Blogolda

Baráti levél a lakájmédia munkásainak

Ezekben a zavaros napokban, amikor ki így, ki úgy, de mindenki arra vár, hogy – Cseh Tamással szólva – „átlátszó víz legyen, patakok,” megkérdezném a közmédiánál, Origónál, TV2-nél, Lokálnál, 888-nál, Ripostnál és hasonló helyeken dolgozó kollégákat: miért hazudtok?

Túl azon persze, amit úgyis tudunk. Hogy ezért tartanak benneteket. Hazugságra, hírhamisításra, mellébeszélésre, elhallgatásra szerződtetek. Azért kapjátok a fizetéseteket, hogy ne arról írjatok, ami van, hanem arról, amit a kormányotok látni és hallani szeretne.

Hogy Magyarországon szólásszabadság van, és demokrácia. Hogy Rogán Antal nem repked helikopterrel, az 1300 milliárd forint kezelésére bejelentkező Kósa Lajos nem bűnös, hanem áldozat. Azért vagytok, hogy minél több emberrel elhitessétek: Mészáros Lőrinc vagyona nem gyarapodik és Orbán Viktor sem szigetelődött el a világban.

Azért vagytok, hogy legyen, aki azt hazudja, hogy az ellenzék lebontaná a határzárat, az ENSZ migránsokkal telepítené tele az országot, Brüsszel bevándorlóországgá tenné hazánkat és Soros György zsoldoshadsereget működtet Magyarországon.

Ezzel etetitek a jobb sorsra érdemes magyarokat, mert azoknak, akiknek a fizetési listáján vagytok, ez ma az érdeke. Lebutítani az embereket, mert egy eltahósított ország polgáraival mindent el lehet hitetni. Félelmet és hisztériát keltetek, mert a rettegő ember védelemért fordul a hatalomhoz.

De van itt más is, amit illő lenne végiggondolnotok. Felnőtt emberek vagytok, többen közületek tanultnak mondhatók. Nektek is tudnotok kell, amit minden normálisan gondolkodó ember tud: hogy semmi sem tart örökké.

Orbán hatalma is véget ér egyszer.

És lesz idő, amikor majd a ti lapjaitokat, tévéiteket sem fogják közpénzből finanszírozni. Át kell majd térni az igazmondásra. Mit mondtok majd akkor? Hogyan néztek az olvasók, a nézők szemébe?

Sajnáltatjátok majd magatokat? Hogy parancsra tettétek? Szavakat, szánalmas és szerencsétlen félmondatokat rángattok elő a munkásságotokból, amelyekkel azt igyekeztek igazolni, hogy ti belülről bomlasztottatok?

Élni kellett, mert hitelt vettetek fel a lakásra, autóra, nyaralóra?

Mit mondtok majd a gyerekeiteknek, akik megkérdezik: anya, miért hazudtál? Apa, igaz az, hogy ti egy időben undorító gátlástalan gazemberek voltatok?

Lesznek majd kérdések.

Milyen ország?

Milyen ország az, ahol mindenki szeme láttára, senki elől el nem titkolva, központilag, kormányzati támogatással választási csalás készül?

Néhány héttel ezelőtt Gyurcsány Ferenc elutazott az ukrán határhoz közeli Kispaládra, és egy videóban mutatta be, hogy van olyan romos ház, ahol 203 ukrán állampolgár volt bejelentve.

A DK elnöke szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nagyjából 26 ezer olyan ukrán állampolgár lehet, aki csak azért jelentkezett be valamelyik magyar határmenti településre, hogy az itteni szociális ellátást megkaphassa, közülük sokan szavazni is fognak a vasárnapi választáson.

A RTL Klub híradója pedig most bemutatott egy olyan párt, akiknek a házába száznál is több ukrán-magyar kettős állampolgár van állandó lakosként bejegyezve. Olyan emberek, akiket a faluban még senki sem látott, és akikről a falubeliek tudni vélik, hogy biztosan szavazni fognak április 8-án.

Milyen ország az olyan, ahol ezt a központilag szervezett és felügyelt választási csalást maga a település polgármestere, Magyar Sándorné felügyeli, és annak a párnak, akinek a házába bejelenti a száznál is több ukrán magyart, közmunkát ígér?

Milyen ország az olyan, ahol a Nemzeti Választási Iroda, a rendőrség, az ügyészség úgy tesz, mintha semmi dolga nem lenne ezzel, nem indít hivatalból nyomozást az ügyben, szemet huny a csalás fölött, miközben mindenki látja, hogy nemcsak a lóláb lóg ki, de az egész ló is kifele kandikál.

Milyen ország az olyan, ahol a sajtó nyilvánossága sem elég ahhoz, hogy egy, a szemünk előtt zajló választási csalás kapcsán elinduljon a nyomozás, az elkövetőket és nem utolsósorban a megbízóikat felelősségre vonják és példásan megbüntessék.

Milyen ország az, ahol mindezek után a Nemzeti Választási Iroda, a Nemzeti Választási Bizottság, a rendőrség, valamint az ügyészség illetékes vezetői még mindig a helyükön lehetnek?

Milyen ország az, ahol a mindenki számára nyilvánvaló csalás ellenére még nem hallgatták meg gyanúsítottként a település polgármesterét, akitől meg lehetne kérdezni, hogy a saját szakállára szervezi-e ezt az akciót, vagy magasabb helyről kapja hozzá az instrukciókat?

Milyen ország az, ahol a hatalom mindenkit hülyének néz, és az ellenzéki pártok asszisztálnak ehhez a gyomorforgató, gusztustalan szomorújátékhoz, azzal áltatva a normális életre vágyó választóikat, hogy 2018-ban leváltják a kormányt?

Milyen ez az ország?

Plakát úr

Tele van vele a város, ha akarnám, akkor sem tudnám kikerülni. Lenéz rám a messzi magasból, gyarló választópolgárra. Nem akarom tudni, hogy mit gondol rólam valójában, miközben azt ígéri, hogy megvédi Magyarországot.

Nem leszünk sem gyarmat, sem bevándorlóország.

Ha rájuk szavazok. Mert különben megnézhetem magam. Ha balga módon rossz helyre ikszelek, netán otthon maradok április 8-án, esetleg kirándulni megyek a családommal, vagy otthon bambulok a tévé előtt, akkor majd meglátom, milyen rút jövő vár rám.

Nem fogok gyarapodni, felemelkedni, nem leszek erős. Lebontják a határzárat. Tuggyukkik.

Magamra vessek, ha nem Plakát urat választom. Csak benne bízhatok elejitől fogva. Ő az, aki megvéd mindentől: világpiactól, idegen hatalmak ügynökeitől, áremelkedéstől, munkanélküliségtől, Soros mesterkedéseitől. Azoktól a bajoktól, amelyeket nem kis mértékben ő hozott rám.

Nézem Plakát urat, és szeretnék hinni neki. Jó lenne, ha hihetnék, mert hinni mindig jobb, mint tudni. Amit látok, az nem biztos, hogy úgy van – csak az a biztos, amit elhiszek neki.

Rá kell szavazni, különben megáll az élet. Emelkedik az áram és a gáz ára, többet kell fizetni a kéményseprésért, a szemét elszállításáért, és jönnek az idegenek, akiket még annyira sem tudunk majd integrálni, mint a cigányokat.
Bevándorlóország leszünk.

Tegye fel a kezét, aki bevándorlóország akar lenni! Na ugye!

Adják ide a lóvét a brüsszeli bürokraták, ne kérdezzék, mire költjük, aztán akkor lássuk egymást, amikor a hátunk közepét.

Értem én a rám magasról lenéző szempár üzenetét, fel bírom fogni, nem vagyok annyira agyatlan, mint amilyennek Plakát úr néz engem. Csak még azon gondolkodom, hogyha ilyen jól tudja, hogy nekem mi a jó, akkor miért nem hozta el már korábban is a Kánaánt? Miért várakoztatott engem és a többi magyar embert ilyen végeláthatatlanul sokáig?

Miért csak ígéri mindig, hogy egyszer majd jobb lesz?

Mikor lesz már egyszer most is jó?

Itt van Soros néhány zsoldosa a 2000-ből

Orbán Viktor miniszterelnök a nagypénteket találta a legalkalmasabb időpontnak arra, hogy elmondja a Kossuth rádióban: Soros Györgynek 2000 zsoldosa tevékenykedik Magyarországon. Név szerint ismeri őket a kormány, figyelik őket, mindent tudnak róluk.

Azt nem mondta el, hogy konkrétan kikre gondol, de nem nehéz kitalálni, hogy kik lehetnek azok, akik Soros pénzén hazánk elveszejtésén buzgólkodnak.

Kezdjük a felsorolást rögtön Orbán Viktorral, aki 1988 áprilisától a Soros Alapítvány pénzéből gründolt Közép-Európa Kutatócsoport munkatársa volt és 1989 szeptemberétől az alapítvány ösztöndíjával az oxfordi Pembroke College-ben az angol liberális filozófia történetét tanulmányozta.

Említhetnénk Szájer Józsefet, aki Soros-ösztöndíjjal tanult az Oxfordi Egyetemen 1986–87-ben. Ugyancsak ismert Soros-zsoldos Németh Zsolt volt külügyi államtitkár, aki 1988–89-ben ösztöndíjasként politikaelméletet hallgatott az oxfordi St. Antony’s College-ban.

A Soros elitosztagának régi harcosa Schmidt Mária, Orbán Viktor korábbi főtanácsadója, aki 1985-ben hároméves kutatási ösztöndíjat kapott a Soros Alapítványtól, hogy a magyar zsidóság XX. századi történelmét tanulmányozza.

Kövér Lászlót sem kell bemutatni: a parlament házelnöke 1987–1988 között Soros-ösztöndíjjal kutathatta a közép-európai társadalmi mozgalmakat. Deutsch Tamás, a Fidesz Európai Parlamenti képviselője annak a részben Magyarországon, részben Angliában működő 6 hónapos menedzseriskolának volt a hallgatója, amelyet kifejezetten a Fidesz és az SZDSZ ifjú reménységei számára szerveztek.

Kovács Zoltán kormányszóvivő 1994 és 1995 között Soros-ösztöndíjjal Oxfordban a The Queen’s College-ban tanult.

Vigyázzunk velük, tartsuk szemmel őket, ha olyat tesznek, ami hazánk érdekeivel ellentétes, jelentsük!

Sonka Magyarország

Kedves közmunkások! Biztosan emlékeztek rám, Lázár Jánosnak hívnak. Én vagyok az, aki nemrég azt mondta rólatok, hogy azért jó a közmunka, mert ha reggel 6-tól keményen dolgoztok, akkor délután 3 után már nem lesz erőtök lopni.

Tudom, akkor többen megsértődtetek, de most hoztam nektek Csíki sört és sonkát, remélem, szeretitek mindkettőt. Ugye, szent a béke? És nem azért hoztam, hogy majd jövő vasárnap a Fideszre szavazzatok, mert ez egy sunyi hátsó gondolat lenne a részemről. Bár, ha jót akartok magatoknak, akkor nincs más választásátok. Ha ugyanis rám szavaztok, akkor én leszek itt a ti képviselőtök.

Listán pedig a Fideszre kell szavazni.

Tudjátok, hogy mi a lista? Nem az, amelyikről Orbán miniszterelnök úr beszélt a rádióban. Azon a listán a Soros bérencei vannak. Zsoldosok, kétezren. Szeretitek a zsoldosokat? Nem hallom. Mondjátok hangosabban, hogy akkor lássak zsoldost, amikor a hátam közepét!

Ezt még egy kicsit gyakorolni kell. Majd ideküldöm a Németh Szilárdot, ő majd szépen belétek veri.

Nem a kampány miatt vagyok itt, hanem azért, mert szeretlek benneteket. És akit én szeretek, attól nem sajnálom sem a sört, sem a sonkát.

Ne szóljatok közbe, nem loptam egyiket sem.

Értem, hogy mire gondoltok. Hogy vannak emberek, akik délután 3 előtt és után is lopnak. Álmukból felébredve is, bármikor. Neveket is tudnék mondani, de most nem a nevek a fontosak, hanem, hogy április 8-án jól szavazzatok.

Szeretitek a sört? És a sonkát?

De azt ugye nem szeretnétek, ha a migránsok meginnák a sörötöket, és megennék a sonkátokat! És ha helyettetek lopnának! (Ja bocs, ez a korábbi beszédemből való, amikor még nem volt kampány és tolvaj bandának neveztelek benneteket.)

Még egyszer hangsúlyoznám, nehogy bárki félreértse: nem azért hoztam nektek a sört és a sonkát, mert kampány van, hanem azért, hogy tudjátok, kire kell szavaznotok.

Látom a szemetekben, hogy bizonytalanok vagytok, ezért elmondom még egyszer. Én hoztam nektek a sört és a sonkát. Meg a Fidesz. És felejtsétek el, ami a múltkor mondtam, hogy 3 óra után már nincs erőtök lopni. Ez nem erő kérdése. Nézzetek rám, majd kicsattanok az erőtől és tudjátok, hogy mit szoktam csinálni délután 3 óra után?

Nem, ne kiabáljátok kórusban, ami nem igaz.

Délután 3 óra után nem szoktam lopni, kedves közmunkások. Igyátok meg gyorsan a sört és faljátok be a sonkát, mielőtt véletlenül lába kél!

Magyarország filmje

Filmet nézünk. Nem akartunk elmenni ebbe a moziba, de befizetettek bennünket, nem lehetett visszautasítani a meghívást. Vidám, nézhető filmet ígértek,  de egy lidérces szomorújátékot kaptunk, amelynek ráadásul mi vagyunk a szereplői.

Ez a film úgy kezdődik, hogy volt egy életünk. Nem mindig jó, de összességében élhető.

Aztán egyszer, ahogyan az a pszicho-filmekben történni szokott, közénk keveredett egy furcsa szerzet. Még csak nem is erőszakkal törte ránk az ajtót – addig hízelgett és ígérgetett, míg be nem fogadtuk az otthonunkba.

Kezdetben nem éreztük, hogy mekkora a baj. Történtek furcsa dolgok, de ezeket sokáig nem vettük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem minden megszokott.

Ám egyik nap leesett egy kép a falról. Másnap élettelenül feküdt a küszöbön a macska. Egy héttel később nyitva találtunk egy kulcsra zárt ajtót.

Idővel a jövevény egyre zavartabban viselkedett. Lassanként megváltozott minden. Mások lettek a zajok, a zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakultak a színek, repedtek a falak, összementek a terek.

Már kérdezni is csak halkan mertük egymást: őrült ez, vagy csupán gazember?

Megváltozott a nyelv, a szavak már nem azt jelentették, mint valamikor. Ha valakitől elvett valamit, azt mondta: idáig nem volt lehetőséged, hogy részt vállalj a közös terhek viseléséből, de most megteremtettem a számodra.

Ha azt mondta, megvéd valamit, az azt jelentette, hogy elveszi.

Azóta ez van. Ha kérdezzük, nem válaszol. A tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy elmondja el nekünk, amit ő fontosnak tart közölni velünk.

Korábban nem voltak ellenségeink, most szerzett nekünk sokat. Valami írásra hivatkozik, az apróbetűs részben állítólag mindenre felhatalmaztuk. Szabadságharcról beszél, ellenségről. Nemzeti együttműködésről, miközben már csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.

Bármit mond, bármit tesz, a magyar emberekre hivatkozik. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk elnyomottakat.

Félelmetesnek próbál mutatkozni, közben látszik rajta, hogy retteg.
Ilyen nincs, mondogatjuk egymásnak halkan. Talán tényleg nincs. Talán tényleg csak egy film. A közepesnél gyatrábban megírt forgatókönyvvel, és hatásos, de nem igazán eredeti zenei effektekkel.

Ha ez tényleg egy film, akkor egyszer biztosan vége lesz. Felállunk a székünkből, elindulunk a kijárat felé, és útközben kidobjuk a Cola dobozát a szemetesbe.

Áldozatnak és/vagy mártírnak lenni

0

Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákrum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen.

Ítéletet hozott a kolozsvári táblabíróság, minden bizonnyal igazságtalant (még jó hogy csak alapfokon), de legalábbis indokolatlanul aránytalant, amikor Horváth Annát több mint két és fél év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Az ügy, minden bizonnyal, még sokáig foglalkoztatja majd a rommagyar közvéleményt, és fordulatokat is tartogat. Nem tisztem pusztán jogi, vagy erkölcsi megítélése a dolognak, viszont nem tartom érdektelennek politikai kontextusba helyezni a történteket, annál is inkább, hogy amiről szólni szeretnék az a mód, ahogyan maguk a szereplők (aktorok, stakeholders) politikai célokra igyekeznek kihasználni az adott ügyet.

Éppen mert az (i)gazságszolgáltatás integritása morális kérdés, a példaadás adekvát lehet a rendszer korrupciójának leleplezésére, elindíthat olyan folyamatokat, melyek a korrupció ellen hatnak, és minden esetre, ráirányíthatják a  figyelmet a jelenségre, csakhogy. A mártír, a példaadó kulturhérosz sikerének feltétele, hogy a hős az egyetemesnek tételezett igazság, a humanizmus nevében lépjen föl („a példaadás erkölcse”), mindenféle pártos elköteleződés nélkül hozzon áldozatot, érték-vezérelten, de nem valamilyen partikuláris, hanem az egyetemes értékek nevében. Az önként vállalt mártírságnak hitelt (és ennyiben elismerést) az egyetemesre való hivatkozás ad(hat), a vértanúság csak és kizárólag az erős és megmásíthatatlan hiten alapulhat, de nem a politikai közösség, hanem a morális közösség ad neki értelmet és keretet.

Horváth Anna ügye jogosan borzol kedélyeket, okoz morális fölháborodást, ezért első látásra rendelkezik azzal, ami a példaadás erkölcsének maximuma, rendkívüli gesztusokat, akár mártíriumot (persze átvitt, szimbolikus értelemben) is kiválthat, csakhogy. Az ügy amiért szabadsága elvesztésével készül kiállni Horváth Anna és a rommagyar politikai mainstream (valamint egy ad hoc fanklubbá izmosodó közösség „#tartskiancsa”), egyfelől (1) zavaros és átláthatatlan (felemás volt a mártír-szerep választása is, amikor HA nem fogadta el az esetleges felfüggesztett börtönbüntetést, viszont vádlott-társa Fodor Zsolt elfogadta azt. Különös tanács egy ügyvédtől, ha ugyan ő volt a kezdeményező, aki nem arra bíztatja védencét, hogy minden eszközt használjon ki a kiszabandó büntetés mérséklésére hanem, hogy visszautasítson egy lehetőséget. Téves helyzetértékelés vezethetett arra a következtetésre, hogy a felfüggesztett büntetés előzetes elfogadása azonos lenne a bűnösség elismerésével. Most akkor a tettestárs „bűnösebb”, mint a fővádlott, van ilyen értelmezése, vagy akárcsak percepciója is, a dolognak?). Másfelől pedig csak (2) áttételesen, azaz mesterkélten, manipulatív módon kapcsolódik ahhoz, aminek érdekében politikai eszközként igyekeznek kihasználni, azaz a korrupció-ellenes harc betámadására. Az eset alkalmas lehet – nem perdöntő bizonyítékként, de fontos adalékként – az (i)gazságszolgáltatás korrupciójának illusztrálására, de a korrupció-ellenes föllépés fölösleges voltának igazolására, és még inkább, a jelenleg kormányon levő pártokhoz való csatlakozás legitimálására, teljességgel alkalmatlan.

(1) Különös ellentmondásba keverednek azok, akik a közszereplők erkölcsi profiljából, pontosabban annak percepciójából kiindulva, egyfelől azt feltételezik, hogy amennyiben lehetőségük van rá, a korrupt megoldásokat fogják – eufemisztikusan szólva – előnyben részesíteni. Ezt rögzíti a népi bölcsesség, miszerint „alkalom szüli a tolvajt”. Másrészt ezt az erkölcsi kérdést, azután túlszabályozással próbálják kezelni, és a lehető maximális politikai kontrollt erőltetik a korrupció visszaszorítására, ráadásul hiteltelenek, mert maguk is korrupciós ügyekben érintettek. Csakhogy az erkölcsi tartást, az ügyészek-bírók feddhetetlenségét szinte lehetetlenség törvénykezéssel szabályozni. Végső soron az erkölcsös magatartás garanciái nem a szabályozásban, hanem személyiségvonásokban, és az azt létrehozó kulturális közegben vannak. Paradox módon éppen az (i)gazságszolgáltatási intézmények (egy vitatott, de elgondolkodtató korrupciós-elmélet szerint az egészségügy mellett) „ellenőrizhetetlenek”, mert egyfelől a jogi kultúra alacsony szintje miatt is, olyan szakmai elit működteti, mely különleges tudása okán szuverén; mert olyan titkos belső hálózatok jönnek/jöhetnek létre az intézményeken belül, melyeket semmilyen felügyelet nem képes sem leleplezni, sem fölszámolni, akik megtehetnék maguk, is részesei a céhen belüli nagyon erős szolidaritásnak (úgymond kötelezi őket a „mundér becsülete”), tagjai a kiváltságos klubnak; mert az intézmény működésének jórésze a nyomozás érdekeire való hivatkozással titkos, vagy legalábbis a médiák és a nagyközönség számára elérhetetlen információkon alapul, stb. Azok az eljárások, melyek a testületek integritását hivatottak bizonyítani – a szigorú és szakszerű kiválasztási rendszertől, (ha meggondoljuk, a jogászok erkölcsi tartásának kérdése már a pályaválasztáskor, az egyetemi felvételinél eldől, azután a rendszerbe való belépéskor kellene újfent kérdés legyen. Csakhogy, gondoljunk bele, a román rendszerben rengetegen gyanús másod-harmadosztályú egyetemeken utólag szerzett diplomákkal nemcsak ügyvédek, ügyészek vagy bírók, hanem törvényhozókká lettek. Azután rengeteg kiszolgált rendőr és titkosszolga stb., szerzett így-úgy jogi diplomát és lépett be a rendszerbe stb., stb.) és időszakos átvilágítástól kezdődően, a magas fizetés és karrierút szabályozásáig, vagy az „elmozdíthatatlanság” (inamovibilitate) biztosításáig – végső soron kijátszhatók, a korrupció ezekben az esetekben, szinte teljes egészében morális kérdés marad. A tisztán morális föllépések kritikus száma adhat reményt a rendszer korrupciójának mérséklésére, ráadásul bevett és egyszerű receptek sincsenek, ha csak a generációs megújulás, és a politikai környezet befolyásának radikális visszaszorítása, az oktatási rendszer átalakítása (a jogi karok nyakló nélküli létrehozása és akkreditálását is vissza kellene szorítani stb.), nem számít annak.

(2) Két bizonyítékát láthatjuk annak, hogy az ügyet, attól lényegében független politikai kérdésekben és vitákban próbálják eszközként használni az elítélt és politikustársai. Az első érdekesség, hogy maga Horváth Anna, az ítélethirdetést követően, első reakcióként, az ügynek megfelelően, nagyon is emberileg és érthető módon reagált, azaz megdöbbent a kiszabott börtönbüntetés hallatán. A „szekusállam” emlegetése csak később (konzultációt követve? “Mi azt mondtuk Annának, menjen tovább” – hangzik el Kelemen Hunor interjújában) került be a nyilatkozataiba, és ezzel a végletesen általánosító politikai diskurzus útjára lépett. (Nehéz világosan látni, hogy mi is történt az ügyben – legalábbis a részletes bírói indoklás megismerését megelőzően – de ha valóban a SRI és ügyészség törvénytelen együttműködésével gyűjtöttek terhelő bizonyítékokat, ez ki fog derülni. Sőt a hibás, a jogosulatlan bizonyítási eljárás nyomós érv lehet a fellebviteli eljárásban. És ez esetben is nehéz a „szekusállam” fogalom (allegória?) használata, mert ez mindenestől azonosítja a mostani titkosszolgálatot a volt politikai rendőrséggel, azután ezt az egész állam működésére kiterjeszti, de mindenekelőtt, egy igazolhatatlan föltevést, egy terjedő konteót, próbál tényként /alternatív tényként/ elfogadtatni. És mi történik, ha fellebbezést követően a Legfelsőbb Bíróság felmenti, vagy esetleg, egy felfüggesztett büntetést szab ki Horváth Annának? Akkor vége a „szekusállamnak”? Ezek után, vélhetően, lehetetlen lesz számára – esetleges fölmentését követően is – jogászként elhelyezkednie a „rendszerben”, véglegesen fő állású politikus marad).

Hogy itt politikai (stratégiai) kommunikációról van szó, és nem a konkrét ügy megítéléséről, azt a leginkább Kelemen Hunor rossz mondata leplezi le, aki először igazságtalannak és szabálytalannak véli az ügyet, azután pedig azt mondja: ”Szóval sok sebből vérzik ez az úgynevezett korrupcióellenes harc, és Horváth Anna esetében korrupciót nem lehet emlegetni.”(Itt feslik föl a politikai kommunikáció vékony szálából font háló, bár HA esetében korrupcióról nincs szó – jelenti ki a főnök –, mégis a korrupcióellenes harc betámadására használja a politikum az ügyet. Sőt a korrupció-elleneseket később sztálinistának mondja a Fidesz itteni pártjának szóvivője, aki a PSD-ALDE-val való politikai szövetség legitimálására is használni akarja HA ügyét, és ezzel egy sorba helyezi Dragnea and Co-val. Ki kit véd, és kitől? Ki szolidáris HA-val? Aki, ügyét manipulatív módon, politikai harc eszközeként igyekszik kihasználni, vagy az, aki arra biztatja, hogy mentse magát, minden legális eszközzel és ne vigye át a politikai diskurzusok területére áldozatiságát, hagyja az esélytelen mártírszerepet?)

És itt a törés, a meg nem engedhető diskurzusváltás, a mártírgesztus lenullázása, de legalábbis politikai kihasználása, megszállása és eltérítése eredeti morális jelentésétől. Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen. (A Sacco e Vanzetti – egy sikeres film, az amerikai igazságszolgáltatási rendszert viszont nem az változtatta meg (ehhez ötven évet késett is), hanem a demokratikus folyamatok és az emancipáció, a civilizációs haladás).

Magyari Nándor László

A skótok is beavatkoztak a magyar választási kampányba

Megint kikaptunk, de megint láttunk biztató jeleket. Mi mindig látunk ilyeneket, ha biztató jelek látásában rendeznének versenyeket, utcahosszal vernénk a világot.

A kazahok elleni váratlan vereség után sokan találgatták, hogy mi lesz kedden este a skótok elleni barátságos mérkőzésen. (Na jó, valójában ez csak nagyon keveseket érdekelt, de ez szebben hangzik, mintha azt írnánk, hogy senkit sem érdekel.)

Tegyünk úgy, mintha számítana, hogy mi lett az eredmény.

Georges Leekens szövetségi kapitány még a skótok elleni mérkőzés előtt, a telki edzőközpontban tartott sajtótájékoztatóján elmondta, hogy az edzéseken mindenki fegyelmezett és lelkes, ha ezt át tudjuk vinni a mérkőzésre, akkor nyert ügyünk van.

Azt eddig is sejtettük, hogy fegyelmezettnek és lelkesnek kell lenni, de most már azt is tudjuk, hogy mindez még önmagában nem elég: a fegyelmezettséget és a lelkesedést át is kell vinni a mérkőzésre.

Vagyis, a kazahok ellen ez lehetett a baj. Mert az kizárt, hogy az edzésen ne lettek volna fegyelmezettek és lelkesek a fiúk. Csak hát, mindezt elfelejtették átvinni a mérkőzésre.

Talán mert a szövetségi kapitány angolul mondta nekik, és a fiúk közül nem mindenki beszél angolul. Ezt egyébként Böde Dánieltől tudjuk, mielőtt pályára lépett, mondott neki valamit a szövetségi kapitány, de neki nem túl jó az angolja, a többiek pedig nem fordították le neki.

Lehet, azt mondta Leekens Bödének, hogy vigye be a pályára a fegyelmezettséget és a lelkesedését.

Volt már olyan háború, ami egy patkószögön dőlt el. Rosszul lett beverve, a ló megbotlott, aztán vége is lett a csatának, vesztettünk.

Könnyű a skótoknak, ők bezzeg mind beszélnek angolul, igaz, sajátos akcentusban.

Meg nem erősített hírek szerint a skótók elleni vereség után Csányi Sándor, az MLSZ elnöke már keresi Georges Leekens szövetségi kapitány utódját, Orbán Viktor miniszterelnök már keresi Csányi Sándor MLSZ elnök utódját, 11 nap múlva pedig választás lesz Magyarországon.

Portugália, Kazahsztán

Most, hogy a magyar futballválogatott barátságos labdarúgó mérkőzésen kikapott a világranglista 136. helyén álló, nem éppen fényes játékerőt képviselő kazahoktól, eszembe jut, hogy éppen egy évvel ezelőtt, 2017. március 25-én Portugáliával játszott a magyar csapat. Az, ellentétben a mostanival, tétmeccs volt, világbajnoki selejtező. Ott is három gólt kaptunk, igaz, úgy hogy közben egyet sem rúgtunk.

„Cristiano homoszexuál!” „Utálunk szar Románia”
Ezekkel a rigmusokkal vonultak a magyar szurkolók Lisszabon utcáin a portugál-magyar mérkőzés előtt.

Értettem akkor az indulatot, hogyne értettem volna.

Cserbenhagyott, lesajnált, kétségbeesett emberek masíroztak a portugál főváros stadionja felé. Idegesek voltak frusztráltak, rosszkedvűek. Mitől lett volna jó kedvük? Bármekkora is volt a parasztvakítás, semmi jóra nem számíthattak a meccsen. Ezt még persze elviselték volna valahogy, hozzászokhattak az elmúlt évtizedekben, de ami ennél is rosszabb, odahaza sem várta őket semmi jó.

A lisszaboni utcán vonuló honfitársainknak a meccs után haza kellett indulniuk Magyarországra. Ahol, minden olyan, amilyen. A feneketlen bendőjű Nemzeti Együttműködés Rendszere hatalma csúcsán, Orbán és társai azt csinálnak az országgal, amit akarnak. Ha úgy tartják jónak, lopnak, ha ahhoz van kedvük, hazudnak.

Mitől ne lett volna feszült az a kétezer magyar, akik a világ egyik legjobb futballistáját buzizták és szar, utálni való országnak nevezték azt a szomszédunkat, amely lassanként mindenben lehagy bennünket, és ahol egyébként szép számmal élnek magyarok.

Mentség nincs az indulatra, magyarázat annál inkább. Magyarország ma olyan hely, ahol nem csak úgy lehet szegény az ember, ha nincs munkája, és nem jut fedél a feje fölé. Magyarországon ma úgy is lehet szegénynek lenni, ha az ember dolgozik, ám mégsem tud kijönni a pénzéből. Nem jut el moziba, színházba, nem tud a gyerekének rendes ruhát venni, nem tudja olyan iskolába íratni, ahol használható, versenyképes ismeretekre tanítják.

Miért ne lettek volna feszültek a portugál válogatott elleni meccsre menetelő magyarok, amikor a hazai kórházakban könnyebb meghalni, mint meggyógyulni. Amikor a csókosok szétlopják az országot, helikopterrel járnak lakodalomba és vadászni, közpénzen utaztatják a babájukat, hetvenmillió forintos lakást vesznek a tízéves gyereküknek.

Értem én az indulatot, messzemenően egyetértek vele. Hatékonyabb lenne persze, ha ezek az elkeseredettek nem Lisszabon, hanem Budapest és a vidéki nagyvárosok utcáin vonulnának. És nem kétezren lennének, hanem sokszor ennyien.

Ameddig nem ez lesz, addig marad a reménytelenség és a kilátástalanság. A megmásított múlt, az elhazudott jelen, az ellopott jövő.

Szerencse, hogy a szólás szabadságából valami még megmaradt. Lehet buzizni Cristiano Ronaldót, üzenni Romániának, hogy szar, és utáljuk. Mindent lehet, mert úgysem változik semmi. Sem a focink, sem az életünk nem lesz jobb ettől.

Orbán Viktor nőügyei

„Az egész európai kultúra a nők egyenjogúságára épül, ez a sarokköve” – mondta Orbán Viktor vasárnap reggel a Kossuth Rádióban. „És mindig megadjuk a nőknek kijáró tiszteletet, sőt, többet is, mint ami kijár. Ez most a migránsok miatt veszélyben van.”

Utóbbi mondat értelmezését most hanyagolnánk, hallottuk elégszer, már röhögni sincs kedvünk rajta.

Ami engem illet, nem gondolnám, hogy a nőknek több tiszteletet kellene adnunk, mint ami kijár. (Helyesen: jár.) Mindenkinek annyi tiszteletet kell adni, amennyit megérdemel.

Ha valaki lop, eltulajdonítja a közvagyont, legyen az illető férfi, vagy nő, börtön jár neki, nem tisztelet. Ha, teszem azt, az adófizetők pénzéből fenntartott közmédiában szakmányban hazudik, akármelyik nemhez is tartozik, nem tisztelet jár neki, hanem megvetés.

Orbán Viktor és pártja számtalanszor bebizonyította, hogy nem számolnak a nőkkel. Emlékszünk még Varga Istvánra, aki a Fidesz képviselőjeként vetemedett arra a korszakos megfogalmazásra, hogyha a nők szülnének négy-öt gyereket, akkor nem verné őket a párjuk. Ez az ember – és ez a világlátás – máig ott ül a Fidesz-frakció padsoraiban.

Orbánról amúgy köztudott, hogy bár családjában többségében vannak a nők, ő maga nem foglalkozik nőügyekkel. Azóta tudjuk ezt, amikor egy újságíró Szemerkényi Réka washingtoni magyar nagykövet – akkor még csak tervezett – leváltásáról kérdezte. Erre válaszolta Magyarország miniszterelnöke, hogy nem foglalkozik nőügyekkel. Vagyis, ha a történet főszereplője nő, akkor számára az egyik legfontosabb nagyköveti poszton bekövetkező váltás nem szakmai kérdés, hanem nőügy.

Ilyennel pedig egy miniszterelnök nem foglalkozik. Viszont, mostani megfogalmazása szerint legalábbis, több tiszteletet ad a nőknek, mint ami nekik jár.

Most már persze jó lenne tudni, hogy mennyi tisztelet jár egy nőnek, és miként lehet mérni a tiszteletet. Vessenek a mókusok elé, de szerintem egy nőnek ugyanannyi tisztelet jár, mint egy vele egyformán teljesítő, ugyanannyira tisztességes és normális férfinak.

És akkor most próbáljuk meg gyorsan összeszámolni, hány női miniszter van Orbán Viktor kormányában. Ha megvan az eredmény, akkor az is nyilvánvalóvá válik, hogy Orbán Viktor mennyire gondolta komolyan, amikor a nőkkel kapcsolatos tiszteletről beszélt.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK