – ahogyan ő nevezi – a „VAN” téridejébe. Egy új otthon vette körül őt, aki az élete nagy részét, mint Szindbád, útközben élte le. Egy versében azt írta: „Nem a jövevényektől félek, / Csupán magamtól, / Minden nyughatatlan új utazástól, / S talán nem is az indulástól, / Hanem / A sohamegnemérkezéstől.”
FH
Az a pillanat, a „megérkezés felejthetetlen pillanata” 2017 tavaszán történt. „Egész lényemmel éreztem, hogy otthon vagyok… Önmagamban. Egyetlen mérhetetlen és meghatározhatatlan metamorfózisban eltűntek az ellentétek és pólusok, minden „EGY” és „VAN” lett. Megszűnt számomra a „VOLT” és „LESZ”, a „VOLNA” és a „KELLENE”. Megadatott, hogy mindent olyannak lássak, amilyen abban a pillanatban.” A lényegre való koncentrálás, ami kikényszerítette az új és új ecsetvonásokat.
Már nem volt fontos számára, hogy mások milyennek és hogyan látják. Csak az, hogy megmutassa mindenkinek, milyen is a világunk. EGYben, EGYségesen és EGYszerűen.
Mindketten elmesélték, hogyan zaklatta őket a rendező. Ő közben félig-meddig bocsánatot kért, amit Sárosdi Lilla elfogadott.
Marton László a Vízkereszt, vagy amit akartok próbáján MTI Fotó: Beliczay László
Már tízen vádolják szexuális zaklatással Marton László rendezőt, a Vígszínház volt igazgatóját. A két, most jelentkező áldozat az Indexnek nyilatkozott.
Egyikük azt mondta:
az esetek nyílt titoknak számítottak, de inkább mindenki elfordította a fejét.
Sőt, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egy nemrég végzett hallgatója azt mondja az Indexnek: az egyetemi büfében „viccként” terjedt a szóbeszéd.
Az egyik, most megszólaló áldozat frissen végzett színházi szakemberként került a Vígszínházba, és öt éve kezdett Marton Lászlóval dolgozni. Azt mondta: először furcsa történeteket mesélt neki, majd elkezdte fogdosni – előbb az irodájában, egy megbeszélésen, majd próbák alatt. A fiatal nő hiába próbált eltávolodni, volt, hogy a kezére is ráütött a jegyzeteivel,
a rendező nem hagyta abba a molesztálását, amelynek tanúi is voltak.
Később neki panaszkodott egy másik fiatal lány, hogy a rendező fogdossa. Erről már beszélt a színházban másokkal is, de azt mondták neki:
„azt fogják mondani, hogy csitri vagy, te leszel a hibás, téged fognak meghurcolni. Inkább fuss, menj el innen.”
A másik, most megszólaló áldozat még gimnazistaként kezdett színházba járni, a Vígszínházban gyakran a próbákra is beengedték. Sokszor találkozott Marton Lászlóval.
17 éves volt, amikor az egyik próbán Marton simogatni kezdte a combját,
mire inkább visszaült az emeletre.
Később aztán egy premieren a lány mellé ült, megfogta a kezét és a saját combjára tette. Ő elvette, akkor viszont a rendező a lábai közé nyúlt.
Marton László MTVA Fotó: Zih Zsolt
Sárosdi Lilla volt az, aki először beszélt arról, hogy Marton zaklatta. Marton először rágalomnak nevezte Sárosdi Lilla vádjait, majd kiderült, hogy perelni nem fog, végül, ahogy korábban írtuk, egy közleményben kért félig-meddig bocsánatot, a felelősséget ugyanis megpróbálta elhárítani magáról. Azt írta: „Most megértettem, hogy
vannak, akik azt gondolják, úgy érzik, hogy oly módon közeledtem hozzájuk és olyat cselekedtem, amivel megsértettem őket.
Ezúton üzenem minden névvel vagy név nélkül megszólaló személynek, hogy bocsánatot kérek, ha olyat tettem vagy úgy viselkedtem, amivel megsértettem, nehéz helyzetbe hoztam őket. Tisztelettel kérem bocsánatkérésem elfogadását.”
Sárosdi Lilla most a Zoomnak azt mondta, óriási kő esett le a szívéről, több mint húsz év feszültsége oldódott fel benne és elfogadja a bocsánatkérést:
“Példaértékűnek és paradigmaváltónak tartom, hogy Marton kiállt és őszintén elismerte tettét és képes volt bocsánatot kérni.”
Azt is mondta: reméli, hogy az eset másokat is arra sarkall, hogy őszintén szembenézzenek a múlttal.
Olivia de Havilland 50 év alatt mintegy 50 filmben szerepelt, melyek közül a leghíresebb az Elfújta a szél volt. Az 1939-ben forgatott filmért őt is Oscar díjra jelölték.
A szinésznő 1916-ban, Tokióban született. Húga, Joan Fontaine ugyancsak Oscar-díjas színésznő. Olivia de Havillandot öt alkalommal jelölték az Oscarra, 1947-ben a Kisiklott élet (To Each His Own) című filmért, majd 1950-ben a The Heiress című filmért el is nyerte a rangos díjat.
Legikonikusabb szerepe az Elfújta a szél című filmben játszotta. Alakításáért (Melanie Hamiltont alakította) 1940-ben Oscar-díjra jelölték a legjobb női mellékszereplő kategóriájában.
Utolsó szerepét 72 évesen, a The Woman He Loved (1988) című filmben játszotta.
A 104 éves Olivia de Haviland volt a legöregebb Oscar díjas. Utolsó éveit Franciaországban töltötte. Gyűlölet-szeretet kapcsolat fűzte testvéréhez, a szintén Oscar díjas Joan Fontaine-hez.
Vele Hollywood aranykorának utolsó tanúja távozott. Ő maga sokszor volt haragban Hollywood vezetőivel, ezért 1960-ban Franciaországba költözött.
Interjú Végel László Kossuth-díjas íróval, drámaíróval, dramaturggal, publicistával, Újvidék kozmopolita lokálpatriótájával a kettős állampolgárságról, arról, hogy a tömeges kivándorlás miatt a magyarlakta vidékeken már 4000 euróért lakható házat lehet vásárolni, meg arról, hogy a magyarországi (budapesti) kultúra egyre inkább önmagába fordul és nem ismeri fel a másság varázsát, valamint a sajátos kisebbségi klausztrofíliáról.
MTI Fotó: Mohai Balázs
Vágjunk a közepébe: tudomásom szerint Konrád Györggyel valamikor nagyon régen ti javasoltátok először a kettős állampolgárság bevezetését. Azóta sok minden történt az eredeti gondolattal. Neked erről mi a véleményed?
Valójában Konrád Györggyel együtt 1992 őszén javasoltuk a PEN nemzetközi konferenciáján a kettős állampolgárság szorgalmazását, ezt a PEN el is fogadta, köztük a jugoszláv delegáció is, amelynek tagja voltam. Azidőtájt a Fidesz is ellenezte. A Magyar Hírlapban adott nyilatkozatomban és több írásomban felsorakoztattam az érveimet, ezúttal nem ismételném meg, röviden csak annyit mondanék, hogy a kettős identitás elismerését hangsúlyoztam. Úgy véltem, ezzel egyensúly teremthető a kelet-közép-európai kisebbségi identitáspolitikában, s reméltem, hogy ez is segíti a szülőföldön maradást.
Azóta természetesen sok víz lefolyt a Dunán, manapság Magyarországon, de a régió számos országában a kettős állampolgárság nem ütközik akadályokba. Szerbiában ez az első pillanattól kezdve nem okozott problémát. Jelenleg
részkérdésekről folyik a vita, például arról, hogy szavazhatnak-e azok a magyar határon túli polgárok, akiknek nincs állandó tartózkodási helyük az anyaországban.
Nem csak Magyarországon, hanem például Horvátországban is, de részben Szerbiában is, megnyugtató megoldást keresnek, amiről érdemes lenne higgadt párbeszédet folytatni, sajnos erre Magyarországon nem nyílik alkalom.
Sokkal könnyebb azokban az országokban jó választ találni, amelyekben közvetlen választásokkal választják a köztársasági elnököt. Szerintem ezekben az országokban a „külhoni választópolgárok” okvetlenül vegyenek részt a köztársasági elnök megválasztásában, azzal, hogy sok kisebbségpolitikában a köztársasági elnök nagy morális tőkével rendelkezzen. Ezzel domborodna ki, hogy
a határon túli kisebbségek nem pusztán pártügyek, hanem pártpolitikán túli nemzeti kérdések.
Magyarországon ez a lehetőség jelenleg nem áll fenn, ami azt jelenti, hogy sokkal bonyolultabb válaszokat kell találni, miközben fennáll a veszély, hogy a kisebbségek az anyaországi pártharcok prédái lesznek, ami elsikkasztja a hiteles nemzeti dimenziót, arról nem is szólva, hogy a kisebbségi közösségben is újabb megoszlások és törések születnek.
A kettős állampolgárság egyik következménye a tömeges elvándorlás Vajdaságból (is). Szinte mindennapi élménnyé válik, hogy valaki éppen intézi az okmányait, készül Nyugatra. A Magyarországról ideirányuló forintmilliárdok nem tudják megállítani, sőt még lassítani sem ezt a folyamatot. Ennyire reménytelen a helyzet, éppen most, amikor soha nem látott barátságot ápol a szerb és a magyar vezetés?
A kettős állampolgárság megadása valóban fordulópontot jelentett, amire alapos, szakszerű háttértanulmányokkal, szociológiai kutatóprogramokkal kellett volna előkészülni. Ismerni kellett volna a kisebbségben lejátszódó folyamatokat, hogy megfogalmazódjon az állampolgárság megadásának módszere és dinamikája.
Ezek a felmérések elmaradtak.
Mi történt tehát? A magyarországi pártok kezdetben rendre ellenezték a kettős állampolgárságot, aztán hipp-hopp elfogadták. Pártkampányok születtek, amelyek arról szóltak, hogy ki van ellene és ki van mellette. Ki a nemzethű és ki a nemzetidegen? S milyen következményekkel járt ez? Felgyorsult az elvándorlás, úgyhogy a demográfusok szerint a vajdasági magyarság pár évtized múlva jelentéktelen szórványt képvisel.
Jó lenne ezzel komolyan szembesülni.
Jó lenne, ha az anyaországi politikusok a kisebbségpolitikai kérdésekben nem csak a helyi pártirodában tájékozódnának,
hanem például az ingatlanközvetítőket is faggatnak, akik elmondanék nekik, hogy a nagy elvándorlás okozta kínálat miatt a magyarlakta településeken az árak szüntelen zuhannak, már 4000 euróért lakható házat lehet vásárolni. Ilyesmit még a háborús kilencvenes években sem tapasztaltam. Ez azt jelenti, hogy az elvándorlók nem is szándékoznak visszatérni.
A múltkor beszélgettem egy vidéki szobafestővel. Azt mondta, a hetvenes vagy a nyolcvanas években rengeteg munkája akadt, mert a külföldön munkát vállaló magyarok, itthon építkeztek. Ma már nem építkeznek, hanem felszámolják a vagyonukat, ami azt jelent, hogy véglegesen kinn maradnak. Kétségtelen, hogy az elvándorlás a kettős állampolgárság nélkül is tartana, ám a kettős állampolgárságnak az lenne a célja, hogy ezt a folyamatot hathatósan mérsékelje. Mi történik helyette? Felgyorsította!
A magyar polgárok adójából valóban több mint 50 milliárd forint került a Vajdaságba a helyben maradás céljából. A jó szándék nyilvánvaló, köszönet érte az adófizető polgároknak, akik közül sokan ma is nagy szegénységben élnek. Sokkal rosszabbul, mint a támogatott vajdasági kisebbségi oligarchák.
A jó szándék azonban nem elégséges. Első gond, hogy megkésett, mindjárt a kettős állampolgárság bevezetése után lett volna rá szükség. A második pedig, hogy nem célirányos, illetve az említett felmérések elmaradása folytán tele van improvizációval, sokszor pedig a közelgő választási kampány része lett. Nem tudom, hogy a legnagyobb támogatást miért kapja éppen az a nagyvállalkozó, aki még a miloševići időben tollasodott meg.
Vannak azonban fájdalmasabb improvizációk is. Tényleg sok földműves kap ekét és utánfutót, és ezek az emberek hálásak a magyar kormánynak, én is örülök az örömüknek. Ezek nagyon szép, rokonszenves gesztusok. De tudni kell, hogy a Vajdaságban jelenleg olyan nagy földbirtok-koncentráció zajlik, amilyen soha még nem létezett ezen a tájon. A Nagy Háború előtt és a két világháború között a leggazdagabb bácskai földbirtokos Dundjerskij vagyona meg sem közelíti a jelenlegi oligarchák óriásbirtokait. Hozzájuk kapcsolódnak a külföldi befektetők, akik már komputerizálják a termelési folyamatot.
Beszélgettem gazdaságpolitikai szakértőkkel, szerintük velük kisebbségi parasztok nem bírnak új ekével versenyezni a piacon. Biztos, hogy támogatni kell őket, de oly módon, hogy versenyképesek legyenek. Nem ekék, hanem társuláson alapuló, nagy – dániai mintához hasonlító – szövetkezetek kellenek. Ez nem idegen a magyar kultúrában, a magyar népi írók, például Németh László is eszmélkedett róla. Most még a szerb nacionalisták is kedves mosollyal szemlélik az ekék és az utánfutók ünnepélyes átadását. De másra is ügyelni kell. Manapság az a legfájóbb gond, hogy a kisebbségi tudástőke vándorol el. E nélkül a kisebbség a 21. században kínos agóniára lesz ítélve.
Az Orbán-kormány a határon túliak védelmezőjeként lép fel – és ezt a külhoniak óriási többsége magáénak is vallja. Történt előrehaladás a magyar kisebbségi kultúra ápolásában? Több könyved jelenik meg Magyarországon?
Pontosítani szeretnék. Bárkivel is beszélgetek, mindenki Orbán Viktort dicséri és nem a kormányt vagy a Fideszt. Azok is, akiknek az útlevelén alig száradt meg a pecsét s indulófélben vannak, szintén azt mondják, hogy hálával tartoznak Orbán Viktornak. Az is igaz, hogy
a mindenkori magyar kormány támogatása nélkül, a vajdasági magyar kulturális intézmények elsorvadnának.
Negyven-ötven évvel ezelőtt más helyzetben voltunk, a tartományi, a köztársasági és a szövetségi költségvetésből biztosították a vajdasági magyar kultúra felvirágoztatását. Manapság az anyaországi támogatásoknak köszönve gond nélkül jelennek meg a könyvek, a Vajdaságban könnyebb kiadni a könyveket, mint az anyaországban, a helyi kiadónak sincsenek olyan gazdasági kockázatai, mint az anyaországiaknak. A támogatás tehát jelentős.
Könyvek jelennek meg, de nincsenek könyvkereskedések. Negyven-ötven évvel ezelőtt 16 magyar könyveket árusító könyvkereskedés működött a Vajdaságban. Ma itt-ott bukkan fel valami könyvkereskedés-féle.
Ha így haladunk, akkor közösség nélküli, az anyaországi lélegzőgépen élő kisebbségi kultúra születik.
Szerintem újra kellene gondolni ezt a helyzetet. A jelenlegi magyar kormány, az előzőeknél nagyobb empátiával viseltetik a kisebbség iránt, de ez az empátia főleg politikai, viszont a magyar identitás megőrzésének a fundamentuma mégis a kultúra, amelynek sokkal nagyobb a szerepe, mint az anyaországban. Az a baj, hogy ezt a politikai nézőpont áttevődik a kultúrára, ami egészen abszurd dolog, hiszen nincs jobboldali vagy baloldali regény. Az irodalmi műveket, a kulturális értékeket nem lehet úgy osztályozni, mint a politikai pártokat.
Szándékosan nem kérdeztem rá a színdarabjaidra, vagy a regényed, a nagysikerű Neoplanta alapján készült előadásra, mert markáns véleményed van a pl. a nyugat-balkáni színházi trend, sőt kultúra és a magyarországi közötti különbségről. Ez csak mentalitás kérdése?
Ezekről a különbségekről az utóbbi években sok személyes tapasztalatot szereztem. A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényem alapján készült előadás, amelyet Urbán András rendezett, először kiérdemelte a fődíjat a szerbiai nemzeti fesztiválon. Először fordult elő, hogy egy vajdasági magyar színház, vajdasági szerző művével, vajdasági magyar rendező rendezésében született előadás ilyen rangos elismerésben részesül. Aztán ugyanez az előadás a BITEF nevű Európa szerte tekintélynek örvendő színházi fesztiválon kiérdemelte a közönség díját és a legjobb rendezőnek kijáró díjat.
Azután Szarajevóban Urbán András színre vitte a Bűnhődés című regényemet, amely a szarajevói nemzetközi kisszínpadok fesztiváljának műsorára került. Zágrábban pár hónappal ezelőtt két regényemet adták ki horvát fordításban, ennek kapcsán a horvát közszolgálati tévé egyórás beszélgetést folytatott velem. A szerbiai közszolgálati televízió a négy alkalommal is foglalkozott a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című regényemmel. A Neoplanta avagy az Ígéret földje szerb fordításban később jelent meg, mint a magyar kiadás, de máris készül az új kiadása. Elfogyott. Az Egy makró emlékiratai a harmadik kiadásnál tart, a kiadóm tervezi a negyediket.
Sok tényezővel magyarázható ez. Ez alkalommal számtalan irodalmi esten, pódiumbeszélgetéseken vettem részt, a sajtó is sokat foglalkozott velem. Volt tehát alkalmam a különböző nemzeti kultúra mérlegén érzékelni a különbségeket. A szerbiai, a horvátországi, a szlovéniai színházak sokkal radikálisabbak, kritikusabban szólnak a mai világról. Ez érvényesül a prózaírásban is.
Nagyon értékes, a 20. századdal viaskodó regények születnek ma a délszláv térségben, s mi magyarok nem is tudunk ennek az irodalomnak az újabb európai előretöréséről.
A viták élesebbek, az irodalmi mércék változatosabbak, az értékes művekről is pro és kontra viták folynak, nincsenek szent irodalmi kánonok, a hermetikus próza a múlté. Igaz, a modernizmus és a posztmodernizmus is a titoista korban előbb jelentkezett. Az olvasók száma növekszik. Csak egyet említenék: a szelíd magyarországi rendszerváltással ellentétben itt durva, sokszerű folyamatok játszódtak le. Magyarországon a rendszerváltás előtti kulturális értékrendek nagyobb megrázkódtatás és sérülés nélkül túlélték a rendszerváltást, a szabadság pedig az új nemzedékek ölébe hullott. Semmi kockázat!
A volt jugoszláv térségben minden összeroppant, mindent újra kellett gondolni, tehát egy nagy kreatív alkotói tér nyílt meg. Miközben itt egy állandó nyitás tanúja vagyok, nem szabad megfeledkezni, hogy Jugoszlávia az önigazgatási szocializmus idején is kulturálisan rendkívül nyitott volt, s ez a hagyomány éli ma reneszánszát, addig a magyar kultúra egyre inkább önmagába fordul, néha az a benyomásom, hogy Budapesten kívül nincs magyar irodalom és kultúra. Ez persze részben abból következik, hogy Magyarország egynyelvű, egynemzetű ország, belülről nem inspirálja a másság kultúrája, egyedül a határon túli magyar kultúra és irodalom képviselhetné a nyitási esélyt, viszont azt inkább zárványnak tartják, nem ismerik fel benne a másság varázsát. Ennek következtében a kisebbségi kultúra önként kíván megszabadulni a „másság igájától”.
Persze, én a nyitáson nem csak befogadást értek, hanem az odahatást is. Nyitunk, hogy hassunk és befogadjunk. Természetesen vannak példamutató kísérletek. Éppen ebben a hónapban jártam Ljubljanában, ahol arról értesültem, hogy Aleš Štegler, akinek a műveit több európai nyelvre is lefordították, és a mai szlovén irodalmi élet egyik legrangosabb képviselője a ljubljanai Balassi Intézet programjában állandó párbeszédet moderál a magyar és a szlovén értelmiségiek között. Ez a példaadó program növeli a magyar kultúra jó hírnevét, ismertségét, tekintélyét, ugyanakkor szélesíti saját látókörét is.
Eközben nem lenne szabad megfeledkezni, hogy
a magyar kultúrának van egy Láthatatlan Balassi Intézete, ez pedig a kisebbségi magyar elitkultúra.
A régióban nélküle nincs igazi magyar térhódítás, de arra is emlékeztetnék, hogy Európában ez a mozaikos jelleg gazdagítja a magyar kultúrát. Ezt az összetettséget akár hungarikumnak is nevezhetjük. Napjainkban megdöbbentő helyzet tanúi vagyunk: politikailag európai szintéren is felkaroljuk a kisebbséget, kulturális azonban rejtegetjük, mintha szégyellenénk. Annyit siránkozunk a Trianon trauma miatt, hogy megfeledkezünk arról a szellemi és kulturális tőkéről, amelyet megőrizhetünk. De mit lehet tenni? Ottlik Géza okosan figyelmeztetett: „Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, amelyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonságunknak.” (Iskola a határon)
Vissza a Vajdaságba. A vajdasági magyarságnak csak két Kossuth-díjas írója van, rajtad kívül még Tolnai Ottó. Ráadásul Te még fáradhatatlan publicista is vagy, aki több évtizedig írt naplójegyzeteiben az otthoni közélet minden rezzenését feljegyezte, szélesebb környezetbe helyezte. Ennek ellenére, nem szerepelsz a Fidesz partnerpártja, a Vajdasági Magyar Szövetség által ellenőrzött médiában, a szintén rövid gyeplőn tartott Forum könyvkiadó nem adja ki a műveidet, amelyek egyébként Németországban, Szlovéniában, Horvátországban, Montenegróban, Boszniában nagyon népszerűek. Ez minek tudható be?
Ez előttem is rejtély és kellemetlen beszélni róla. Tolnai is főleg Magyarországon adja ki a könyveit, s sokkal többet szerepel a magyarországi vagy a jugoszférában, mint a VMSZ által irányított médiában vagy kulturális életben. Azokról a szereplésekről, amelyekről szólsz, ezekben a médiumokban egy szó sem esik. Nem hiszem, hogy ennek „nagypolitikai” okai lennének, inkább a lokális státus- és presztízs harc eszközei. A szociológusok szerint a kis közösségekben ez kurrens dolog, elsorvad sokszínűség, egy úrnak kell lenni, s egy udvartartásnak. Bizonyára ebben közrejátszik az újabb baljós kisebbségi exodus: a feudom egyre kisebb lesz, a közvélemény megszűnőfélben van, ami pedig torz és traumatikus állapotot hoz létre. Ez lenne a sajátos kisebbségi klausztrofília. A távlatok elvesztése, az értékrend beszűkülést, privatizációját idézi elő.
Szép és érzékeny film a Mária Magdolna, amelynek célja az volt, hogy mellékszereplőből főszereplővé avassa, és ezzel együtt rehabilitálja is a Krisztus-követő magdalai Máriát, akinek alakja körül máig rengeteg az ellentmondás. Rooney Mariát jó nézni a címszerepben, Joaquin Phoenix Jézusa pedig kellően szokatlan, de radikálisan újat nem mond Garth Davis a bibliai alakokról.
A Mária Magdolna azzal a szöveggel nyit, hogy a film magdalai Mária története, tehát nem Jézusé vagy a 12 tanítványé, hanem azé a nőé, akiről a legtöbben valószínűleg annyit tudnak, hogy állítólag prostituált volt, de Jézus ennek ellenére magához fogadta, esetleg Krisztus később letagadott felesége volt – lásd Dan Brown és A Da Vinci-kód. Garth Davis rendező ezen a tévhitekből, illetve vitatott állításokból kialakult képen szeretne változtatni (az első egyébként a korai kereszténység hibás Biblia-értelmezésén, a második pedig leginkább az apokrif szövegeken alapszik). Mária Magdolna a filmben a férfiakkal egyenrangú, sőt, bizonyos szempontból fontosabb tanítványi és evangélista szerepben tűnik fel. Davis eközben – egyébként az elmúlt évek vatikáni törekvéseivel összhangban –
hangsúlyozza Mária Magdolna nőiségét, de tartózkodik története szexualizált értelmezéstől.
Az ő magdalai Máriája (szülővárosából jött a Mária Magdolna név) bizonyos szempontból egyfajta 21. századi verziója a Bibliából és az apokrif iratokból kirajzolódó alaknak. Egy fiatal nő, aki úgy érzi, hogy számára nem az anyaság és a feleségszerep van elrendelve, hanem valami másra hivatott. Hiába szereti a családját és hiába tűnik egyébként kötelességtudónak, inkább a saját útját akarja járni, csak eleinte nem tudja, hogy mi lenne az. Ez pedig annyira felfoghatatlannak tűnik a környezete számára, hogy azt gondolják, démonok szállták meg a testét.
Mária akkor találja meg a helyét a világban, amikor találkozik Jézussal, akinek tanításaira és csodatételeire egyre többen felfigyelnek. Mária is benne látja meg léte igazi értelmét, és a választ a hitkeresésre, ezért családja akarata ellenére követni kezdi őt. Persze a tanítványok közül sem mindenki nézi ezt jó szemmel, főként, hogy Mária szinte azonnal Jézus egyik fő bizalmasa lesz.
Nem csak tanítja, hanem ő maga is tanul Máriától: például a segítségét kéri, hogy szólhasson az asszonyokhoz is. Belső vívódásait is vele osztja meg, és Mária azt is megérti/megérzi, hogy Jézus nem forradalmat csinálni érkezett a zsidók közé, és a királyság, amiről prédikál, mást jelent, mint amit a tanítványai remélnek. Garth Davis azt sugallja, hogy mindez Mária úgynevezett női érzékenységéből is fakadt szemben a többi tanítvány földhözragadt hozzáállásával.
De a filmnek
az a legerősebb és legjobban kibontott része, amely Mária útkeresésével foglalkozik.
Ahogy megjelenik a filmben és Mária életében, persze Jézus is a történet központi alakja lesz, ami Joaquin Phoenix megformálásában nem is lehetne másként. Ez pedig egy elég sajátos és szokatlan Krisztus-ábrázolás, de korántsem korszakalkotóan emlékezetes. Kicsit hasonlít ahhoz a figurához, amit a The Masterben láttunk tőle: karizmatikus vezető, de van benne valami felkavaró, mániás jelleg. Érdekes módon Mária és Jézus jelenetei nem mindig sikerültek erősre, és igazából az sem teljesen világos, hogy mi az a különleges kapocs, ami összeköti őket. Mindenesetre úgy tűnik, hogy arra vigyáztak az alkotók, hogy szexuális töltetet ne, maximum valamiféle plátói szerelmet lehessen belelátni a kapcsolatukba.
Joaquin Phonex és Tahar Rahim. Forrás: UIP
A film egészen addig lassan csordogál, amíg Jézus és tanítványai bevonulnak Jeruzsálembe, hogy aztán jöjjenek a jól ismert, filmekben is ezerszer ábrázolt jelenetek: az utolsó vacsora, Júdás árulása, a keresztre feszítés. De ezekkel a jelenetekkel nemigazán tudott mit kezdeni Garth Davis azon kívül, hogy Máriát is odaülteti ahhoz a bizonyos vacsoraasztalhoz, és ő is látja a kereszten haldokló Jézust. Ráadásul az eddig finom rezdülésekre épülő film elkezd hatalmas ugrásokkal haladni a bibliai történetben.
A sztori nem emberi, hanem misztikus elemeivel pedig mintha nehezen boldogult volna a rendező,
így igyekezett minél kevesebbet ábrázolni belőlük, radikálisan elhagyni viszont nem akarta/merte őket.
Nem teljesen érthető, hogy miért azokat a részeit tartotta meg a forgatókönyv a bibliai történetnek, amelyeket megtartott, és miért hagyott ki más, fontos eseményeket. A kötelezőket persze felmondják az alkotók, csak változtatnak a nézőponton és a fókuszon, viszont ezzel a filmnek korántsem ott van a katarzisa, ahol várnánk. Sőt, igazából nincs is. A keresztrefészítés és a feltámadás jelenetet például kifejezetten csalódást keltő, és ezek után a film lezárása sem túl erős, hiányérzetet kelt a nézőben.
Összességében a Mária Magdolna akkor a legjobb, amikor tényleg Máriára koncentrál, akit Rooney Maria kifejezetten visszafogottan játszik, mégis a kezdetektől érezhető a benne rejlő különlegesség és erő. De Chiwetel Ejiofor Pétere és Tahar Rahim Júdása is nagyszerű alakítás és érdekes interpretációja a sokszor egyoldalúan ábrázolt karaktereknek, az ő történetszáluk kibontására viszont nem volt lehetőség a Mária Magdolna központú filmben. Így pedig kissé a levegőben lógnak a róluk szóló jelenetek, bár a többi tanítványról még ennyi sem derül ki. Az viszont egyértelműen a pozitívumokhoz tartozik, hogy a film gyönyörűen van fényképezve (az operatőr Greig Fraser), kifejezetten lenyűgözőek a tájak, és a zenéje is nagyon magával ragadó, ami a nemrég tragikusan fiatalon meghalt Jóhann Jóhannsson egyik utolsó munkája volt.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Aki a Heti Hetes műsorában látta magabiztosan rögtönözni, a kollégák reagálásaira poént poénra halmozni, a Ki mit tud?-ban, a Gálvölgyi Show-ban jobbnál jobb paródiák özönét árasztani, az nehezen tudja elképzelni, hogy gyakran depressziós, gátlásos. Ami furcsa módon nem zavarja a játékát, amikor éppen cefetül van, akkor is megbízhatóan működik. Nála megbízhatóbb embert kevesebbet hordott hátán a Föld. Ha valakivel valamiben megállapodik, az a részéről garantáltan úgy lesz. A pontosságot aggályosan túlaggódja. Ez azt jelenti, hogy vagy félórával hamarabb ott van, ahogy a színházba is bemegy már este 6 előtt, mert mi történik, ha valami közbejön, nem szabad kockáztatni.
Hősünk április 4-én ünnepelné 67. születésnapját! 2012 tavasza óta minden évben, ahogy idén áprilisban is Budapesten találkoznak hazai és külföldi tisztelői, közeli barátok és családtagok, hogy egy vérbeli rock, blues-rock koncerttel adózzanak a gitáróriás emléke és zenei hagyatéka előtt. A szakmát és a közönséget egyaránt meghódító felejthetetlen muzsikus tragikus halálát követő első évben még a Petőfi Csarnokban rendezték a koncertet, azóta viszont állandó otthonává vált a népszerű A38 Hajó.
Negyedik alkalommal lép fel az Emlékest vendégeként az érzelemgazdag játékáról nálunk is oly népszerű gitáros Ben Granfelt, aki ezúttal aktuális turnéjába illesztette be a budapesti látogatást, így néhány dalt majd saját triójával is előad, de a 2017-es koncerthez hasonlóan ezúttal is fellép majd felesége, Jasmine Wynants-Granfelt énekesnő is, aki erre a napra időzítette új kislemeze, a Gary Moore örökzöld Wild Frontier-ja feldolgozásának megjelenését.
