Kultúra

Félelemkeltésre és kreált ellenségképre épülő kampány, ellehetetlenített ellenzék, a hírek manipulálása, választási csalás gyanúja, újságírók külföldi ügynökként való megbélyegzése, tüntetéshullám… Ne aggódjon a kedves olvasó, nem a magyar közélet állapotán akarunk újfent keseregni, mindössze megnéztük Wes Anderson legújabb, kétségtelenül fura, de remekül működő és intelligens filmjét, a Kutyák szigetét.

Jó érzékkel küldte moziba a magyar forgalmazó a különc zseni, Wes Anderson legújabb alkotását, aki kilenc évvel A fantasztikus Róka úr után ismét animációs filmet írt és rendezett. Hiába játszódik a Kutyák szigete a közeljövő Japánjában, valószínűleg nem lesz olyan magyar ember – pártállástól függetlenül -, aki a disztópia megtekintése közben nem a jelen Magyarországára, illetve Orbán Viktorra, migránsokra és Soros-ügynökökre asszociál majd.

És mindezt igazából nem is nagyon kell „belelátni” a filmbe, hiszen Wes Anderson nem csak egy, a mai magyar közállapokokra kísértetiesen hasonló rendszert vizionált, hanem sokszor olyan, mintha direkt a 2018-as választás eseményeit dolgozta volna fel animációs filmes formában… Igazából pont az a nehéz, hogy az ember mindettől elvonatkoztatva, önálló filmművészeti alkotásként írjon a Kutyák szigetéről, pedig Wes Anderson alkotása – ahogy tőle megszokhattuk -, ezúttal is igazán érdemes erre.

Húsz évvel később járunk a jövőben, egy fiktív japán nagyvárosban, Megaszakiban, amelynek autoriter hajlamú polgármestere, Kobajasi,

családja és klientúrája segítségével végleg bebetonozná hatalmát a közelgő választásokon.

Erre nagyszerű lehetőséget kínál az egyre jobban terjedő kutyainfluenza, amely ugyan valós problémának tűnik, de Kobajasi még rá is erősít a betegségtől való félelemre, hogy ennek örvén eltávolíthassa a tisztátalannak, veszélyesnek, agresszívnek bélyegzett – valójában segítségre szoruló – állatokat Megaszakiból, magát erős kezű vezetőként beállítva. 

Igaz, hogy a kutyák deportálása nem mindenkinek tetszik, és van egy ellenzék is a Tudós Párt képében, de őket csak a látszat kedvéért hallgatják meg. Hiába létezne humánus megoldás a problémára, Kobajasiék mindent megtesznek, hogy ez ne működjön, sőt. Egy fiatal újságírópalánta rájön, hogy Kobajasiék esetében az összeesküvés-elmélet nem is csak elmélet, és elkezd nyomozni a kutyaügy után, amely pont a legjobbkor jött a polgármesternek.

Ez a történet egyik szála, a másik pedig a kutyák sorsa az úgynevezett Szemét-szigeten, ahová deportálták őket, illetve Atarié, aki az egyetlen ember, aki a kutyája után megy. A 12 éves kisfiú ráadásul nem is akárki, hanem Kobajasi polgármester nevelt fia, aki tettével akaratlanul is szembeszegül saját gyámjával. Atari csak a kedvencét szeretné megkeresni, missziójában pedig a remek színészek hangján megszólaló kutyafalka segíti: Rex (Edward Norton), King (Bob Balaban), Duke (Jeff Goldblum), Boss (Bill Murray), illetve Chief (Bryan Cranston), aki kóborkutyaként először nem szívesen engedelmeskedik egy embernek.

A politikai krimiszál és road movie-szerű történet párhuzamosan halad előre, és miután Megaszaki polgárai is tudomást szereznek Atari kalandjáról, egyfajta hősként kezdik kezelni a fiút, akit ugyan nem vezérelnek magasabb célok, de társaival együtt persze a gonosz emberekkel is meg kell küzdenie.

Wes Andersonnál viszont

nagyon fontos a kutyák nézőpontja:

azt értjük, amit ők beszélnek (az van angolul), azt pedig csak sejtjük, hogy Atari mit gondol és érez (japánul tudók persze előnyben), a politikusok beszédeit pedig lefordítják nekünk. Így a filmnek legalább annyira főszereplője Chief és Spots (Liev Schreiber), Atari kutyája, mint maga a kisfiú vagy bármelyik másik ember, ezért is tud annyira szórakoztató és nem szájbarágós lenni a történet.

A saját egyéniséggel rendelkező, antropomorfizált kutyák kalandjait mindenfajta mélyebb értelmezés nélkül is élvezet követni, és mindehhez még hozzájön Wes Anderson fanyar humora, illetve a legapróbb részletig kidolgozott retrófuturisztikus látvány. A Disney- és Pixar-animációk korában kifejezetten különlegesnek számító,

a történethez tökéletesen passzoló stop motion technikát is ki kell emelni,

amely rengeteget hozzáad a Kutyák szigete sajátos élményéhez.

Szintén nagyon fontos a japán kulturális hivatkozások tengere, amelyek átszövik a film történetét és meghatározzák vizualitását is. Olyan, mintha a Kutyák szigete egy nagyon sajátos szerelmeslevél lenne Japánhoz. Miközben a sztori persze univerzális (valószínűleg nem csak mi ismerhetünk magunkra a félem és gyűlölet miatt önmagából kifordult Megaszaki polgáraiban), és az is igaz, hogy Wes Anderson a tőle megszokott módon megint egy sajátos, csak rá jellemző világot kreált.

Hozzá kell tenni, hogy annak megítélésére nem vállalkozhatunk, mennyire hiteles vagy korrekt a film japánsága. Nyilvánvalóan erősen sztereotipizáló, és az ebből fakadó humorforrást is kihasználja Wes Anderson, de Budapestről, a térség nem szakértőjeként ez inkább tűnt szeretetteli gesztusnak, mint kulturális kisajátításnak vagy bántó leegyszerűsítésnek (igaz, a jó szándék nem feltétlenül zárja ki az utóbbiakat). Ami még innen is problémásnak tűnhet kultúrakritikai szempontból, az az amerikai cserediák, Tracy (Greta Gerwig) karaktere, aki fehérként végül kulcsszerepet kap a probléma megoldásában, mintegy megmentve a helyieket saját maguktól. Ez nem feltétlenül szerencsés választás, de mivel Japán-rajongásával Tracy maga is komikus figura, akit minden jó szándéka ellenére felforgató, idegen ügynökként bélyegez meg a Kobajasi-rendszer, könnyű szimpatizálni vele.