Kultúra

Határon túli előadás nyert a POSZT-on

0

Idén nagyon erős volt a határon túli színházak felhozatala, ennek megfelelően a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ibsen-előadása, a Rosmersholm lett a legjobb a 18. Pécsi Országos Színházi Találkozón, amelynek díjait szombaton adták át Pécsen.

A szakmai zsűri által legjobb előadásnak ítélt produkció még két díjat kapott, a Rebekka Westet alakító Imre Évát a legjobb női főszereplő, Andrij Zsoldakot és Daniel Zsoldakot a legjobb díszletért járó díjjal ismerték el.

A legjobb rendezésért járó díjat Székely Kriszta, a budapesti Katona József Színház Kaukázusi krétakör című darabjának rendezője kapta,

a legjobb férfi főszereplő a darabban Azdakot játszó Kocsis Gergely lett.

A legjobb női mellékszereplő a Radnóti Színház III. Richárd című előadásából Kováts Adél, a legjobb férfi mellékszereplő a kecskeméti Katona József Színház által színre vitt Csárdáskirálynőben Kaucsiánó Bonifác grófot alakító Szemenyei János lett.

A legjobb harminc év alatti színésznő díját Szakács Hajnalka, a debreceni Csokonai Színház művésze kapta Csehov Három nővér című drámájában nyújtott alakításáért. Ez a produkció kapta a legjobb színpadi mozgás és térhasználatért, illetve Kozma András a legjobb dramaturgi munkáért járó díját is.

A színészzsűri különdíját a legjobb női alakításért Pálmai Anna kapta A kaukázosi krétakörben nyújtott alakításáért a Katonában, a legjobb férfi alakításét pedig Horváth László Attila a Móricz Zsigmond Színház Illatszertár című előadásáért. A közönségzsűri díját is ez a darab kapta.

Ennyire még sohasem szenvedett Jennifer Lawrence

A héten Magyarországon is a mozikba kerül Darren Aronofsky horrorisztikus elemekben gazdag, elborult filmje, az anyám!, amely igencsak megosztotta a kritikusokat. Egyesek szerint zseniális mestermű, míg mások inkább nárcisztikus agymenésnek tartják a filmet, amelyben Hollywood legnagyobb női sztárját, Jennifer Lawrence-t kínozza meg a rendező.

Darren Aronofsky máskor sem kímélte a női főszereplőit: legutóbbi filmjében, a Fekete hattyúban Natalie Portmant szenvedtette igen plasztikusan egy balerina szerepében, és most is maradt a művészek világánál. De amíg a Fekete hattyúnak hétköznapi módon is értelmezhető sztorija volt, amihez csak plusz jelentésréteget adtak hozzá a szimbólumok, az anyám! már ezekre épül, és a filmben végül úrrá lesz a totális téboly. De ne szaladjunk ennyire előre.

Jennifer Lawrence az anyám!-ban (Paramount Pictures and Protozoa Pictures)

Az anyám! ugyanis olyan, mintha két teljesen különböző filmből állna össze.

Az első részben megismerkedünk a költőfeleséggel (Jennifer Lawrence), aki igyekszik mindent megadni az alkotói válságban szenvedő férjének (Javier Bardem). Mindezért cserébe csak szeretetet vár, illetve azt, hogy valódi társként kezelje a költő. Már a film elejétől egyértelmű, hogy a pár kapcsolata csak meghittnek tűnik, de korántsem kiegyensúlyozott, és amikor idegenek tévednek a feleség által gondosan szépítgetett otthonba (amelyben mintha a saját alkotói hajlamait élné ki), a konfliktusok felszínre kerülnek, amit horrorfilmes elemekkel is érzékeltet a rendező.

A film egyértelműen a pár női tagjának érzéseire koncentrál: a kamera szinte folyamatosan Lawrence arcában van, mindenhova követjük őt, ahogy megpróbálja kétségbeesetten rendben tartani és megvédeni az otthonát a betolakodóktól, miközben a saját férje is ellene dolgozik, mert nem tudja, vagy nem akarja észrevenni felesége frusztráltságát. Ezen a ponton akár még úgy is lehetne interpretálni a filmet, hogy Aronofsky egy fiatal nő történetét ábrázolta, akit a művészet nevében elnyom és manipulál nála jóval idősebb férje, miközben még azzal is megalázza, hogy intellektuálisan nem tekint rá társként.

Innentől kezdve azonban mintha perspektívát váltana a film, és a feleség egyre inkább a művész szabadságát gúzsba kötő, az alkotást akadályozó tényezőként jelenik meg, aki képtelen megérteni és elfogadni, hogy a férje nem csak az övé. Megpróbálja elzárni, külön kis világot építve kettőjüknek, illetve hármójuknak, hiszen időközben teherbe is esik.

A külvilág viszont egyre extrémebb módon tolakodik az életükbe,

és egymást követik a szürreálisabbnál szürreálisabb jelenetek.

A filmben a szereplőknek nincs nevük, Lawrence karaktere anyaként, Bardemé pedig csak ő-ként (Him) jelenik meg a stáblistában, és olyan, mint a feleség anyai ösztöneivel egyszerre védelmezné a férjét, az otthonát és a születendő gyermekét is. Így tehát a film, amely egy érzékeny női történetként indult, átvált egy feminista szempontból elég problémásnak tűnő szimbolizmusba, amelyben az alkotó szellem a férfi, aki az egész emberiségben gondolkodik, és a művészet oltárán bármit képes feláldozni. A nő pedig az anyaság és az otthon, akinek saját, független identitása mintha nem is lenne (csak próbálja megkeresni).

Mivel közben a pár gyereke mellett végre az áhított műalkotás is megfogan, a kettő párhuzamba kerül egymással. Az anyának ott van a csecsemő, amelyet féltőn óvna, a férj viszont a műalkotást szeretné megosztani minél több emberrel, még akkor is, ha később érdemtelennek bizonyulnak erre. A közönség ugyanis nem éri be annyival, hogy elolvassa a gondolatait, betolakodik a költő magánéletébe is, amit az nárcizmusában eleinte még élvez is. Aronofsky annyira túlzó módon ábrázolja a pusztítást, amit az idegenek végeznek a szinte élőlényként kezelt házban, hogy lehetetlen nem szánni a nőt, ráadásul a Javier Bardem által alakított költő végtelenül ellenszenves figura.

Javier Bardem és Jennifer Lawrence (Paramount Pictures and Protozoa Pictures)

De vajon önirónia e a körülrajongott költő alakja vagy Aronofsky tényleg ennyire mindent felülíró dolognak tartja az alkotást?

Mi a jelentősége annak, hogy a pár női tagjának alkotó ereje abban áll, hogy otthont teremt, illetve gyereket hoz a világra, míg a férfi a semmiből varázsol elő szavakat, amelyek megváltoztatják mások életét? Csak a kapcsolatuk szintjén kell értelmezni a pusztítást, ami a pár otthonában végbement, vagy többről is szól a végén már-már háborús filmeket idéző képi világ? Illetve, mivel az anyát az a Jennifer Lawrence játssza, aki a forgatáson jött össze Aronofskyval, felmerülhet az is, hogy talán egy furcsa párterápiának lehetünk tanúi. A rendező talán azért álmodta meg ezt a történetet, hogy mentegesse magát, amiért nagy művészként a hétköznapokban ő is egy beképzelt seggfej?

Ezekre a kérdésekre csak találgatni lehet a választ, ugyanakkor az anyám! vége túlzottan szájbarágós lett. Aronofsky valamiért fontosnak tartotta, hogy a főszereplők megmagyarázzák, hogy mi most itt egy allegóriát láttunk, ez pedig banálisnak hat egy ennyire elvontnak szánt filmben. Mesterműnek tehát korántsem neveznénk az anyám!-at, de akinek eddig bejött a rendező munkássága, azoknak érdemes próbát tenniük vele, ahogy a J-Law rajongóknak is, hiszen ilyen különös szerepben még soha nem lehetett látni a színésznőt.

A kamaszkor ellentmondásai

Két egymásba kapaszkodó tinilány bámulja a kamaszokról szóló, Golden Boundaries című fotókiállítást a Capa Központban. Közben gyakran jelentőségteljesen egymásra néznek, majd vissza-visszapillantanak a képekre. Magukkal szembesülnek. Én meg velük. És tán szintén magammal is.

Jörg Brüggemann: 80-as évek thrash metal rajongó | 80s Thrash Metal Fan (Metalheads), 2010

Több termen keresztül kamaszok bámulnak rám vissza a képekről, sehol egy árva felnőtt. Szülő, nagyszülő, rokon, tanár, miegymás, teljesen „kiiktatva”. Ez a korosztály végül is, elég jól elvan önmagában. Vagy sem. De mindenképpen igyekszik egymásba kapaszkodni. Együtt bandázni, koncertre járni, sajátos ruha- és hajviseletet kialakítani. Hogy aztán ez a nagy elkülönülés nem feltétlen túl egyéni, az más kérdés. A zenei és öltözködési divatok, tetoválások, bármennyire is, hű, de extravagánsnak látszanak, akár végig söpörnek a világon, tehát végső soron legalább annyira uniformizáltak, mint amitől meg akarják különböztetni magukat.

Barakonyi Szabolcs: Tébánya, 2006-2007

Na ja,

a kamaszkornak éppen az egyik legnagyobb dilemmája, hogy ebben az átmeneti korban, a gyerekből milyen felnőtt, milyen egyéniség formálódik.

Lesz-e belőle igazi személyiség, vagy minden különcködés, annak hitt gesztus dacára, abszolút beáll a sorba, és tucatemberré, „a szürkék hegedűsévé” válik, ahogy majd látunk is egyenruhába beöltözött megszeppenteket.

Gáldi Vinkó Andi: Lilla (Maybe You Will, Maybe You Won’t), 2017

Belódult a fantáziám ezen az Oltai Kata és asszisztense, Pupli Dorottya által rendezett impozáns tárlaton. Némelyik felvételt hosszabb ideig is bámultam, és magamban találgatni kezdtem, hogy vajon milyen is lehet az, akit nézek, és milyen felnőtt válhat belőle? Emberismereti kvíz, magánszorgalomból. Szemeztem például egy felénk fordulva fekvő lánnyal, aki tenyerébe támasztja az arcát, de úgy, hogy a hüvelykujját csaknem csecsemőmódjára bekapja, mintha cumizna. Ugyanakkor nagyon is éretten bánatos, sőt töprengő az arca, mint aki már tudja, hogy az élet egyáltalán nem fenékig tejfel, és mint aki már meg is ütötte a bokáját rendesen. Kicsesztek vele, netán elhagyták, és hát ezt nem igazán képes feldolgozni, de fölöttébb a lelkére veszi.

Olyan ez a lány, mint egy sajgó seb.

Hang nélkül, zárt szájjal is segítségért kiállt, de nem biztos, hogy eltűrné a segédkezet. Mint partra vetett magányos hal, fekszik és fekszik, és ki tudja, mikor kel fel. Egy társa fürdőkádban, meztelenül, csaknem ellepve vízzel, szétterpesztett lábbal, csukott szemmel hever. Annyira sápadt, olyan elalélt, hogy megfordulhat a fejünkben, él -e egyáltalán? De nyilván csak magába fordult, netán lement alfába, vagy éppen próbálja feldolgozni a számára feldolgozhatatlant, igyekszik elernyedni, kizárni a külvilágot, valamit tisztázni a kobakjában. Nem tudjuk, jut-e valamire vagy még mélyebbre merül a vízben és a kétségbeesésben.

David Meskhi: Ha nem köt a föld | When the Earth Seems to Be Light, 2007-2017

Van, aki, szégyen ide, szégyen oda, a tanácstalanságában, a szó szoros értelmében, a két ujját szopja. Más, mint csaknem egy édenkertben, élvezettel hever el egy túlzottan is gondosan nyírt parkban. És akad, aki már-már szinte sztárnak mutatkozik. Egy srác gondosan megvilágítva, láthatóan műtermi körülmények között, félmeztelenül a könyökére támaszkodva, azúrkék háttér előtt, arányosan mutatós testtel, divatos frizurával, némiképp olyan pózzal, és csaknem olyan nézéssel, de sokkal üresebb tekintettel, mint Rodin A gondolkodó című remekmívű szobra, mutogatja magát. Csupa ellentmondásnak tűnik ez a fiú, akiben láthatóan jócskán vannak narcisztikus vonások. Tán a jövő celebje?

Alexandre Haefeli: Férfitársaság | The Company of Men, 2015

Sokkal természetesebbek, vaskosabbak nála a fiatalkorúak börtönének ifjai, akik az ebédlőben szanaszét heverő poharak, tányérok, ételmaradékok és szemét közepette, lezserül papucsban, éppen valami ramazurit csapnak, kitörő harsánysággal, széles jókedvvel, többen egy rakásban összeölelkezve, de mégis megviselt arcvonásokkal. Érződik, hogy

a kitörő jókedv mögött hepehupás élettörténetek, sok szenvedés és akár bűn lappang.

Sokatmondóak, kifejezőek a képek, bőven van min elmélázni. A tárlat vége felé már kicsit kóválygok is, mint aki némiképp elteltem az élménnyel. Már nem akarok még újabb és újabb fotókat látni. Tán vissza kell jönnöm, hogy az utoljára maradt képeket is feldolgozzam magamban.

Slava Mogutin: Ilya, Zenit sapka | Ilya, Zenit hat (Elveszett fiúk | Lost boys), 2001

De hát a tárlat zárásáig, március 18-ig, még csak lesz idő ismét végig mustrálni Barakonyi Szabolcs, Jörg Brüggemann, Sian Davey, Fryd Frydendahl, Gáldi Vinkó Andrea, Anna Grezelewska, Alexandre Haefeli, Halász Dániel, Koleszár Adél, Zuza Krajewska, David Meskhi, Slava Mogutin, Derek Ridgers és Tóth Márton Emil igencsak figyelemreméltó munkáit.

Nők a férfiuralom ellen

A Kékszakállú herceg dermesztő vadállat, de a nők nagy csodálója is egyben, aki elteszi láb alól a neki tetszőket, megöli, majd mint kiállítási tárgyakat, vitrinbe teszi őket, hogy örökkön, örökké bámulhassa valamennyit.

A vérfagyasztó históriából nagyszabású viccet csinált Offenbach, amikor Kékszakáll címmel operettet írt belőle, amit most a Budapesti Operettszínház mutatott be, az eredeti megoldásairól ismert, fiatal rendező, Székely Kriszta elgondolásai szerint.

 

Normális körülmények között persze meg kellene állnia bennünk az ütőnek, ha a címszereplő arról énekel rögtön a darab elején, hogy meghalt a felesége az imént. Ez azért úgy első hallásra elég szomorú dolognak tűnik. De, ha már azt is hozzáteszi, hogy ő meglehetősen kedves özvegyember, és láthatóan igencsak örül, eme özvegyi státuszának, akkor ez már akár röhejes.

A tragédia kifordul önmagából, és komédiává válik.

Ami Bartók remekművében, a Kékszakállú herceg várában dermesztő, abból Offenbach nagyszabású színpadi ribilliót teremt, valóságos zeneözönnel, hangorgiával, pattogósan száguldó ritmusokkal, könnyedén frivol dallamokkal. Érződik közben a franciás elegancia, a kedvvel űzött pajzánság, hogy ez az egész gyilkolászás nem sokkal több, mint erotikus csínytevés, megbocsátható rossz fát tevés a tűzre, egy amúgy sármos szoknyapecér rosszcsonttól.

os

No, de itt jön Székely Kriszta a képbe, aki úgy gondolja, ha Offenbach csavarinthat néhányat a jól ismert sztorin, akkor ő is megteheti.

A címszereplő elé rukkoltatja fontossági sorrendben a primadonnát, vagyis a hatodik feleséget, akit Kékszakáll segédje mégsem tesz el láb alól, ahogy amúgy a többieket sem. Altatótól mindannyian csupán tetszhalottak voltak, aztán magukat megadva a sorsnak, kuksoltak elbújtatva. Nem úgy a hatodik feleség, aki nem törődik bele ebbe. Őt támogatja meg Székely erőteljes rendezői hátszéllel. Egy akaratos nőt formál belőle, aki már-már az egész női nemért kiáll. Bordás Barbara érzékelteti is, hogy elege van az elnyomásból, a háttérbe szorításból, ő aztán egy emancipált személyiség, zászlót bontott, aki nő az csak kövesse őt, lehetőleg rögvest.

Le az elbizakodott férfiuralommal!

Jó, azért forradalom nem tör ki, bár a francia operett elég harcos fajta, tán még ez is beleférne, de csak ott van egy meglehetősen talpraesett nő, aki legalább olyan fajsúlyú, mint Kékszakáll, és alaposan nekilódul. Így kiderül, hogy az ellenállás nem is olyan fenemód erős. Vadász Zsolt leginkább erőteljes hangjával vívja a csatát Kékszakállként. Ha azt kiereszti, nem nagyon van apelláta, de végkifejletként mégis.

Az ötvenes évek Amerikájába került a cselekmény, Balázs Juli díszlete egy nagyvállalat auláját mintázza, ezt a céget vezeti Kékszakáll, modernebb korban ez az ő vára. A kórus takarítók karaként is funkcionál, miközben serényen énekelnek, dalra fakadnak, sőt Kulcsár Noémi koreográfiája szerint, akár nagy elánnal ropják. Mozgalmas a produkció, de a humora nem mindig jön ki, vagy az általam látott előadáson nem feltétlenül veszi a közönség, viszonylag ritkán fordul elő, hogy a nézőtér egésze nevet. Tán hiányoznak a publikumnak bizonyos operett klisék, ami meg van helyettük, lehet, hogy szokatlan.

Annak szerintem is jobban meg kellene adni annak a módját, hogy Szacsvay László ebben a produkcióban lép először az Operettszínház deszkáira.

Igenis, ebben a műfajban, egy ilyen fajsúlyú művésznek jár a tapsos belépő, ez még nem veri szét a darabot.

Kár, hogy ez elmarad, annál is inkább, mert az eredeti király helyett, egy önimádó szenátort játszik, tehát simán szervezhető lett volna számára egy olyan színpadra érkezés, aminek megadják a módját. Az más kérdés, hogy aztán rajta sem nevetjük halálra magunkat, valami állandóan jelen lévő, belső szomorúság lengi körül, nagy hatalma ide vagy oda, magányos, végtelenül szomorú bohóc jellegű figurát alakít. Esetleg azért is, mert tisztában van vele, hogy a Kállay Bori által megformált felesége, rajta kívül másokra is buzgón kacsintgat.

Dolhai Attila ezúttal felhagy megszokott bonviván szerepével, és pizzafutár álruhában, táncoskomikusnak mutatkozik, Bojtos Luca kellőképpen szeleburdi és fülig szerelmes szubrettje mellett. Peller Károly Kékszakáll asszisztenseként, Langer Soma a szenátor jobbkezeként tevékenykedve próbálja valamelyest fékezni a jelentős túlkapásokat. Pattantyus Dóra realisztikus jelmezeket kever némileg elrajzoltakkal. A Dinnyés Dániel vezényelte zenekar olykor egyenesen száguldó, de közben marad ideje arra, hogy érvényesítse a zene sziporkázó szellemességét.

Nem vitás, hogy Székely Kriszta nagyon ért a zenés műfajhoz,

a zömében szintén a Budapesti Operettszínház társulatával bemutatott Kreatív kapcsolatok című kortárs opera megrendezése telitalálat. Most adódnak vitatható részletek, de egészében élvezetes, fantáziadús a Kékszakáll előadása.

Győzedelmeskednek a Queen dalok

17 országban, 16 millió néző látta a 24 Queen slágert darabbá öltő We Will Rock You című musicalt. Nem az ősbemutatót kellett másolni Budapesten, a Bok Csarnokban, vagyis a volt Syma Csarnokban, hanem Cornelius Baltus új rendezésben, Túri Lajos Péter koreográfiájával, Kentaur markánsan fantáziadús, vagány látványvilágával élvezhetjük a produkciót.

 

Sejtettem, hogy bombasztikus buli lesz, és nem is feltétlenül a Queen dalok miatt. Azokat elő lehet vacakul, silányul, kevés hanggal, csapnivaló zenekarral is adni. Furcsa módon a Vámpírok bálja volt a garancia. És, hogy a derék vérszívóknak mi a fene közük is van a Queenhez? Hát annyi, hogy azt is az úgynevezett PS. Produkció, Póka Balázs operaénekes és felesége, Simon Edit producer vállalkozása mutatta be, már mint Polanski nagy sikerű filmjének színpadi változatát, aminek külhoni rendezését áttelepítették hozzánk.

Fotó: Sárközy Marianna

No, jó, a mester csak három napot töltött itt, magyar színészekkel az első asszisztense, a jobbkeze, Cornelius Baltus állította színre a produkciót. Kemény válogatás volt, bizony sok neves művész kipotyogott rajta, némi felháborodást is keltve. És feltűntek teljesen névtelenek, akik pontosan megfeleltek a megkapott szerep elvárásainak. Van, akinek azóta lett neve, és van aki névtelen maradt, de az eredmény mindent igazolt, elsöprő erejű produkció született, ritkaságszámba menő profizmussal, és olyan látványvilággal, hogy azt aztán a bécsi felújításra szinte egy az egyben át is vették, és azóta már több országban is abszolút bevált. Láttam ezt a bécsi premiert, és tanúsíthatom, hogy az ottani szuper színpadtechnika dacára, nem volt jelentős eltérés a látványban, annak ellenére nem, hogy ami ott gombnyomásra ment, az a Magyar Színházban kemény kézi erővel, jobbára díszlettologatással. Mindenki bámult, hogy abból a lepukkant színpadtechnikából ez csodával határos módon, valahogyan csak kihozható. Aki mindezt kihozta belőle, az nem volt más, mint Kentaur, azaz Erkel László. És aztán ugyanez a team még a Sakk című musicalt is bemutatta, hasonló színvonalon.

Fotó: Sárközy Marianna

Emiatt bíztam bennük oly nagyon, ezúttal is. És mindent összevetve nem csalódtam, bár van egy meglehetősen komoly hasfájásom, és az maga a darab. Ilyen zagyvalékkal, hogy próbáljak a lehető legfinomabban fogalmazni, régóta nem találkoztam. A történet a távoli jövőben, a 24. század elején, az iPlanet nevű bolygón játszódik, amelyet egykor Földnek hívtak. A globalizáció mindent behálóz. Az egész világot a GaGa konszern, a Globalsoft uralja, élén a kegyetlen Killer Queen-nel és segítőjével, a titkosrendőrség vezetőjével: Khashoggi parancsnokkal. Kár a sztorit ennél részletesebben ismertetni, mert nehezen tudom elképzelni, hogy létezik olyan ember, akiben mély nyomot hagy. Én leginkább annyira emlékszem belőle, hogy felment tőle az agyvizem dühömben. Persze van benne fő gonosz, akivel meg kell küzdeni, mert ez minden futurisztikus história alapja, meg naná, hogy középpontba kerülnek ifjú szerelmesek, mert nélkülük egy tapodtat sem, meg amúgy is a Queen számainak nagy része azért a szerelemről regél. És a bugyuta történetecske, ami nélkül speciel én nagyon meglennék, végül is, azt a célt szolgálja, hogy eljussunk az egyik daltól a másikig. Amikor pedig már eljutunk, nincs semmi baj, sőt akkor magas fokú, és mind magasabb fokra hágó élvezet van. A nóták és előadóik igencsak „bepörgetik” a szép számú publikumot. Forróvá válik a hangulat az amúgy is jól fűtött helyiségben. Mondhatni őrület, téboly lesz a köbön. Nincs olyan a produkcióban, aki vacakul énekel. Olyan egyébként akad, aki haloványan játszik, de hát, ha alig van mit, akkor ugyebár nehéz a dolga. De mindenkiben van tűz, láz, szenvedély, odaadás, nagyfokú akarás, hevület, ami egy rockbulihoz kell.

Fotó: Sárközy Marianna

Cornelius Baltus remekül összefog mindent. Túri Lajos Péter koreográfusként alaposan megmozgatja a színészeket és a tánckart egyaránt. Kentaur parádés jelmezeket tervezett, ezer színűek, elképesztő formájúak, imponálóan vagányak, némelyiknek önálló humora van, szerethetők, megjegyezhetők, egyenesen imádnivalók. A fődíszletelem egy háztetőszerű építmény, ami egyszerre otthonosságot, meg némi kivetettséget is jelez, a fémes szerkezet, amin a szereplők föl-le flangálnak, vagy éppen ugrálnak, táncolnak rajta, a jövő világának ridegségét hivatott valószínűleg megmutatni.

Fotó: Sárközy Marianna

Mély részvétem Ben Elton szövegkönyve fordítójának, Várkonyi Zoltánnak, azt nem tudom eldönteni, hogy rontott, vagy javított-e a helyzeten. A végeredményből kiindulva, azt pedig végképp nem tudom megsaccolni sem, hogy Farkas Niki dramaturg mit is csinálhatott. Miklós Tibor magyar dalszövegei viszont annyira remekek, hogy akár elmondható róluk, klasszikussá nemesedtek. Többszörösen leveszem a kalapom a zenekar előtt, csúcsteljesítmény amit nyújtanak. A nevüket sajnos nem tünteti fel az amúgy is csak telefonálással beszerezhető színlap. Az végképp nem szerencsés, hogy bár kettős a szereposztás, a helyszínen sehol nem tüntetik fel, melyiket látjuk. Kár szépséghibákat ejteni egy ilyen imponálóan grandiózus energiákkal és hozzáértéssel készült produkción, ezért kár néhány hangosítási hibáért, recsegésért, ropogásért is. Ez betudható annak, hogy a sportcsarnokban feltehetően közel sem lehetett annyit próbálni, mint egy színházban. Lehet, hogy a második előadáson ez már nem is volt gond.

Fotó: Sárközy Marianna

A szereplők bedobnak apait-anyait. Scheich Dávid és Török Anna a küzdő, úton lévő, szerelmes pár, jókat énekelnek és jókat csókolóznak. Egyházi Géza, aki mind a mai napig a Vámpírok báljában is főgonoszként mutatkozik, sikeresen megőrizte ezt a pozícióját ezúttal is. Végh Péter öreg, zsémbelődő rockerként nyíltszíni tapsot arat a humorával. Sári Éva, Siklósi Balázs, Veres Mónika Nika, Pethő Dorottya, a tánckarral egyetemben, egyaránt kitesznek magukért, sikerrel kerekednek felül a darabon, győzedelmeskednek a Queen számai és az előadók.

Meg is van az eredmény, méltán hosszú ovációval, sőt sokan az ünneplés magas fokával, álló tapssal köszönik meg a produkciót, ami repertoáron marad a Bok Csarnokban.

Sárosdi Lilla megnevezte egykori zaklatóját

0

A Weinstein-ügy kirobbanása után nem sokat kellett várni, hogy idehaza is megszólaljanak a hasonló zaklatási ügyben érintett színésznők.

Elsőként Sárosdi Lilla törte meg a csendet, aki elmesélte, hogy 18 éves korában egy ismert és nagy tiszteletben álló rendező akarta orális szexre rávenni.

A színésznő akkor nem árulta el, hogy

ki lehet a rendező, aki fiatalkorában megpróbált visszaélni a kiszolgáltatott fiatal lány helyzetével.

Ezt követően többen – nemcsak színésznők – jelentkeztek hasonló történetekkel, és Sárosdit is sokan kérték, nevezze meg a rendezőt. Ő napokig ellenállt, azt mondta, hogy az illető tudja, hogy róla van szó, és a szakmában is biztosan sokan ráismernek.

Sárosdi Lilla végül csütörtökön reggel egy, a Facebookra feltett videóüzenetben elárulta, hogy ki volt az egykori zaklató: Marton László, a Vígszínház egykori igazgatója kezdett ki a fiatal, akkor még nem színésznőként dolgozó, ám a színházat szerető fiatal lánnyal.

A Weinstein-botrány után már politikusok is beszélnek arról, hogy szexuális zaklatás áldozataivá váltak.

Ezt a filmet minden sznobnak látnia kell

Ruben Östlund rendező A négyzettel továbbvitte azt, amit 2014-ben a Lavinával megkezdett. Vesz egy idillinek tűnő helyzetet, amit addig cincál, amíg ki nem derül, hogy belülről mennyire rohad az egész. Mindezt megspékeli emlékezetes képekkel és groteszk elemekkel, amelyeken egyszer nevetni vagyunk kénytelenek, a következő pillanatban viszont azon kapjuk magunkat, hogy olyan kellemetlenül feszengünk a moziszékben, mint a szereplők a filmvásznon.

A svéd rendező receptje eddigi munkái alapján jól működik: a Lavinát kedvelték a kritikusok, és korántsem kell ahhoz elkötelezett művészfilmrajongónak lenni, hogy az ember élvezze és még el is gondolkodjon rajta.

Östlund következő filmje,

A négyzet még nagyobb siker lett, hiszen idén elvitte az Arany Pálmát Cannes-ban.

Fontos különbség azonban, hogy míg Östlund a Lavinában egyetlen, elég konkrét konfliktushelyzetre koncentrált, addig A négyzetben sokkal több dolog felmerül a svéd szociális problémáktól (igen, ott is vannak szegény emberek), a képmutató értelmiségi léten és a túltolt polkorrektségen át a művészi alkotás mibenlétéig. Habár korántsem mondhatjuk azt a film alapján, hogy ezekről a témákról Östlundnak ne lenne érdekes és releváns mondanivalója, a sok felvetett problémától néha széttartóvá és összességében feleslegesen hosszúvá válik a film – illetve nehezebben fogyaszthatóvá, mint a Lavina.

Claes Bang A négyzetben. Forrás: Cirko Film

A négyzet főszereplője, Christian – a remek dán színész, Claes Bang alakításában – egy menő kortárs művészeti múzeum vezető kurátora, már amennyire egy ilyen intézmény menő lehet. A kiállítótermek ugyanis konganak az ürességtől, és leginkább gazdag sznobokat vonz be a múzeum, de őket is jobban érdekli a megnyitó után felszolgált étel, mint a kiállított műalkotások. Mindenesetre Christian munkája sok pénzzel és a művészeti közegben nagy hatalommal jár: ő a sikeres értelmiségi, aki nemcsak szakmájában elismert, hanem jó embernek is tűnik. Kedves a beosztottjaival, az újságírókkal, de még a hajléktalanokkal is, ráadásul feltűnően elegáns és jóképű. Épp egy nagyszabású kiállításra készül, amely a toleranciáról, bizalomról, és emberségről szól, de amikor egyszer az utcán kirabolják, az annyira kibillenti a lelki egyensúlyából, hogy hibát hibára halmozva teszi tönkre gondosan felépített életét.

Östlund már a történet elején finoman gúnyolódik azon, hogy mennyire buborékban él Christian és hasonszőrű kollégái, illetve ismerősei.

Hihetetlenül szórakoztatóak azok a részek, amikor a kortárs művészeti világ szereplőit ábrázolja a rendező,

mert minden egyes karakter görbe tükröt tart ennek a közegnek, amely Östlund értelmezése szerint csak látszólag nyitott, valójában viszont a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mik a valódi világ valódi problémái. Az egyik fő képmutatónak pedig maga Christian tűnik, aki a történet elején még annyira jólnevelt, hogy meg is kapja, hogy ne legyen már annyira svéd, de ahogy gyűlnek a gondjai, egyre inkább előkerül a gyarló oldala is.

Elisabeth Moss és Claes Bang. Forrás: Cirko Film

Az is érdekes, ahogy a művészetről, a műalkotáshoz való viszonyról beszél a rendező: úgy tűnik, hogy A négyzetben szereplő művészetkedvelők csak addig hívei az alkotói szabadságnak, amíg távolságtartással szemlélhetik, és csak felszínesen borzolja fel a kedélyeiket az, amit látnak, de amikor valami igazán húsbavágóval találkoznak – mint a film egyik, a plakátokon is ábrázol nagyjelenetében -, abból inkább már nem kérnek. Kíváncsi lennék, hogy ezzel Östlund mennyire akart üzenni a saját közönségének, hiszen az emberek nagy része nyilván jobban kedvelte a film első, finomabban ironizáló felét, mint az egyre több szerencsétlen sorsú embert ábrázoló másodikat.

Bármelyik értelmezésre is koncentrálunk a film kapcsán,

Östlund A négyzetben az emberi kapcsolatok különböző szintjeit és formáit vizsgálja.

Szó van munkahelyről, családról, társadalmi csoportókról, vagy éppen művészről és közönségéről, illetve a médiáról és a befogadóról is. Természetesen a párkapcsolatok sem maradhatnak ki a szórásból, bár Chrisitian és a vele újságíróként megismerkedő Anne – akit a nagyon sikeres tévés színésznő, Elisabeth Moss játszik – viszonya elég kevéssé nevezhető annak. Furcsa módon ez a szál illett bele a legkevésbé a film szövetébe, de cserébe jó pár emlékezetes jelenetet köszönhetünk neki, például Moss rendhagyó flörtölését és az év eddigi legfurcsább mozis szexjelenetét.

Mi a valóság és mit látunk a filmekben?

0

Azt persze mind tudjuk, hogy a valóság egészen más, mint amit a filmekben néha látunk. Mégis nagyon érdekesek azok a képek, amelyek egy movies.effects nevű Instagram csoportban jelentek meg, összehasonlítva a forgatáson készült fotót azzal, amit a moziban láthatunk. Az oldalnak már csaknem 400 ezer követője van.

Egy kis ízelítő a boredpanda portál segítségével:

A második képhez egy kérdést is fűzünk: felismerte-e az olvasó a Berlinben játszódó amerikai kémfilm forgatásának valódi helyszínét? A helyes válasz pár képpel lejjebb.

A második képpel kapcsolatban feltett kérdésünk megfejtése: a forgatás Budapesten történt, a II. János pápa téren.

Meghalt Burt Reynolds

0

A 70-es, 80-as évek egyik legnépszerűbb színésze szívrohamban halt meg. 82 éves volt.

Burt Reynolds egyetemi évei alatt futballsztár volt, de egy térdsérülés miatt fel kellett hagynia a sporttal, ezért a színészet felé fordult. Játszott a Broadwayen, majd egyre több tévészerepet kapott.

Első nagy filmje az 1972-es Gyilkos túra volt, majd ezt követte a Hajrá, fegyencváros (ennek 2005-ös remake-jében, a Csontdarálóban is szerepelt). Az 1977-es Smokey és a Banditával

a legnagyobb sztárok közé emelkedett.

Filmjei a legnézettebbek közé tartoztak, évekig gyakorlatilag megkerülhetetlen volt. folyamatosan dolgozott, volt, hogy egyszerre négy filmet is forgatott.

Fotó: MTI/EPA/Las Vegas News Bureau

A nyolcvanas évek közepétől azonban sorra hozta a rossz döntéseket, ezért népszerűsége egyre csökkent – ezzel egyenes arányban bevételei is egyre apadtak. Az Ágyúgolyó-futam még sikeres volt, de lemondott olyan szerepeket, amelyekkel végleg bebetonozhatta volna magát az A-listás sztárok közé:

visszautasította, hogy eljátssza James Bondot vagy Han Solot,

de eredetileg neki kínálták fel Jack Nicholson szerepét a Száll a kakukk fészkére című filmben, valamint Richard Gere-ét a Micsoda nőben.

Válságba került a magánélete is, Loni Andersonnal való válása a TMZ szerint Hollywood történetének egyik legmocskosabb szakítása volt.

Pályafutása talán legnagyobb mélypontját a Demi Moore-féle Sztriptízzel érte el, nem sokkal később azonban, 1997-ben a Boogie Nights a nagy visszatérést jelentette neki,

Oscar-díjra is jelölték

a legjobb mellékszereplő kategóriájában.

Utolsó szerepe Quentin Tarantino most készülő, sztárokkal telezsúfolt filmjében, a Volt egyszer egy Hollywoodban lett volna, de a Variety úgy tudja, hogy az ő részét még nem forgatták le.

Burt Reynoldsnak régóta problémái voltak a szívével, de családja közleménye szerint halála így is váratlan volt.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK