Az Életravalók készítőinek új filmjeként hirdetik a héten mozikba kerülő francia vígjátékot, Az eszeveszett esküvőt, de ez a film jóval kevésbé fog mély nyomot hagyni a nézőkben, mint előde. Azért Az eszeveszett esküvő rémes címe ne tévesszen meg senkit: nem egy újabb bugyuta romantikus komédiáról van szó: a film egy, a nyugdíjba vonulását fontolgató esküvőszervező nehéz napját meséli el, és a kiszámítható fordulatok ellenére szinte végig szórakoztató tud lenni.
A közvélekedés szerint Max Angély-nek remek foglalkozása van, hiszen mások boldogságát és szórakozását segíti elő, de már kezd elege lenni a munkájából. Minden pár álomesküvőt szeretne, de a legtöbben persze nemigen akarnak sokat fizetni ezért, míg másoknak elképesztő ötleteik vagy elviselhetetlen stílusuk van. Reggeltől estig, illetve másnap hajnalig pörögnie kell – a filmben folyamatosan jelzik is, hogy éppen hol járunk Max végeérhetetlennek tűnő munkanapjában -, ráadásul magánéleti gondjai is megsokasodnak.
Mikor először találkozunk a Jean-Pierre Bacri által alakított főszereplővel, épp lehord egy leendő házaspárt a sárga földig, amiért megnehezítik a munkáját, hogy aztán siessen egy másik ügyfele esküvőjére, akivel szintén csak a baj van. A kollégái amolyan francia filmes módon folyamatosan veszekednek egymással, a feleségét nem tudja elérni telefonon, miközben a szeretője azért duzzog, mert nem tudják felvállalni a kapcsolatukat. Ráadásul születésnapja van, amit nagyon nem szeretne tudomásul venni, és titokban már azt tervezi, hogy otthagyja az egész vállalkozást.
Max és a megbízhatatlan alkalmazottak. Forrás: Mozinet
Ha ez nem lenne elég, a gondosan megtervezett esküvőn egymást követik a problémák. Először csak egy kis gond van a dj-vel és a fotóssal, illetve lázadoznak a pincérek, de később beüt az ételkatasztrófa és Max még a feketén dolgozó munkavállalók miatt is kezdhet aggódni. Arról már nem is beszélve, hogy egyik alkalmazottja – akinek egyébként is csak jószívűségből ad munkát – a maga különös módszereivel ráhajt a menyasszonyra.
Egymás után jönnek tehát a vicces és kevésbé vicces konfliktusok, de az ember végig arra vár, hogy a sok kis bosszúság után, amelyet Max és a többiek átélnek, jöjjön végre valami komoly bonyodalom. Amikor aztán ez nagy sokágra megtörténik, egyrészt csalódást keltő, hogy tényleg csak ennyi, másrészt egy pillanatig sem hisszük el, hogy hőseink igazi csávába kerültek, és körülbelül öt perc alatt meg is oldódik az egész, jöhet a happy end.
Ez is mutatja azt, hogy mennyire kiszámíthatóak a film fordulatai, ami idővel egyre zavaróbb lesz. Pedig adott egy érdekes karakter, és rajta, illetve munkatársain keresztül a háttérben ügyködők előtérbe állításával tud csavarni egyet a film az egyébként eléggé elcsépelt vígjátéki témán, amit az elszúródó esküvő jelent. De nincs túl sok a meglepetés abban, hogy ki kivel jön össze, hogy Max kibékül-e a szeretőjével, illetve, hogy hogyan oldják meg az egyre sokasodó válsághelyzeteket.
Gilles Lellouche James, az első számú hangulatfelelős szerepében. Forrás: Mozinet
Az pedig egyenesen érhetetlen, hogy miért lett ilyen hosszú a film. Persze mostanában elég gyakori, hogy a másfél helyett inkább a kétórás játékidőt közelítik a nagyjátékfilmek, Az eszeveszett esküvőben viszont semmi olyan nem történik, ami indokolná ezt a hosszúságot, és néhány jelenetet nyugodtan ki is vághattak, vagy meghúzhattak volna a feszesebb tempó kedvéért. Az eszeveszett esküvő hosszúsága azért is érthetetlen, mert egy csomó felvetődő kérdéssel egyáltalán nem, vagy keveset foglalkoztak az alkotók: nem derül ki, hogy mi tartja össze ezt a látszólag nagyon nem összeillő ifjú párt, hogy mi áll Max magánéleti problémáinak hátterében, vagy, hogy miért akarja otthagyni a munkáját, és a munkanélküliség problémáját is csak feldobja a film.
Mindezek ellenére könnyed karácsonyi kikapcsolódásnak jó szívvel ajánlható Az eszeveszett esküvő, főleg, ha valakinek elege van az amcsi vígjátékokból. A főszereplőt játszó Jean-Pierre Bacri tényleg vicces és hiteles, és az is érdekes, ahogy a bevándorlók megjelennek a filmben – bár elég szentimentálisan állt a kérdéshez az Olivier Nakache-
Eric Toledano alkotópáros, akik a rendezésért és a forgatókönyvírásért feleltek csakúgy, mint a 2011-es Életrevalók és a komolyabb húrokat pengető 2014-es Samba esetében. Az biztos, hogy nem ez lesz a legemlékezetesebb alkotásuk a három közül, de a film az esküvői bizniszben utazóknak már csak esettanulmányként is jól jöhet, illetve a házasság előtt álló párok is kifejezetten jól szórakozhatnak rajta, és elcsodálkozhatnak azon, hogy milyen érdekes szokások vannak egy francia esküvőn (vagy irigykedhetnek a helyszínül szolgáló XVII. századi francia kastélyon). Bár, nekik talán mégis inkább a saját esküvőjük után, már megnyugodva érdemes megnézniük a filmet, hiszen Az eszeveszett esküvőben ábrázolt lagzi Murphy törvényéhez tartja magát: ami elromolhat, az el is romlik.
Javában zajlik a Testről és lélekről Oscar és Golden Globe kampánya, hétvégén pedig az Európai Filmdíjak átadóján írhat történelmet Enyedi Ildikó különleges hangulatú szerelmesfilmje. Ezzel kapcsolatban kerestük meg a film egyik producerét, Mécs Mónikát, aki szerint nem szabad telhetetlennek lenni, mert már így is nagyon szép sikereket ért el a film, minden további díj vagy jelölés csak a ráadás. Az Oscar, a Golden Globe, és az európai vetélytársak mellett Mécs Mónika másik idei sikerfilmje, a Brazilok, illetve Enyedi Ildikó következő projektje is szóba került az interjú során.
Idén két sikeres nagyjátékfilmet is bemutattak, amelyekben producerként dolgoztál: a Testről és lélekről-t, illetve a Brazilokat.
A Testről és lélekről-t jóval előbb kezdtük el, de a filmkészítés több éves folyamat. Nem egyszerre indult a két projekt, de a végére valahogy mégis bevárták egymást, és tulajdonképpen a két film forgatása között csak három hét telt el, ami nagyon kevés idő. Ez így nagyon nagy meló volt, de ugyanakkor izgalmas is, hiszen nagyon más típusú filmekről van szó. Az egyik egy szerelmes film, nevezzük szerzői filmnek, amelyet Enyedi Ildikó írt és rendezett, a Brazilok pedig egy vígjáték. Közönségfilm, ha szabad ilyet mondani – bár nem nagyon szeretem ezeket a fogalmakat, mert túlságosan merev határvonalat húz a filmek közé. De a Brazilok mindenképpen olyan film, amit széles, nagy közönségnek szántunk. Ez is érdekes, hogy nem csak párhuzamosan készült a két film, de most már nagyjából azonos is a nézőszám, amit a hazai mozikban elértek. Ebben a versenyben most a Testről és lélekről vezet, hiszen ahogy különböző díjakat hoz el a fesztiválokról, egyre nő a nézettsége.
Mindenhol azt lehetett olvasni, hogy Amerikában is nagy sikert aratott a bemutatásakor. Mesélj erről!
November közepén voltunk Los Angelesben, az AFI Festen, ami az Egyesült Államok egyik legjelentősebb fesztiválja, ahova már bekerülni is nagy dolog. Két vetítés volt napközben, tehát nem az esti sávban, de ennek ellenére teltházzal ment mindkettő, és azt éreztem, hogy a közönséget nagyon megérintette a film. Egyébként ez a film valahogy mindenütt megérintette a közönséget. Beutazta a világot, és minden kontinensen ugyanúgy hatott. Valószínűleg azért, mert
a szerelem témája kultúrákon átívelő, vagy inkább kultúráktól független.
Mindenki érti, érzi. Torontóban pl. állva tapsolt a közönség, nagyon szerették a filmet. Az emberek 90 százaléka ott maradt a közönségtalálkozóra is, és nagyon jól kérdeztek, ebből is látszik, hogy nagyon értették a filmet. Szóval nagyon jó élmény volt.
A film amerikai jogait a Netflix vásárolta meg, ami elég meglepő bejelentés volt. Hogy alakult így?
A Testről és lélekről külföldi terjesztési jogait a Films Boutique nevű forgalmazó cég vette meg, és Amerikában ők adták el a Netflixnek. Tulajdonképpen a Netflix velük kötött szerződést, és nem velünk. Ez nagyon sokáig húzódott, de nemrég aláírták, és akkor kezdődhetett el a film Oscar és Golden Globe kampánya. Kicsit aggódóm, hogy későn kezdtek hozzá, de a filmnek olyan jó a híre, és annyian látták már, hogy abban reménykedem, a szájhagyomány kompenzálja ezt a késedelmet.
De a késedelmet félretéve is mindenki egyből azt kezdte latolgatni, hogy milyen hatással lehet Netflix a film kampányára. A Saul fia mögött ugye a legjobb idegennyelvű film Oscar-kampányaiban kifejezetten jártas Sony Pictures Classics állt, de a Netflix viszonylag új szereplő ebben az egészben. Örültetek neki, hogy ők vették meg Testről és lélekrőlt?
Eddig elsősorban a tévében voltak érdekeltek, de úgy látom, hogy kezdenek betörni a filmgyártásba is, és az, hogy megvették a filmet, állítólag nagy dolog. Innen, Európából nehéz megítélni ezt, és nekem ez az első filmem, amit megvettek amerikai forgalmazásra. Szóval ez már eleve jó, de kérdés, hogy a többi filmforgalmazó cég között hogyan tudnak teljesíteni. A Golden Globe-jelöléseket hétfőn jelentik be, szóval majd meglátjuk…
Herbai Máté operatőr, Nagy Ervin és Borbély Alexandra színészek, Mesterházy Ernõ és Mécs Mónika producerek, illetve Morcsányi Géza a film másik főszereplője a Testrõl és lélekrõl bemutatójára érkezik a 67. Berlini Nemzetközi Filmfeszválra 2017. február 10-én (MTI/EPA/Ian Langsdon)
És mit lehet tudni a kampányról?
Két különböző kampány zajlik: az egyik a Golden Globe, ahol újságírók döntenek a díjakról, tehát hozzájuk kell eljuttatni a filmet. Velük egyszerűbb a helyzet, mert annyifelé járt már a film a világban, hogy nagy esély van arra, hogy egy csomóan már látták. Az Oscarnál az akadémiai tagokat kell rávenni arra, hogy megnézzék a filmet, akik több ezren vannak. A film kampányfőnökei kidolgozzák a kampánytervet, ami többek között abból áll, hogy hirdetéseket adnak fel a filmes portálokon, cikkeket jelentetnek meg, vetítéseket szerveznek, DVD-ket küldenek ki. Ez nagyon nagy munka, mert Amerika-szerte meg kell szervezni, hogy eljusson a film az akadémiai tagokhoz. Hogy a kulisszák mögött mi történik, ki kivel beszél a filmről, egyáltalán beszélhet-e, ezt nem tudom pontosan, de azt tudom, hogy a szájhagyomány nagyon fontos. Mi is részt vettünk az akadémiai tagoknak és a Golden Globe-ról szavazó újságíróknak tartott egyik vetítésen, és ott azt mondták a film kampányfőnökei, hogy nagyon fontos, hogy ezek az emberek mit beszélnek egymással. Ha azt mondják, hogy „ez a film nagyon jó, nézd meg”, akkor elkezd terjedni, mint ahogy a mozinézők is egymásnak mesélik, hogy jó volt-e egy film vagy sem.
Mit gondolsz, az mennyire számít a szavazók kegyeiért folyó versenyben, hogy az elmúlt két évben két magyar film is Oscar-díjat nyert? Elképzelhető, hogy emiatt jobban figyelnek a magyar filmekre?
Az biztos, hogy felfigyeltek a magyar filmiparra, szóval, ha befolyásolja a Testről és lélekről esélyeit a két Oscar, akkor inkább segíti. Hátrányt biztosan nem jelent.
A legfrissebb adatok szerint itthon már 90 ezren látták a filmet, ami egy szerzői filmtől nagyon nagy dolog. Gondoltátok, hogy ennyi embert fog érdekelni a Testről és lélekről?
Az Arany Medve után reménykedtem, hogy sok nézője lesz, de ez még ahhoz képest is nagyon szép. Beszéltünk arról a hazai forgalmazóval, a Mozinettel, hogy, ha lesznek még díjak, akkor vissza lehetne vinni újra több moziba a filmet, és így tovább növelni ezt a számot. Most különösen izgalmas ez az időszak az Európai Filmdíjak és a Golden Globe miatt.
Akkor beszéljünk az Európai Filmdíjakról is, amelyeket a hétvégén adnak át. Még soha nem sikerült magyar filmnek nyernie a legjobb film kategóriájában. Szerinted milyen esélyei vannak Enyedi Ildikó filmjének?
Mivel öt film van, húsz százalék esélyünk van (nevet). Csak A négyzetet láttam, de ott van Aki Kaurismäki filmje is (A remény másik oldala), akit rendezőként is jelöltek, csakúgy, mint Enyedi Ildikót. Kérdés, hogy ki kire fog szavazni, mert az is előfordulhat, hogy szolidaritásból legtöbben a saját országuk filmjére, és akkor az dönt, hogy mennyien szavaznak át. Izgulunk, de szerintem valamilyen díjat csak kapunk, hiszen négy kategóriában van jelölve a film. Borbély Alexandra is egészen illusztris társaságba került, és szerintem neki is van esélye, Enyedi Ildikót pedig rendezőként is forgatókönyvíróként is jelölték.
Ha már szóba került Ruben Östlundtól A négyzet, ezt a filmet szokták a Testről és lélekről nagy vetélytársként emlegetni.
Igen, ezt Los Angelesben is mondták nekünk, hogy A négyzetnek nagyon jó a kampánya, és nagy esélyes a Golden Globe-ra és az Oscarra is. Szerintem itt is az.
Neked tetszett?
Sportszerűtlen lenne erről nyilatkozni.
Ha már vetélytársak, azokról a filmekről mit gondolsz, amelyeket a többi ország nevezett a legjobb idegennyelvű film kategóriájába az Oscarra?
Azt tudom, hogy Angelina Jolie kambodzsai filmje (First They Killed My Father) is ott van, amelyet szintén a Netflix forgalmaz, tehát duplán vetélytárs. De a Testről és lélekről operatőre, Herbai Máté pont most nyerte meg a Camerimage Filmfesztivál, a világ legjelentősebb operatőri filmfesztiválja fődíját, az Arany Békát, és ezzel maga mögé utasította Angelina Jolie operatőrét, Anthony Dod Mantle-t, aki pedig már Oscart is nyert a Gettómilliomossal. Erre külön büszkék voltunk, hogy milyen filmográfiával rendelkező operatőrök elől hozta el a díjat. Szóval, ha nem nyerünk már semmit, az sem baj, mert már annyi mindent nyertünk.
Enyedi Ildikó a legjobb filmnek járó Arany Medve díjjal Mécs Mónika és Muhi András producerek társaságában a 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál díjkiosztó ünnepségén (MTI/EPA/Ian Langsdon)
És gondoltad volna, hogy ennyi mindent nyerhet ez a film?
Már amikor forgatókönyv volt, akkor lehetett érezni, hogy
itt valami rendkívüli dolog készül, ha el nem rontjuk.
Már a könyv is olyan csodálatos volt, hogy a producertársaimmal együtt, Muhi András és Mesterházy Ernő, a kezdetektől fogva hittünk benne. A forgatás alatt is voltak olyan kis katarzisok, amikor lehetett érezni, hogy megszentelt pillanatoknak vagyunk a tanúi. Persze nem szaladtam annyira előre gondolatban, hogy hova válogatják majd be, csak azt éreztem, hogy valami nagyon erős kerül ki Ildikó kezei közül, ami önazonos és őszinte. A sok díj már csak hab a tortán. Nyilván kiutazunk az Európai Filmdíjak átadójára, Berlinbe, mindenki beszerzi a szép ruhát – az enyém egyébként még mindig nincs meg -, ünneplőbe öltöztetjük a testünket és a lelkünket, bevonulunk a vörös szőnyegen, aztán lesz, ami lesz. Ha semmit nem nyer a film, akkor is nagy dolog, hogy beválogatták Európa öt legjobb filmje közé. Nem lehetünk telhetetlenek. Az élet annyira kegyes volt már eddig is hozzánk, hogy, ami ezután jön, az tényleg csak az i-re a pont.
Akkor nem is lennél csalódott, ha üres kézzel távozna a stáb?
Lehet, hogy egy picit igen, nem tudom.
És, ha a Golden Globe- és Oscar-jelölést vesszük? Nem lennél csalódott, ha ez elmaradna?
Azt gondolom, hogy mivel későn kezdtünk a kampányt, bármi megtörténhet. Lehet, hogy egy kicsit csalódott lennék, de azt nem árulnám el, magamban tartanám. (nevet)
A produceri munka nagyon összetett és sokrétű.Tőled milyen hozzáállást igényelt Enyedi Ildikó rendezési stílusa?
Ildikóval rengeteget beszélgettünk producertársaimmal együtt. Nagyon sokszor megosztotta a kételyeit. Volt, amiben egyetértettünk vele, és volt, amiben nem. De valahogy mindig arra jutottam, miután egy darabig hangoztattam az álláspontomat, és nem tudtam meggyőzni, hogy akkor ezt most elengedem, hiszen ez a film az ő víziója. Csak megingatom abban, amit szeretne, és abból semmi jó nem sül ki. Például a férfi főszereplő esetében is ez volt. Morcsányi Géza amatőr, és nagyon féltünk attól, hogy egy ilyen finom filmben, ahol egyetlen gesztusnak is óriási jelentősége van, hogy fog szerepelni egy amatőr. Próbáltuk rávenni Ildikót arra, hogy nézzünk meg színészeket is a szerepre, győzködtük, hogy gondolja át, mert ez így nem biztos, hogy jó lesz. De folyamatosan azt mondta, hogy ő érzi, hogy igen, és volt egy pont, amikor ráhagytuk. Géza is azt mondta Ildikónak, hogy mivel annyit kérte, elvállalja a szerepet, de innentől fogva rábízza magát. Mintha azt mondta volna, hogy azt csinálsz velem, amit akarsz, de ne tőlem kérd számon a végeredményt. Áthelyeztük rá a felelősséget: elhisszük, hogy meg tudod csinálni, de akkor mi most hátralépünk. És az lett belőle, ami a vásznon látható. Egy producernek mindig tudnia kell azt, hogy milyen rendezővel van dolga. Van, aki szinte azt akarja, hogy alkotótársként vegyen részt a producer a munkában, Ildikónál meg inkább az volt a dolgunk, hogy a vízióját megtámogassuk, hogy minél jobb körülmények között tudjon dolgozni, és minél inkább az jelenjen meg a vásznon, amit ő elképzelt. Ebben a folyamatban egyre jobban összecsiszolódtunk. Ez látszik most is, ahogy készítjük elő A feleségem történetét, ami egy sokkal nagyobb költségű, európai koprodukcióban készülő film lesz.
A producerek és a rendezők között is jóval kevesebb a nő, mint a férfi. Foglalkoztatott a film készítése során, hogy most egy női rendezővel dolgozhatsz együtt, vagy ennek egyáltalán nem volt jelentősége?
Egyébként egyre több női producer van a szakmában, de igazából ez a kérdés nem szokott felmerülni. Ha elkezdünk valakivel dolgozni akár férfi, akár nő, nem gondolkozunk ezen. Velem kapcsolatban sem szoktak a kollégák. A filmkészítés eleve egy közösségi műfaj, csapatmunka, mindenki mellett, mögött áll valaki, és ez így van jól.
Úgy tudom, hogy benned is felmerült, hogy filmrendezőként is kipróbáld magad.
Mindig is a kreatív része foglalkoztatott jobban a filmkészítésnek, és rengeteg filmben valósult meg már saját ötletem. Sokszor a forgatókönyvet is közösen írjuk, ilyen szempontból már megjelentem, mint alkotótársszerűség. Lehet, hogy csinálok majd saját filmet, de egyelőre mások szekerét tolom, és egyre több ilyen szekér van. Egyre távolabb kerülök a sajátomtól, de ez nem baj, mert sok jó dolog kerül ki a stúdióból. A társaim mindig mondják, hogy írjam le az ötleteimet, és adjuk be filmtervként, de aztán mindig jön valami kész szinopszis. Szóval majd meglátjuk. Szerintem, ha valami meg akar születni, meg fog.
Szóba került már Enyedi Ildikó új projektje, A feleségem története. Min dolgoztok még az Inforg-M&M Filmnél?
A feleségem történetét Füst Milán írta, tehát ez egy könyvadaptáció. Már megvan az angol és a francia nyelvű forgatókönyv, amivel a külföldi koproducereink pályáznak. Rengeteg külföldi színész szerepel benne, nagy költségvetésű film, szóval ez egy nagy falat lesz. Hosszú folyamat lesz a megvalósulása, de hajtom, ahogy tudom. Most is, amikor megyünk a díjátadóra, előtte találkozunk a német koproducerekkel. A másik fontos projekt Fliegauf Bence Parázsember című filmje, amely Csernobilban játszódik, az atomerőmű-katasztrófa idején, egyetlen éjszaka alatt. Nagyon érdekes történetet dolgoz fel, amit kevesen ismernek. A katasztrófa után a mérnökök attól tartottak, hogy lesz egy másik, sokkal veszélyesebb robbanás, és szükség volt három olyan hősre, akik megakadályozzák ezt. Ez a film ukrán és német közreműködéssel készül, tehát ez is egy koprodukció. De vannak tévéfilmek, rövidfilmek, szóval tulajdonképpen mindig forgatunk valamit.
Idén, az egy milliós nézőszám átlépésével nagyon jó éve volt a magyar filmeknek. Mit gondolsz, hogyan lehetne tartósítani ezt az állapotot, hogy a nézők hajlandóak legyenek magyar filmre is jegyet váltani?
Szerintem az egyik titka az, hogy sokféle filmet kell csinálni. Bizonyos típusú filmeket sokan néznek meg, másokat pedig csak rétegek. De erre mindre szükség van. Úgy gondolom, ha ezt a sokszínűségét megőrzi a filmipar, az már eleve egy jó út. Jónak tartom azt is, hogy van forgatókönyv-fejlesztés, hiszen a film alapja a forgatókönyv. Olyan, mint amikor egy háznak elkészülnek a tervei. Ha azok nincsenek pontosan megszerkesztve, akkor a legrosszabb esetben akár össze is omolhat a ház. A forgatókönyv is ilyen: nem minden, de egy jó forgatókönyvre már lehet építeni. Persze elnagyolt forgatókönyvből is kikerekedhet valami jó, de nagyobb az esély erre egy jó alappal. Az is látszik, hogy egyre több pénz jut filmekre, és a Filmalap elég sok pénzt is ad egy filmre. Nincsenek maximálva az összegek, ami nagyon pozitív dolog.
„Nem állítom, hogy jóságos és szeretetre méltó rabló vagyok, néha túllépem a magam által felállított szabályokat, de még így is a békésebb emberek közé sorolnám magam. Alapjában véve szemét alak vagyok”, mondja a Viszkis igaz története napjainkig című Gyuricza Péter és Kardos Ernő által írt könyv címszereplője, Ambrus Attila, aki exkluzív interjúval van jelen a kötetben, amiben megszólalnak érintettek, bűntárs, rendőr, szerető, társadalomkutató, egyaránt.
Lehet csűrni-csavarni, de a Viszkis karizmatikus fickó. És ez a Kossuth Kiadónál megjelent könyvből is egyértelműen kiderül. Ütősek a mondatai. Érdekesen tud mesélni. Valóságos novella füzér áll össze abból, amit mond. Ez hol interjú formában van, meghagyva a szerzők kérdéseit, máskor viszont úgy, mintha egyes szám első személyben, elbeszélés folyamot olvasnánk. Szinte látjuk az eseményeket, hiszen fölöttébb szemléletes a szöveg, csaknem megelevenednek általa az események. És ezek bizony krimiszerűen izgalmasak. Erre szokták mondani, hogy a könyv olvastatja magát. Sodrása van, az ember szívesen falja fel a szöveg következő és utána következő mondatát is a szemével. Függőség alakulhat ki a könyvvel kapcsolatban, ahogy riportalanyának is függősége alakult ki nem csak a szerencsejátékkal, hanem a jó életszínvonallal, és ezzel összefüggésben a bankrablással is.
Az erdélyi magyar, alulról jött, kiszolgáltatott, megalázott srác, felülre kerül, luxusban lehet része, remek nőket, külföldi utakat engedhet meg magának. Ha úgy tetszik, sajátos Hamupipőke történet ez. A kis elnyomott, mások fejére nőve túljár sokak eszén. Akár orránál fogva vezeti a rendőrséget. Még meg is szökik onnan, ahonnan lehetetlennek tartják. Az az igazság, hogy kiugróan tehetséges abban, amit csinál, és hát, akárhogy is vesszük, ez imponáló. Meg aztán többen a bankokat a népnyúzókkal azonosítják, így lesz a kifosztójukból sokak szemében népi hős. Míg mások elküldik melegebb éghajlatra, ahová egyébként abszolút szeret utazni. A kötet kommenteket is közöl, így olvashatunk pró és kontra véleményeket. No meg azt is, hogy a Viszkis sem látja feketén-fehéren magát, ellentmondásos az önképe, de akár árnyaltnak is tekinthető.
Szuverén ember, hogy azt ne mondjam, szabad. Az egzisztencialisták elmélkedtek arról rengeteget, hogy beszűkült lehetőségek között, akár rácsok mögött, az ember hogyan őrizheti meg a szabadságát, és ez sok tekintetben Ambrus Attilának valószínűleg sikerült. Hogy ennek aztán a bűn is az ára, az már más kérdés. Végül is azon külön el lehetne töprengeni, hogy a bűn és a szabadság milyen viszonyban állnak egymással, arról már nem is beszélve, hogy a sok függőség nem válik-e a szabadság gátjává?
Azon kívül, hogy szórakoztató, temérdek kérdést vet föl a könyv, amiben a Viszkis szinte lakmuszpapírrá válik, a társadalom állapotának jelzőjévé. Sok mindent mutat, hogy hozzá kik és hogyan viszonyulnak. Meg az is, hogy ő mi mindent tehetett meg, hosszú ideig, bűntetlenül, és hogy sikerült a kerámiázás területén alkotó munkára lelnie.
A kötet átfogó képet ad róla, a környezetéről, és közvetve, végső soron, az országról. Gyuricza Péter és Kardos Ernő minden oldalt meghallgatnak, minden szempontot figyelembe vesznek. Portré „rajzolók”, de kicsit oknyomozók is. Tényeket is igyekeznek feltárni, és megmutatják a Viszkist teljes valójában.
Folyamatosan tárgyalnak az operaházi szakszervezetek képviselői Ókovács Szilveszterrel, de előrelépés továbbra sincs a kollektív szerződések ügyében, és ezen a főigazgató újbóli kinevezése sem változtatott – tudta meg a FüHü. Közben viszont még a társulat tagjainak Facebook-oldalát is ellenőrzik, hogy senki se írhasson kedvezőtlenül az intézményről.
Továbbra is tart az állóháború a Magyar Állami Operaház vezetése és a dolgozókat képviselő szakszervezetek között. Hiába nem támogatták a szakszervezetek Ókovács Szilveszter kinevezésének meghosszabbítását, november közepén megszületett a döntés, hogy továbbra is ő marad az intézmény főigazgatója: megbízatása 2018. február 15-től öt évre szól.
Rotter Oszkár, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének vezetője a FüHü-nek elmondta, hogy ez semmiben nem változtatta meg a hozzáállásukat, továbbra is harcolnak a kollektív szerződésekért.
Most arra várnak, hogy írásban is megkapják a bíróság döntését
Már megkezdődött a Magyar Állami Operaház felújítása. MTI Fotó: Máthé Zoltán
A szakszervezeti vezető szerint a dokumentum két héten belül megérkezhet, és akkor elkezdhetik szervezni a munkabeszüntetést. Addig is tárgyalnak természetesen a vezetőséggel, de érdemi előrelépés még mindig nincs. Pedig Rotter Oszkár szerint az egész társulatban, illetve a műszaki dolgozóknál is
nagyon nagy az elégedetlenség.
Az Opera külföldi körútjainak végeztével ugyanis jelentősen csökkent az az összeg, amit kézhez kapnak. Hiába mondja a főigazgató, hogy a kollektív szerződés hiánya nem jár keresetcsökkenéssel, a szakszervezetek szerint ez nem igaz, ugyanis a dolgozók jövedelmét erőteljesen befolyásolja az, hogy hány előadást játszanak. Most viszont, a turné végeztével, és az Operaház felújítás miatt csak az Erkel Színházban vannak előadások. Ennek színpada ráadásul jóval kisebb, mint az Operaházé, így például A diótörőben is csökkenteni kellett a táncosok létszámát, emiatt viszont több művész elesett az előadásokért járó pénztől.
Rotter Oszkár hangsúlyozta, hogy egyetértenek azzal, hogy fel kellett újítani az Andrássy úti játszóhelyet, de ez a kollektív szerződés hiányában ez nehéz helyzetbe hozta az intézmény dolgozóit, akik ráadásul még csak nem is panaszkodhatnak. A szakszervezeti vezető megerősítette, hogy még a dolgozók Facebook-oldalát is figyelik.
Ha bármi negatívat tesznek közzé az Operáról, akkor felelősségre vonják őket.
Ezek után kérdés, hogy a bírósági papír kézhezvétele után végre vállalni fogják-e a a dolgozók a sztrájkot.
Ókovács Szilveszter az évadnyitó rendezvényen. MTI Fotó: Pólya-Petõ Dávid
„Riccardo Muti és a római opera társulata, valamint közönsége 2011-ben a bemutatón demonstrált az ostoba döntés ellen, amely megfosztotta a dalszínházat eddigi támogatásától. Muti és a társulat a közönség szeretetét élvezve nem félt a megtorlástól, hanem bátran kiállt igazáért.
Keserűen kérdezem: elképzelhető mindez ma a budapesti operában, vagy bármely megfélemlített, megalázott, önállóságától megfosztott intézményben? Hol van a civil kurázsi, a szolidaritás és bátorság, amikor tömegesen kellene üvöltve fellépni az önkény, a bornírt szellemi agresszió ellen? Meddig viselhető el a meghunyászkodó beletörődés?!” – írta erről Békesi László volt pénzügyminiszter.
Bármennyire is félnek tőle, ki lehet fogni a hatalmaskodó pojácán, napnál világosabbá lehet tenni felfuvalkodott, macsó ostobaságát, gúnyt lehet űzni belőle. Erről regél Rossini 21 évesen, néhány hét alatt írt, fölöttébb mulatságos operája, az Olasz nő Algírban, ami még soha nem szerepelt az Erkel Színház deszkáin, de most végre csak bemutatták, Szabó Máté virgoncan eleven, élettel teli előadásában.
Ritkán látni olyat, hogy operaénekesek rosszcsont kölykökként hancúroznak a deszkákon, pajkos csínytevőkként komédiáznak, és hangos röhögéseket váltanak ki a publikumból. No, jó, ebben azért Rossini is ludas, mert fene jó humora volt, és ez a fiatalkori zenéje rakoncátlanul szertelen, ide-oda ingázó, fergeteges ritmusú és fölöttébb mókás. De közben azért jelen van benne a fájdalom, a szerelmi csalódás, a honvágy, a kiszolgáltatottság és még csomó minden. Ugyanakkor olyan, mint a pajkos diákcsíny, mint amikor Alfred Jarry iskolai rosszcsontként, tanár paródiaként, megírta az Übü királyt, de sokkal többet tett egyszerű kifigurázásnál, kaján karikatúrát rajzolt a felfuvalkodott hatalomról, nagy kacajok közepette nyelvet öltögetett rá.
Rossini is ezt teszi, jókora elánnal kigúnyolja Musztafa algíri bejt, aki kénye-kedve szerint, egy intéssel rendelkezik karóba húzásról, akinek nem elég a háreme, nem elég látványosan megunt felesége, akit lazán eldob magától, és össze akarja házasítani fogságban tartott olasz szakácsával. Ő viszont olasz szíve hölgyére vágyik, aki naná, hogy párja keresésére indult. És őt fogják el, amikor a bej kiadja a parancsot, hogy ripsz-ropsz olasz nőt akar. No, ebből aztán lesz haddelhadd! Az olasz végzet asszonyában emberére akad.
Ez az opera a női nem dicsérete is. A férfiak némiképp cselekvésképtelenek, a címszereplő Isabella viszont csaknem olyan mágikus vonzerővel rendelkezik, mint Carmen, és bűverejével tisztában is van, rafináltságával ujja köré csavarja a pasikat. Kedvtelve eljátszadozik velük, és ezt kimondottan élvezi. Ha úgy tetszik, ő is visszaél valamennyire a hatalmával. A pár éve a Marton Éva Nemzetközi Énekverseny győztese, Vörös Szilvia, adja az általam látott szereposztásban, az olasz fame fatale-t. Megvan hozzá a kellő vehemenciája, akaratossága, furfangossága. Tud szinte egyszerre incselkedő és elutasító lenni. Lindoro, a szerelme, Vassilis, Kavayas, aki kissé tutyimutyinak, de sugárzóan szerelmesnek formálja a férfit, árad az érzelem meg a hang.
A zene is árad, az olasz vendégkarmester, Francesco Lanzillotta száguldó tempót diktál a kedvvel, telivéren játszó zenekarnak. Vannak valósággal hadaróra fogott áriák. Amikor a szólisták egyszerre perlekednek egymással, szógörgetegeket énekelnek, dühös tekintettel, széles gesztikulációval, az persze lehetne több a soknál, pokoli ripacskodásba csaphatna át, de nem, mert sikerül borotvaélen táncolni, amiből a Magyar Nemzeti Balett művészei is kiveszik a részüket. Meg a Honvéd Férfikar tagjai, akik nem csak lefúrt lábbal képesek élces hangjukon megszólalni, ha nem is perdülnek fergeteges táncra, de azért végrehajtanak bizonyos mozgásokat.
Szabó Máté, a díszlettervező Cziegler Balázs és a jelmeztervező Füzér Anni segítségével is, modern korba helyezi a cselekményt, és ezzel anélkül, hogy rájátszana erre, felerősíti a különböző kultúrák találkozásának problémáját. Akár eszünkbe juthat az, hogy a bevándorlók kultúrája mennyire ütközik az európai léttel, vagy a két kultúra mennyire rímelhet egymásra. De azért alapvetően a sziporkázó zene hat, Rossini bőkezűen szórja az ötletpetárdákat meg a szépen ívelő dallamokat, amikkel jól birkóznak az énekesek. Bakonyi Marcell élvhajhász, beképzelt, korlátolt bej, bár azért van benne férfi vonzerő, tán emiatt szereti még mindig a felesége. Őt Szemere Zita alakítja, megmutatva a szinte pincsi hűségű, némiképp szürke asszonyt. Ugyanilyen pincsi hűségű Taddeo, aki Cseh Antal megformálásában Isabella után koslat, pedig ő kimondottan a fejéhez vágta, hogy semmi, de semmi esélye. Simon Krisztina, Elvira bizalmasaként, tökéletesen egy követ fúj asszonyával, míg Dobák Attila alakításában Musztafa szolgája, az esetek jelentős részében háborog az ellen, amit ura parancsol.
Vasárnap délelőtti matiné előadáson az ország legnagyobb teátruma dugig van, a nézőtér cinkos élvezettel összekacsint a színpaddal, a produkciónak és a közönségnek abszolút sikerül közös nevezőre jutnia.
Fatér Ambrus diplomafilmje, a Légmell nyerte a gdanski Euroshorts rövidfilmfesztivál fődíját – közölte a Magyar Nemzeti Filmalap.
A 26. alkalommal megrendezett Euroshorts különböző szekcióiban 23 ország 57 filmje versenyzett Gdanksban november 27. és december 2. között. A Légmell egy középkorú, magányos orvos történetét meséli el, aki egy napon orvosi kötelességből ellát egy súlyos beteg idős szír menekültet, és a fokozatosan alakuló kényszerbarátság által átértékeli saját életét.
A Légmell forgatókönyvírója Daoud Dániel, operatőre Kóródi Dániel, látványtervezője Nyitrai Anna, vágója Gorácz Vanda és Rudas Mariann, gyártásvezetője Majoros Zsolt, míg a hangutómunkáért Bohács Tamás és Kristóf Márton felelt.
A Euroshorts fesztivál filmjeiből összeállított válogatás januártól féléves turnéra indul, a legjobb alkotások, köztük a magyar fődíjas, több mint 15 lengyel városban lesznek láthatóak – írja közleményében a Filmalap.
A Mártírok múzeuma – ez a kiállítás címe. Két dán művész alkotásáról van szó, amely hatalmas tiltakozást váltott ki nemcsak Németországban, de külföldön is.
Tiltakozott a francia nagykövetség, az Alternative für Deutschland nevű jobboldali populista párt képviselője feljelentést tett a rendőrségen.
A kiállításon híres mártírokat lehet látni a múltból: Szókratészt, Alexandriai Apollóniát, Martin Luther Kinget és másokat. Majd pedig a közelmúlt következik. Itt viszont olyanok szerepelnek, mint Mohamed Atta, a 2001. szeptember 11-ei merényletsorozat egyik szervezője, Ismael Omar Mostefai, az Iszlám Állam egyik terroristája, aki a 2015. novemberi párizsi terrortámadás-sorozat részeként társaival együtt 90 embert gyilkolt meg a Bataclan klubban. Rajtuk kívül vannak még képek brüsszeli öngyilkos merénylőkről és egy fiatal dagesztáni dzsihádistáról, aki a moszkvai metróban robbantotta fel magát.
Emiatt a polgármesteri hivatal is közölte: semmiféle anyagi támogatást nem nyújtott a galériának ehhez a produkcióhoz.
Franciaországban a terroristák áldozatainak családtagjai tiltakoztak.
A francia nagykövetség szerint elismerik az alkotói szabadságot, de a terroristákat mártírnak nyilvánítani mégiscsak túlzás.
Az alkotók azzal védekeznek: „Olyan embereket akartunk bemutatni, akik életüket áldozták a hitükért.” A két dán művész, The Other Eye of the Tiger (A Tigris Másik Szeme) csoport tagja, kiállításaik rendszeresen botrányt váltanak ki Koppenhágában is.
Batbayar Zeneemyadar, Mongólia magyarországi nagykövete remekül beszél magyarul, ami néhány hete a Független Hírügynökségnek adott interjújából is kiderült. Ezt a Csík zenekar december 30-ai koncertjén is megmutatja majd.
A nagykövet azt mondta:
„Az a közös a mongol és a magyar népdalokban, hogy általában a szeretőjüket keresik az emberek és a csillagokat kérik, hogy segítsenek megtalálni.”
Arról is beszélt, hogy régóta foglalkoztatta a magyar népdalkincs megismerése, de „legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer a Csík zenekar többezres közönsége előtt énekelhetek magyar népdalt”.
Háromnapos programmal búcsúztatta december elején a Néprajzi Múzeum eddigi otthonát, az impozáns Kossuth téri Igazságügyi palotát. A múzeum dolgozói innentől a költözésre koncentrálnak majd, mondta a FüHü-nek Kemecsi Lajos főigazgató.
Valódi közösségi élmény volt péntektől vasárnapig a búcsú a Kossuth téri épülettől, mondta a főigazgató, aki szerint a múzeum munkatársai és a látogatók is élvezték, hogy kívül-belül megismerhették a kiállításokat, gyűjteményt, illetve a múzeumot 1974 óta befogadó épületet, amely Kúriának épült, és a jövőben újra ezt a funkciót látja el majd.
Kemecsi Lajos arról beszélt, hogy, habár a Városligeti új múzeumot még el sem kezdték építeni, szükség volt a kiállítások bezárására, mert a kiállítótereket is csomagolásra, illetve a tárgyak QR-kódos digitalizálására fogják használni majd. A túlzsúfolt raktárakban minderre ugyanis nem lenne hely.
„Mindannyiunkban van egy kis szomorúság”
– mondta Kemecsi Lajos azzal kapcsolatban, hogy elhagyja a Kossuth téri épületet az intézmény, és le kell bontani az 1991-ben elkészült állandó kiállítást. Hozzátette, hogy a jövőben egy sokkal méltóbb helye lesz a múzeumnak, ami viszont örömmel tölti el a múzeum dolgozóit.
A múzeum két épületbe költözik majd: a több mint kétszázezer néprajzi tárgyból álló gyűjtemény a Szabolcs utcába, az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központba, amelyet a tervek szerint tavasszal adnak át, és a raktártechnológia beszerelése után 2018 vége felé elkezdődhet a tárgyak átszállítása is.
Ezzel párhuzamosan kellene elkezdődnie a Városliget szélén az új múzeum építésének, amelyről a főigazgató szerint a napokban várható a bejelentés. Úgy fogalmazott, hogy ez szerencsés egybeesés, mert amíg költözik a gyűjtemény, azaz tulajdonképpen a múzeum háttere, addig megépülnek az új kiállítóterek, és meg lehet tervezni az új állandó kiállítást. Ezt a munkát egyébként Kemecsi Lajos beszámolója alapján már meg is kezdték, és az új koncepció szerint a múzeum magyar anyagát nem a külföldi, a világ minden tájáról származó tárgyaktól külön, hanem azokkal együtt, kontextusba helyezve mutatják majd be. A főigazgató szerint ez egyébként is általános gyakorlattá vált az olyan múzeumoknál, amelyek hasonló adottságokkal rendelkeznek.
Látogatók a Néprajzi Múzeumban a bezárás előtti utolsó napon, 2017. december 3-án. MTI Fotó: Balogh Zoltán
„Én abban bízom, hogy már 2019-ben átvehetjük a Városliget szélére tervezett házat, és addigra már a költözést lebonyolítjuk” – mondta Kemecsi Lajos. Hozzátette, hogy nagyon szorosan egymásra épülő feladatokról van szó, amelyeket rövid határidő alatt kell végrehajtani. A főigazgató szerint
hasonló méretű múzeumoknál a nemzetközi tapasztalat alapján legalább öt, de akár tíz évig is eltarthat a költözés és az újranyitás.
Az első tervezett állandó kiállításról például már szakmai vitát is folytattak, és Kemecsi Lajos arról beszélt, hogy ez az, amiről általában nem tud a közvélemény: évek kellenek ahhoz, hogy egy megfelelő színvonalú, új állandó kiállítás létrejöhessen az épülettől függetlenül is.
Habár saját kiállítási helyszíne nem lesz ebben a két évben a múzeumnak, a gyűjtemény egy részét továbbra is lehet majd látni. Kemecsi Lajos elmondta, hogy fontos, hogy ebben az időszakban se tűnjön el a Néprajzi Múzeum a köztudatból, ezért utaztatható kollekciókat hoztak létre, amelyeket kisebb-nagyobb időszaki kiállításokon lehet bemutatni. Illetve erősítik a múzeum virtuális jelenlétet is, amelyben a főigazgató szerint eddig is élen jártak a hazai intézmények között.
Végül arról is megkérdeztük a főigazgatót, hogy mit gondol a Párbeszéd javaslatáról, miszerint a Néprajzi Múzeumot az építés előtt álló városligeti épület helyett a Bálnába kellene költöztetni inkább. A főigazgató szerint a hasonló „ötletelések” esetében fel sem merül, hogy egy múzeumnak vannak speciális igényei. Elmondta, hogy – ahogy a Hauszmann Alajos által tervezett Kossuth téri épület – a Bálna sem múzeumi célra épült, ezért tulajdonképpen alkalmatlan is erre, míg a városligeti új Néprajzi Múzeum tervét az intézménnyel közösen, kifejezetten az ő igényeikre szabva dolgozta ki a Napur Architect Kft. „Messzemenően megfelel a korszerű, 21. századi múzeumi tevékenységnek” – mondta róla Kemecsi Lajos.
Hozzátette, hogy több lehetőség is felmerült már a múzeum elhelyezésére ötlet szinten, de ezek általában átmeneti kiállítóhelynek sem voltak alkalmasak, nemhogy a múzeum állandó otthonának.
Játszom egész életemben – foglalja össze életművét Marék Veronika, aki szerint nincs jobb játék, mint kitalálni, megírni és megrajzolni egy történetet. Ezért is választotta a mesealkotást élete hivatásának, és így született meg Boribon, Annipanni, Kippkopp és a Kockásfülű nyúl. Megalkotójuk, a József Attila-díjas író és grafikus decemberben ünnepli 80. születésnapját, ebből az alkalomból beszélgettünk vele.
„Kitűnő, kiadni” – ezt a felszólítást találta a 17 éves Marék Veronika a Móra Kiadó szerkesztőjének asztalán, amikor egy pillanatra egyedül maradt a szobában. Szégyellte magát, hogy belenézett a lektori véleménybe, amelyet a neves gyermekpszichológus, Donáth Blanka adott, de persze nagyon örült. Ez a jelentés sokat segített ugyanis abban, hogy a kiadó megjelentette első meséskönyvét, A felvágott hasú mackót, amelyet a Marék Veronika édesapja, a kiváló belgyógyász és író, Marék Antal vitte be a kiadóba.
„A kiadó vezetője nem nagyon akarta elhinni, hogy én készítettem a rajzokat, ezért leültetett a szobájában, ahol rajzolnom kellett.
Csak ezután kezdhettük meg a beszélgetéseket a megjelentetésről” – idézte fel a szerző első könyve megjelenésének körülményeit.
Marék Veronika, József Attila-díjas magyar író, grafikus Boribonnal MTI Fotó: Kallos Bea
Marék Veronika 1937. december 19-én született Budapesten. Szülei orvosok voltak, és bátyja is az orvosi pályát választotta, őt viszont kezdettől fogva a mesék, történetek vonzották, de a bábok és a színház is nagyon érdekelte.
„Érettségi után jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, nem vettek fel, de apám egy magas rangú ismerőse segítségével elintézte, hogy változtassák meg ezt a döntést. Egy évig jártam a díszítőfestő szakra, utána kidobtak. Ezután néhány évig a Bábszínházban dolgoztam, de az igazgató a hatvanas évek elején megmondta, hogy soha nem leszek jó színész. Azóta kizárólag a könyvkészítéssel foglalkozom” –mondta arról, hogy hogyan lett főállású gyerekkönyvszerző.
1963-tól kezdve szabadfoglalkozású író és grafikus, és miközben sorra jelentek meg képeskönyvei, írt rádió- és bábjátékokat, tévés gyerekműsorokat (ezek közül a legnépszerűbb A Kockásfülű nyúl, amelyet Richly Zsolt rajzolt és rendezett), képregényeket, és még társasjátékokat is készített. Emellett népszerű gyerekújságoknak, a Dörmögő Dömötörnek és a Kisdobosnak is külső munkatársa volt.
Meséskönyvei közül először a Boribon-sorozat aratott sikert, azután megszületett Annipanni, Kippkopp, Laci és még nagyon sok figura. Marék Veronikának
legalább 1 millió könyvét adták el Magyarországon és világszerte,
hiszen meséit a magyar mellett német, angol, spanyol, lengyel, román, szerb, koreai és japán nyelven is kiadták. Ez utóbbi különösen nagy jelentőségre tett szert a szerző életében, hiszen Marék Veronika szinte már második hazájának tekinti Japánt, ahol 21 könyve jelent meg. A japán gyerekek és szülők körében a Laci és az oroszlán lett kiemelkedően népszerű.
Marék Veronika rajzaival MTI Fotó: Kallos Bea
Marék Veronika szerint „minden országnak megvan a maga gyermekirodalma a maga mackója”, és abban, hogy egy gyerekkönyv sikeres tud-e lenni külföldön is, döntő tényező a jó fordító megtalálása. A Laci és az oroszlán japán sikeréről például azt mondta, hogy nagy szerencséjére egy korábbi Eötvös-kollégista, Tokumaki Jaszimoto kezébe került a kézirat. „A zseniális fordító egész egyszerűen beletalált a japánok szívébe. Ez azt jelenti, hogy a japánok másért szerették a történetet, mint a magyarok, őket a társadalmi kizáródás, Laci kirekesztése a közösségből fogta meg. Ez a könyvem minden évben megjelenik Japánban, a többinél ez nem jött be” – mondta.
Arra a kérdésre, hogy vajon miért tudnak olyan sikeresek lenni a történetei, meglepő választ adott Marék Veronika.
„Amikor készítem a könyvet, nem a gyerekekre gondolok, hanem magamat próbálom kifejezni.
Boldog vagyok, ha a gyerekekkel sikerül egy húron pendülnöm. Hiszen megmaradt bennem a gyerek, ha már egy kicsit idősebb is, nyilván ezt érzik az olvasóim” – mondta.
A népszerűség persze nem feltétlenül jár együtt az anyagi megbecsüléssel ebben a szakmában sem. Marék Veronika nagyon őszintén beszélt erről is: „Évtizedekig fillérekért dolgoztam. Az állami kiadó megállapított egy elképesztően alacsony honoráriumot a szövegért, egy picit magasabbat a rajzokért, de összességében sokáig ebből nem lehetett megélni. A 2000-es évek hoztak ebben döntő változást, azóta tisztességes honoráriumokat és jogdíjakat kapok” – mondta.
2006-ban Janikovszky Éva-díjat, 2010-ben pedig József Attila-díjat kapott, viszont úgy érzi, pályatársai megbecsülését soha nem sikerült igazán kivívnia. „Ami az írók közösségét illeti, engem oda soha nem fogadtak be. Tettem kísérleteket, hogy legyenek kontaktusaim a kollégáimmal, de sajnos, a kapcsolat rossz maradt. Talán azt gondolják, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom műveléséhez a szerényebb tehetség is megteszi. Persze, az is lehetséges, hogy szeretnek, de ezt nagyon gondosan titkolják…” – mondta a szerző, aki még most is új könyveken dolgozik.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Lehet csűrni-csavarni, de a Viszkis karizmatikus fickó. És ez a Kossuth Kiadónál megjelent könyvből is egyértelműen kiderül. Ütősek a mondatai. Érdekesen tud mesélni. Valóságos novella füzér áll össze abból, amit mond. Ez hol interjú formában van, meghagyva a szerzők kérdéseit, máskor viszont úgy, mintha egyes szám első személyben, elbeszélés folyamot olvasnánk. Szinte látjuk az eseményeket, hiszen fölöttébb szemléletes a szöveg, csaknem megelevenednek általa az események. És ezek bizony krimiszerűen izgalmasak. Erre szokták mondani, hogy a könyv olvastatja magát. Sodrása van, az ember szívesen falja fel a szöveg következő és utána következő mondatát is a szemével. Függőség alakulhat ki a könyvvel kapcsolatban, ahogy riportalanyának is függősége alakult ki nem csak a szerencsejátékkal, hanem a jó életszínvonallal, és ezzel összefüggésben a bankrablással is.
