Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.
Álságos módon még a kritikus elemzők is egyetlen lehetséges politikai kommunikációs fogásnak nevezik azt a jelenséget, mely korunk politikai mezőnyének és az ott ténykedő, illetve tétlenkedő személyeknek (stakeholders) a jellemzője, azt, hogy egyetlen ethosznak képesek hódolni és ez a képmutatásból és manipulációból fakadó haszonelvűség, az önös érdek paranoiás követése. Az „önközpontúság”, az, hogy a sztárpolitikusok csak önmagukat figyelik és senkire nincsenek tekintettel bonyolult korunk terméke, mely már-már lehetetlenné teszi a közjó fogalmának fölvetését is. Ezért aztán a rengeteg erőfeszítés, hogy alternatív tényeknek és posztigazságoknak tüntessék föl a közönséges hazudozást, a fedezet nélküli és igazolhatatlanul önkényes szavakat és mondatokat, megőrizni igyekezvén a beszélő hitelét, vagy legalábbis azt a látszatot keltve, mintha valóságosan is létezne (a politikus manapság csak kommunikátor, hiszen ideje jórészét az éterben, tévében és neten tölti; maga a megtestesült, illetve testetlen virtualitás, van is meg nincs is, lebegő részecskehalmaz és hullám, önmaga fénye, amit fényez minduntalan, de semmi más), nem csupán „felhőalapú” kommunikációs szolgáltatásként. Korunk politikusa személyiségtorzulás, maga a paranoia és nemcsak úgy, hogy a politikai mezőny lassan erodálja a résztvevők személyiségét, hanem már kezdetétől az. Szinte kivétel nélkül mellékes, sőt kontraproduktív, az erényes férfiak és nők kiválasztása, hiszen a feltétlen lojalitás, a zsarolhatóság stb., ritkán vagy soha nem társul kreativitással, a bátorság, önmérséklet, hűség, nagylelkűség, igazságosság, bölcs belátás, és társaik megmosolyogni való tulajdonságok. Hazai tájakon a smekkeria, egyszerre sok mindent jelölő fogalma, és a korrupt láncolatok logikájának követése, a gátlástalanság társul a föltétlen lojalitáshoz. Minden esetre az ethoszmentes személyiségtípus a nyerő, ha politikai funkciók osztogatása van napirenden. Arra akarnak rávenni, hogy ehhez, és ne a közjó morális elvárásaihoz, (deontológiai/kötelességtani normáihoz), mérjük a politikusok személyiségét, sőt teljesítményét úgyszintén.
A megnyilvánuló populizmus nem ideológia, vagy pragmatikus politikai stratégia (bizonyos értelemben anti-politika, hiszen ideológiai értelemben is homogén „nép”-fogalommal operál, mindenkit kizár a demos-ból, aki nem illik a saját maga adta definícióhoz, a legtöbbször az etnicista/kulturalista/maszkulin/homofób, stb., értelemben definiált nemzethez), hanem misszionárius tevékenység, hívő gyülekezetet, követők tömegét akarja megteremteni és kommunikációs paneljeivel, imáival egyben tartani (akár az alogéneknek/másfajúaknak kikiáltottak, a hitetlenek, kizárásával! A populisták istene kíméletlen és kirekesztő, intoleráns mindennel és mindenkivel, aki nem föltétlen híve, ezért a vallási tolerancia ünneplése, a muszlimok és mindenki más ellenes gyűlöletkampány kellős közepén, farizeizmus a javából).
A hebegés-habogás, és egyben öntelt demagóg és tartalmatlan populista nyilatkozatok, melyek az újonnan kinevezett miniszterek parlamenti meghallgatásáról kiszivárogtak jól jelzik: az az őrült – a politikai kommunikáció torz szabályai szerint – aki a közjó elvárásaihoz mérni merészeli a politikusoknak nemcsak cselekvéseit, hanem már szándékait, valamint morális tartását is. A miniszternek semmit sem kell tudni, semmihez sem kell érteni, csak hinni és vallani kell, a párthűség újra elsődleges, a visszarendeződés itt is tetten érhető, Ceaușescu tetszhalott csupán (pedig éppen százéves lenne, akárcsak az ünnep), sőt kormányon van, még ha a háttérben is. Dragnea 3.0 kormánya már beiktatásakor kitűnő példája a populista paranoiás politikának, a visszarendeződés biztos záloga, reakciós és korrupciópárti (a tanügyminiszter a plágium apologétája), demagóg (az energetikai miniszter – komikus, ha nem tragikus lenne – villanyégő elmélete szimbolizálhatná a leginkább az új kabinetet, de a gazdasági miniszter sem kismiska, csak éppen lámpalázas, több társához hasonlóan, nehezen fejezi ki magát anyanyelvén), tudatlan de dölyfös, büszke képviselője a nihilnek. A legtöbb újonnan kinevezett miniszter már túl van mandátuma legnehezebb napján, kisebb nagyobb nyelvi/nyelvtani hibákkal, de felolvasta/letette az esküt, és nem is fogunk hallani róla sokkal többet rövid mandátuma alatt.
A rommagyar politikai hatalmasok pedig követik a trendet – Budapest is ezt sugallja minden bizonnyal – és populista paranoiás kiszólásaik, mintegy természetes módon egy táborba terelik őket a visszarendeződés harmadik kormányával. Kelemen Hunor azt mondja az új kormányprogramról, hogy az „olyan, mintha a Mezőgazdasági minisztériumban írták volna meg, két sör között”, (lehet ez a rózsaszín pantalló átka?) másnap aztán megszavazza a parlamentben a Dăncilă-kormányt, “ad még egy esélyt a koalíciónak”, csak azt nem mondja ki, hogy mire? (Azt is mondják, hogy vannak konkrétumok a programban, melyet már ezelőtt is megszavaztak, de hát ez ellenérv!, hiszen harmadszorra ígérik, de egyszer sem váltották be. Az új miniszterelnök-asszony 2 év alatt 350 km autósztrádát ígér, ha összevetjük azzal, hogy az Erdélyi pálya 14 év alatt 62 kilométeresre nőtt, ezt az ígéretét biztosan tartani fogja /Lol/, sőt 250 km vasutat is épít, vagy felújít, ez még nem világos. Új adót sem vezetnek be, már persze az autóregisztrációs adót már márciustól ígéri a szaktárca vezetője stb. A helyi adminisztráció kieső jövedelmeinek pótlását még csak nem is ígérik stb.)
Plusz gond itt, és elhallgatással nem kezelhető, hogy a kisebbségi politizálásnak sajátos, a politikai mezőnyben egyedi módon strukturált helye, etikája van. Sajátos helyzetünk egyfelől deontológiai etikát követel, azaz minden közéleti/politikai lépést az emberi jogokra, nevezetesen a kisebbségi jogokra való hivatkozással, ahhoz mérten kell értékelni. A kisebbségpolitikában érvényes szimbolikus és pragmatikus cselekvések egy másik dimenzióban, az emberi jogok elsőbbségének feltételezett és mérceként használt mezőnyében is megméretettnek. Miért jó egy egész kisebbséget (ma már társadalomnak /gesellschaft/ nem mondanám, közösség /gemeinschaft/ meg sohasem volt) populista, etno-nacionalista, ráadásul két, rajtunk földrajzilag is kívüli, problémáinkra érzéketlen hatalomnak kiszolgáltatni? És a kérdés tovább vezet ahhoz, hogy helyes-e a politikai pluralizmus minden formájának elfojtása a kisebbségen belül? Lehet-e demokratikus az úgy megválasztott képviselet, hogy nincs pluralizmus, nincs választási lehetősége a kisebbséghez tartozóknak, akik foglyul estek a hatalmi elitnek? Képviselve vagyunk-e egyáltalán?
A mostani hezitálás és újbóli elköteleződés alapvető kérdéseket vet föl, pontosabban a kisebbségi politizálás mezejének újra strukturálását követeli meg. Még akkor is ha ennek sem intézményi, sem pedig személyi struktúrái nem adottak. Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.
Magyari Nándor László
Egy évvel ezelőtt, 2017. januárjában a meggyilkolt zsidókkal viccelődtek a Veszprém Megyei Naplóban. Nem tudni, akkor hányan háborodtak fel az újság olvasói közül, s hányan jelezték a kiadónak, hogy lemondják az újságot. Hányan mondták, hogy nem vevők az ilyen jellegű viccelődésre, még akkor sem, ha vannak, akik ezt mulatságosnak tartják.
