A 76.Cannes-i Filmfesztivál hivatalos válogatásán huszonegy film szerepelt az Arany Pálmáért. A legfőbb díjon kívül a Ruben Östlund svéd filmrendező vezette zsűrinek a másik hat díjról is dönteniük kell május 27-én.
Amíg a hivatalos díjlistára várunk, itt vannak a Le Monde kritikusai – akik követték a versenyt a következő filmeket és szereplőket díjaznák:
85 éves korában meghalt Philip Roth, a 20. század egyik legjelentősebb amerikai írója, A Portnoy-kór és az Amerikai pasztorál szerzője, aki több mint öt évtizedes írói karrier után 2012-ben vonult vissza.
Roth halálhírét ügynöke, Andrew Wylie is megerősítette, aki azt mondta, hogy az író kedd éjjel halt meg szívelégtelenség miatt. Életrajzírója, Blake Bailey pedig a Twitteren számolt be arról, hogy Roth barátai körében halt meg.
Philip Roth died tonight, surrounded by lifelong friends who loved him dearly. A darling man and our greatest living writer. pic.twitter.com/v01QkXi7wD
Philip Roth-ot úgy emlegették, mint az amerikai zsidóság krónikása, aki évtizedeken át tanulmányozta önmagát és ezen keresztül Amerikát.
Regényeinek legfontosabb témája az identitás, az erkölcs, az alkotás kérdése és a férfi szexualitás volt.
Roth már 1959-ben megjelent első könyvével, a novellákat tartalmazó Goodbye, Columbus-szal nagy kritikai sikert aratott, megnyerte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award), de egyben rengeteg támadás is érte. Mivel a kötet elbeszéléseiben a zsidó identitás kérdéseivel foglalkozott, sokan egyenesen zsidógyűlölőnek bélyegezték.
A Portnoy-kór című, 1969-ben megjelent regényével vált sztárszerzővé: a könyv egyből bestseller lett. Ennek szintén egy zsidó karakter, Alexander Portnoy a főszereplője, akinek életében az extrém szexuális vágyak és a zsidó neveltetés konfliktusba kerül.
A hetvenes években Philip Roth gyakran járt Csehszlovákiában, ahol
olyan írókkal kötött barátságot, mint Milan Kundera és Václav Havel,
aki később Csehszlovákia majd a Cseh Köztársaság elnöke lett.
Philip Roth regényei mindig nagyon személyesek voltak, és több írói alteregót is alkotott magának, akik közül Nathan Zuckerman vált a legfontosabbá. Ezen a karakteren keresztül Roth a szexualitás és a hírnév kérdéseit is vizsgálta, illetve a kortárs irodalmi közegre is reflektált.
A Guardian nekrológja kiemeli, hogy a kritikusok is folyamatosan próbálkoztak azzal, hogy elkülönítsék Roth műveiben a fikciót a saját életén alapuló motívumoktól, amit az író azzal hárított el, hogy
ez mind ő, és semmi sem ő.
Roth azt sem szerette, ha regényeinek alakjait alteregóként emlegették, vagy önéletrajzi ihletésűnek nevezték a műveit, de a fikció és a valóság keveredése még saját magénéletében is válságot okozott. Az 1990-ben megjelent Deception című regény főhőse például egy Philip Roth nevű író, aki megcsalja a feleségét, ami romba döntötte valódi házasságát is a színésznő Claire Bloommal.
A 90-es évektől az író visszavonultan élt, és ekkor jelent meg több olyan regénye is, amelyek tovább erősítették pozícióját mint a modern amerikai irodalom egyik legfontosabb alakja. Ilyen például a Sabbath színháza, amelyért másodjára is megkapta a Nemzeti Könyvdíjat, a Pulitzer-díjat érő Amerikai pasztorál, A kommunistához mentem feleségül, az Összeesküvés Amerika ellen vagy A szégyenfolt. Ezek a kötetek már magyarul is viszonylag gyorsan megjelentek, míg a rendszerváltás előtt kijött írásai közül korántsem jelent meg itthon minden, vagy csak hosszú idő elteltével készült belőle teljes fordítás. (Az előbb felsorolt köteteket Sóvágó Katalin fordította magyarra.)
Ezekben a könyvekben Roth az amerikai történelem egy-egy periódusát ábrázolta abból a szempontból, hogy milyen nyomást helyeztek a történelmi események a regényeiben megjelenő karakterekre.
Utolsó alkotói periódusában visszatért a személyes témákhoz,
2010-ben megjelent könyvében, a Nemezisben pedig Istennel és bűntudat problémájával foglalkozott. Ezután nem kezdett újabb regényen dolgozni, két évvel később, 80. születésnapja körül pedig be is jelentette, hogy visszavonul. Ezt azzal indokolta, hogy szerinte már megírta a legjobb műveit és minden, ami ezután jöhetne, csak alulmúlná ezeket. Az elmúlt éveket pihenéssel, illetve életműve rendezésével töltötte.
Januárban még adott egy emailes interjút a New York Times-nak, amelyben a nyugdíjas éveiről is szó van. Roth ebben kifejti, hogy nagyon élvezi az életet: úgy érzi magát, mintha egy játékot játszana, amely ugyan nem tarthat örökké, de minden nappal, amelyet még ezen a világon tölt, olyan, mintha nyerne. Ezért minden nap, amikor aludni tér, mosolyogva fekszik le arra gondolva, hogy még egy napot megélt.
„Meglátjuk, meddig tart ki a szerencsém”
– írta.
Philip Roth halálával az amerikai írói akadémia legrégebbi tagja ment el.
Balfon egy lágerben töltötte élete utolsó hónapjait a jeles magyar értelmiségi, akit pontosan a holokauszt emléknapon, január 27-én ért a halál. 44 éves volt.
Szerb Antal feleségének címzett utolsó levelében ezt írta:
„Édeseim, végtelenül szomorú vagyok; nemcsak, hogy a tervetek nem sikerült
(mentőakció), de még a csomagokat sem kaptuk meg. Balf átkozott egy hely, minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. Most már nincs más reménység mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz. Csak ez tartja még bennem a lelket. Bízzatok benne ti is, hogy nemsokára találkozunk, szeressétek szerencsétlen Tónitokat!”
Özvegyének emlékei szerint a legyengült munkaszolgálatost nyilas suhancok annyira megverték, hogy január 27-én meghalt.
A mentő akció
Szerb Antalt sokan meg akarták menteni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy vele együtt raboskodó író barátai: Sárközi György és Halász Gábor is vele tarthassanak. A közös mentőakció nem sikerült. Mindhárman a holokauszt áldozatai lettek 1945-ben, amikor már közel volt a második világháború vége hiszen a nácik veresége küszöbön állt. A nácikkal együttműködő Szálasi kormány és nyilas követői az utolsó percig folytatták a zsidók legyilkolását. Budapesten az ostrom idején is gyilkoltak meg zsidókat a nyilasok például a Maros utcai zsidó kórházban.
Szálasi Ferenc nyilas miniszterelnök Németországba menekült, de a náci vereség után kiadták Magyarországnak, ahol mint háborús bűnöst kivégezték.
Ilyen még nem volt! Három, a jelenlegi hatalomtól nem kimondottan messze álló ember aspirál, Kiss. B. Attila, operaénekes, Lőrinczy György, a mostani igazgató, és Szente Vajk színész, rendező, a Budapesti Operettszínház élére. Ezért tán mindegyiküknek még ígértek is valamit, különben nem valószínű, hogy pályáznának. Persze el is terjedtek a pletykák, hogy ki mögött ki áll.
Ez most nem olyan egyértelmű helyzet, mint amikor Vidnyánszky Attila pályázott a Nemzeti élére, és nem volt nehéz lefogadni előre, hogy vele szemben nem Alföldi Róbert, az addigi direktor nyer. Bár igaz, ami igaz, amikor egy ciklussal korábban, Alföldi pályázott, még más hatalmi viszonyok között, akkor is elég nagy lelki nyugalommal meg lehetett jósolni, hogy most éppen neki áll a zászló. Erre azt lehet mondani, hogy a Nemzeti vezetőjéről mindig a politika döntött. De, hát ugye most már a Budapesti Operettszínház is nemzeti intézmény, emiatt ugyanúgy a minisztériumhoz tartozik. Ezt a jogot, ha jól emlékszem, még Kerényi Miklós Gábor vívta ki direktor korában, leginkább azzal, hogy hungarikumnak nyilváníttatta az operettet. Most azt ne vitassuk, hogy legalább annyira osztrák meg francia is, meg azt se, hogy az Operettszínház mennyi operettet játszik, mert ugye a musical az a legkevésbé sem tekinthető hungarikumnak. Lényeg a lényeg, a nemzeti intézmény státusz előnyökkel jár, plusz támogatás is érkezett, és ennek kivívásában már valószínűleg komoly érdeme van Lőrinczynek is. Ahogy a tekintélyes mennyiségű, szintén jelentős bevétellel járó, külföldi turnék létrejöttében szintén, ezek szervezésében már akkor is közreműködött, még nem a színház tagjaként, amikor még egykori jó barátja, Kerényi Miklós Gábor volt az igazgató. Aki rapid módon volt kénytelen feladni művészeti vezetői posztját, és távozni a színházból, a zaklatási botrány idején. Újra pályázott, majd visszavonta pályázatát, és úgy hírlik, Kiss. B. Attiláét támogatja. Ahogy a Népszava információi szerint a szakmai bizottság tagjai is nagy fölénnyel, csak a színház két képviselője, Peller Károly színész és Rónai Pál karmester voksolt Lőrinczy mellett.
Az is röhej, hogy ezt így ki kell „furkászni.” Közérdekű dologról dönt a szakmai bizottság, miért kell titkolózni, miért nem lehet egy közleményt kiadni, hogy így döntöttek ők és ők. Na jó, itt élünk, és tudjuk, hogy az se számít, hogy mit dönt a szakmai bizottság, amikor például a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza esetében egyöntetűen a munkáját kiválóan, közmegelégedésre végző, addigi igazgató, Borsós Beáta mellett volt, akkor Őze Áron lett a direktor. Ráadásul olyan derék apparátcsik is akadt, aki a szakmai bizottságban még Borsós mellett volt, a végső döntéskor pedig már Őzét támogatta. De amúgy pedig arra is tudunk példát, nem egyet, nem kettőt, hogy a szakmai bizottságot is lehet úgy összeállítani, hogy a kívánalmaknak megfelelő eredmény szülessen.
Lőrinczy vitathatatlanul bevált direktorként, jól működő, sikeres színházat csinál, a klasszikus értékek megőrzése mellett nyitott új törekvések irányába is. És ezen nem változtat az, hogy bizonyos produkciók ízlésvilágán el lehet dilemmázgatni. A társulati szavazáson a legtöbben mellette álltak ki, de hát rendszerint ez sem sokat szokott számítani. Kiss B. Attilának, Kossuth-díjas operaénekesként, akinek nemzetközi tapasztalata is van, hiszen sokfelé fellépett a világban, nyilván köze van a zenés színházhoz, meg mint a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, valószínűleg a tűzhöz is közel áll. Vezetői képességeit nem ismerjük. Ahogy Szente Vajk vezetői képességeit se. Színész viszont zenés produkciókban, rendez is, és szerzőként ugyancsak jelen van, a Csoportterápia például épkézláb, sikeres musical. Ő sem lehet nagyon messze a tűztől, hiszen aki manapság huzamos ideig műsort vezet a köztelevízióban, általában nem az ellenzékiségéről híres.
Szóval van három szakmai szempontból nem érdemtelen jelölt, és ráadásul politikai szempontból is a fennálló számára nyugodtan választható. Most következik az, hogy ki az erősebb kutya kölyke? Valószínűleg ez következik. A döntés a miniszter kezében van. De, hogy a háttérben mi zajlott, és mi zajlik még, azt pontosan feltehetően soha nem fogjuk megtudni.
Sean Connerry a James Bond megformálásával egy önmagán is túlmutató ikont hozott létre. Augusztusban ünnepelte a 90-ik születésnapját és október 30-án álmában érte a halál.
Tejkihordó, modell és koporsófényezőként kezdte Skóciában, és 34 évesen James Bondként lett világhírű Hollywoodban.
Az alacsony költségvetésű Dr. No című angol film indította el a James Bond, a 007-es ügynök sorozattal felfelé ívelő pályáján. Az első Bond sikert még további hat 007 ügynök szerep követte. Connery hét Bond-filmben alakította a 007-es ügynököt, először 1962-ben, de már 1954-ben feltűnt a filmvásznon. Karrierje kezdetén kis szerepeket játszott különböző tévé- és mozifilmekben. Kezdetben férfias külsejére alapoztak a rendezők, akik később azután felfedezték színészi erényeit is. Ő játszotta Indina Jones apját, de megjelent A rózsa nevében, amiért BAFTA-díjjal jutalmazták, az Oscar díjat pedig 1988-ban érdemelte ki az Aki legyőzte Al Caponet című filmért. Itt már nem ő alakította a főszerepet hanem egy olyan nyugdíjazás előtt álló zsarut játszik el, aki élete árán is lebuktatja a legendás maffiózót, Al Caponet.
Sean Connery a skót függetlenség híve volt
A szókimondó színészt nemigen kedvelték a londoni kormányhivatalokban, mert elszántan támogatta a skótok függetlenségének ügyét. Végül a népszavazáson csak alig maradtak alul a függetlenség hívei. A Skót Nemzeti Párt viszont évek óta vezető szerepet játszik Skóciában.
Mindennek ellenére 2000-ben Erzsébet királynő lovaggá ütötte Sean Conneryt, aki Őfelsége 007-es ügynökeként vált világhírűvé a filmvásznon.
Mától maszkot kell hordani! – parancsolt rájuk Hófehérke.
Először Hapci kapta meg. Hétfőn. Úgy suhant át rajta a kór, szinte észre sem vette. Kicsit tüsszögött, de hát az ő esetében ez nem volt rendkívüli dolog. A többieket nem zavarta, ültek a tűz körül, együtt énekeltek.
Kedd reggelre Vidort rázta a hideg, belázasodott. Sebaj, cidrizte vihogva, holnapra jobban leszek. Nem lett jobban. Hófehérke ápolta, ahogy csak bírta.
Szerda estére Szende nem érezte a szagokat, magas láza lett, lábra sem tudott állni. Hófehérke priznicet csinált neki. A vacsoránál Hófehérke kiadta az ukázt, mától maszkot kell hordani. Én nem fogok, dörmögte Morgó, engem nem lehet ilyesmivel megalázni. Úgy van, erősítette meg Tudor,. Fölösleges a maszk, mert nem véd semmitől. A vírus mérete 0,06 és 0,14 mikron között van… Kuss – dörrent rá Hófehérke. Kell és kész!
Csütörtökön lerobbant a kis Kuka. Ijedten ült az ágyában, nem kapott levegőt. Hófehérke száguldozott a betegek között, lázat mért, kacsát hordott, hasra fektetett, teát főzött. Ereje végén járt. Maszkot kell hordani, mondogatta. Dehogy kell, ne hordjatok, mondta Tudor. Úgy van, nem kell, ne hordjatok, mi ébredők vagyunk, mondta Szundi.
Pénteken Morgó szokatlanul csendben volt, csak a köhögése verte föl a kunyhó csendjét. Hófehérke mézet adott neki, de a kaffogás nem szűnt. Hófehérke már két napja nem aludt, loncsosan, karikás szemekkel, szinte önkívületben ápolt.
Szombaton Szundi is levegő után kapkodott, a végkimerült Hófehérkének Hapci és a már lábadozó, de harmat-gyenge Vidor segített ágytálat hordani, gyógyszert osztani.
Vasárnapra az öreg Tudor is ágynak esett, makacs láza lett, a tüdeje zihált. Fojtogatta a köhögés. Utolsó erejével még elsuttogta: 0,14 mikron, nem kell maszk. Aztán… De volt más betegsége is.
Hófehérke fuldokolva ült a tűzhely mellett, minden ereje elhagyta, rázta a hideg, távolodott tőle a világ…
A megmaradtakról később mese született.
Sok kicsi gyereket ringatott azóta álomba a vidám kis történet. Történet az erdei törpékről, az apró bányászokról, a vicces kis figurákról, hősökről. A mese címe? A mese címe: És a hat törpe…
A Kossuth-díjas, nagy művész, Lázár Kati életműdíjat vett át a színikritikusoktól, azon a gálán, a Budapest Bábszínházban, ahol az évad legjobb teljesítményeit honorálták. Meglepetésként bejött Ascher Tamás, Babarczy László, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor a színpadra, akik sokat rendezték őt, és a maguk ironikus módján kedvesen szépeket mondtak róla. Kicsit eltörött a mécses. De aztán Lázár is visszanyerte szókimondó szarkazmusát.
Az Erzsike című monodrámában. Fotó: Takács Attila
Amióta csak ismerem, egy őserő, energiabomba, akár nyers, de ugyanakkor roppant érzékeny, ömlik a szájából a szó, nagyhangú vagány és szorongóan skrupulusos. Szóval ellentétek feszülnek benne. Lehet, hogy nem jó ez egy embernek, de jó lehet a színésznek. Mindenféle érzelmet megél, így bőven tud bármihez magából meríteni. Azt szokta mondani, hogy ő komikus tragika. És ez bármilyen szokatlan, azt hiszem fölöttébb igaz. A nagy komika és a nagy tragika keveredik benne. Komédiázik, de közben megríkat. Nevettet, de közben akár fájdalmat érzünk.
Az Erzsike című monodrámában. Fotó- Takács Attila
Hatalmas a lelke. Belefér csaknem minden ember, és valamennyi állat, fű, fa, virág. Természetimádata elementáris. Spiritualitása szépen fejlett. Lánya, a parádés színész, Jordán Adél remekül parodizálta is ezt a nyáron, az egykori szerelméről, Fenyő Ivánról szóló előadásban. Adél és Kati különben is egymás nagy kritikusai. A spiritualitásba való feledkezés tán a félelmek csitítására is szolgál. Olykor elhatalmasodó félelmeit zsidó létével magyarázza, onnan való átöröklött rettegéssel, hogy apai nagyszüleit elgázosították. Úgy gondolja, hogy ez akár hetedíziglen hathat, és igencsak parázott attól, hogy a lánya is örökli, de szerencsére rá inkább édesapja, Jordán Tamás felszabadultsága ragadt. Egyébként Jordán igazgatóként különdíjat vehetett át az általa alapított szombathelyi Weöres Színház első tíz évéért. Adél pedig a legjobb mellékszereplő díját érdemelte ki az Ascher Tamás Háromszéken című produkcióban nyújtott teljesítményéért. Lehetett együtt örülni.
Az Erzsike című monodrámában. Fotó: Takács Attila
Lázárt persze különösen ünnepelte mindenki. Elképesztő ovációban, hatalmas tapsban volt része a színpadon, és a színház előterében, a borozgatáskor, pogácsázgatáskor, rétesezéskor pedig szeretetteljes szavakban, puszik garmadájában. És persze azt is kívánták többen, hogy még temérdek ideig láthassuk őt a deszkákon. Szerencsére láthatjuk, ráadásul két monodrámában is, mindkettőnek Orlai Tibor a producere, aki különben a kritikusok díjátadó gálájának is a szponzora. Az egyik monodráma, az Erzsike című, a kiváló riporter, Lengyel Nagy Anna által „talált” történet, ami a Mozsár Műhelyben látható. Ebben Kati vasakaratú, csaknem minden szempontból hátrányos helyzetű parasztasszony, aki szívóssággal, hittel, energiával, rettenthetetlen akarattal, életre pumpálja a lányát, pedig a kórházban már lemondtak róla.
Az Erzsike című monodrámában. Fotó: Takács Attila
Sok nehéz sorsú embert játszott, az elesettek, kitaszítottak, szegények, az egyik fő „szakterülete.” A kisemberben is meglátja a formátumot. De persze igencsak tud nagy embert is játszani. Például Jászai Marit. A Kripli Mari, amit ő szerkesztett Jászai Mari naplója alapján, és az Örkény Stúdióban talált hozzá megfelelő helyet, eddigi pályájának összegzése. Ebben aztán, ha csak részletek erejéig, lehet például Élektra, Médeia, Stuart Mária, de lehet profán, már-már tenyeres-talpas, nevettethet, sőt röhögtethet, ahogy belefér.
Az Erzsike című monodrámában. Fotó: Takács Attila
Mint mindig, ezúttal is magától értetődően természetes, ahogy ez a civil életben is így van, soha nincs benne semmi csináltság, utálja, ha valaki mórikálja magát, széllel szemben, kilométerek messzeségéből megérzi a hamisságot. Sok a hasonlóság közte és Jászai között. Egy nagy színésznő játszik nagy színésznőt, egy nehéz ember nehéz embert. Lázár nem könnyű természet. Az életben tud szétszórt lenni, dekoncentrált, és sok mindent a lelkére vesz. De színházban mindig összekapja magát, abszolút koncentrál. Egy irányba mozgósítja fogyhatatlannak látszó energiáit, amikről letargikus pillanataiban azt gondolja, hogy igencsak fogyóban vannak. De lehetetlenség, hogy elfogyjanak, mert Lázár Kati kell nekünk, a deszkákon és emberként egyaránt, és ezt ezen a díjátadó ünnepségen abszolút érezhette.
Hideglelősen durva, de érzelmes is, az Aki elzárja az éjszakát előadása a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkciójában, ami vendégszereplésre érkezett a Pesti Színházba. 16 éves lányt erőszakolt meg százak haláláért felelős náci tiszt egy koncentrációs táborban. Aztán szerelem szövődött köztük. 13 esztendő után újra összetalálkoznak Bécsben, és előtör belőlük a szenvedély meg a bűntudat.
Lényegében egymásnak ugranak. Csaknem széttépik a másikat, testi és lelki értelemben egyaránt. Bezárkóznak egy hotelszobába, abban a szállodában, ahol az egykori náci, Max most portás, és ahol Hanna meglátja, kapásból felismeri. Előtör belőlük, rájuk szakad a múlt. Fölszakadnak a valójában soha be nem hegedt sebek. És akarják, nem akarják, előtör a vágy is, miközben az asszony a koncertező, világhírű muzsikus férjével érkezett az osztrák fővárosba. Bámulják egymást. Ömlik vagy éppen bennakad a szó. És fölhorgadnak az ösztönök is.
Fotó: Bíró István
Két remek színész tölti be a színpadot, Viola Gábor és Györgyjakab Enikő. Elképesztő milyen hőfokon égnek. Nincs kímélet maguk iránt, és egyébként nincs a néző iránt sem, hiszen végig kell néznünk a bűn és bűnhődés kegyetlenül fájdalmas folyamatát, ami felfokozott szexualitással vegyül, és eljut a húsba vájó mazohizmusig.
A fő díszletelem egy ágy. Ez olykor vad egyesülésük színtere, máskor demarkációs vonal közöttük, tologatják, taszigálják, pörgetik, egyensúlyoznak a peremén és belezuhannak, valósággal elnyeli őket. Ahogy a múlt is, amitől képtelenek szabadulni. Max beindít egy vetítőgépet, ami a háttérbe a koncentrációs táborban való létről vetít képeket. Ezek borzadályos szörnyűsége vegyül azzal, ami köztük a szobában történik. A nő is bűnösnek érzi magát amiatt, mert odaadta magát egy nácinak, és ennek szerepe lehetett a megmenekülésében, miközben a családtagjai meghaltak. A férfi sem szabadul a bűntudattól.
Fotó: Bíró István
Nona Ciobanu darabja, amit Liliana Cavani híres filmje, Az éjszakai portás nyomán írt, azt vizsgálja, pokoli bűnökből lehet-e feloldozás, elképzelhető-e valamilyen formában megtisztulás, vagy netán semmi más nem lehetséges, mint a kínok kínjával való élet mindhalálig. Kérdések tömkelegét veti fel a produkció, például azt, bűn-e és mekkora, hogy a 16 éves lány, aki egy koncentrációs táborban volt kénytelen átélni az éledő szexualitását, mennyire bűnös amiatt, hogy odaadta magát egy nácinak? Lehet-e gátat szabni a test parancsának?
Fotó: Bíró István
Látjuk, hogy ezt a két embert most is elkapja a szenvedély. Izzik a szemük, sóvárog az ajkuk, elképesztően felhevülnek. Bár akarják, nem tudják kikerülni egymást. Kivetítőn, Bogdán Zsolt megszemélyesítésében, megjelenik a mostani férj alakja is, ha úgy tetszik, a sikeres, jómódú, némiképp unalmasan érdektelen polgári élet megtestesülése. Ami a hotelszobában történik, valódibb, izgalmasabb, elevenebb. Érződik, hogy tetszik, nem tetszik, ez a fékezhetetlen, kikerülhetetlen, fájóan nagy, elhatalmasodó, ugyanakkor pusztító szerelem. Ha úgy tetszik, a beteljesülés és a vég.
Fotó: Bíró István
Nona Ciobanu, aki meg is rendezte a saját darabját, sőt a jelmezeket is tervezte, és Peter Kosirral közösen a díszletet szintén, veszélyesen magas hőfokú játékot követel a színészektől. Györgyjakab kombinéra vetkezetten, rémisztően kiszolgáltatott, de számonkérően vádló is, hol kisiklik a férfi kezei közöl, hol a karjaiba vágyakozik. A Viola által megformált férfitől még most is lehet rettegni. Rémisztően állatias vonások keverednek benne gyengédséggel. Iszonyú a párharc a két ember között, de óriási a szeretet is. Visszatérhetnek a polgári életbe, azonban soha, de soha nem szabadulhatnak egymástól, a múlt sötét árnyai örökkön-örökké kísértenek.
Megdöbbenve egymásra néznek, fel-felszisszennek a nézők, hogy hűha, mi hangzik el, ilyet ki lehet mondani!? Székely János mindinkább remekműnek tűnő Caligula helytartója című darabját, amit Ceausescu diktatúrája idején írt Erdélyben, adják a Nemzeti Színházban. A mű mellbevágóan aktuális, Szász János rendezése ütősen erőteljes.
A Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán két oldalról fogja közre a nézőtér a pást jellegű, hosszúkás színpadot, amin nejlonba és papírba csomagolt emberformájú, óriási monstrum nehezedik el. Akik ismerik a drámát, kapásból kitalálhatják, hogy ez a római császárt dicsőítő szobor, amit Petroniusnak, Caligula szíriai helytartójának, határozott parancsra, Jeruzsálemben muszáj bevitetnie a zsidók templomába, akiknél ugye nincs semmiféle bálványimádás. Ezért aztán, a szoborbevitel egyenlő lenne az ő identitásuk eltörlésével, amit semmiképpen nem akarnak, inkább a nemzethalált választanák.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
A darab valahogyan benne van a levegőben. Az évad elején a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház vendégszerepelt vele a Pesti Magyar Színházban. Abban a produkcióban igazi katonai dzsip, jókora puskacsővel volt a fő díszletelem, a ridegen fenyegető hatalom megtestesülése. Ezúttal az ormótlan szobor az, Vereckei Rita díszlet és jelmeztervező telitalálata. Betölti a színpad jelentős részét, de hatalmas köteleken, a szereplők nagy erőfeszítésével, a magasba is lehet húzni, amikor megmozdul ez a monstrum, vagy éppen az emberek feje fölé kerül, és akár bármikor agyonnyomhatja őket, még hideglelősebb. Egyértelmű jelképe az elnyomásnak.
A mű arról regél, hogy Petronius be akarja cipeltetni a szobrot, de a zsidók persze nem akarják, és a helytartó vitába keveredik a jeruzsálemi templom főpapjával, Barakiással. Ugyanis ez a katona nem a parancs az parancs típusú, totálisan fafejű ítélet végrehajtó, nem szeretne tömeggyilkossá válni, hiszen ott ülő sztrájkol a templom előtt 40 ezer zsidó. Mögötte pedig ott van több légió, temérdek felfegyverzett katonája. Hát ez patthelyzet. Ki lehet-e valahogyan mászni ebből? Erről regél ez az alapvetően vitadráma, amiben a két főszereplő között leginkább szócsata zajlik, és ismét kiderül, hogy a szó is lehet hathatós fegyver. De ehhez az kell, mint ebben az esetben, hogy két homlokegyenest más nézetű ember hajlandó legyen meghallgatni egymást, kíváncsi legyen a másikra és az érveire, amiket képes legyen átszűrni magán, és akár meg is fontolni. Lehetetlenség? Manapság eléggé annak tűnik, de ez az I. században játszódó, állítólag valós eseményeken is alapuló történet mégis döbbenetesen rímel a XXI. századra és Magyarországra, anélkül, hogy Szász csipetnyit is aktualizálna.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
A darabot annak idején nem engedték Romániában bemutatni, így a legendás ősbemutatóját a Gyulai Várszínházban tartották negyven évvel ezelőtt, a nagy erdélyi rendező, Harag György elgondolásai szerint, Lukács Sándor és Őze Lajos főszereplésével. Ebben a produkcióban különben az ifjú Szász kellékesként, és a statisztéria tagjaként, az egyik zsidóként működött közre, nyilatkozta is, hogy ez mekkora hatást gyakorolt rá, egyetemi kurzussal ért fel számára. A művet aztán vagy tizenöt produkcióban játszották nálunk, igencsak emlékezetes például a szolnoki, amit szintén jeles, erdélyi származású rendező, Taub János vitt színre, Fodor Tamás és Kézdy György elementáris alakításával. Érdekesség, hogy Fodor hét év óta megint játszik a darabban, ami méltán levehetetlen a Szkéné Színház műsoráról, csak valaha a helytartó volt, most pedig a főpap, és a kiváló Nagypál Gábor Petronius, Szikszai Rémusz első, és máris remekbe sikerült rendezésében.
A negyven éves jubileum alkalmából nyáron a Gyulai Várszínházban bemutatott, és most a Nemzetibe bekerült produkcióban Trill Zsolt Petronius és Horváth Lajos Ottó Barakiás. Pokolian tudják egymást fürkészni, a másik szemébe mélyen belenézni, Székely gyönyörűséges, mégis vaskosan életszagú nyelvezetén szóáradatot, érvek zuhatagát ömleszteni a másikra. Trill a megszokottnál játékosabb helytartó. Olykor szinte incselkedik a helyzettel, kedvtelve eldilemmázgat azon, mi mindent megtehetne, amit más akár nyugodtan meg is tenne, de benne, bár abszolút a hatalom képviselője, mégiscsak van egy gát, mindinkább fölpislákol a humánum. Miközben elég világosan látja, hogy Caligula tébolyba hajló kényuralma, amikor már a hozzá közelállókat is szinte szórakozásból, rútul lemészárolja, hová vezet. Nyughatatlanságában oda-vissza nyargalászik a deszkákon.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
A két főszereplő nem csupán egymást, hanem a közönséget is fürkészi. Nem csak végig pásztáznak a sorokon, hanem gyakran valakinek a szemébe behatóan belenéznek. Lesik a hatást. Arckifejezésünkről akarják leolvasni a véleményünket. Mivel velünk szemben ül a közönség fele, és egyáltalán nincs sötét a nézőtéren, mi is látjuk a társainkat. A feszült figyelmet ugyanúgy, mint a megrökönyödést, az összenézéseket, vagy a mosolyra húzódó szájat, hiszen annyira abszurdak a szituációk, hogy ennek humora van, szerintem akár több is lehetne. Szász anélkül, hogy bármit is becsempészne a mai politikából, agorává teszi a színházat. Megteremti a félelem légkörét, amikor már mindenki tart mindenkitől, mindenki figyel mindenkit, retteg akkor is, amikor tán éppen nincs rá oka, de hát egyre inkább úgy állnak a dolgok, hogy van rá ok unos-untalan. Bodrogi Gyula a zsidók királyaként rafinált, bölcs öregurat ad, aki sokat látott, sokat tud, de már nincs ereje a cselekvésre. Kristán Attila és Bordás Roland Petronius rengeteget próbált segédtisztjei, akik talpat is nyalnak neki, de foglalkoztatja őket az elárulásának a gondolata. Nem teszik meg, mégis ezzel a váddal végezteti ki őket Petronius, Deciusnak, Caligula követének a javaslatára. Ő, Rácz József megformálásában, hajlik az ésszerű alkura, csak baj ne legyen belőle, óvatos alapon. Bölkény Balázs Júdás, zsidó politikus, a saját vesztébe is rohanva, még inkább elmérgesítené a helyzetet. Jó színészcsapat ez így együtt, hozzájuk társulnak még mindkét oldalon, katonákat, illetve zsidókat ábrázoló hiteles statiszták.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Decius legvégül azzal a hírrel érkezik, hogy Caligulát leszúrták a saját testőrei. A mégoly végtelennek látszó diktatúra sem örök. És szinte mellesleg azt is kiböki a követ, hogy nem is Petronius segédtisztjei közül került ki az áruló, hanem az ő kíséretéből. A helytartót tőrdöfésként éri az utóbbi hír, így nem tud örülni az előbbinek sem. Amúgy is már halni készült, hiszen elhatározta, hogy megszegi a parancsot, mert megértette a zsidók igazát. Szép jelenet, amikor ezért a főpap megöleli. Petronius pedig kannából olajjal locsolja le magát, hiszen rájön, azzal, hogy igaztalanul öletett le két embert, maga is zsarnokká lett. A zsarnokság igen gyakran újra teremti magát. Azt még látjuk, ahogy gyújtani készül a gyufát. Ekkor totál sötét lesz, csak a robbanás hangját halljuk. Bevégeztetett.
Húsba vágó kérdésekről, érzékletesen, elgondolkodtatva, és aktualizálás nélkül is riasztóan aktuálisan beszél a Caligula helytartója a múltban gyökeredző jelenről.
Alföldi Róbert nem sokat kertel, elég egyértelműen arról regél az általa rendezett Chicago című musicalben, hogy lejjebb csúsztunk, mint az egykor gengszterektől hemzsegő, eldurvult, korrupt Chicago. A produkció végén, az Átriumban, a Kultúrbrigáddal közös előadásban, két nyilvánvaló gyilkos, akiknek teljesen elsikálták az ügyét, akik szabadon randalíroznak, a nézők felé fordulva megköszöni nekünk, hogy olyanná tettük az országot, amilyen.
Alföldi persze belecsapott a lecsóba, senki nem gondolhatta, hogy mindössze tűzijátékszerű, üresen csillogó revüt rendez a Chicagóból, aminek nézése, hallgatása közben elandalodunk a dalokon, csodáljuk a pergő lábú táncosokat, és a csicsásan fénylő színpadot. Voltak ilyen Chicago előadások szép számmal, spongya rájuk. De Ascher Tamás úgy rendezte meg évtizedekkel ezelőtt a darabot Kaposvárott, hogy abból ugyancsak érzékelhető volt a lecsúszottságunk, az a mentalitás, hogy pitiáner alakokat felpumpálnak, istenséggé tesznek, de attól ők még senkik maradnak, és netán majd vissza is hullanak a porba.
Fotó: Szilvás Zoltán
Még mielőtt megnyitották volna az Átrium Film-Színházat, Zsótér Sándor, a csak módjával fűtött, némiképp romos helyiségben játszatta a musicalt, amiben a HOPPart Társulat fiataljai üvöltötték ki magukból kínzó világfájdalmukat egy brechti keménységű, tökös, erotikus, fantáziadús produkcióban. Bozsik Yvette a Centrál Színházban szalonképesebb verzióval rukkolt elő, de ő is erőteljesen éreztette a manipuláció otromba természetrajzát, amikor például Kulka János sztárügyvédként magabiztos fölénnyel, róka ravaszsággal, okos kiszámítottsággal adagolta a hazugságait, és etetett meg velük bárkit, az hideglelősen hátborzongató volt.
Alföldi is sokat beszél a produkcióban a sulykolt hazugság vízfolyásként való rázúdításáról a végtelenül hiszékenyekre. Arról regél, amikor már a hazugság az alapjárat. Az igazsággal senkinek esélye nincs semmire. Ebben a produkcióban hangsúlyosabb a szokottnál, a Fodor Annamária által játszott magyar lány, aki állandóan azt szajkózza, hogy ő ártatlan, és valószínűleg az, így aztán fel is akasztják. Előtte még ebben a verzióban jól lemigránsozzák. Neki nincs módja a börtönőr megvesztegetésére, sztárügyvéd horribilis honoráriumára, ő csak úgy simán, mezei módon ártatlan. Hát ez már halálosan büntetendő!
Fotó: Szilvás Zoltán
Egy gyilkosság viszont simán kidumálható. Meg persze bármi más is. Ez a piszkosan szerzett pénz világa. A gátlástalan erőszaké. A törtetésé. Ebben az esetben a dalokat nem betétekként kezelik, rögvest folytatódik az előadás, nincs mód tapsra utánuk, meg ünneplésre, hogy a színész hú, de bravúrosan énekel. Sokan amúgy is messze vannak a bravúrostól. Mondjuk Brasch Bence Billy Flynn ügyvédként tényleg igazán jól énekel. Cserébe kevésbé jól játszik. Csinos, piperkőc, domborodó mellkasú, lenyalt hajú, jól vasalt srácnak hat inkább, mint fajsúlyos, megkerülhetetlen, veszélyesen agyas fenevadnak. Túl fiatal még, igen jó lehet majd a szerepben 10-15 év múlva. Kicsit fura is, amikor a nála sokkal idősebb Velmát oktatja életismeretre. Parti Nóra adja minden hájjal megkent nőnek ábrázolva, akiről hihető, hogy biztos kézzel lepuffantja a férjét, és, hogy bármire képes azért, hogy szabaduljon, énekesnőként karriert csináljon. Számító nőstény. Roxie-ként, újonc börtöntöltelékként és feltörekvő énekesnőként, Huzella Júlia Velma vetélytársnője. Naiv kartáncosból, forró fejű gyilkosból, válik ünnepelt celebbé, majd ejtett sztárrá. Gyors pályaív. Érzékelteti, ahogy vérszemet kap, rájön, hogy az elaljasodás kifizetődő. Igen magasra lehet jutni vele. Hernádi Judit Morton mamaként, a tapasztalt, ügyeskedő börtönőrként, a sztárügyvédhez hasonlóan alaposan ismeri a dörgést. Korrupt ő is a végletekig, de van benne segítőkészség, betyárbecsület, ahogy Hernádi játssza, még báj is. Azt mutatja meg, ha így lehet élni, hát így élünk, de azért nem muszáj förmedvényes szörnyeteggé válni. Hernádi egy az egyben, úgy, ahogy látjuk, halljuk a deszkákon, Morton mama tökéletes kivetülése.
Fotó: Lakatos Péter
Ahogy igen szép alakítás Mihályfi Balázsé is, Roxie unalmas, áldozatkész férjeként, aki bár megcsalják, levegőnek nézik, ő csak szeret és szeret. Bercsényi Péter olyan sztárújságírónőt játszik remekül, aki ugyanolyan profi, undorító módon manipulál, mint a sztárügyvéd. Hihetetlenül magas hangokat csal elő magából. Hámori Ildikó konferansziéja, antikonferanszié. Nem pörgős, nem flott, nem szellemes. A maga eléggé félénk, közhelyes módján, de gondolkodtatni akar. Arra hív fel minket, hogy mélázzunk el a történteken, hiszen ez a gyilkossá lett két lány nem akart mást, csak boldoggá lenni. Figeczky Bence kéjsóvár színházi szervezője, aki szexuális szolgáltatásokért hazudik színpadi előnyöket, a kiszolgáltatottságot kihasználó, otromba gennyláda. Fodor Annamária, Vásári Mónika, Nagy Anikó, Tornyi Ildikó, Hollai Anna, ütős csapatot alkotva, börtöntöltelékek, vagy újságírók, érdeklődők, járókelők, mikor, mire van szükség. A táncból is derekasan kiveszik a részüket. A tánckar, Vári Bertalan intenciói szerint, nem egyen-magasságú, egyen-emberekből áll, hanem karakteres fazonokból, akik jókora lendülettel ropják. A zenekar ugyancsak nagyon odateszi magát. Kálmán Eszter díszlete rúdtánchoz is használható, de némiképp börtönrácsnak is tekinthető fémalkalmatosságokból építkezik. Tihanyi Ildi olyan rabruhákat tervezett, amik hajaznak a nálunk használatos, a szürkeséget, színtelenséget, néhány formával oldani igyekvő, sápatag börtönviseletre.
Az előadás sem elég virulens mindig, több helyütt nem olyan pörgős, nem annyira flott, mint a szintén Alföldi által rendezett, Az őrült nők ketrece, ami méltán kiugró siker ugyanitt. Ez is majd nyilván összerázódik, jóval feszesebbé válik. A vége nagyon ütős, bár persze vitatható, én közel sem tartom ördögtől valónak az aktualizálást, hiszen mi másról beszélne a színház, mint aktuális dolgainkról. Teheti ezt elvontan, filozofikusan, megemelve, de teheti vásári módon, profánul, provokatívan is, és persze keverheti a különböző elemeket.
Fotó: Lakatos Péter
A produkció befejezéseként, a két méltatlanul kiszabadult, gyilkos díszpinty, akiket a mindig friss húsra éhes szenzációhajhászok celebként már ejtettek, külvárosi művelődési házban lépnek fel. Cukormázasan rózsaszín, röhejesen fodros-bodros nagyestélyit viselnek. Eddigi kihívó voltuk giccses sziruppá változott. Álságosságuk változatlan. Ekkor mondják a képünkbe, farkasszemet nézve velünk, hogy köszönik, hogy olyanná tettük az országot, mint amilyen. Vagyis korrupttá, hazuggá, melyben nyilvánvaló bűnözők lehetnek szabadlábon, sőt kerülhetnek piedesztálra, ártatlanok meg esetleg bűnhődhetnek. Amikor a botcsinálta dívák kivonulnak, magasztos zene részletei szólnak, eltorzítva. Tán jobb nem leírni, hogy mi, mert ilyesmiből már volt balhé. De a torz fenségesség jelzi, hogy honnan hová jutottunk. És hát ennek a jelképe ez a két nő, akiknek igazán lenne mit szánniuk-bánniuk, de lám, már némi moralizálásra is vetemednek.
Fotó: Lakatos Péter
Show-ba oltott keserűség ez. Színpadi vádirat. Kórkép, hogy itt tartunk, szórakozhatunk is akár ezen, mint most a produkción, és röhöghetünk is, de úgy, hogy azért olyan nagyon nincs min röhögni. Vagyis hát nagyon is van, de ez már a sírással határos.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
