Vélemény

TISZTÁK?

Lelkesen ünnepeltek az Anker-közben vasárnap este. Márki-Zay Péter, egész családja és Karácsony Gergely mellett ott voltak szövetségeseik a Momentumtól, a Párbeszédből, az LMP-ből és az MSZP-ből, nem is beszélve azokról, akiket a győztes civilekként emlegetett.

Mit ünnepeltek? Nézzünk szembe vele: Dobrev Klára, a DK és természetesen személy szerint Gyurcsány Ferenc legyőzését ünnepelték. Ne felejtsük: amikor a Momentum az első forduló után Márki-Zay mögé állt, ezt azzal indokolta, hogy neki van a legjobb esélye Dobrev Klára legyőzésére. Karácsony és Márki-Zay tárgyalásain is az volt a vita tárgya: ki tudja legyőzni Dobrevet. Vasárnapra ez sikerült.

Minthogy az előválasztás verseny volt ellenzéki politikusok – képviselőjelölt-jelöltek és miniszterelnökjelölt-jelöltek – között, a második forduló pedig a miniszterelnökjelölt-jelöltek közötti verseny végjátéka volt, magától értetődik, hogy aki a versenyt megnyeri, az örül a győzelemnek. Csakhogy mi volt a tartalma ennek a végjátéknak? A győztesek többféleképpen is megfogalmazták a győzelem politikai tartalmát. Ellenzékváltásról beszéltek – mintha a győztes Márki-Zay mellé felsorakozók nem lennének maguk is ott immár tizenkettedik éve a Fidesz ellenzékében.

Ellenzékváltáson így nem lehet mást érteni, mint hogy a pártokon kívülről érkezett Márki-Zay a mellé állt pártokkal közösen „leváltotta” a másik pártot, vagyis a DK-t.

Arról is beszélnek – Márki-Zay is, Karácsony is, a Momentum is, az LMP és a Jobbik is – hogy azok győztek, akik nemcsak az elmúlt tizenkét, de az elmúlt harminc évvel is szakítani akarnak, nem akarnak visszatérni „a 2010 előtti világhoz”. Mit kell ezen érteni? Legalább Karácsony hozzáteszi ehhez – a többiek nem –, hogy a 2010 előtti világban demokrácia volt, szemben az orbáni tizenkét évvel. Tegyük ehhez hozzá, hogy abban a húsz évben – az Antall-kormány idején is, az MSZP–SZDSZ koalíciós kormányok idején is – egyértelmű volt a magyar politika nyugati orientációja, csatlakoztunk a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, és a kormányok is, a parlamenti többségek is igazodtak is e nyugati integrációs szervezetek normáihoz, szemben az orbáni tizenkét évvel, amikor a magyar politikát a nyugati demokráciák és keleti önkényuralmak közötti középre helyezkedés jellemzi úgy, hogy a kormány az előbbiekkel harcban áll, az utóbbiakhoz látványosan vonzódik.

Mi a baj akkor a 2010 előtti világgal?

Az, hogy 2010 előtt is volt korrupció? Persze, hogy volt, de nem volt kormányszinten szervezett és vezérelt intézményes jövedelem- és vagyonátcsoportosítás a kormányhű oligarchákhoz. Ilyen az MDF-kormány idején sem, és az MSZP–SZDSZ-kormányok idején sem volt.

Az igazságszolgáltatás pedig nem fedezte a kormányhoz közel álló bűnelkövetőket: ha ilyen ügyek kiderültek, az érintett állami vezetőket lemondatták, a korruptnak bizonyultak fölött bíróság ítélt.

Márki-Zay is, más is – a Fideszt követve – a megszorító politikát, az úgymond antiszociális jövedelempolitikát jelöli meg a 2010 előtti világ olyan jellemzőjeként, amihez nem szabad visszatérni.

A megszorításokat a kilencvenes években az egész régióra jellemző gazdasági visszaesés, a kétezres években az évtized elején történt felelőtlen túlköltekezés, majd a nemzetközi pénzügyi válság tette elkerülhetetlenné, s nem kormányzati rossz szándék, mint Orbán idején. Ugyanakkor a kétezres évek, a Gyurcsány-kormány időszaka volt az, amikor a rendszerváltás óta a jövedelmi különbségek kormányzati intézkedések nyomán csökkentek, és nem növekedtek, mint korábban és későbben. A „2010 előtti világ” megbélyegzése vagy súlyos félreértés, vagy tudatos hamisítás.

Márki-Zay Péter úgy is megfogalmazta a győzelem politikai tartalmát, hogy a tiszták koalíciója győzött, amely „természetesen a DK-val kiegészülve” fogja leváltani az Orbán-kormányt. Értsd: noha a Fidesz legyőzéséhez a DK-ra is szükség van, a DK nem sorolható a tiszták közé. Mit kezdjünk a győzelem politikai tartalmának ilyen megfogalmazásával?

Gyurcsány volt az a miniszterelnök, aki a miniszterelnökök közül a leghatározottabb kísérletet tette a mögötte álló kormánytöbbségben, saját pártjában a korrupciógyanús ügyek visszaszorítására, az összeférhetetlenségi szabályok szigorítására.

Az MSZP-frakció ebben ellenállt, a kész összeférhetetlenségi törvényt – melyet a frakció már felpuhított – szavazás előtt visszavonták. A közélet tisztaságát, az átláthatóságot szolgáló szabályok ügyében kezdeményezett pártszavazást az MSZP-ben, majd az ilyen nézeteltérések miatt szakított is a párttal, és megalapította – megalapítottuk – a DK-t. Azóta Gyurcsánnyal súlyos nézetkülönbségeim alakultak ki más ügyekben, és emiatt hét évvel ezelőtt kiváltam a DK vezetéséből, ugyanakkor ma is azt gondolom: ha van értelme a politikában a tisztaság fogalmának, ő tiszta.

Az, hogy Márki-Zay magának és előválasztási szövetségeseinek tulajdonítja a tisztaságot mint megkülönböztető jegyet az ellenzéki pártok között, alaptalan vád előválasztási vetélytársával szemben.

Különösen súlyossá teszi ezt, hogy nem az előválasztási kampányban, hanem már az eredmény ismeretében, a győzelmi gyűlésen hangzott el. Akkor, amikor nem az előválasztási vetélytárs újabb megsértésére, hanem az együttműködési készség és kölcsönös megbecsülés kifejezésére lett volna szükség. El tudja valaki képzelni, hogy amerikai elnökválasztási konvención az eredmény kihirdetését követően a győztes elnökjelölt morális alapú támadást intéz korábbi vetélytársa, az eredményhirdetés után már szövetségese ellen?

Aggódás van a Fideszben

Együtt utazott a Kolozsvári Magyar Napokra L. Simon László és Schiffer András. Volt idejük beszélgetni, meg is tették. Utóbb L. Simon elmondta, hogy mindenben egyetértettek, kivéve a Fidesz megítélését.

L. Simon szerint április 8-a előtt benne is voltak kételyek, hogy lehet-e ilyen kampánnyal választást nyerni. Ami a migránsozásra épít. Vagyis, és ezt már mi fordítjuk le magyarra, a jó kampány nem arról szól, hogy mi legyen az országgal, hanem arról, hogy kik azok, akiket a magyaroknak gyűlölni kell. Ez azért fontos, mert amíg ti másokat gyűlöltök, addig sem bennünket utáltok.

Pedig ugye, lehetne minket is nem szeretni, merthogy elkövettünk néhány csínyt a magyar emberek ellen. Hadd ne soroljuk. A lényeg, hogy bejött a migránsozás, pedig L. Simon nagyon aggódott. Nem azon aggódott, hogy mennyire tisztességtelen a legsötétebb és legvadabb indulatokra építeni, hanem azon, hogy sikeres lesz-e ez a stílus. Amikor a választás délutánján látta, hogy milyen magas a részvétel, mondta a feleségének, hogy ebből még bajok lehetnek.

Szerencsére nem lettek bajok. Épp ellenkezőleg: ment minden, mint a karikacsapás. A Fidesz mindent vitt. nem egyszerűen hozta a kötelezőt, hanem még túl is teljesítette, amit eltervezett. És az is beigazolódott, hogy kár volt aggódni, mert a gyűlölet mindig bejön.

Ezzel tehát megvolnánk, de hiába a világra szóló győzelem, L. Simon még mindig aggódik. Most nem azért, hogy esetleg nem győznek az övéi, és esetleg bajok lehetnek. Hanem azért, hogy nincs ellenzéke a Fidesznek. Pedig, így az egykori államtitkár, egy jó ellenzék jobb munkára sarkallná a kormánypártot, melynek a munkáján volna mit javítani.

Utóbbi mondatot meg sem akarjuk hallani. Nem szeretnénk, ha bajunk lenne belőle.

Gábor György: Villámkommentárok Orbán mai irományához.

1. „Óraműpontossággal járőröző libernyák határőrök”, vagyis a libernyákok teljes offenzívában:

„Kiutasítás az akadémiai életből, állásvesztés, megbélyegzés, egyetemi vesszőfutás, a példák lassan mindennaposak.”

– Hát persze, mintha kézi vezérelte udvari történészei azt írták volna, hogy a 380-ban kiadott vallási rendeletében a kereszténységet államvallássá tevő Nagy Theodosius (aki a törvénykönyvében keményen szigorította az eretnekek, a zsidók és a pogányok, vagyis a nem keresztények helyzetét), szóval Theodosius birodalmában borzalmasan üldözték a keresztényeket.

2. A Nyugat-imádók hamarosan csalódni fognak, s „hamarosan indul a visszasomfordálás. Mint Moszkvából egykoron.” – Meglehet. Én viszont most még a Moszkvába visszasomfordáló Orbánt érzékelem.

3. „A konzervativizmus és liberalizmus mai összekeveredése arra vezethető vissza, hogy a totalitarizmus elleni nagy csatákban a konzervatívok és a liberálisok félretették lényegbe vágó és akkor még nyilvánvaló különbözőségeiket. Félretették és szövetséget kötöttek a közös ellenséggel szemben.” – Így igaz.

Miként ma is egy totalitárius egypártrendszer leváltása vált szükségessé Magyarországon.

4. „Akik azt állítják, hogy a hatalmi ágak szétválasztását… vagyis a jog uralmát, jogállamot csak a liberalizmus szellemi keretei között lehet elgondolni és csak a liberális demokrácia eszközével lehet megvalósítani, azok tévednek.” – A hatalmi ágak szétválasztásának montesquieu-i elve Orbán illiberális demokráciájában is maradéktalanul érvényesül. Ennek mindenki által érzékelhető egyértelmű és vitán felül álló jele a futballstadionok díszpáholyában közös zacskóból szotyolázó miniszterelnöknek és legfőbb ügyészének bukolikus kettőse.

5. „A liberálisok – itt nem részletezendő, Kantig visszanyúló filozófiai megfontolásból – azt hiszik, hogy minden országot, azokat is, amelyeket ma nem liberális demokráciaként irányítanak, arra kell kényszeríteni, hogy elfogadják ezt a kormányzati formát.” – Megjegyzés a kollégáimnak: Drágáim, melyikőtök engedte át Lánczi Andrást a Kant-vizsgáján? Ez az akkori galamblelkületű vizsgáztatónak minimum ötven év pluszt jelent majd a purgatóriumban. „Itt nem részletezendő megfontolásból…” Bizonyára a vizsgáján sem részletezte a Kantra vonatkozó megfontolásait.

6. „Egymásnak feszülnek politikáink abban a kérdésben is, amit elegánsan szubszidiaritásnak szokás nevezni Brüsszelben. A liberálisok szerint az a jó, ha minél több nemzeti kormányzati hatáskört ruházunk át a nemzetközi szervezetekre.” –

Vagyis azt állítja, hogy a szubszidiaritás elve a nemzeti kormányzati hatáskör átruházása a nemzetközi szervezetekre. Épp ellenkezőleg! A szubszidiaritás elvét az Európai Unióról szóló szerződés 5. cikke fekteti le, kimondva, hogy a döntések meghozatalára az állampolgárokhoz lehető legközelebbi szinten kerüljön sor.

A szubszidiaritás elvét – amely a katolikus egyház társadalmi tanításának egyik pillére – egyébként az 1931-ben közzétett Quadragesimo anno kezdetű enciklikájának 79. és 80. bekezdésében fogalmazta meg XI. Pius. Idézek az enciklikából: „örökérvényű alapelv”, „amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása… A kézenfekvő megoldás tehát az, ha az állami vezetés a kisebb jelentőségű teendők és problémák megoldását… átengedi az alacsonyabb szervezettségű csoportoknak… minél tökéletesebben működik a… szubszidiaritási elv… annál sikeresebb lesz… maga az állam.” (Az egyház társadalmi tanítása, szerk. Tomka Miklós és Goják János, Szent István Társulat, Budapest, 1992. 81-82.)

Amúgy a szubszidiaritás elvét az az Orbán Viktor támadja, aki a vesztes pogány bosszújával fokozatosan csökkenti az önkormányzatok hatáskörét. Világos!

   Összegzésképpen annyit mondhatunk, hogy Orbánnak a remek és felkészült tanácsadói mellett ideje volna olykor hallgatnia az Idegen szavak szótárára is. Sőt!

7. A „globális tőke nagykutyái”, „mások tönkretétele útján gazdagodó pénzügyi spekuláns”. – Keresem ezeket a kifejezéseket az általam még használt (mert kellett) Politikai gazdaságtan c. tankönyvekben, de ezekben már a fentiek nem találhatók meg. Az egész kapitalista társadalom logikájának és működésének ellentmondó fogalmak az ötvenes évek utáni kötelező tankönyvekből kikerültek. Most „visszasomfordáltak” Pekingből.

8. „A konzervatívok szerint a karakteres nemzeti hagyományokra kell összpontosítani, s a nevelés célja, hogy a bevált hagyományainkat továbbvinni képes hazafiak lehessenek gyermekeinkből.” – Távoktatási program nélkül, egy-két nyilas nézetet valló kolléga tankönyveiből, a XXI. században, felfegyverzett iskolaőrökkel.

9. „az Isten által kinyilatkoztatott abszolút értékekre” kell építeni, s nem lehet tűrni, hogy „a vallás befolyását a közélet világából” a libernyákok kiszorítsák. – Ezt ennél szebben még a szép emlékezetű Ruholláh Muszavi Homeini ajatollah vagy Mahmud Ahmadinezsád, az Iráni Iszlám Köztársaság hatodik elnöke sem mondhatta volna. Ez utóbbi egyébként nagy barátja volt Izrael állam megsemmisítése gondolatának. Nézeteit amúgy rendre az Isten által kinyilatkoztatott abszolút értékekből vezette le.

10. A koronavírust „külföldről hurcolták be Magyarországra.” – Vicces! A külföldi országokba szintén külföldről hurcolták be, vagyis onnan nézve például Magyarországról.

11. „Magyarország nem húzódhat vissza csiga módjára a házába, haladnia, áradnia, növekednie és emelkednie kell, mint egy Liszt-rapszódiának.” – Bartók Béla nevezetes MTA-székfoglalójában (megjelent a Nyugat 1936/3-as számában, tetszenek tudni, abban a „kis zsidó lapocskában” – különleges köszönet Takaró Mihálynak, a Nemzeti Alaptanterv egyik kidolgozójának és motorjának) többek között ezt írta: a népművészetet illetően „…magából Liszt Ferencből hiányzott minden lényeges feltétel ahhoz, hogy valamennyire is tisztán láthasson”, „hiszen akkor a népművészetről alkotott fogalmak a legkezdetlegesebbek, illetve teljesen hamisak voltak… Persze, ha ő évtizedes anyaggyűjtő munkára adta volna magát, ha bejárta volna és nagy kitartással tanulmányozta volna a magyar falvak ezreinek zenéjét, akkor kétségkívül más következtetések szűrődtek volna le munkájának eredményeként… Liszt Ferencet, mint annyi más kortársát, jobban megragadta a sallangos díszítés, a pompa és kápráztató cifraság, mint a teljesen sallangmentes, tárgyilagos egyszerűség. Evvel magyarázható, hogy sokszorta fölébe helyezi a pompázó, túlzsúfolt és rapszódikus cigánymuzsikálást a paraszti előadásnak.” Szóval a Liszt-rapszódiákkal egy parányit óvatosabban, s habár nem zeneesztétikai analógia, de maradjunk az Orbán által használt, s igen-igen találó „mint gyöngy a borban” képénél.

12. „egy sikeres járvány elleni védekezéssel, felizmosított egészségüggyel, soha nem látott magasságba lendített gazdasági növekedéssel, teljes foglalkoztatással, még a korábbiakat is túlszárnyaló otthonteremtési boommal és a visszaépítés alatt álló 13. havi nyugdíjjal érkezünk meg a huszonkettes választáshoz.” – Amikor Orwell disztópiája szimbiózisba lép Campanella Napvárosával.

13. Az európai „nemzeti ellenállás, melynek Magyarország kezdettől fogva tekintélyes ereje.” – Orbán bejelentkezett.

14. „alkotmányos forradalom” – sajtóhiba, helyesen: alkotmányos puccs.

15. „valójában már nincsenek saját akarattal bíró pártok. A munka elvégezve: a Jobbiktól az LMP-ig mindenki bedarálva és betöltve, mint a kolbász” – mondja ezt az ország legeslegnagyobb kolbásztöltője.

Hiszen – többek között – az MDF, az FKgP, a KDNP vagy éppen a Jobbik széljobb szárnya már rég bedarálva, felfalva, megemésztve, s szerves anyagként visszaadva az anyaföldnek.

16. Az utolsó néhány sor keresztényi artikulációja: „döntő ütközet”, „ideje… hadrendbe állni”, „vissza kell térni a választási csatatérre”, „a megfelelő pillanatban kilovagolhassunk”, „nagy ütközet vár ránk”. Végül „Készüljetek.” (special thanks to Alapjogokért Központ)
A Magyar Nemzet Orbán írásának címét viszont – legnagyobb sajnálatunkra – rosszul adta meg. Szerintem az alábbi jobb és találóbb lett volna:

Sein Kampf

Orbán unokája 6000 eurós  iskolába jár Spanyolországban

Orbán Ráhel a férjével és három gyermekével Spanyolországba költözött. Marbellán lakik a Tiborcz család három gyermekével. Kérdés csak az: az apja elől menekülnek külhonba, vagy előkészíteni a terepet az apja részére a 2020-es választások elvesztése utánra?

Hosszú távra tervezhetik a tartózkodást a luxus üdülőhelyen, mert a legidősebb lányt, Alízt  már be is íratták egy nemzetközi iskolába. Itt két nyelven: spanyolul és angolul tanul majd az ötéves Aliz. A nemzetközi iskola óvodai tagozatára – angolszász szokás szerint – már hároméves kortól vesznek fel gyerekeket. Ezek az iskolák olyan érettségi bizonyítványt adnak, melyet azután a világ minden részén elfogadnak. Természetesen méregdrágák, évente 6000 euróba kerülnek. Dehát ez aligha okozhat problémát Orbán Ráhelnek és a férjének, akik szépen meggazdagodtak a nemzeti együttműködés rendszerében.

Távmunka

Hello Spanyolország – írta Orbán Ráhel az Instagrammon, ahol beszámolt arról, hogy ő sokfele járt külföldön az elmúlt 15 évben, most pedig a gyermekein a sor. Új kultúrát, új nyelvet ismerhetnek meg a gyerekek, akik máris imádják az iskolát – írja Orbán Ráhel, aki távmunkát akar folytatni Spanyolországból.

Tiborcz István gyakran hazalátogat majd, hogy az üzleti ügyeit intézze. Persze akinek ilyen apósa van, annak nem nagyon kell törnie magát a bizniszben. Hozzájut ahhoz amihez az uniós és hazai támogatásból hozzá juthat. Aki pedig ezt kifogásolja, az nem jó magyar!

A jó magyar családok ugyanis a spanyol luxus üdülőhelyen magyarok csak igazán. Itthon Orbán Viktor a családvédelmi konferencián prédikál a magyar családok pompás lehetőségeiről, de saját unokáit inkább nemzetközi iskolába járatja Marbellán.

Észak Korea diktátora Svájcban nevelkedett, Orbán Ráhel is ott tanult, az unokák is ott folytathatják, ha kitart addig a nemzeti együttműködés rendszere Magyarországon.

Magyarország 2017 (6.) – Soros-bérencek és hazaárulók

Ugyan már 2018-at írunk, és egy 2017-ről sorozatba nem illik az újesztendő történéseit is belevonni, mégis, muszáj megtennünk, hogy világosabban lássuk, hogyan is jutottak el a magyar kormánypártok eddig a pontig. Tehát: január első munkanapján egy magát kereszténynek is meg demokratának is tartó hivatásos politikus, bizonyos Soltész Miklós államtitkár, odáig jutott a magyarországi civilszervezetekkel kapcsolatban, hogy egyenesen hazaárulónak nevezte őket. A Magyar Hírlapnak adott interjújában – amúgy tökéletesen megfelelnek egymásnak – arról beszélt, hogy miközben a kormány bőkezűen támogatja a civileket, támogatásukat 140 milliárdról 240 milliárdra növelte, néhány magát civilnek nevező szervezet, mert persze nem azok, Soros György bőkezű mecenatúrája mellett, a milliárdos programját hajtja végre. Hazaárulást pedig azzal követnek el – mert Soltész Miklós erre is adott magyarázatot -, hogy le akarnák bontani a kerítést. Tegyük egy pillanatra félre, hogy egyelőre senki nem akar kerítést bontani, de vajon ha akarna, az tényleg egyenlő lenne a hazaárulással? Tudja ez az ember, hogy mit beszél? Hogy milyen kifejezéseket használ? Hogy ezekkel a mondatokkal milyen gyűlöletet igyekszik kelteni, no nem a bevándorlók ellen – az egy másik fokozat -, hanem azok ellen, akik mást merészelnek gondolni, mint a mi derék kormányunk?

De nem a kerítés-ügyben akartam elmerülni, valóban azért hoztam elő ezt a friss példát, hogy lássuk, hova is jutottunk. Hova jutottunk a civil szervezetekkel kapcsolatban, miként akarja őket Orbán és tanácsadói gárdája ördögivé tenni őket, olyanokká, akik mindent elkövetnek a hazájuk ellen. Amikor Soltész államtitkár a támogatások jelentős emeléséről beszél, egy szóval sem említi, hogy melyek azok a szervezetek, amelyek megérdemlik az állami mankót. Nem említi például azt a Civil Összefogás Fórumot, amelynek tevékenysége a kormányzat támogatásából és az ellenzék lejáratásából áll. És, amelyről kiderült – mert nem maga vallotta be -, hogy félmilliárdos támogatást kap egy állami cégtől, meglehetősen homályos címkékkel ellátva. Nekik például egyáltalán nem kell feltüntetni, hogy kormányzati apanázsból működnek, miközben a külföldi támogatásból (is) élő szervezeteknek mindenhová oda kell biggyeszteniük, mint egy skarlát-betűt, hogy külföldről támogatott társaságról van szó. A kormánypárti politikusok persze rögtön álságos magyarázatokkal állnak elő: bennük semmilyen megbélyegző szándék nincs, mi rossz van abban, ha mindenki tudja, honnan van a pénz, stb. Ismétlem, ezek hamis okfejtések, hiszen éppen az ilyen Soltész Miklós-féle kiegészítő szövegek mutatják a valódi szándékot. Igenis, azt akarják elérni, hogy előbb megutálja őket a magyar társadalom, elhiggye róluk, hogy kártékonyak, az ország vesztét akarják, és innen már csak egy lépés a betiltás. És, ha a betiltásnak kellő módon megágyaztak, nem lesz szinte senki, aki az utcára menjen tiltakozni. (Egyébként, egyáltalán nem mellékesen, a szóban forgó civil szervezetek mindegyike pontos elszámolást a hivatalos hatóságoknak, ahol fillérre szerepelnek azok az összegeke, amelyeket külföldről kaptak, így az is, amelyekhez Soros Györgyön keresztül jutottak.)

De vajon mi a baja a magyar kormánynak ezekkel a szervezetekkel? Miért kezdte el üldözni akár a TASZ-t, akár a Helsinki Bizottságot, akár a Transparency Internationalt, hogy néhányat említsünk az ismertebbek közül. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, azt írnám ide, azért mert nem olyanok, mint a CÖF, vagyis nem a kormányt támogatják. Sőt: helyenként éppen a kormánnyal szemben védik meg a polgárokat, a társadalmat, hisz ezt is tekintik fő feladatuknak, és akkor is pont ezt tették, amikor még nem a Fidesz volt hatalmon. A bonyolultabb, de azért nem átláthatatlan magyarázat tehát valahol ott keresendő: tevékenységükkel a kormányzati hiátusokra mutatnak rá, helyenként pedig pont a korrupciós üzelmekre. Márpedig ezt nem akarják Orbánék.  A támadásokat és a kriminalizálást már a Norvég Civil Alapnál elkezdték, azóta finomítottak a módszereiken, verbálisan azonban épp ellenkezőleg, egyre durvábbá válnak.

Ezzel együtt elmondhatjuk, hogy azokat a szervezeteket – mondjuk így NGO-kat -, amelyek a klasszikus értelemben talán nem is civil szervezetek, 2017-ben még nem sikerül megtörni, hiába a hátrányos helyzetbe hozó törvény, hiába a verbális agresszió, hiába a Soros elleni támadások, léteznek, élnek, és végzik a dolgukat. Kétségtelen, ebben új fejezet nyithat a Soltész-féle megbélyegzés; a hazaárulás már büntetőjogi kategória, és megfoghatatlan. M, vélem én, nem lenne még olyan bíróság, amely ezt ki merné mondani, de egy újabb kétharmados Fidesz-győzelem esetén, egyáltalán nem tartanám lehetetlennek.

Van persze a civil mozgalmaknak egy másik ága is, amelyek – túl a speciális, karitatív, vagy egyéb célokra létrehozottakon -, azért jönnek létre, hogy fellépjenek olyan társadalmi visszásságok ellen, mint például az oktatás, az egészségügy hiányosságai, vagy egyéb olyan, a mindennapi életünk alapvetéséhez tartozó ügyek, amelyekben az állam nem, vagy rosszul végzi a feladatát. Néhány éve úgy tűnt: ezek a mozgalmak fogják átvenni a pártok szerepét, szinte mindennaposak voltak az utcai tüntetések, a Fidesz elleni fellépések. Aztán minden csoport szép lassan elhalt; mondják épp úgy az egymás elleni harc őrölte fel őket, mint az ellenzéki pártok között dúló háború. Azt is rebesgetik, hogy ezekbe a szervezetekbe is ügyesen beépült a Fidesz, de talán hiba lenne, minden fa mögé egy Fidesz-kollaboránst képzelni. Így aztán maradjunk a tényeknél: 2017-re a magyarországi civil mozgalmak teljesen leültek, kifáradtak, a társadalom apátiája átterjedt rájuk, jó részük meg is szűnt, vagy semmiféle életjelet nem ad magáról. Ebből a szempontból simává vált az útja a Fidesznek a győzelem felé, hiába van többségben az elégedetlenek száma, képtelenek közös akaratra, fellépésre, képtelenek artikulálni akaratukat. Pedig ők még nem is lettek le hazaárulózva.

Folytatjuk, következik: Fékek és ellensúlyok

Hogyan jutottunk el a tahóság uralmáig?

Nem akarom sorolni azokat a születésüknél, neveltetésüknél vagy – ezeknél bonyolultabban – az érdekeiknél fogva bunkó közszereplőket, akik az utóbbi tíz évben rapid módon lepték el az életünket. Annál is kevésbé, mert az egyes bunkók, házastársaik, haverjaik és spanjaik eseti felemelkedése a politikai színpadra nem példa nélküli a történelemben, aminek nyilvánvaló köze van a politikai karrierek Machiavelli óta tudott részleges amoralitásához.

Az egyes emberek bunkóságának hosszú évszázadai alatt azonban alapvetően érintetlenek maradtak azok a mércék, amelyeknek a civilizációnkat köszönhetjük. Ezeket a mércéket filozófusok, teológusok, irodalmárok, nota bene politikusok és államférfiak, általában a szellem és az alkotó gyakorlat emberei fektették le és ügyeltek a folyamatos gondozásukra, átörökítésükre, kultiválásukra. Ezek a mércék tették a Nyugatot naggyá. Ezekre volt – joggal- büszke még akkor is, ha ezek mellett számos bűnt követett el saját kebelén belül vagy egzotikus (exotikos, a.m. külső, nem hozzánk és a normáinkra tartozó, idegen) népekkel szemben.

Az ellenben, amit Magyarországon tapasztalunk és a demokrácia elfajzásának eredménye, ma békeidőben üti fel a fejét olyan magától értetődéssel, mint utoljára a múlt század totális rendszereiben tette.

A szellemellenesség, a hivalkodó erkölcstelenség, a prosztóság és a kegyetlenség eddig is léteztek, de csak totális rendszerekben voltak hivalkodóak, csak ezekben pályáztak normatív erőre. Ma nyilvánvalóan olyan civilizációellenes fordulatot jeleznek a közérzületben, amelynek hatásai beláthatatlanok.

Az egyes bunkóknál tehát sokkal vészterhesebb a bunkóság áradása, helyfoglalása a közélet csúcsain, majd normaként való alászállása a mélyrétegekbe. Eddig a bunkóság bizonytalan volt magában, félt a civilizáció normáitól, ma viszont békeidőben intéz kihívást ellenük. Az egész eredete – amivel persze a tahóság hazai vircsaftjának kritikusai nem akarnak szembenézni – a demokrácia, a plebejus öntudat megerősödése, a normativitásellenes konszenzus (miután az elit nagy része is lenullázta magát), de ami még fontosabb, az elit mércéi – a civilizáció – elleni lázadás.

Pedig ez is olyas jelenség, amit már a „régi görögök” is pontosan ismertek.

A prosztóság kiválasztja a maga képviseletét, amely viszont szenvedést zúdít rá.

A demokrácia (kvázi liberalizmus, civilizáció és hagyományok nélkül) éhezésbe, háborúba és pusztulásba hajtja a prosztóságot – az elit megmaradt kiábrándult részének béna semmittevése és bizonyos fokú kárörvendése mellett, amit aztán válsághimnuszok alkotásával tesz emlékezetessé (elsősorban önmaga számára).

A rogánok, orbánok, habonyok, szanyik, trumpok, salvinik és velük a másod- és harmadvonalaik felemelkedése közös munkánk eredménye, amelyben része van a demokrácia logikájának, a kulturális medián folyamatos süllyedésének, a libertinizmusnak és az erkölcsi relativizmusnak, a vágyközpontú gondolkodásnak, a prosztóságot eddig elterelő konzumerizmus 2008-2009-es megrendülésének és a politikai számításnak.

Ez olyan trend, amellyel szemben már csak a mesterséges (közvetett) intelligenciában lehet bízni, az emberiség maga az általános közvetlenségében már elesett; a gátak áttörtek, már nem lehet visszaépíteni őket.

Mészáros Lőrinc távozására

Üzleti ügyeire akar koncentrálni a jövőben Mészáros Lőrinc, ezért lemond a felcsúti polgármesterségről. A hír bombaként robbant; aligha van még egy polgármester az országban – beleértve a főpolgármestert is -, akinek lemondása ilyen hangsúlyt kapna a médiában. Pedig, ha belegondolunk, hogy egy egyszerű gázszerelőről van szó, akit feltehetően Orbán Viktor szemelt ki erre a posztra, nehezen érthetnénk meg, hogy mitől olyan jelentős egy négyezres falu éléről a távozás. De mindannyian tudjuk, hogy itt sokkal többről van szó, annál is többről, hogy maga a miniszterelnök jelölhette erre a posztra, és arról is, hogy történetes ők ketten jó barátok.

És még az sem lenne annyira izgalmas, legfeljebb érdekes, ha ez a gázszerelő történetesen Magyarország leggazdagabb emberei közé katapultálta magát; nyilván csodájára járnának a világban a ritka tehetséget emlegetve.

Mészáros Lőrinc azonban nem tartozik a legtehetségesebb emberek közé, legalább is erről az oldaláról nem sikerült megmutatkoznia.

Annál inkább volt összeköthető mesés gazdagodása Orbán Viktorral;

ki így, ki úgy találta meg azt a kapcsot, ami a két szereplőt összeköti. Mészáros ugyanis nem talált fel semmit, nem specializálta magát egy területre, ahol nagyot alkotott, ezzel szemben igazi polihisztorként, tényleg mindenhez értve ártotta bele magát az üzleti életbe. A dolog pici szépséghibája csupán az volt, hogy ezeket a lépéseket jobbára az állam is támogatta, úgymond, pályázati pénzekkel. A turizmustól kezdve a bankolásig, az útépítéstőlszállodaiparig mindenben otthon volt. És mindenütt, a háttérben –állították sokan – felsejlett a miniszterelnök.

Itt állunk tehát most ezzel a hírrel szemben, és nem tudunk vele mit kezdeni. Azt biztosan merjük állítani, hogy sokféle igazság lehet ebben az ügyben, csak az nem, amit hivatalosan mondanak. Ha valaki sok éven polgármesterként fungál, és egy átrepülő légy sem tudja megzavarni az egyéb területeken tapasztalható – de magyarázatokban szűkölködő – mesés pályázati sikereit, és gazdagodását, akkor vajon miért mond le ily hirtelenséggel? Miért nem tudta kivárni a jövő évi választásokat, illetve miért nem adott magának egy értelmes határidőt?

A választ persze nem tudjuk,

lehet, hogy soha nem is fog kiderülni.

Amit most ideírunk csak fantáziálás, miközben be kell látnunk: a mi fantáziánk messze nem volt képes követni azt a szárnyalást, amit ez a gázszerelő-miniszterelnök páros bemutatott az utóbbi években. Egyszer, majd az Orbán utáni korban, talán egy egyetemista megírja majd a diplomamunkájában, hogy a kétezres évek első felében, hogyan lehetett gazdaggá lenni olyasvalakinek, aki semmi egyébbel nem rendelkezett, mint hogy jó helyre született és jókor. Miáltal ő lett a kiválasztott.

És most következzen egy-két lehetséges tipp, ok, ami miatt Mászáros Lőrinc bejelentette távozását. (Azt azonnal dobjuk félre, hogy lehet-e ez is afféle G-nap; Mészáros Lőrinc túl kicsi pont ahhoz, hogy olyan konfliktusba keveredjen Orbánnal, mint Simicska Lajos. Ráadásul Simicskáról tudjuk, hogy van saját vagyona.)

  1. Olyan tranzakcióba kezd Mészáros, amelyet nem akar már a vagyonbevallásában feltüntetni.
  2. Olyan vizsgálat indulhat el az Unió részéről, amelynél jobb, ha Mészárost kivonják az önkormányzati munkából
  3. Olyan tranzakcióba kezd, amelyet polgármesterként nem kezdhetne
  4. Olyan pályázati pénzt fog elnyerni, amelyre csak hétköznapi emberként pályázhat.

A mi szűk fantáziánkkal eddig jutottunk. Lehet, hogy az olvasóknak vannak még ötletei. Persze az lenne a legjobb, ha elárulnák az igazat. Amire azért lenne szükség, mert az újkori demokráciánk legtalányosabb figurája készül eltűnni a szemünk elől. És még csak azt sem mondja, hogy kizárólag a kezét figyeljük…

Hazugságok éjjel és nappal – avagy senki nem konzultál senkivel

Magyarország politikai értelemben belép az egyre nehezebben élhető és értelmileg, valamit logikailag is követhetetlen országok közé. A Fidesz igyekszik maximálisan csúcsra járatni a nemzeti konzultációnak nevezett valamit; mindent és mindenkit, aki elfogadhatatlannak, hazugnak nevezi ezt a milliárdokba kerülő akciót, azonnal Soros-bérencnek, az amerikai-magyar milliárdos által el, vagy kitartott személynek nevez.

(Tegyünk egy zárójeles kitérőt: a kormánypárt folyamatos jelentéseket ad arról, hogy hányan küldték már vissza a konzultációs kérdéseket, állításuk szerint az elmúlt héten valósággal megrohamozták az emberek a postákat, számítógépeket, ám ezeket a válaszokat – anélkül, hogy ellenőrizték volna – eleve úgy tekintik, mintha mindenki Orbánékkal értene egyet. Feltételezhetjük persze, hogy az aktivizálódott polgárok zöme úgy válaszolt, ahogy a Fidesz-kormány szeretné, de azért adjunk már egy esélyt azoknak is, akik elutasítóan feleltek…)

Legutóbb Hadházy Ákos jutott arra a sorsra, akinek – Szél Bernadettel együtt – az volt a bűne, hogy betekintést akart nyerni az állítólagosan visszaküldött, és a kormány álláspontját visszaigazoló kérdőívre. Hadházy, az LMP társelnöke arra a megállapításra jutott, hogy az akció feltehetően kamu, mivel eleve olyan helyzetbe szorították őket, hogy ne kaphassanak valós képet a kérdőívek mennyiségéről, sorsáról, a tartalmáról pedig végképp nem. A két politikus olyan terminusokat kapott a különböző helyeken iktatott, tárolt, vezetett stb., iratok ellenőrzésére, amelyek valóságos futóversennyé formálták ellenőrző körútjukat, és a minek a végén csak azt állapíthatták meg, hogy hülyét akar belőlük csinálni a hatalom.

Mint ahogy mindannyiunkból. Hadházyék körútja mindenesetre új lendületet adott az ellenzéki pártoknak, no meg persze az az ismét eljátszott vicces jelent, amelyet a Fidesz és a kormány adott elő: a Fidesz kér, a kormány meg némi gondolkodás után teljesít. (Emlékezzünk, így volt az az induláskor is; az őszi parlamenti szezonnyitó előtti frakcióülésen született az ötlet – már, ha elhisszük -, hogy a kormánypárt parlamenti csoportja felkérte a kabinetet: indítson nemzeti konzultációt a Soros-terv ügyében. Arról sajnos nincs információnk, mennyit kellett gondolkodnia a kormánynak a válaszon.) Az ellenzékiek – ki tudja miért csak most – valóban frontális támadást indítottak; a liberálisok a hosszabbítás helyett az akció azonnali leállítását követelték, de a többiek is rendre közleményekben, sajtótájékoztatókon, interjúkban szólították fel a kormányt a hazug kampány megszüntetésére. Nyilván erős munícióval szolgált Soros Györgynek a személyes megszólalása, illetve az a szöveg, amely pontról-pontra cáfolta a konzultációban szereplő állításokat.

Ha nem Magyarországon lennénk, azt hihetnénk, hogy egy ilyen egyértelmű és nyilvánvaló cáfolat után a kormány megkeresi azt az utat, ahol arcvesztés nélkül kihátrálhat az egész ügyből. De ez Magyarország. A Fidesz még erősebb támadásba lendült, a legképtelenebb állításokat küldve a nyilvánosság felé. Hidvéghi Balázs szóvivő szerint az ellenzék összehangolt támadást indított, miközben persze rekordszámú válasz érkezett, a konzultáció ellen, mindenkit maga Soros György irányít, vezényel, s ezzel egyszersmind azt is bizonyítják, hogy rájuk nem lehet számítani az ország védelmére. Ha mindehhez hozzátesszük Földi László hajdanvolt titkosszolgálati vezető Pesti Srácoknak adott szavait, miszerint garantáltan háború lesz Európában, valamint, hogy a titkosszolgálatoknak be kell épülniük a civilszervezetekbe, mert azok már-már hazaárulók, képet kaphatunk arról, mi várható a politikai küzdőtéren jövő áprilisig. Azt ugye egy percre sem rejtette véka alá a Fidesz, hogy a választási kampányának meghatározó eleme lesz a menekült-ügy, amelyet immár több fronton is napirenden tart. Hétfőn parlamenti állásfoglalást is előkészíttetett a nem létező kötelező kvóták ellen, és nem lennék meglepve, ha a Hidvéghi-féle formula, azaz az ország védelmére képtelen ellenzék frazeológiája kiegészülne a Földi-fél gondolattal, és mindenki hazaárulóvá válna, aki tagadja a Soros-terv létét.

Onnan indultunk, hogy Magyarország az egyre nehezebben élhető, érthető és logikailag követhető országgá változott. Pedig, ami eddig volt csak lágy zene, ahhoz képest, ami vár ránk, egészen áprilisig. Csak erős idegzetűeknek ajánljuk, hogy értelmezni próbálják a történéseket, már csak azért is, mert eleve értelmezhetetlen. Hazugságok, vádaskodások – ez a mai világunk. És javulás nem várható.

Gyalázatos

Gyalázatosnak nevezte a minap az Országgyűlés plenáris ülésén Keresztes László Lóránt, az LMP frakcióvezetője, hogy Romániában törvényben hivatalos ünnepnek nyilvánították június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját.

Akár még egyet is érthetnénk vele, hiszen ezzel valóban megalázzák a Romániában kisebbségben élő magyarokat, akik száz év elteltével sem tekintik ünnepelni valónak, hogy egy magát nem magyarnak, ráadásul nemzetállamnak tekintő államban élnek.

Mégsem értek vele egyet ebben. A román törvény ugyanis válasz volt, válasz arra, hogy a magyar Országgyűlés határozatban nyilvánította emlékévvé a századik évforduló évét, miután tíz éve már emléknappá nyilvánította június 4-ét, most pedig olyan emlékhelyet hozott létre Budapest szimbolikus főtere, a Kossuth Lajos tér bejáratánál, az Alkotmány utcában, amelyen

magyar nyelven vésték kőbe az egykori Magyar Királyság valamennyi településének nevét.

Mindennek üzenete nem volt más, minthogy a magyar állam legalábbis lélekben ma is hozzá tartozónak tekinti az egykori Magyar Királyság egész területét, még ha annak területén többségükben nem magyarok élnek, s az ma különböző államokhoz tartozik. Mint ahogy a magyar hivatalos politika a „nemzeti összetartozás” kifejezéssel definiálta az emléknapot már tíz évvel ezelőtt, az emlékévet és az emlékhelyet ma, s ezzel jellemzi a magyar kisebbségek és a magyar állam viszonyát is, erre alapozza a kettős állampolgárság egyoldalúan bevezetett intézményét. „Egységes magyar nemzetről” beszél Orbán alaptörvénye, holott az egykori Magyar Királyság területén ma élő magyarok ma nyilvánvalóan nem alkotnak értékeiben és érdekeiben egységes nemzetet:

a kisebbségben élő magyarokat nyelvük, kultúrájuk és az 1920 előtti évszázadokra vonatkozó történelmi emlékezetük a magyarsághoz, szociális és politikai érdekeik viszont ahhoz az állampolgári közösséghez kötik, amelynek keretei között immár száz éve élnek.

A magyar nacionalizmusra korábban is román, szlovák, szerb nacionalizmus volt a válasz. Most is az. A román törvény most magyarokat aláz meg, a magyar parlamenti döntések a szomszédokat alázzák meg, és a kisebbségben élő magyarokat hozzák konfliktusos helyzetbe. December 1-én Romániában azt ünneplik, hogy a korábban a magyar állam területén élő románok kinyilvánították, hogy a Kárpátokon túl élő románokkal egy államban kívánnak élni, június 4-én pedig mostantól azt, hogy ehhez a békeszerződésben elnyerték a nagyhatalmi jóváhagyást.

Az, hogy a magyar politikai osztály jelenleg domináló része – amibe a Fidesz mellett a Keresztes vezette LMP-frakciót is bele kell értenünk – folyamatosan a politika napirendjén tartja ezt, hozzájárul a Fidesz politikai hegemóniájához a mai közéletben, és ugyanakkor a kisebbségben élő magyarokat hozza tartósan nehéz helyzetbe. Ha becsmérlő kifejezést akar valaki használni, akár ezt is nevezheti gyalázatosnak.

Populizmus kontra szakértelem V.

A járvány kiélezi, radikalizálja, az eddig el nem döntött politikai/ideológiai vitákat, sőt olyan kérdéseket vet föl, melyek eddig szőnyeg alá söpörve lappangtak.

A populista/konzervatív/alt right oldal (és whisful thinking „szakértői”, az alternatív tények bajnokai) a „konzervatív forradalom” kiteljesedését, diktatúrák kiépítését, nemzeti elszigetelődést (EU-ellenesség, Brexit-pártiság, „America, Russia, Turkey… First”- nacionalisták, stb.) remélnek a poszt-pandemikus korszaktól.

A progresszívak pedig a populizmus végét remélik, racionálisabb, szakértelemre épülő, környezettudatosabb, és demokratikusabb, stb., közpolitikákat és szolidaritást.

A harc országonként/régiónként más-más állást mutat, de minden esetre változni látszik, a vírus és az ellene való küzdelem ritmusára, annak dinamikája szerint. Az ütközet epikus, hosszú ideje működő folyamatok és kudarcok, eredmények tarkította történelmi előzmények mellett régóta folyik, csakhogy most először, a rendkívüli helyzet hosszát, nem a politikusok és többé-kevésbé önkényes döntéseik határozzák meg, de nem ők jelölik ki sem ritmusát, sem mélységét, stb.

A politikus sajátos helyzetben van, mert békeidőben maga választ káoszt, melyet azután renddé varázsol, rendkívüli helyzetben, mint amilyen a mostani is, a káosz nem választás kérdése: a pandémiát a vírus okozza, és olyan adott helyzetet teremt, melytől elvonatkoztatni nem lehet, még a szuverénnek sem.

Más szavakkal, ha a politikus (a populista mindenekelőtt) maga választott ezidáig „ellenséget” (rendszerint külsőt, hiszen azzal kapcsolatban lehetett könnyedén gyűlöletet kelteni, ignoráns tömegekben), akkor

most az ellenség valós és önjáró.

Meg lehet próbálni elhessegetni – első körben ezt tette Trump és Orbán, Johnson és Bolsonaro, stb. is, mint tapasztalható kevés sikerrel (Jair Bolsonaro és Boris Johnson is fertőzött, mások sem érzik túl jól magukat), úgy tenni, mintha nem is létezne a járvány (Putyin még tartja magát, legjobb tanítványával a fehérorosz diktátorral együtt), de ez egészen biztosan csak tetézi a bajt.

A poszt-pandémia korszakról kevés látható előre, mert egyfelől minden változás annak függvénye, hogy milyen mély és mennyire elhúzódó lesz a válság – nemcsak a közegészségügyi, hanem a gazdasági is –, másfelől pedig a fent jellemzett erők közötti harc kimenetele dönti el, hogy mi következik.

A helyzet, amit biopolitikai fordulatként jellemeztem (I.), a pandémia kimenetele, erősen kapcsolódik a szakértelemhez, az orvosok, egészségügyiek, és virológusok, kutatók és fejlesztők, de például a kommunikációs- és médiaszakértők is, stb., teljesítményéhez.

Ezért

a szakértelem a progresszív politikát támogatja.

Teszi ezt spontánul, anélkül, hogy ideje lenne ezt a maga során értelmeznie, vagy politikai kommunikációs panelekbe kényszerítené: ha a járvány ellen küzdőknek tapsolunk, a progresszív erőket erősítjük, az válik népszerűbbé és hitelesebbé és a populista erők hitelvesztését eredményezi. A civil társadalom és cívis tudat szakértelemre épül – nem tehet másként, hiszen itt a hatékonyság és a moralitás a legfőbb cél – és ezért hozzájárul a szakértelem hitelének és befolyásának visszaszerzéséhez (a populisták fő ellenségként a szakértőket tekintették – az alternatív tények és poszt-igazságok, csak a babonás tudatlanság és vallásos bigotizmus talaján él és virul).

A helyzet éleződik és politikai kríziseket előz majd elő, Tom Nichols (The Death of Expertise…, 2017.) pár éve írta, hogy

a szakértelem marginalizálásának felszámolását, akárcsak az egész populista politikai struktúra bukását csak egy „most előre előre nem látott katasztrófa fogja okozni”, hát a „katasztrófa” (szerencsére még nem valós háború), de egyfelől egészségügyi, másfelől gazdasági már itt van.

Helyzet van tehát, amit a progresszív erőknek kell(ene) kihasználni, a szakértők segítésével, és utána, azok segítségével (lehet, hogy az orvosok/egészségügyiek harca a járvány ellen, elhozza a szakértelem általános habitusának, hitelének és presztízsének visszaszerzését? – ha igen, akkor többszörösen hálásak lehetünk nekik).

Valószínű, hogy nem a civilizáció végéhez, csupán a poszt-populista politikai „stílus” bukásának küszöbéhez jutottunk el.

Ez minden valószínűség szerint (történelmi léptékkel mérve, egészen biztosan) rövid időn belül kiderül: igyekezzünk a jó oldalra állni!

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK