Vélemény

Lárifári, avagy lesz-e Orbán-Gyurcsány vita?

Magát a kérdést könnyű megválaszolni: nem lesz, mert Gyurcsány Ferenc nem miniszterelnök-jelölt, és ha az is lenne, Orbánnak nem áll érdekében, hogy szóba elegyedjen vele.

Ezzel együtt, a felvetés mégsem hiábavaló, hiszen Gyurcsány jó vitázó, ráadásul sokan emlékeznek arra, hogy ő az a politikus, aki – vitában és választáson – utoljára győzött Orbán ellen. Ebben az értelemben a DK-nak érdeke lenne, hogy egy esetleges vitában a pártelnököt küldje a ringbe.

A Demokratikus Koalíció listáját ugyan Gyurcsány Ferenc vezeti, ő azonban nem miniszterelnök-jelöltje a pártnak. Ezt ő maga is többször nyilatkozta: nem kíván miniszterelnök-jelölt lenni, mint ahogy – egyelőre legalábbis – miniszterelnök sem.

Gyurcsány Ferenc, az az ember, akivel Orbán Viktor utoljára nyilvános vitát folytatott. A jelenlegi miniszterelnök azóta nemcsak a vitát kerüli, de még az olyan helyzeteket is, amikor valódi újságírók igazi kérdéseire kell válaszolnia. A parlamentben nem mindig sikerül elkerülnie a kellemetlen kérdéseket, az azonnal kérdések órájában élnek is ezzel a lehetőséggel az ellenzéki képviselők. Ám Orbán ilyenkor vagy valamilyen gorombasággal – lásd a Vona Gábornak felemlegetett szemöldökcsipeszt – vagy egy viccesnek szánt (Boldog karácsonyt!) válasszal üti el a kérdések élét.

Miniszterelnöki vita azonban feltehetőleg most sem lesz, legalábbis olyan, amelyen Orbán Viktor is részt venne. Másmilyen vitának pedig nincs értelme. Mert bár elvileg fontos lenne, hogy a választók megismerhessék a pártok programjait, ha csak az ellenzéki pártok miniszterelnök-jelöltjei vitáznak egymással, az egyedül Orbánnak és a Fidesznek hoz a konyhára. Ebben az esetben ugyanis az a látszat keletkezhet, mintha Orbán Viktor mindenki fölött állna, ő maga testesítené meg a nemzetet, miközben alattvalói közül néhányan a trónkövetelő szerepében az ő pozíciójáért marakodnak.

Orbán nem vitázik sem Gyurcsánnyal, sem mással. Legutóbb azzal hárította el az ellenzéki pártvezetőkkel a vitát, hogy annyian vannak, hogy nem tudja, kivel is kellene vitáznia.

Ebben az értelemben a DK részéről teljesen mindegy, hogy Gyurcsány Ferenc  miniszterelnök-jelöltként tudja-e kamatoztatni vitán felül álló retorikai képességeit. Ha nem lesz miniszterelnök-jelölti vita – márpedig ebben biztosak lehetünk – akkor minek borzolni a kedélyeket Gyurcsány esetleges miniszerelnök-jelöltségével?

Magyarország 2017 (8.) – Amikor a kutya azt harapja meg, akit védenie kellene

Sorozatunk legutóbbi írásában a fékek és ellensúlyok rendszerének kiiktatásáról értekeztünk, arról egészen pontosan, hogy milyen szisztematikusan számolta fel a Fidesz 2010-es uralkodása óta mindazokat az intézményeket, amelyek arra lennének hivatva, hogy korlátozzák a kormány törvényeken túlnyúló törekvéseit. A felszámolás szó persze így nem pontos, hiszen a szervezetek léteznek, de szinte kivétel nélkül fideszes befolyás alatt, fideszes vezetőkkel és tagokkal. A törvényeket meg a kormánypárt úgy alakította, kihasználva a kétharmados többségét, vagy ennek híján jogi trükkökkel, hogy formálisan minden megfeleljen a paragrafusoknak.

Amikor az ellensúlyokról szóltunk nem említettük annak egy fontos alkotó elemét, mégpedig a médiát. Azt a médiát, amelynek alapvető feladata lenne kritikusan viszonyulni a kormányzathoz, eljátszani – klasszikus kifejezéssel élve – az őrkutya szerepét. Tankönyv szerűen úgy is leírhatnánk, hogy a csatornáknak (nem pusztán a televíziókat értjük most a csatornák alatt) függetlennek kell lenniük, hozzá lehessen férni, és tartalmilag sokszínűek legyenek. Ha ezek biztosítva vannak, akkor válik az adott média megbízhatóvá, kritikai szelleművé és eredetivé. És, ezek együtt adják meg a sajtó szabadságának érzését.

Anélkül, hogy hosszas elméleti fejtegetésekkel untatnám az olvasót, mégis muszáj megállnunk néhány szó erejéig ennél a kérdésnél. Vagyis annál, hogy van-e ma Magyarországon sajtószabadság? Kormánypárti politikusok, és a hozzájuk rendelt újságírók közkeletű állítása ezzel kapcsolatban az, hogy persze: Magyarországon teljes a sajtó szabadsága, hisz – lám – minden kritika megjelenhet, ezt az írást sem cenzúrázza senki, bárki szabadon alapíthat tévét, rádiót, újságot, és abban azt mond el a kormányról is, amit akar. És tényleg így van, senki nem áll útjába az ilyen törekvéseknek. Csakhogy a szabadság nem pusztán ebből áll, különösen nem, ha az állam, vagy az állam által delegált látszólagos tulajdonosok lépnek be a piacra. Ez esetben ugyanis azonnal felborul az egyensúly, a közpénzekkel kitömött kvázi tulajdonosok olyan aránytalanságot alakítanak ki, amelyben egyfajta vélemény válik dominánssá, a többi szereplő véleménye, hangja marginalizálódik; egyszerűen versenyképtelenné válnak. Nem pusztán azzal, hogy a forrásaik sokkal kevesebb lehetőséget biztosítanak számukra, miáltal a hírversenyben, vagy a tényfeltárásban, másként tehát az őrkutya szerepben eleve gyengébb teljesítményre képesek, mint arra szükség volna, hanem mert az információhoz való hozzáférésben, a terjesztésben, a tartalmi sokszínűségben színvonal alattit nyújtanak.

Ma Magyarországon a média mintegy kilencven százaléka egyértelműen a kormány befolyása alatt áll, de a látszólag független, vagy ellenzéki sajtó egy része is kormányzati köldökzsinóron keresztül létezik. Lényegében megszűnt a közszolgálat; sem az állami televízió, sem a rádió nem nevezhető közszolgálatinak, de még a Magyar Távirati Iroda sem. Ezeken a helyeken a híreket megszűrik, manipulálják, és mindenkor az orbáni hatalom akaratának megfelelően tálalják, vagy hallgatják el. A közpénzből működtetett televízió megszállta a sportversenyeket is, a fontosabb, nézettebb eseményeket monopolizálta, hogy a közvetítések szünetében kormányzati propagandával, vagy hirdetésekkel befolyásolja a nézőket. Az állami rádió olykor a miniszterelnök házi adójaként működik, valahova a morgóra sodorva a politikai ellenzék tagjait. A politikai műsorokat programba iktató további országos csatornák közül az Echo tv a kormányfő földijének, a sokszoros milliárdossá tett Mészáros Lőrinc kezébe került, vele szemben a Hír tv és az ATV sorakozik fel, az előbbi mindenféle állami hirdetés nélkül.

A nyomtatott sajtó nagy áttörését hozta 2017; az összes vidéki napilap a kormány befolyása alá került, és ha ez hozzátesszük, hogy 2016 végén a Népszabadságot kiirtották a piacról, miáltal a Népszava a maga 20 ezer környéki eladott példányszámával lett a legnagyobb országos terjesztésű napilap, lehet némi fogalmunk arról, hogy az ennél nagyobb számban eladott helyi lapok, miért voltak olyan fontosak a végrehajtó hatalomnak. Vidéken jószerivel alig hall más hangot az állampolgár, mint a kormányét, kiváltképp ha ehhez hozzátesszük: ma nincs már olyan kereskedelmi rádió, amely országos lefedettségű lenne, illetve a Vajna birtokába került Rádió1-en keresztül mégiscsak: a TV2 tulajdonosa sorban vásárolja fel és kapcsolja be hálózatába a vidéki stúdiókat, ügyesen kijátszva a törvény betűjét, de főként a szellemét, látszólag helyi frekvenciát működtetve, de valójában országossá duzzasztva, MTI híreket használva.

És ha már TV2: a most húszéves kereskedelmi csatorna vállal mindenféle nemtelen szerepet, annak érdekében, hogy lejárassa az ellenzéket és támogassa a kormánypártot. Jó okkal teszi: ha Vajna magára maradna temérdek hitellel, amit a vásárláshoz biztosítottak neki, és a képernyőről eltűnnének az állami hirdetések, szinte azonnal csődbe jutna. A TV2-vel szemben jelent némi ellensúlyt az RTL Klub; egy újabb kétharmados Orbán-győzelem esetén aligha maradna érintetlenül. Gondoljunk csak a miniszterelnök többször is elhangzott kijelentésére, miszerint a médiát is nemzetivé kell tenni, vajon mi következik ebből. E pillanatban ugyanis jószerivel már minden magyar kézben van, az RTL Klub viszont továbbra is német tulajdonban. Ezek alapján viszont megkockáztatható, hogy Orbán az RTL Klub jövőjét jövendölte meg; azt is szeretné valamelyik kötélbarátja kezében látni. (Simicskától hallhattunk is erre vonatkozó utalást.)

Beszéltünk tévékről, rádiókról, napilapokról és láthattuk, miként tette rá a kezét ezekre a média-típusokra a kormány. Orbán, saját internetes alulképzettsége okán, meglehetősen szabadon hagyta a világhálót, egészen mostanáig. De itt is bekövetkezett a változás: egyre nagyobb teret hódit itt is a kormányzat, sokkal nagyobb pénzt mozgatva meg, mint a vetélytársak. Az origo bekebelezése után a bulvár-politika öszvér portálok létrehozása volt napirenden, folyamatosan növelve a szerepüket a kormányzati propagandában, elsősorban a menekült témában.

Összességében tehát, bár Orbán nemzeti, vagy magyar médiatulajdon szükségességéről beszél, amit mond az nem más, mint retorikai fogás. A hazai sajtó kilencven százaléka nem nevezhető sem nemzetiinek, sem, ha úgy tetszik magyarnak: a kormány akaratát tükrözi vissza, az ő kezéből eszik, voltaképpen ő a tulajdonos. Ez a fék, vagy ellensúly egyáltalán nem működik, egyszerű propagandaeszközzé silányult, semmilyen módon nem szolgálja a demokratikus rendszer működését. Ha tehát igaznak véljük az első állításunkat, azt tudniillik, hogy a Fidesz szisztematikusan számolta fel a fékek és ellensúlyok rendszerét, akkor a következtetésnek is igaznak kell lennie: ezek nélkül nem létezik demokrácia. Az újabb következtetés pedig nem lehet más, mint annak megállapítása: ma Magyarországon nincs demokrácia.

Vége.

A sorozat korábbi cikkei:

Magyarország, 2017 (1.) – A lázadás éve – Soros ellen

Magyarország 2017 (2.) – Orbán az isten, és senki más

Magyarország, 2017 (3.) – Jelenetek a bábok életéből

Magyarország, 2017 (4.) – Új év, új remények nélkül

Magyarország, 2017 (5.) – Elég összeG-zni Orbánt?

Magyarország 2017 (6.) – Soros-bérencek és hazaárulók

Magyarország 2017 (7.) – Orbán eltakarította a fékeket és ellensúlyokat

Simicskát is harcba hívta Orbán Soros ellen

„Tisztelt Soros úr, kedves Gyuri bácsi!

Azzal a kéréssel fordulok hozzád, hogy légy oly szíves egy számomra is elfogadható összeggel (hozzávetőlegesen néhány millió dollárral) támogatni az ellened folyó tisztességtelen és hazug kampányomat.

Üdvözlettel, Orbán Viktor miniszterelnök, egykor Soros-ösztöndíjas”

Néhány nappal ezelőtt ezt a szöveget tettem föl a Facebookra. Akkor azt hittem, hogy vicceltem, mert úgy hittem: mindez annyira abszurd, hogy a valóságban biztosan nem létezhet.

Aztán kiderült, amit egyébként is tudtunk: hogy a valóságnak gyakran élénkebb a fantáziája, mint a legjobb forgatókönyvíróé.

Simicska Ádám, Simicska Lajos fia osztotta meg az itt látható a levelet a Facebookon, amelyből kiderül, hogy Orbán Viktor Simicska Lajostól is kért pénzt a Soros György elleni harcához.

Attól a Simicskától, aki valamikor a barátja volt, kollégiumi szobatársa, üzlet- és harcostársa. És aki mostanság Orbán elsőszámú közellenségének számít.

Mindez 2015. február 6-án, a nevezetes G-napon vált nyilvánvalóvá, amikor Simicska Lajos nemes egyszerűséggel gecinek nevezte egykori, mára miniszterelnökké avanzsált barátját. A kifejezést azóta több alkalommal megismételte, elsősorban a saját plakáthelyein szórakoztatta ezzel a nagyközönséget és saját magát.

Kissé komolyabbra fordítva a szót: nem valószínű, hogy Orbán valóban számít Simicska pénzére. Nyilván nem is kért tőle, a levél feltehetőleg félreértésből érkezhetett Simicska Lajos budapesti címére. (Aki, amint az széles körben köztudott, már egy ideje Veszprémben lakik.)

Ilyen levelet egyébként a hivatalos közlések szerint azok a magyar állampolgárok kaptak, akik felhatalmazták a kormányt, hogy kapcsolatban maradhassanak vele. Nem tudni, hogy Simicska viccelt-e Orbánnal és jelezte, hogy kapcsolatban akart maradni vele. Gyanítható, hogy nem. Ebben az esetben azt kell mondanunk, hogy a Fidesz sokszor emlegetett mozgósító csodafegyvere, a Kubatov-lista megérett a frissítésre.

Hogy Soros kapott-e ilyen levelet, és küld-e pénzt Orbánnak, nem tudjuk. Egyszer már adott neki, igaz, évtizedekkel ezelőtt, hogy az akkor még igen fiatal és meglehetősen hátrányos helyzetű ifjú ember amerikai egyetemen kupálódhasson.

Ha az idős milliárdosnak van humorérzéke, egy szarkasztikus levél kíséretében ismét megszánja Orbánt, és hozzávág néhány dollárt, hogy folytathassa szélmalomharcát a nem létező Soros-terv ellen.

Mindig apámhoz fordul a Fidesz, amikor nagy bajban van. 🙂

Közzétette: Ádám Simicska – 2018. január 4.

Magyarország 2017 (7.) – Orbán eltakarította a fékeket és ellensúlyokat

Fékekről és ellensúlyokról beszélni csak demokráciákban van értelme, hiszen – ahogy az elnevezés is mutatja – eleve azzal a céllal jönnek létre, hogy kontrollt gyakoroljanak a kormány felett. Ott, ahol a végrehajtó hatalom korlátlan hatalommal bír, már nem beszélhetünk demokráciáról, még akkor sem, ha ezek a szervezetek formálisan léteznek, ha látszólag függetlenek, vezetői megválasztják. A Fidesz nagyon tudatosan és fokozatosan építette maga köré ezeket az intézményeket, kihasználva a kétharmados győzelem adta lehetőségeket. Orbán Viktor gondolkodásmódjától – és erről már sokszor írtunk – távol állna gesztusok gyakorlása, kis ügyekben sem enged, a gyengeség jeleként értékeli, hát akkor miként lenne nagyvonalú a jelentősebb esetekben. Hiába volt a friss magyar demokrácia történetében példa az ellenkezőjére, az MSZP-SZDSZ koalíció esetében, még 1994-ben, Horn Gyula miniszterelnök önkorlátozó attitűdjét senki nem értékelte, sőt inkább arra az esetre hivatkoztak folyamatosan – a média ügyeiben -, amikor a két párt élt a kétharmados fölényével.

Orbánt e legcsekélyebb mértékben sem érdekli, hogy az esetleges engedékenységét bárki pozitívan értékelné; többet veszít általa, mintha magára vonja a kényes ízlésű demokraták megvetését. A miniszterelnök kemény harcos, és ismerjük is az e téren vallott elveit: az ellenfelet nem pusztán le kell győzni, lehetőleg el is kell takarítani az útból. Ugyanakkor azt is tudja, hogy lehetőleg nem bozótharcos módjára kell megvívni csatáit; olyan rendszert kell kiépíteni, ahol az akarata simán, vagy simábban képes érvényesülni. Hogy éppen a jogászi végzettségi, vagy a történelmi tanulmányai vezették az útján, azt nem tudom, azt azonban látom, mennyire tudatos és következetes volt az az építmény, amely a legnagyobb védelmet nyújtja számára. Ennek első lépése volt az alkotmány átírás, mit átírása, egy új alaptörvény megalkottatása, amely biztosítja mindazon jogokat és lépéseket, amelyek az államhatalom monopolizálását biztosítják számára. Mégpedig a demokratikus jogrend kulisszái mellett.

A következő lépéssorozat már a Nemzeti Együttműködés hamis Rendszerén belül hajtatott végre; mindazon intézmények, amelyek a fékek és egyensúlyok néven szerepelnek a nemzetközi gyakorlatban, úgy váljanak az ő szolgálóivá, hogy közben jogilag ne lehessen kifogást találni. Ehhez pedig meg kellett találni azt a módszert, amelyben olyan szakemberek kapnak helyet, akik lojálisak, feltétlen hívei Orbán Viktornak, és előbbre helyezik a kormányfő akaratának szolgálását, mint a szakmai meggyőződésüket.

Természetesen ez a folyamat nem köthető pusztán 2017-hez, a kezdet a 2010-es Fidesz-győzelemhez datálható, ez a második ciklus pedig – mindaddig, amíg megvolt a kétharmad – a kiteljesedéshez vezetett.  (Persze tudjuk, a plakát-törvény a példa rá, a Fidesz, ha lehetett, mit sem törődött azzal, ha egy törvény változásához kétharmados többség kell, arra van a kreatív jogalkotás, hogy az ilyen apróságokat át lehessen hidalni, a fékek és ellensúlyok rendszerén belül, pedig a személyi változások, hogy ott se legyen senki, aki fennakad az enyhe jogsértésen.

Ma tehát úgy néz ki a Fidesz-féle demokrácia, hogy gyakorlatilag alig van olyan pont, ahol elakadhatna egy-egy kezdeményezés, orbáni akarat. Az országgyűlés formális működéséről már szóltunk, de itt kell megemlítenünk magát a köztársasági elnököt.  Áder János nem sokban különbözik elődjétől, Schmitt Páltól, bár az kétségtelen, hogy ő nem plagizált. Viszont kevés fejtörést okoztak neki azok a törvények, amelyek amúgy nehezen állnák ki akár az erkölcs, akár a tételes jog próbáját, s noha Áder nem írt alá mindent szolgaian, mint az Schmitt tette, de komoly akadályokat sem gördített a Fidesz elé. Követelték ugyan tőle, hogy forduljon egy-egy törvény esetében az Alkotmány-bírósághoz, akik ezt szerették volna, azok is tudták, tudják: ez a testület is a kormányfő kezes báránya lett. A Fidesz-többséggel a fokozatosan megürülő helyeket a Fideszhez hű tagokkal töltötték fel, felrúgva ezzel azt a korábbi gyakorlatot, amelyben lehetősége volt az ellenzéknek is – annak idején a Fidesznek szintén – alkotmánybírót delegálni a testületbe. A lényegében egyszínűvé  vált grénium, amely korábban meglehetős precizitással és aggállyal őrködött a törvények egyértelműsége felett, kilépett a fékek rendszeréből, lényegében értelmetlenné téve azt, amiért a rendszerváltáskor létrehozták.

De folytathatjuk a sort: beszélhetünk a Költségvetési Tanácsról, említhetjük az Állami Számvevőszéket, a Nemzeti Választási Bizottságot, a Médiahatóságot, az ombudsmanokat, a Magyar Nemzeti Bankot, az oda beolvadt pénzügyi felügyeletet, az államigazgatási szerveket – szinte mindegyik Fidesz hívőkkel lett feltöltve, és teszik a dolgukat, ahogy azt a kormánypárt igényli.

Külön fejezetet érdemel az ügyészség, amely Polt Péter irányítása mellett szinte a végletekig kiszolgálja a végrehajtó hatalmat. Miközben látványosan nő a korrupciós ügyek száma, vagy legalábbis a közvélemény nagyobb fele egyértelműen érzékeli, miként tűnik el a közpénz egyesek zsebében, a vádhatóság vezetőjének szeme nem rebben, és azt se engedi, hogy másnak rebbenjen. (Semmit sem tudunk arról, hogy az erősen hierarchizált szervezetben miért lett áldozat, egyik napról a másikra bukott ember a fellebbviteli főügyész; kirúgásáról azóta is hallgat a szakma, de még  a sajtó is. ) A már a Fidesz-hatalom előtt ügyészségi uralkodóvá vált Polt a baloldali kormány regnálása idejében előszeretettel használta az akkori kormánypárti politikusok esetében a bilincset, az elmúlt hét és fél évben nem talált rá okot és alkalmat, hogy hasonló módon járjon el a mostani kormánypolitikusok esetében.  Polt és vele az ügyészség elfogultsága ma már közhelyszámba megy, ám erre is ugyanaz vonatkozik, amit Orbán Viktorral kapcsolatban leírtunk: nem számít, hogy milyen kritika éri a szervezetet, a lényeg, hogy úgy tegye a dolgát, ahogy azt a megrendelő kívánja.

És itt jutunk el a fékek és ellensúlyok mai rendszerének lényegéhez: mindent a megrendelő kívánság szerint tesznek. És a megrendelő nem más, mint Orbán Viktor. Ma az egyetlen intézmény a Bíróság, amely tartja magát, és képes ellenállni bizonyos politikai megrendeléseknek. Nos, hogy ez ne így legyen, már elindították az első lépéseket, a közigazgatási bíróságok átalakításával, az új bírák kinevezésével. Ha 2018-ban a Fidesz újra nyer és netán kétharmaddal, ne legyen kétségünk: meg fogja találni azt a formulát, hogy az utolsó ellensúlyt is eltakarítsa az útból.  Szolga lesz mindenkiből, a NER szolgája.

Folytatjuk. Következik: A média

Magyarország 2017 (6.) – Soros-bérencek és hazaárulók

Ugyan már 2018-at írunk, és egy 2017-ről sorozatba nem illik az újesztendő történéseit is belevonni, mégis, muszáj megtennünk, hogy világosabban lássuk, hogyan is jutottak el a magyar kormánypártok eddig a pontig. Tehát: január első munkanapján egy magát kereszténynek is meg demokratának is tartó hivatásos politikus, bizonyos Soltész Miklós államtitkár, odáig jutott a magyarországi civilszervezetekkel kapcsolatban, hogy egyenesen hazaárulónak nevezte őket. A Magyar Hírlapnak adott interjújában – amúgy tökéletesen megfelelnek egymásnak – arról beszélt, hogy miközben a kormány bőkezűen támogatja a civileket, támogatásukat 140 milliárdról 240 milliárdra növelte, néhány magát civilnek nevező szervezet, mert persze nem azok, Soros György bőkezű mecenatúrája mellett, a milliárdos programját hajtja végre. Hazaárulást pedig azzal követnek el – mert Soltész Miklós erre is adott magyarázatot -, hogy le akarnák bontani a kerítést. Tegyük egy pillanatra félre, hogy egyelőre senki nem akar kerítést bontani, de vajon ha akarna, az tényleg egyenlő lenne a hazaárulással? Tudja ez az ember, hogy mit beszél? Hogy milyen kifejezéseket használ? Hogy ezekkel a mondatokkal milyen gyűlöletet igyekszik kelteni, no nem a bevándorlók ellen – az egy másik fokozat -, hanem azok ellen, akik mást merészelnek gondolni, mint a mi derék kormányunk?

De nem a kerítés-ügyben akartam elmerülni, valóban azért hoztam elő ezt a friss példát, hogy lássuk, hova is jutottunk. Hova jutottunk a civil szervezetekkel kapcsolatban, miként akarja őket Orbán és tanácsadói gárdája ördögivé tenni őket, olyanokká, akik mindent elkövetnek a hazájuk ellen. Amikor Soltész államtitkár a támogatások jelentős emeléséről beszél, egy szóval sem említi, hogy melyek azok a szervezetek, amelyek megérdemlik az állami mankót. Nem említi például azt a Civil Összefogás Fórumot, amelynek tevékenysége a kormányzat támogatásából és az ellenzék lejáratásából áll. És, amelyről kiderült – mert nem maga vallotta be -, hogy félmilliárdos támogatást kap egy állami cégtől, meglehetősen homályos címkékkel ellátva. Nekik például egyáltalán nem kell feltüntetni, hogy kormányzati apanázsból működnek, miközben a külföldi támogatásból (is) élő szervezeteknek mindenhová oda kell biggyeszteniük, mint egy skarlát-betűt, hogy külföldről támogatott társaságról van szó. A kormánypárti politikusok persze rögtön álságos magyarázatokkal állnak elő: bennük semmilyen megbélyegző szándék nincs, mi rossz van abban, ha mindenki tudja, honnan van a pénz, stb. Ismétlem, ezek hamis okfejtések, hiszen éppen az ilyen Soltész Miklós-féle kiegészítő szövegek mutatják a valódi szándékot. Igenis, azt akarják elérni, hogy előbb megutálja őket a magyar társadalom, elhiggye róluk, hogy kártékonyak, az ország vesztét akarják, és innen már csak egy lépés a betiltás. És, ha a betiltásnak kellő módon megágyaztak, nem lesz szinte senki, aki az utcára menjen tiltakozni. (Egyébként, egyáltalán nem mellékesen, a szóban forgó civil szervezetek mindegyike pontos elszámolást a hivatalos hatóságoknak, ahol fillérre szerepelnek azok az összegeke, amelyeket külföldről kaptak, így az is, amelyekhez Soros Györgyön keresztül jutottak.)

De vajon mi a baja a magyar kormánynak ezekkel a szervezetekkel? Miért kezdte el üldözni akár a TASZ-t, akár a Helsinki Bizottságot, akár a Transparency Internationalt, hogy néhányat említsünk az ismertebbek közül. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, azt írnám ide, azért mert nem olyanok, mint a CÖF, vagyis nem a kormányt támogatják. Sőt: helyenként éppen a kormánnyal szemben védik meg a polgárokat, a társadalmat, hisz ezt is tekintik fő feladatuknak, és akkor is pont ezt tették, amikor még nem a Fidesz volt hatalmon. A bonyolultabb, de azért nem átláthatatlan magyarázat tehát valahol ott keresendő: tevékenységükkel a kormányzati hiátusokra mutatnak rá, helyenként pedig pont a korrupciós üzelmekre. Márpedig ezt nem akarják Orbánék.  A támadásokat és a kriminalizálást már a Norvég Civil Alapnál elkezdték, azóta finomítottak a módszereiken, verbálisan azonban épp ellenkezőleg, egyre durvábbá válnak.

Ezzel együtt elmondhatjuk, hogy azokat a szervezeteket – mondjuk így NGO-kat -, amelyek a klasszikus értelemben talán nem is civil szervezetek, 2017-ben még nem sikerül megtörni, hiába a hátrányos helyzetbe hozó törvény, hiába a verbális agresszió, hiába a Soros elleni támadások, léteznek, élnek, és végzik a dolgukat. Kétségtelen, ebben új fejezet nyithat a Soltész-féle megbélyegzés; a hazaárulás már büntetőjogi kategória, és megfoghatatlan. M, vélem én, nem lenne még olyan bíróság, amely ezt ki merné mondani, de egy újabb kétharmados Fidesz-győzelem esetén, egyáltalán nem tartanám lehetetlennek.

Van persze a civil mozgalmaknak egy másik ága is, amelyek – túl a speciális, karitatív, vagy egyéb célokra létrehozottakon -, azért jönnek létre, hogy fellépjenek olyan társadalmi visszásságok ellen, mint például az oktatás, az egészségügy hiányosságai, vagy egyéb olyan, a mindennapi életünk alapvetéséhez tartozó ügyek, amelyekben az állam nem, vagy rosszul végzi a feladatát. Néhány éve úgy tűnt: ezek a mozgalmak fogják átvenni a pártok szerepét, szinte mindennaposak voltak az utcai tüntetések, a Fidesz elleni fellépések. Aztán minden csoport szép lassan elhalt; mondják épp úgy az egymás elleni harc őrölte fel őket, mint az ellenzéki pártok között dúló háború. Azt is rebesgetik, hogy ezekbe a szervezetekbe is ügyesen beépült a Fidesz, de talán hiba lenne, minden fa mögé egy Fidesz-kollaboránst képzelni. Így aztán maradjunk a tényeknél: 2017-re a magyarországi civil mozgalmak teljesen leültek, kifáradtak, a társadalom apátiája átterjedt rájuk, jó részük meg is szűnt, vagy semmiféle életjelet nem ad magáról. Ebből a szempontból simává vált az útja a Fidesznek a győzelem felé, hiába van többségben az elégedetlenek száma, képtelenek közös akaratra, fellépésre, képtelenek artikulálni akaratukat. Pedig ők még nem is lettek le hazaárulózva.

Folytatjuk, következik: Fékek és ellensúlyok

Magyarország, 2017 (5.) – Elég összeG-zni Orbánt?

Különös utat futott be a Jobbik 2017-ben; a potenciálisan legerősebb ellenzéki párt státuszából indulva, a liberálisok által, technikai értelemben elfogadott párton át, a báránybőrbe bújt náci alakulatig. Orbán Viktor nagyjából másfél évvel ezelőtt jelölte ki a Jobbikot, mint halálos ellenséget, de hogy ennek mi volt az elvi alapja, azt nem könnyű megfejteni. Többféle verzió is forog ennek kapcsán, talán nem meglepő módon nem a párt esetleges szélsőségessége áll az első helyen. Ha rangsort kellene állítani a különböző verziók között,

a Simicskával felrobbant szövetség áll az első helyen,

egészen pontosan az a tény, hogy a volt barát, pénztárnok a Jobbikban találta meg a Fidesz lehetséges kihívóját. Orbán különben már akkor tudhatott erről, amikor még Simicska nem is vállalta a szélsőjobboldali párttal a közösséget; a Fidesz és csapatai már akkor naponta indítottak támadásokat Vonáék ellen. A kormánykézben lévő média kíméletlen attakjai hol megrendítették, hol inkább erősítették a Jobbikot; helyenként még az is megsajnálta őket, aki pedig zsigerileg nehezen viseli a létüket. Minden módszer megengedett volt, és talán megengedett ma is; a sereget maga a kormányfő vezette, vállalva azt is, hogy a parlamentben, amúgy igaz orbáni nyelvi játékkal, buzizza le a Jobbik elnökét.

Hogy ennek az amúgy elfogadhatatlan és megengedhetetlen hangnak tényleg Simicska lenne az oka és magyarázata, elfogadhatónak tűnik. Az már kevésbé, hogy ez a párt jelentené valóban a legnagyobb veszélyt a Fideszre; túl nagy ahhoz a politikai fordulat, amelyet a Jobbik végrehajtott, hogy az általánosan hihető legyen. A magyar politikában ugyan lehettünk már tanúi jelentős pálfordulásnak, de a Fidesz liberálisból konzervatívvá vedlését, valahogy sokkal könnyebben és gyorsabban el- és befogadta a magyar közvélemény. Ezzel természetesen nem akarok egyenlőségjelet tenni a két párt közé; a nyílt zsidózás, cigányozás, a Magyar Gárda leplezetlen támogatása nem hasonlítható a Fidesz színeváltozásához.

A Jobbiknak még akkor is nagyobb utat kell megtennie a változás hitelesítéséhez, ha tagjai között már egy olyan sincs, aki köthető lenne a rasszista megnyilvánulásokhoz. De egyelőre van, ráadásul a vezetésben is (Toroczkai László), így aztán hiába a sok nemtelen támadás, hiába a Fidesz részéről megnyilvánuló útszéli hang,

senki nem akar és nem is mer odaállni a szélsőjobbot még mindig magához ölelő párthoz.

Még akkor sem, ha ma már a kormánypárt sem mentes az ilyen megnyilvánulásoktól; ha burkoltan, vagy éppen duplafenekű mondatba csomagoltan, de felbukkannak a cigányozásra, zsidózásra utaló kijelentések, plakátok. A Jobbik ennek ellenére páriaként van jelen a magyar politikai életben, és ez akkor is igaz, ha valóban ma a legerősebb ellenzéki párt, a közvélemény-kutatások alapján. Vannak, akik azért látják ezt a Fidesz szempontjából veszélyesnek, mert ha történetesen mégis képes lenne a baloldal egységet alkotni, és a választásra összefogottan felállni a Fidesszel szemben, akkor háromosztatúvá válna a magyar politika képe, amely azt eredményezné, hogy a megosztott jobboldallal szemben egységes baloldal tudna felvonulni. Akad olyan elemző, aki azt állítja: ebben az esetben nyerhet is a baloldal; a Fideszből kiábrándult választók, azok, akik soha nem hajlandóak balra szavazni, a Jobbikhoz sereglenének. Én magam kevésbé hiszek ebben a forgatókönyvben, de azt sem ajánlanám, hogy teljesen vessük el a lehetőségét.

Akárhogy is:

2018 elejére a Jobbik ugyan felküzdötte magát a biztos második helyre, kormányváltási esélyei ennek ellenére csekélyebbek, mint voltak, mondjuk egy évvel ezelőtt.

Amiből az is következik, hogy Orbán jól kalkulált; a folyamatos támadások, akármilyen minőségűek is azok, gyengítik az ellenfelet. Pedig, liberális körökben felvetődött Vona pártjával az együttműködés lehetősége; az értelmiségiek között nem egy akadt olyan, aki lehetségesnek tartotta azt a technikai összefogást, amely lehetővé teszi a Fidesz leváltását. Pontosan abból indultak ki, hogy a Fideszről lehet tudni, mit fog tenni az újabb győzelme esetén, márpedig az tovább rombolja a demokrácia amúgy is romos hazai építményét, míg a Jobbik nem kerülhet olyan erőpozícióba, ahol megvalósíthatja korábbi önmagát. Mára ez a megközelítés eltűnőben van, a baloldali pártok oly határozottan zárkóznak el bármilyen megállapodás elől, elsősorban szavazói elvesztésétől félve, hogy ennek a realitása a minimumra csökkent. Még akkor is, ha látjuk: sem az LMP, sem a Momentum kiállása nem teljesen egyértelmű e tárgykörben; a Jobbik elutasítottsága, náluk, nem tűnik kőbe vésettnek.

Nincs kizárva, hogy a háttérben ott találjuk Simicskát, mint lehetséges tárgyalópartnert, mint olyan személyt, aki rendkívüli elszántsággal küzd Orbán Viktor eltakarításáért. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy mi fér bele ebbe az elszántságba. Annyit érzékelhettünk, hogy vállalta Jobbikot, sőt azt is elérte nála, hogy komilfó párt színében tüntesse fel; Vona ehhez megfelelő partnernek bizonyult. De a másként cukiságnak nevezett változás, látjuk, kevés; Simicska pénze, európaivá válása, korrupcióellenessége kevés céljai megvalósításához. Mint ahogy kevés az a néhány csínytevése, amelyek vagy nyilatkozatok, vagy plakátfirkák formájában jelenik meg. Változatlanul várják tőle az atombombát, még akkor is, ha ő maga igyekezett ezt a reményt szertefoszlatni, mondván: nem kíván öngyilkos lenni.

Amiből két következtetés vonható le: vannak neki olyan papírjai, dokumentumai, amelyek terhelőek Orbánra nézve, ám publikálásukkal egyszersmind saját magára is húzza bajt, a másik következtetés ennél veszélyesebb: a nyilvánosság bevonása életveszélybe sodorhatja őt magát is. A várakozással és reménnyel teli választók azonban úgy vélik, csak taktikázik Simicska, és bizony egy-két hónapon belül előáll a farbával, amivel megrendíti Orbán Viktor hatalmát.

Fotó: 444/Simicska Lajos

Lehet, hogy így van, így lesz, én azonban inkább hajlok arra, hogy Simicska félelmét valóságosnak tekintsem. Egy-két plakátot – bocsánat a kifejezésért – összegecizni nem egyenlő azzal, ha bűncselekménnyel vádoljuk a miniszterelnököt. Ráadásul úgy, hogy annak minden eszköz, szervezet a kezében van ahhoz, hogy eliminálja az összes ellene felhozott vádat. Vagyis ha tippelnem kellene, azt mondanám: Simicska elvesztette a háborút Orbánnal szemben, a Jobbik pedig kénytelen lesz megelégedni a parlamenti középpárt szerepével. A kérdés az, hogy ha így lesz, akkor Vonáék merre mennek tovább: visszaváltanak-e szélsőjobb irányba, vagy továbbra is jobbközép felé húzódnak. De ez már nem 2017, hanem 2018 áprilisának kérdése.

Folytatjuk. Következik: A civilek háborúja

A sorozat korábbi részei:

A lázadás éve – Soros ellen

Orbán az isten, és senki más

Jelenetek a bábok életéből

Új év, új remények nélkül

Magyarország, 2017 (4.) – Új év, új remények nélkül

Gyászos évet zárt az idén a magyar ellenzék, bár nem állítható, hogy sokban különbözött a korábbi évektől. Hogy mégis kiemeljük 2017-et, annak egyik oka, hogy most kellett volna felkészülni a 2018-as választásokra, de nem hogy felkészülni nem sikerült, még azt is romba döntötték, ami addig mondjuk némi túlzással – felépült. Ma, amikor ráfordultunk 2018-ra, ott tartunk, hogy a magyar választó polgárok döntő többsége biztos a Fidesz győzelmében, még azok is a kormánypárt sikerét jósolják, akik elkötelezett hívei a baloldalnak. A közvélemény-kutatások világos képet rajzolnak elénk; 2017-ben sikerül az illúzió érzését is eltüntetni belőlünk.

Pedig hányszor hallhattuk, hogy még egyszer nem fordulhat elő az, ami négy évvel ezelőtt megesett, még az összefogás szót is törölni kell a szótárunkból, nehogy csak a rossz reminiszcenciák jussanak az eszünkbe. Csakhogy itt nem a szótárral, nem a korábban használt szavak erodálódásával van baj, sokkal inkább azokban, akik politikusnak hiszik magukat, miközben az, amit tesznek, az legkevésbé sem emlékeztet valódi politikai cselekedetekre.

Mi tagadás: zavarban vagyok, az eddigi értékeléseimre kaptam olyan reakciót is, hogy az a negatív hozzáállás, amelyek az írásaimból kiolvasható, egy cseppet sem visznek közelebb a változáshoz, inkább további elkeseredést és kiábrándultságot okoznak. Lehet, hogy így van, nem tagadom, mégis, inkább emlékeztet ez a hozzáállás a pártállami időkre, amikor a pártközpont agitprop osztálya pozitív riportokat rendelt, nehogy a munkásosztály elkeseredjen. Csakhogy a munkásosztály nem volt hülye, tudta, hogy hol él, tudta, kik veszik körül, és azt is, hogy mit várhat a politikusoktól. Ma már nem beszélünk munkásosztályról, agitprop osztály sincs, de lám akadnak még hasonló elvárások. Pedig a választók most sem hülyék, legfeljebb apatikusak, aligha lehetne őket lelkesítő írásokkal kizökkenteni ebből az állapotukból. Annak ellenére sem, hogy azok a bizonyos közvélemény-kutatások azt is megmutatták, hogy a magyar szavazók többsége kormányváltást szeretne, elege van a Fideszből, de hiába néz körbe, egyre rosszabb képet lát. Úgy szoktuk ugye fogalmazni: nincs, nem talál alternatívát. Néhány napja, vidéki emberekkel beszélgetve – jóféle pálinkával kínáltak – azt kellett tapasztalnom: nem szeretik ők sem a Fideszt, de változást sem akarnak. Illetve nem hiszik, hogy jöhet olyan formáció, amelyben nekik jobb lesz. „Elvagyunk” – fogalmazták meg, mindannyian vállalkozók, megvan a munkájuk, alkalmazottjaik is vannak szép számmal, bár éppen a szakképzettekből van kevés, 2018-ra már új munkát sem tudnak vállalni, annyi a megrendelésük, minek akkor a váltás? Csak megzavarná az ügymenetet, főként azért, mert egyáltalán nem látnak olyan pártot, amelyikben meg lehetne bízni, és amelyik jobban csinálná, illetve ne akarná gyökerestől kiforgatni azt is, ami jól működik.

Nagyjából erre a szintre jutott 2017-ben az ellenzék, és erős optimizmus kell ahhoz, hogy hinni lehessen egy esetleges fordításban. A helyzet ugyanis sokat romlott, mert, ahogy ez az imént felidézett beszélgetésből is kiderül, immár nem pusztán arról van szó, hogy nem látják az ellenzékben a potenciált, ennél nagyobb a baj: félnek is tőle. Félnek attól, hogy az a klientúra rendszer, amit a Fidesz kialakított és amelynek, így, vagy úgy, ők is haszonélvezői, még akkor is, ha – igaz nem transzparensen – nem hívei a jelenlegi kormánynak, felborul és az újak koncepciójából csak annyit érzékelnek, hogy új klientúrát akarnak.

De mi történt az idén az ellenzékkel? Miért töredezett atomjaira? Miért dominálták a külső és a belső háborúk? Miért nem volt képes megbékélni sem önmagával, sem a partnereivel? Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, már csak azért is, mert látszólag mindenki ugyanazt akarja. Nincs olyan ellenzéki párt, amely nem a Fidesz leváltását tűzte volna zászlajára és ne az ehhez szükséges optimális szisztémát akarta volna megvalósítani. Ami nem más, mint az egy az egyben való harc kialakítása – a Jobbikról most nem beszélünk -, azaz csak egy jelölt álljon szemben kihívóként a Fidesz nomináltjával. „A programjaink harmonizálhatók” hangsúlyozták a szereplők még az év elején, hogy aztán elvesszenek a személyi részletekben és a legkevésbé se törődjenek a választók igényeivel. Ilyen szerencsétlenül politizálni csak szándékosan lehet, mondja az egyik elemző, ez a mondat azonban erős veszélyeket rejteget; azt inszinuálja, hogy a pártokba valóban beépülhettek olyan figurák, akik inkább a jelenlegi kormányzat megtartását tartják üdvösnek. Ez azonban már a botkai út; nem visz sehova, és még ha igaz is lenne, nem alkalmas arra – a homályos üzeneténél fogva -, hogy megtisztítsa a pártot.

Talán feltűnt önöknek: ebben az írásban nincsenek konkrétan megnevezve a ma színpadon szereplő ellenzéki, magukat demokratikusnak nevező pártok. Azért nem, mert külön értékelésüknek semmi értelme; részint megtettük már az év folyamán többször is, másrészt értelme sincs, ha elfogadjuk az alapvetést, vagyis azt hogy a darabokban lévő ellenzéknek semmi esélye a győzelemre, sőt: ezzel a politizálással csak az ismételt kétharmados győzelemhez tolják közelebb a Fideszt. Örülhetnénk persze, hogy az év végére a DK és az MSZP megállapodott az egyéni körzeteket illetően, a megegyezésből azonban nem jutott eufórikus érzés a választóknak, főként azért nem, mert – mint azt fentebb jeleztem – a hitük tűnt el. Azért is, mert azt látják: törékeny ez az egyezség, nem is teljeskörű, az ellentétek továbbra is ott feszülnek a szereplők között, a résztvevők egyáltalán nem fordultak rá az utolsó kanyar hajrájára, itt még vannak elvarratlan szálak, személyi és pártközi konfliktusok. Pedig január elseje van, új év, egyelőre új remények nélkül.

Folytatjuk. Következik: a Jobbik, az Orbán-Simicska háború

A sorozat korábbi részei:

A lázadás éve – Soros ellen

Orbán az isten, és senki más

Jelenetek a bábok életéből

Magyarország, 2017 (3.) – Jelenetek a bábok életéből

A magyar országgyűlésről úgy írni, mintha az egy komolyan veendő intézmény lenne, már önmagában is megtévesztése az olvasónak. Pedig ezt tesszük, hétről-hétre úgy foglalkozunk a parlamenttel, mint a politika egyik legfontosabb műhelyével. Hogyan is tehetnénk másként, ha egyszer ott születnek a törvények, azok a keretek, amelyek az életünket meghatározzák. Csakhogy a hatalmas Fidesz-fölény – a KDNP-ről szó se essék – eleve komolytalanná teszi a T.Ház munkáját; amit a kormánypárt elhatároz, azt pillanatok alatt keresztül  is veri, amit meg nem támogat, annak esélye sincs, hogy törvény legyen belőle.

A kormánypárt tulajdonképpen silánnyá tette az országgyűlést, csak arra használja, amire neki kell, vagyis a nyilvánosság előtt legitimmé tegye az akaratát. A Kossuth tér ma a demokrácia legfontosabb paravánja, általa próbálja a Fidesz felmutatni, hogy a nép akaratát érvényesíti. Valójában azonban nem ez történik; sem a bizottságok, sem a plenáris ülések nem felelnek meg az igaz demokrácia követelményeinek. Ha éppen úri kedve úgy diktálja Orbán Viktornak, akkor keresztül veret két nap alatt egy törvényt, ha viszont csak a látszatra ügyel, akkor sosem lesz elfogadott paragrafus abból, amit ő nem akar. Szégyenteljes, ami ott történik, gondoljunk csak akár a plakát-törvényre, akár a CEU gyalázatos meghurcolására; sem az erkölcs, sem pedig a jog próbáját nem állják ki azok a kodifikációk, amelyeket ennek ellenére nagy többséggel elfogadnak. Külön is döbbenetes és szégyenletes, hogy mindehhez a színjátékhoz a köztársasági elnök asszisztál, így fordulhat elő, hogy kétharmados törvényt át lehet konvertálni sima felesre, és lesz belőle mégiscsak az, amit a miniszterelnök akar. 2017 Magyarországának egyik legnagyobb szégyene, ami e területen zajlik, ráadásul úgy, hogy nincs senki, aki megakadályozhatná ebben a kormányzatot.

Természetes, hogy többekben felvetődött a kérdés, mit lehet ezzel kezdeni? Van-e megoldás a demokrácia színlelésével szemben? Van-e megoldás akkor, ha társadalom nagyobbik részét teljesen hidegen hagyja a politikai élet eme fontos területe, feltehetően azért is, mert fogalma nincs arról, hogy van-e számára jelentősége a parlamentben zajló eseményeknek vagy sem. Ebből a szempontból a kommunista diktatúra negyven éve hihetetlen roncsolásokat hajtott végre az agyakban; a nagyközönséget egy cseppet sem érdekelte mi zajlik a parlament falai között, pontosan tudta, hogy sem befolyása, sem hatása nincs arra mi zajlik ott; a politikusok azt teszik, amit akarnak, és ha éppen negyedévente üléseznek, az is csak a bábszínház része.

Átmeneti változást hozott a rendszerváltás utáni időszak; valódi viták, értékelhető indulatok színtere lett az országgyűlés; akkoriban a Fidesz is arra használta, amire való. Ez ügyben egyébként érdemes tanulni tőle; mindig kihasználta a demokratikus rendszerben rejlő lehetőségeket, és mivel ezt jól megtanulta, azt is magáévá tette, hogy amit ellenzékben kihasznált, azt kormányra kerülve ellehetetlenítse az ellenfeleinek. A kétharmados győzelmét is arra használta, miként tudja átalakítani úgy a magyar közjogi rendszert, hogy az a lehető legkisebb mozgásteret adjon a politikai ellenfélnek. Vagyis a parlamentet kizárólag abba az irányba mozgatta, amelyben saját akaratát akadály nélkül érvényesíteni tudja, miközben az ellenzéknek nulla esélyt ad.

Kérdezhetnék: miért nem ismerték fel ezt az ellenzéki pártok, vagy ha felismerték, miért nem léptek fel ellene? Nos, ez valóban a kérdések kérdése. Pontosabban az, hogy van-e egyáltalán olyan képlet, amely kecsegtető megoldást kínál e rendszer ellen? A Demokratikus Koalíció például úgy döntött, hogy nem vesz részt a parlament munkájában, felismerve feleslegességét, képviselői otthagyták a munkahelyüket. Igen ám, de nem rendelkezvén frakcióval egy sor jogot nem birtokolnak ezért ez a fajta bojkott látszat nélkül maradt, afféle szorgos népünk győzni fog lázadásnak tűnt. A bojkottban senki nem követte Gyurcsány pártját, s bár akadtak jócskán olyanok, aki a teljes bojkottot tanácsolták, ebben igazi partner nem akadt. Azt mondták: az a csekély lehetőség, amit a parlament által biztosított nyilvánosság jelent, fontos katalizátora lehet olyan ügyek továbbvitelének, a sajtóban való megjelenítésének, amelyekre másként nem lenne esély. Ne vitassuk meg most, hogy ez elfogadható érv-e a bojkottal szemben, vagy sem, már csak azért sem, mert nincs egzakt mérőszám, amely erre a problémára megoldást kínálna. Vagyis kinek mi a véleménye, milyen a hozzáállása. A Független Hírügynökség sem kívánja ezt a vitát eldönteni; ha a társadalom nem kényszeríti ki a radikális lépéseket, akkor azok, ha meg is történnének, nem hoznák meg a kívánt eredményt. Ami azt is jelenti: a magyar emberek számára a demokrácia legfőbb szentélyének tartott parlament semmit nem jelent, nem gondolják, hogy az ott született törvényekkel szemben nekik dolguk lenne. Márpedig, ha az emberek demokrácia-igénye még nem érte el ezt a szintet, biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb lesz olyan párt, amely ezt kihasználja. És a Fidesz ezt felismervén, kizárólag a saját céljai megvalósítását látja fontosnak megvalósítani az országgyűlés biztosította körülmények között. 2017 erre újra nagyszerű példákkal szolgált; a kreatív törvényalkotás mellett arra is, miként lehet báboknak nézni azokat, akik képviselőként olykor még fontosnak is hiszik magukat. És ne hozzuk ide ellenpéldaként az azonnali kérdéseket, vagy az interpellációkat; Orbán Viktor ezeket épp úgy lekezeli, mint ahogy valamennyi politikai ellenfelét, de félreértés ne essék, a sajátjait is. Használ mindenkit, ahogy az a bábszínház rendezőjétől elvárható. Egyelőre, csak mihez tartás végett: mi is bábok vagyunk az ő színházában.

A következő részben az ellenzék állapotát elemezzük a 2017. évi történések tükrében.

A sorozat korábbi részei:

A lázadás éve – Soros ellen

Orbán az isten, és senki más

A könnyű élet titka

Az idei év utolsó napján ugyanaz jut az eszembe, mint az összes többi napon. Hogy könnyebb lenne az élet, ha olyan lennék, mint amilyen nem vagyok. Ha hinnék abban, amiben normális ésszel nem lehet hinni. Hogy a jó rossz, a fehér fekete, és a világ olyan, mint amilyennek a megszállt média mutatja.

Hogy a kevés sok, és a korgó gyomor tele van.

Egyszerűbb lenne minden, ha olyan lennék, mint azok, akik képesek gondolkodás nélkül menni, menetelni. Beállni a sorba, parancsszóra integetni, mosolyogva masírozni. Megváltozni vezényszóra.

Nem emlékezni emberekre, megszólalásokra, eseményekre. Nem tudni arról, hogy vannak, akik ma mást mondanak, mint amit évekkel ezelőtt.

Könnyebb lenne minden, ha nem zavarna, hogy megváltozik a múlt. Nem csupán a sok évtizeddel ezelőtt történtek, de az is, ami csak néhány évvel ezelőtt volt.

Jó lenne tudatlannak lenni, bárgyúnak, butának, bávatagnak. Birkának. Elhinni, amit el akarnak hitetni, lenyelni azt, amivel etetnek, beletörődni abba, hogy semmi sem az, ami volt.

Jó lenne elhinni mindent, amit mondanak. Kritikátlanul, függetlenül a valóságtól. Hogy jobban élünk, és a mi hibánk, ha másként érezzük. Hogy többen dolgoznak, mint tegnap, és az emberek nem munkáért, megélhetésért, muszájból, hanem kalandvágyból mennek külföldre. Hogy az éhezés életforma, a meleg ételre várakozás liberális beetetés.

Hogy más népek felnéznek ránk, és nem lenéznek minket.
Irigyelnek, és nem lesajnálnak.

Könnyebb lenne minden, ha olyan lennék, mint amilyen nem akarok lenni.

Magyarország 2017 (2.) – Orbán az isten, és senki más

Aki azt állítja, hogy rálát a Fidesz belső világára, az nagy valószínűséggel hazudik. Ez a hatalmassá duzzadt konglomerátum a benne szereplők számára is szövevényes, legfeljebb egy biztos igazodási pont van: Orbán Viktor. Lényegében minden ott dől el, vagy az ő dolgozószobájában, vagy a felcsúti házában,  vagy egyéb olyan rejtekhelyeken, amiről a nyilvánosság semmit nem tud, legfeljebb a miniszterelnökhöz köthető kutya ad némi eligazodási lehetőséget.

A Fideszt 1988 óta vezeti Orbán, és abban a rövid, 2002-es periódusban, amikor a váratlanul elvesztett választás miatt lemondott elnöki posztjáról, mindig is ő volt az első számú ember, megkérdőjelezhetetlenül. Illetve, emlékszünk a kiugrási, vagy inkább kirúgási kísérletre, Áder János és Schmitt Mária rövid nászára, miként is végződött az a kaland. Nem, nem lett belőle látványos megtorlás, legfeljebb átmenetileg kiestek abból a szoros kötelékből, amelybe bekerülni meglehetősen nehéz, de kiesni onnan viszonylag könnyű.  De, és ez legyen a háromszoros kormányfő legnagyobb dicsérete: nem bosszúálló típus, látványosan semmiképp nem torolja meg az őt ért sérelmeket. Áder is, büntetésből, Európai uniós képviselő lett, Schmitt meg megfosztatott ugyan a főtanácsadói szerepétől, de jelentős pénzek gazdája, kezelője lett, múzeumi főigazgatói posztja mellett.  Orbán nem távolítja el a renitenskedőket, lám a lázadókat sem, még csak el sem lehetetleníti őket, ám hogy ezt milyen pedagógiai megfontolásból teszi, az nem teljesen egyértelmű. Legfeljebb találgatni merek, történetesen arra gondolok, hogy nem akar ellenségeket gyártani azokból, akiket félretesz. A szocialista párt belső mechanizmusát látva, ez logikusnak tűnik; ott ugyanis szinte naponta hullanak ki a szűrőn az éppen magukat sértve érző politikusok, hogy azonnal hozzá is lássanak az aktuális hatalom aláásásának. Orbán rengeteget tanulhatott, olvashatott a hatalom mibenlétéről, annak megtartásáról; ez szinte minden lépésénél érzékelhető.

Azt ígértem, igaz némi fellengzősséggel, hogy a Fidesz belső világáról fog szólni a 2017-et értékelő sorozatunk második része, de lám, eddig csak Orbán Viktorról írtam. Ami természetesen nem véletlen, mert – ahogy mondják – a Fideszben semmi nem történhet és talán nem is történik semmi, az ő tudta nélkül. Ami azt is jelenti, hogy csakis az ő tudtával gazdagodhat bárki, csakis az ő egyetértésével léphet előre, és az ő fejbólintása szükségeltetik ahhoz is, ha valakit ki akarnak szorítani, ki tudja éppen hányadik körből.

Igazán nem szeretném mitizálni a Fideszt, végső soron ott is csak emberek vannak, akik gyarlók, olykor hibáznak, olykor eltévesztik a lépést, ezeket azonban nagyon gyorsan kezeli a rendszer; ha kell egész csapatokat számolnak fel egyszerre, anélkül, hogy az nagyobb hullámokat verne.

Apropó hullám. Nincs a magyar politikai vezetők közül egy sem, aki akkora jelentőséget tulajdonít a médiának, mint Orbán Viktor. Az idén megint nagyot lépett ezen a téren; magához vonta a teljes vidéket, uralja immár az összes megyei nyomtatott lapot. Ebből a szempontból nevezhetjük őt maradinak is, hiszen hozzá sokkal közelebb áll print média, mint az internet világa, de tagadhatatlanul fejlődőképes; ha ő maga nem is válik egy tetovált fiúvá, pártja egyre inkább veszi birtokba a világhálót is. Éppen ezért kell különösen komolyan venni, azt amiről Tusnádfürdőn, majd azóta más fórumon is beszélt, azt tudniillik, hogy a média döntő többségének magyar kézben kell lennie. Tudjuk, ez nála egyet jelent néhány kiválasztott emberrel, olyanokkal, akik azt teszik, ami a napiparancsban meg vagyon írva.

Most persze azt hiszik, hogy túlzok, olyan katonai kifejezést használok, amely nem a pártok világára jellemző. Lehet, hogy így van, úgy általában, de nem a Fidesznél. Ott igenis léteznek a napiparancsok, a kötelezően előadandó szövegek, a teljes igazodás a felülről jövő utasításokhoz. Bármennyire is furcsa: a Fidesz katonai rendszerként működik, erősen hierarchizált viszonyok között, ahol mindenki felfelé tekint, és lefelé utasít. De nincs biztos fent és lent; Orbán cserélgeti a szereplőket, és akit maga mellé választ, mondjuk úgy: a Fidesz elnökségébe, azoknak mind megvan a maguk szerepe. Miközben azt is tudniuk kell – hogy tudják-e abban nem vagyok biztos -, hogy jelenlétük a Vezér mellett átmeneti lehet. Vagy bizonyosan átmeneti. Most éppen Gulyás Gergely, Németh Szilárd, Kubatov Gábor és Novák Katalin alkotják az alelnöki koszorút; mindegyikük kijelölt feladattal, a jellemükhöz illesztett szerepkörrel. Azt azért tudni kell: ők messze nem az Elnök bizalmi emberei, a bizalom körébe talán csak néhányan tartoznak, a politikusok közül Szijjártó és Rogán, az üzletemberek közül Garancsi, Vajna, vagy Mészáros Lőrinc; feltehetően ők is szigorú elszámolással tartoznak a Főnöknek. Innen is ki lehet persze hullani, mutatja ezt Spéder, vagy Simicska példája, amiből az a következtetés is levonható, hogy Orbán egyáltalán nem tart attól, hogy bizalmas információk kerülhetnek ki róla.

A Fidesz birodalom oldalhajója, most már évtizede, a kereszténydemokrata Néppárt. Egy olyan párt, amelynek van ugyan frakciója, van ugyan elnöke, de a működéséről, sőt megkockáztatom, a létezéséről semmit nem tudunk. Az bizonyosnak látszik, hogy az egyházi vezetők számára fontos: létezzen Magyarországon egy nem vallási alapon működő, de a keresztény hit letéteményeseként számon tartott párt, a többivel már nem törődnek. Nem különösebben akarnak beleszólni az orbáni politika vitelébe, még akkor sem, ha ezzel pont szembemennek a pápával. A püspöki kar döntő többsége nem pusztán elfogadja, maga is hirdetője a gyűlölet-kampánynak. A KDNP-ben jó partnerre talált Orbán: a párt nem is akar több lenni, mint ami: néhány embernek meleg otthont, állást, kóvedet biztosító parlamenti helyet. Semjén Zsolt, akik elnöki posztja mellé még a miniszterelnök helyettesi pozíciót is begyűjthette, azon kívül, hogy bólogató kiskutyaként szolgálja ki a miniszterelnököt, és azon kívül, hogy időnként elképesztő butaságokat hord össze, nem sok vizet zavar. Nincs olyan közvélemény-kutató cég, amely mérné a KDNP népszerűségét és nincs olyan  sem, amely Semjén Zsolt helyezéséről szólna. Tulajdonképpen a frakciótagokat is kijelölik, azt persze nem tudom, hogy kinek van nagyobb szerencséje, annak-e aki a Fideszben maradhat, vagy annak, akit átutalnak a KDNP körébe.

De ez a koalíció, mint minden a Fidesznél: a látszatok világa. És a látszat 2017-ben sem tört meg: Orbán uralja és egyben tartja a pártjait. És dönt, mindig dönt.

Folytatjuk. Következik: Az országgyűlés.

A sorozat első része: A lázadás éve – Soros ellen

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK