Blogles

Az elnök puskázott

0

Még az FBI sem kellett hozzá, hogy leleplezzék Donald Trump elnöki képességét arra, hogy meghallgassa az embereket és emberségesen válaszoljon. Elég volt egy jó szemű „lesipuskás” fotóriporter jelenléte, hogy kiderüljön: Trump a legegyszerűbb „puskaügyi” kérdéseket sem képes fejből feltenni, sőt a legszimplább, legemberibb reakcióra is képtelen egy papírcetli (minő véletlen, hogy a suliban „puskának” hívtuk) nélkül – ha az elvárt viselkedés szembe megy mindennel, ami az ő egyénisége.

Az amerikai elnök szerdán a Fehér Házban fogadta a floridai iskolai tömeggyilkosság áldozatainak szüleit és a túlélő diákok meg tanárok egy csoportját.

A kandalló előtt, középen ücsörgő elnök láthatóan tiszteletet és megrendülést mímelve, „bölcsen” hallgatta a megrendítő beszámolókat, panaszokat és kérelmeket, sőt meg is ígérte, hogy most majd „nagyon erősek” lesznek az intézkedésekben, sőt azt is felvetette, hogy

„az arra alkalmas vagy kiképzett tanárokat fel kell fegyverezni”.

Az Associated Press hírügynökség szemfüles fotósa (Carolyn Kaster) azonban megfigyelte és tökéletesen olvashatóan lefotózta a Trump kezében szorongatott emlékeztető cédulát (a „45″ számmal hímzett elnöki mandzsetták között), amely leleplezi Donald Trump valódi énjét. Még arra is szüksége van, hogy olyan egyszerű, kézenfekvő kérdésekből előre felkészítsék, valamint még a szükséges reakciót is előre rögzítsék, mint a következők (részletek az „elnöki puskából”):

„1. Mit szeretnél legjobban, hogy megtudjak arról, amit átéltél?

  1. Milyen segítséget nyújthatunk mi ahhoz, hogy nagyobb biztonságban érezd magad?

[…]

3. Értelek.”

Purger Tibor (Washington)

Egy divatjamúlt fogalom: erkölcsi kötelesség

0

És akkor itt van a rommagyar képviselet, mely egy amorális és gyakorlatban is haszontalan kezdeményezés mögé áll (valamiféle klerikális és zagyva érdekeket akár hazudozva is “védve”), a mi állítólagos érdekünk képviseletében. Mondom ezt akkor, is, ha volt néhány kivétel, illetve tartózkodó a szenátusban és cinikusan semleges álláspontot közölt a szervezet, a népszavazással kapcsolatban. A leglényegesebb dolgot mulasztották el politikusaink, erkölcsi kötelességüket nem teljesítették, amikor nem álltak/állnak ki nyíltan a hamis, amorális, és káros népszavazásra kitett törvényi szabályozás ellen.

„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson.” – Immanuel Kant

Tapasztalatom szerint manapság, enyhén szólva ritkán, ha egyáltalán valaha is, foglalkozunk morális kérdésekkel, hiszen azok filozófiai, általános kérdések, és ma a világ, hogy úgy mondjam, absztrakt pragmatikus. Nagyobb becsben van a politikai haszonelvűség – legtöbbször álságos – hangoztatása, mint az életünket, beszélünk róla vagy sem, végső soron meghatározó erkölcsi elvekről és a vele járó felelősségről való beszéd. Nincs olyan csepegős szirupos regény, szappanopera, vagy akár hétköznapi történet, melyben meg ne jelenne a motívum, miszerint a jóakarat és a helyes, azaz, a morálisan indokolt cselekvés végső soron mindennél fontosabb az emberi élet szempontjából. Megkönnyezzük, vagy csak közösségi oldalunkon osszuk meg, mint fél napig érvényes, kolosszális bölcsességet, viszont ritkán, egyre ritkábban, reflektálunk rá, illetve “tesszük is a jót”. Különösen a közszereplők, de korántsem csak a politikusok, hanem egyre inkább a közösségi-média, az internetes felületek egyperces sztárocskái, Kant egyetemes erkölcsi ítéletét mindenestől mellőzve osztják az észt, termelik és terjesztik az amorális eszméket, egyfajta rosszul felfogott nyájszellemből, elvont pragmatizmusból. Azt hiszem a legtöbb magát gyakorlati emberként ünneplő szereplő nem is érti, hogy helyesen, morális értékek kifejezésére, képviseletére irányuló cselekvés, önmagában gyakorlati cselekvés: a helyes, az egyetemes morál, ami az emberi méltóság kifejezése fölmutatása, önmagában való érték, és ha úgy tetszik gyakorlati, a helyes, a humánus, alternatíva.

A fölvilágosodás óta biztosan tudjuk, sőt szándékunk szerint intézményesítettük is, (az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában rögzítettük), hogy az egyedül emberhez méltó cselekedetek, az egyetemes erkölcsi törvényekből fakadnak (Kant ezt kötelességtudatnak nevezi), a mindenkit megillető emberi méltóságot erősítik és soha nem annak csorbítási szándékával teszik azokat. És hogy miért jutnak ezek – az egyébként jobb időkben és jobb helyeken közhelyszámba menő dolgok az erkölcsös cselekedetekről, az eszembe?

Először, mert egyre világosabb, hogy a megosztott, a “törzsi morál”, amire (mint ultima ratio-ra), oly sokat hivatkoznak, a kettős vagy többes mérce, amire hol sunyin, hogy nyíltan (és egyre nyíltabban) utalnak, az emberhez nem méltó cselekedetek, reflektálatlanok és károsak, (a kategorikusz imperatívusz tagadásai), antihumánusak. Az emberi civilizáció, tetszik nem tetszik, nem az “ősi”, “atavisztikus”, “törzsi”, vagy természetjogból, hanem az “ész parancsából” fakad. Visszatérni a törzsi morálhoz decivilizációs aktus, és ez kiviláglik, amikor az erkölcsi megítélést mellőzve – pragmatizmust mondva, vagy megosztott mérce szerinti álmorális tételekre, hitre, isteni és/vagy természeti elrendelésre, kikezdhetetlen szokásrendre, horribile dictu népszerűségvesztésre stb.-re hivatkozva – rutinból teszik a rosszat, ami aztán rendre gyakorlati haszonnal sem jár.

Mert másodszorra – és hogy eljussak tulajdonképpeni témámhoz – itt van a kollektív politikai ténykedésnek ez a bejáratott és normális körülmények között demokratikus, részvételre alapozott formája a népszavazás, amit most a törzsi morálra, valamiféle eleve meghatározott “természetesnek” mondott házasság-, illetve család-idólumra (még arra is zavarosan és felületesen) utalva tévesen és károsan kezdeményeztek, és írtak ki. A tradicionális családról kiírt népszavazás először amorális aktus, egy virtuális többségnek egy virtuális kisebbség ellenes intézkedése. A belátható döntés következménye diszkriminatív, kétszeresen jogfosztó, mert nemcsak nem engedélyezi a hasonneműek házasságát, vagy legalább bejegyzett élettársi viszonyát, hanem az alkotmányba rögzíti a hátrányos megkülönböztetést és ezzel, igyekszik bebetonozni a jelenlegi állapotokat. És ugyanakkor gyakorlati szempontból értelmetlen – olyasmit akar, ami már jelenleg is van – és ami még fontosabb, zavarossá, ellentmondásossá teszi a család fogalmát, összekeverve azt a házassággal.

És, bár alig reflektálnak rá, fölteszem a kezdeményezők és a törvényhozók sem gondolták végig a népszavazás tárgyát képező szabályozást, illetve a szabályozás következményeit, alkalmazhatatlan. Ha ugyanis a csonkacsaládok, vagy az egyéb – és nem hasonneműeket érintő – családformákat egyszerűen többé nem akként kezeli majd az alkotmány és ezzel érvényteleníti az eddigi törvényes formákat, akkor hallatlan zavarok és igazságtalanságok keletkeznek. Ha anya és gyereke, apa és gyereke, vagy nagyszülők és unokák stb., nem képeznek családot, akkor olyan jogfosztás keletkezik, aminek a következményei, az egész társadalomra vetítve, beláthatatlanok. (Viccnek is rossz, de jól jön majd a hatalommal való visszaélés, a korrupcióval vádoltak esetében, akik szigorún csak közvetlen családtagjaik hasznára elkövetett lopások miatt vonhatók felelősségre. Továbbá, ha szülő és gyermeke nem család, akkor a Iordache-Nicolicea-Márton törvényben foglaltak szerint, a hajadon, elvált, vagy megözvegyült korrupt hivatalnokok gyerekei nyugodtan haszonélvezői lehetnek a közvagyon lenyúlásának, nemde?)

Az igazság és a morál kimentek divatból, és helyüket a HAZUGSÁG vette át, az alternatív-tények és a posztigazságok a hazugság eufemizmusai, amit roppant szemérmesen, viszont következetesen mondanak ki képviselői, miközben a korrekt beszédet támadják. Mert ott tartunk, hogy az ártatlanság vélelme, lassan mindenkit megillet, akit megvádoltak, vagy akár el is ítéltek (ja, nem is akármiért, hanem szinte kizáróan csak korrupcióért); amikor a politikusok saját társaik, a basáskodó, és minden hájjal megkent társaikat féltik a törvény szigorától, és nem a valóban hátrányos helyzetűeket, akiket gyakran az (i)gazságszolgáltatás is súlyt. Mint tudjuk, az igazmondás ritkán népszerű (“Mond meg az igazat és betörik a fejed” – tartja a népszólás), viszont az egyetlen útja a progressziónak, az igazság, a helyes cselekvés keresése, a civilizáció útja. Ezért a jó politikus soha nem a népszerűséget, hanem az igazságot keresi, ami ha nem népszerű, éppen a népszerűvé tétellel jelent kihívást, az igaz vezető számára.

És akkor itt van a rommagyar képviselet, mely egy amorális és gyakorlatban is haszontalan kezdeményezés mögé áll (valamiféle klerikális és zagyva érdekeket akár hazudozva is “védve”), a mi állítólagos érdekünk képviseletében. Mondom ezt akkor, is, ha volt néhány kivétel, illetve tartózkodó a szenátusban és cinikusan semleges álláspontot közölt a szervezet, a népszavazással kapcsolatban. A leglényegesebb dolgot mulasztották el politikusaink, erkölcsi kötelességüket nem teljesítették, amikor nem álltak/állnak ki nyíltan a hamis, amorális, és káros népszavazásra kitett törvényi szabályozás ellen.

Magyari Nándor László

Gábor György a kurdok Trianonjáról

0

Holnap tartják (ha tartják) a népszavazást az iraki Kurdisztáni Autonóm Régióban a Kurdisztáni Régió teljes, állami szintű függetlenségéről.

A kurdok több ezer éves kulturális hagyománnyal rendelkeznek, önálló nyelvvel és egységes etnikai tömbbel, ám a kb. negyvenmillió kurd összefüggő területét több államhatár szabdalja keresztül-kasul: mindenekelőtt Törökország, Szíria, Irak és Irán, de élnek még kurdok Libanonban, Örményországban és Azerbajdzsánban is.

Ha csak a legutóbbi évtizedekre pillantunk vissza, irtotta a kurdokat Irak, Szaddam Husszein irányításával, voltak ott tömeggyilkosságok, elgázosítások, volt ott elarabosítás, kurd nyelv betiltása, kitelepítések, falvak és városok megsemmisítése stb.; Törökországban a nyelv betiltása, kurd helységnevek eltörlése, a kurdok terroristákként való üldözése; Szíriában állampolgárságtól való megfosztás, kitelepítések, elarabosítás, nyelvhasználat tiltása és így tovább.

A mostani népszavazásra, amelynek legnagyobb támogatója Izrael, Törökország már csapatösszevonásokkal reagált, s Iránban és Irakban is javában öntik a rézágyút.
Magyarországon sokan hajlamosak arra, hogy a Trianonban történteket a magyarság semmilyen más néphez nem hasonlítható, teljesen egyedi tragédiájaként lássák és értelmezzék. Nekik ajánlom szíves figyelmükbe a fentieket.

Forrás: Gábor György, Facebook

Körös-körül ellenség… … de haladunk a lenini úton!

Hetek óta csúfítja (a legújabb ígéret szerint már nem sokáig szerk.) Magyarország köztereit Soros György és Jean-Claude Juncker démoni mosolya, amellyel Magyarország kormánya „tájékoztató” pártkampányt folytat a magyar adófizetők pénzén a magyar választók súlyos megtévesztésére a „brüsszeli bürokrácia tetteit és terveit” illetően. A „tisztelt honfitársak” ezen felül még színes nyomtatású levelet is kapnak Magyarország miniszterelnökétől – természetesen megint csak a „tisztelt honfitársak” pénzén próbálkozva a címzettek hülyítésével.

Nyilván sokan vannak, akik az állampárt minden szavát elhiszik. Mit nekik a racionális cáfolat, amellyel a kampány minden szaváról lerántja a leplet a brüsszeli válasz! Nekik ellenség kell, és kész. Ha már nem jönnek a „migráncsok”, hogy az ő gyűlölhetőségük biztosítsa a szavazatokat az európai parlamenti győzelemhez, hát ki kell találni új ellenséget. Ott van a „Brüsszeli Birodalom”, a bolsevik béklyó legújabb megtestesítője (kit érdekel, hogy Budapestnek is vétójoga van Brüsszelben, akárcsak Moszkvának a Biztonsági Tanácsban), mögötte pedig a „globális főgonosz”, akinek a vallásával állítólag ugyan „nem foglalkozik” a dehogyis-antiszemita állampárt, csak úgy véletlenül jól jön, hogy mindenki tudja, milyen nemzetiségű.

A kampányban csak az a fontos, hogy Soros „pénzeli a fél világot” – 30 éve még Orbán Viktort és haverjait, ami persze „okés” volt, de most sajnos a másik felet, ami viszont már nem kóser – és mindenkit, aki nem hiszi el a pártállami maszlagot. Soros „gonoszsága” abból is lát(tat)ható, hogy nemcsak szegény keresztény Európára és Magyarországra tör, hanem saját volt ösztöndíjasára, Orbánra és annak legjobb szövetségeseire: az ellenzékgyilkos Putyinra, az éppen vád alá helyezett Netanjahura, valamint a tucatnyi bűntényének bebizonyosodásától (mert a leleplezés már megtörtént) rettegő Trumpra is.

De nemcsak az izraeli kormányfőnek és az amerikai elnöknek volt nagyon rossz hete február végén, hanem első miniszterelnöki támogatójának, Orbán Viktornak is (aki azóta sem jutott el a Fehér Házba, hiába volt a korai lihegés). Nemcsak az isten-ajándéka Trump meg a filoszemitizmus-bizonyító pártfogó-Bibi került súlyos bibibe, hanem Orbán is túltolta a plakátozó biciklit – ráadásul saját párt-elvtársai ellen.

Hét ország kilenc jobboldali néppártjának lett annyira elege Orbán „magyaros észjárásából”, hogy hivatalosan is a Fidesz kizárását javasolták az Európai Néppártból (EPP). Az EPP elnöke (Joseph Daul) és csúcsjelöltje (Manfred Weber), az Európai Bizottság jelenlegi elnöke (Juncker) és az Európai Tanács korábbi elnöke (Herman Van Rompuy), egyaránt kijelentette, hogy ami sokk, az sokk. Meg hogy ilyen viselkedésnek nincs helye a legnagyobb európai pártcsaládban. Még Orbán igazi őrangyala – a német autóipart az alulfizetett magyar munkásokkal szemben védelmező – Angela Merkel is (aki emiatt viseli el 2015 óta a Budapestről érkező „migráncsozó” sértegetéseket) megelégelte a pofátlanságot és szokásos „radikalizmusával” – mindössze – szolidaritásáról biztosította a magyar plakátkampány brüsszeli mosolydémonát.

A neokarmelita zsonglőr nem lenne minden hájjal megkent és – mint a hastáji fotók bizonyítják – megáldott politikus, ha nem érzékelte volna azonnal a hirtelen valóssá váló veszélyt. Futárokat menesztett hát titokban (de kiderült) Berlinbe, próbálnák gyorsan átejteni kiengesztelni az újonc Anegrett Kramp-Karrenbauert (Merkel utódját), hátha megelőzhető a kirúgás. Orbán Twitter-csőre pedig megcsivitelte a világnak, hogy a plakátkampányt „az eredeti tervek szerint” március 15-én befejezik. Hiszen csak a nemzeti ünnepre kellett kellően felhergelni felkészíteni a nemzeti-keresztény tömegeket; dehogy akarja a Fidesz felrúgni az európai pártszövetséget.

Orbán egyenesen rákosista retorikával magyarázza a német sajtóban a politikáját:

„Ha minket kizárnak, az osztrákokat támadják majd, utána jönnek az olaszok”

– és akkor nyilván összeomlik a világ, de legalábbis a keresztény Európa. (A szalámitaktikát Rákosi Mátyásnak tulajdonítja a nemzetközi enciklopédista szakma.) A Welt am Sonntag c. német lapnak adott interjújában Orbán magát a nagy állampárt-építő elődöt Lenint is idézi, amikor az őt bíráló néppárti elvtársairól beszél:

„Sokan nem értik ezt, de a politikában Lenin után az ilyeneket hasznos idiótának szokták nevezni. Bár hisznek abban, hogy szellemi harcot folytatnak, ezzel valójában az ellenfeleik érdekeit szolgálják.”

Egy baj van csak – na jó, sokkal több, de most erre az egy mondatra összpontosítunk (és ugorjuk át a „sokan nem értik ezt” típusú nagyképűsködést): Lenin ezt soha nem mondta és nem írta le! A kifejezés a kommunistaüldöző amerikai McCarthy-korszakból terjedt el, de nyomtatásban először Bogdan Radica (1904–1993) horvát diplomata használta először 1946-ban („hasznos ártatlanok” formában) a „Jugoszlávia tragikus leckéje a világnak” című amerikai cikkben. Onnan vehette át egy évvel később Ludwig von Mises (1881–1973) ukrán zsidóból habsburgi nemessé avatott ősökkel rendelkező, osztrák-amerikai libertariánus közgazdász – és így tovább.

De semmi Lenin, őt csak a felületes urbánus legendából – vagy a tudatalattijából – kaparhatta ki Orbán.

Egy igazi hazardőr azonban legalább három lapra játszik. Ha májusban győz a Néppárt „antimigráncs” szárnya, akkor Orbán lovon van: a plakátkampány bevált, a mérsékeltek véleménye többé nem számít. Ha viszont az utóbbiak kerekednek felül, akkor majd elnézést kér, és a toleráns Nyugat úgyis megbocsát (a német autóipar meg a parlamenti többség érdekében). Ha pedig mégsem tűrik meg tovább, akkor úgyis át lehet táncolni a – komoly európai konzervatívok és igazi kereszténydemokraták szemében vállalhatatlan – salvinisták közé, akik viszont nagy elődjüknek és példaképüknek tekintik majd.

A lényeg a hatalom, a szavatolt egyeduralom. Minden más csak az azt szolgáló eszköz, azt előállító gép – a gombnyomó parlament vagy az istenadta nép. Egy plakát vagy egy (volt) pártbarát; egy CSOK vagy egy csók (Juncker pofájára); egy szétvert akadémia vagy egy nemzeti (színű ko)média.

Purger Tibor

Az európai reformfolyamat és Magyarország

„A június 19-én megtartott német-francia közös kormányülés messzemenően ráerősített arra a korábbi feltételezésre, hogy a francia elnök az európai biztonság, külpolitika és Dél-Európa felzárkóztatásának motorja lesz, míg Németország a gazdasági-pénzügyi feladatok átszervezésének és az ebbéli teendők felgyorsításának fő aktora. Merkel reformterveinek egyik kulcseleme az euró-övezet megszilárdítása és elmélyítése – épp az integráció felgyorsítása céljából. A két szándékot pedig a Juncker mögött álló adminisztráció hangolja össze.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Donald Trump amerikai elnök – jócskán megkésve ugyan, de – telefonon gratulált Orbánnak az áprilisi választási sikeréhez. Néhány más téma is szóba került, de csak olyanok, amelyek Trump programjának eddig még ki nem rostálódott elemeit képviselik, ám várható, hogy ezek közül is néhány le fog kerülni a közeljövőben a napirendről. Nemrég pedig olyan hírek kaptak lábra, hogy Angela Merkel külön, négyszemközti találkozón akar beszélni a magyar miniszterelnökkel. Időközben a hírt nem csak megerősítették, de német források már a dátumot is tudják: július 5.

Vajon arról lenne szó, hogy az orbáni politika nemzetközi mozgásterét tervezné növelni Washington, Brüsszel, Berlin vagy Párizs? Közvetlenül április 8-a után magam is úgy gondoltam, hogy ez részben elkerülhetetlen. Egyszerűen azért, mert – választási csalás ide, manipulációk egész sora oda – Orbán újabb kétharmadot szerzett, s ezzel annak a külföldnek is számolnia kell, mely igazán nem kíván belebonyolódni egy apró, sem Európa, sem annak tágabb környezete, sem pedig a transzatlanti viszony vonatkozásában nem túl jelentős állam piszkos ügyeibe.

Ma már azonban nem így gondolom, ugyanis számos esemény rajzolta át június folyamán a nemzetközi erővonalakat – mindenekelőtt Európában. Bár a tavasz folyamán mind Jean-Claud Juncker bizottsági elnök, mind pedig az európai reformerők vezető szerepét eddig kitűnően játszó Emmanuel Macron letette az asztalra reformterveit, Németország, a kontinens legfontosabb állama viszont mindezzel késlekedett. Látható volt, hogy Merkelt megbénítják a koalíciós problémák a CSU-val, nem kevésbé a fokozódó széthúzás az Európai Néppárt soraiban.

Ez egészen június 4-ig tartott, amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung vasárnapi kiadásában a kancellár állásfoglalása végre megjelent, s az elemzők azonnal megállapították: az teljes egészében harmonizál Juncker és Macron elképzeléseivel, sőt: azokat kiegészítő, vadonatúj elemeket is tartalmaz – elsősorban a közös migrációs politika vonatkozásában. A június 19-én megtartott német-francia közös kormányülés aztán messzemenően ráerősített erre a feltételezésre.

Minden jel arra mutat, hogy a francia elnök az európai biztonság, a közös külpolitika és Dél-Európa felzárkóztatásának motorja lesz, míg Németország a gazdasági-pénzügyi feladatok átszervezésének és az ebbéli teendők felgyorsításának aktora. Merkel reformterveinek egyik kulcseleme az euró-övezet megszilárdítása és elmélyítése – épp az integráció felgyorsítása céljából. A két szándékot pedig a Juncker mögött álló adminisztráció hangolja össze.

Minthogy Orbán tervei ebbe a keretbe nem illeszthetők, fontos kérdés lett, hogy mit kezdjen Európa Magyarországgal, mely, mint említettem: egyáltalán nem számít tényezőnek, ám egy ideje mégis jelentékeny biztonsági kockázatot képvisel. Nem csak Európában, de a tengeren túl is legutóbb komoly aggodalmakat váltott ki az orbáni sajtóstrómanok szétrajzása a Balkánon, szerepük a korrupt Janez Janša szlovén miniszterelnök megválasztásában, s az Európával és a transzatlanti kapcsolatokkal szemben szervezkedő politikai erők támogatásában – egyebek mellett Macedóniában –, melyek mögött tudni lehet: végül is Vlagyimir Putyin áll. Különösen, hogy e folyamatba most – az olasz kormánykoalíció egyik tagjaként – az Északi Liga is bekapcsolódni igyekszik.

Ha ez így van, akkor e problémával – az európai reformpolitika logikájából következőleg – elsősorban Macronnak kellene foglalkoznia. De információk szerint ez nem így fog történni. A gazdasági és pénzügyi reform mellett a „magyar ügy” lerendezése – mely sajátos módon a CSU-val való koalíciós vita kezelését is tartalmazza – Merkelre hárul: a két európai vezető ebben egyezett meg, s gyanítható, hogy segítséget remélhetnek és kapnak e téren Junckertől is.

A Merkel-Orbán aktuális különtalálkozó hátterében nagy valószínűséggel épp ez áll. Ezt támasztja alá az az idegesség is, amivel a magyar kormány minden újabb fejleményre reagál, kezdve a holland kereszténydemokratáktól kapott éles kritikára, vagy éppenséggel azokra a tervezett reformlépésekre, melyek nyilvánvalóan általában is szűkíteni fogják a nemzetállami jogköröket.

Nem a tehetség és a tudás számít, hanem a lojalitás

0

Ez a nagggyon nemzeti, naggggyon magyar, nagggyon hazafffyas kormány az elmúlt időben másfél milliárd forinttal támogatta a Leslie Mandoky nevű Németországban élő diszkókirály gagyi-projektjét, amelyben a magyar adófizetők pénzén vásárol meg világsztárokat, hogy az ő nevükkel hitelesítse az egyébként senkit nem érdeklő koncertjeit, vélhetően több százmillió forintot fizetett CeeLo Green-nek, hogy playback kísérettel, 10 perc alatt lenyomjon két számot az Úszó VB megnyitóján és 50 millió forintot fizetett a Miami Egyetem indulójának újrahasznosított változatáért, amelyet az 56-os forradalom dalaként próbált eladni.

Ez csak az elmúlt néhány hónap termése. Mindeközben világszínvonalú magyar muzsikusok nyomorognak, vagy menekülnek külföldre, mert képtelenek itthon megélni, mivel a kormány nemhogy nem támogatja, hanem szisztematikusan felszámolja a vidéki kulturális életet és Budapesten is egymás után szűnnek meg a fellépési lehetőségeik. A megélhetést jelentő jogdíjak egy részét elvették a szerzőktől és átadták az MMA által uralt NKA-nak, hogy azt is ideológiai szempontok szerint osszák újra.

És ugyanez van a kultúra minden más területén is, ahol ugyanúgy épül a kliensrendszer, mint a gazdaságban. Nem számít a tehetség, a tudás és a teljesítmény, az elsőrendű és meghatározó szempont a támogatások elosztásánál a rendszer iránti lojalitás. Ez pedig egyet jelent a magyar kultúra elsorvasztásával. Azok közül, akik a teljesítményükből akarnak megélni, aki tud az elmegy ebből az országból, aki nem tud, annak marad a tengődés. Márpedig mi mást is jelent a nemzethez tartozás, mint a közös nyelvet, és a közös kultúrát? A minőségi kultúra elsorvasztása a nemzet elleni bűntett.

Forrás: Vásárhelyi Mária, Facebook.

Bűn és bűnhődés

De miért tette ki e kálváriának egyik leghűségesebb emberét a magyar miniszterelnök, ha amúgy is tudta, hogy bukás lesz a vége? A magyarázat legalább olyan kézenfekvő, mint amilyen embertelen. Azért, mert látványos módon tovább akarta vívni harcát Brüsszellel, s kellett neki egy újabb cirkusz, hogy bizonyítsa: nem adja fel küzdelem nélkül, s ha valahogy mégsem jönne össze a konfliktus, akkor maga teremt okot, hogy azt senki se kerülhesse el.

Orbán Viktor tudta, hogy Trócsányi László az egyik leggyengébb jelölt, akit a biztosi pozícióra jelölhet; bukása egy pillanatra sem lehetett kétséges. Sokan felhívták rá a figyelmet, hogy a volt igazságügyminiszter ₋ és perszer Orbán ₋ nevéhez olyan vállalhatatlan dolgok fűződnek, mint:

  • az illiberális rendszert megalapozó számos törvény megalkotása;
  • a hajléktalanok és a menekültek, illetve a nekik segélyt nyújtók kriminalilázása;
  • a moszkvai érdekekhez igazodó, Európával szembemenő Paks II. szerződés kidolgozása;
  • menedékjog a bűnözőként körözött macedón Nikola Gruevskinek;
  • két orosz fegyvercsempész átjátszása Moszkva kezére.

Ezek sorában nyilvánvalóan csak alig valamivel több, mint jelentéktelen ráadás volt ügyvédi irodájának gyanús ügyletei. Pusztán morális szempontból nézve természetesen ezek is  vállalhatatlanok, különösen nyugati szemmel nézve, de valódi politikai súlya a felsoroltaknak volt. És csöndben, az ügyvédi irodának juttatott fideszes előjogok emlegetése mellett mindenki tudta Trócsányi meghallgatása előtt és után, hogy az orosz-Fidesz kapcsolatnak van igazán jelentősége. Méghozzá elsősorban az Európai Unió biztonsága szempontjából.

Van némi igazság abban, hogy Trócsányi bizonyos értelemben áldozat. Orbán személyes áldozata. Különösen világosan látszik ez abból, ahogy a román biztosjelölttel állították egy pellengérre. Ezt a Fideszen kívül persze mindenki elfogadta, mert Orbánt és a magyar kormányt akarták büntetni ₋ mindazonáltal volt ebben az egészben egy szemernyi rossz érzés. Trócsányit ugyanis mindenki olyan művelt úriembernek tekintette, aki számtalan ok ₋ feltehetően jellemgyengeség, az autonómiaigény teljes hiánya miatt is ₋ rossz társaságba keveredett és készségesen vált Orbán bábjává.

Miközben felmosták vele Brüsszel összes padlóját, sokan érzékeltették ₋ főként a Néppártban ₋, hogy a meghurcoltatás nem neki, hanem Orbánnak és a Fidesznek szól.

Nem így a román jelölt, akit személyesen sem igen kedveltek ₋ méghozzá igen széles körben. Ott is pártját, a román szocialistákat akarták büntetni, de a nevéhez fűződő korrupciós ügyek ₋ beleértve a minisztersége alatt lezajlott képtelen, mégis valós visszaéléseket ₋ teljességgel védhetetlenné tették. Nagyobb arányban bukott el a jogi bizottság meghallgatásán, mint Trócsányi, pedig nála biztonsági szempontok egyáltalán nem merültek fel.

De miért tette ki ennek a kálváriának egyik leghűségesebb emberét a magyar miniszterelnök, ha amúgy is tudta, hogy bukás lesz a vége? A magyarázat legalább olyan kézenfekvő, mint amilyen embertelen. Azért, mert látványos módon tovább akarta vívni harcát Brüsszellel, s kellett neki egy újabb cirkusz, hogy bizonyítsa: nem adja fel küzdelem nélkül, s ha valahogy mégsem jönne össze a konfliktus, akkor maga teremt okot, hogy azt senki se kerülhesse el.

Hogy erre ráment nem csak egy ember, hanem a teljes fideszes parlamenti csoport reputációja ₋ ha mára maradt volna abból még egyáltalán valami ₋, hogy Trócsányin kívül minden egyes fideszesben nem csak tisztességtelen anyagi ügyletek szereplőjét látják, sőt „orosz ügynököt”, ez a jelek szerint nem volt Orbán számára szempont.

Van még öt év, amit Trócsányi Brüsszelben tölthet. Öt év egy olyan közegben, mely nem csak megvádolta, de bűnösnek is találta. Nem lesz egyszerű együtt élnie ezzel az örökséggel.

Ara-Kovács Attila

Eluralkodó inkompetencia

0

Egyre nyilvánvalóbban, nem csak a sanda politikai szándék, hanem az inkompetencia is jellemzi a hatalmat (érdekes, hogy még a kormányon kívül álló, Fidesz itteni fiókpártjának képviselői is védelmeznek, olyan szabályozásokat, melyeket az AB rendre elmeszel. Kíváncsi vagyok, hogy az amnesztia-törvényt, mely a levegőben lóg, megmagyarázza-e valaki közülük az “EU-s jogharmonizáció szükségességével”?).

A jogrendszer, lényegét tekintve társadalmi rendszer, ezért a jogszociológia mindig együtt veti föl a tételes jogszabályok és az empirikusan érvényesülő jog egybeesését és különbségeiket, minthogy azt is, hogy a jogalkotásnak milyen társadalmi/politikai alapjai vannak. Azután meg fontos, hogy a jogszabályok korpusza nemcsak az állam és a polgárok, hanem – a különböző államok viszonyainak szabályozásáról nem is beszélve – a polgárok egymás közötti, illetve polgárok csoportjai közötti viszonyokat is meghatározza. Egy állam jogrendszerének alakulása, minden területen a közpolitikák, az állam működésmódjának, politikai berendezkedésének, (politikai antropológiájának), stb., kérdése.

Távol áll tőlem, annak a föltételezése, hogy a jogalkotás kizárólag csak jogászok – eme kiváltságos “társaság” – “dolga” lenne, hogy csak ők lennének képesek helyes, kívánatos, és az egész társadalom számára hasznos törvényeket meghozni. A jogrendszer, a jogalkotás és alkalmazás is az egész társadalmat érintő jelenség, illetve olyan viszonylag autonóm, és átfogó (al)rendszer (Niklas Luhmann, a rendszerhatár képződését framingnek nevezi, utalva Erving Goffman, hasonló fogalmára), mely képes önmagát újratermelni (Luhmann ezt az (al)rendszer képességet – biológiai analógiát használva – autopoiézisnek nevezi). Mégpedig úgy, hogy az aktuális törvényhozás, a meglévőre építve, illetve a rendszer környezetének elvárására, illetve nyomására reagálva, mintegy tovább építi a jogrendszert. És ebben a folyamatban (a jogi alrendszer autopoiézisében) van kiemelt szerepe a jogászoknak, akik egyfelől ismerik azokat a jogtechnikai, kodifikációs eljárásokat, melyek – lehetőség szerint, hiszen minden törvény és minden cikkely javítható – viszonylag egyértelművé, eltérő értelmezéseket nem tűrő módon fogalmazzák meg a törvényeket, szabályozásokat. Az is kívánatos, hogy a törvényhozók egyrésze ne csak a formális szabályok oldaláról, hanem a joggyakorlat, a működésben levő igazságszolgáltatás oldaláról is ismerjék a rendszert; tudják mi az ami alkalmazható és mi az ami nem; melyek azok a szokásrenden alapuló eljárások, melyek egy-egy társadalomban működnek, és melyek azok, amelyek nem; olyan tapasztalati tudással rendelkezzenek, mely a jogalkalmazásra vonatkozik, mely életszerűvé teszi a szabályozásokat nemcsak a bírók, ügyészek, ügyvédek, jogtanácsosok, jegyzők, stb., egyszóval a jogásztársadalom számára, hanem az egész közösségre vetítve, minden érintett számára. Ez a kérdés politikai vonatkozásával is összefügg.

Ezt a szempontot ajánlatos a politikai pártoknak figyelembe venniük, amikor parlamenti jelöltjeik toborzásáról, a rekrutációs eljárásokról és politikákról van szó. Nemcsak ajánlatos, hanem már-már kötelező, hogy gyakorlattal rendelkező jogászok kerüljenek a parlamentbe, egy-egy párt, politikai formáció frakciójába. Enélkül alig is tudnak részt venni az “igazi”, a tulajdonképpeni jogi jellegű vitákban, átlátni azokat az ügyeket, melyekben szabályoznak, képesek javaslatokat, kiegészítéseket és kritikát megfogalmazni stb., magyarán jogász-szakmai szempontokból részt venni a törvénykezésben.

Ott tart ma a román parlament, hogy egy jogi különbizottságot, megkésve és ismeretlen egyetemeken szerzett jogi diplomával, semmilyen jogalkalmazási tapasztalattal nem rendelkező személyek vezetnek. És ez a bizottság a legfontosabb törvények módosítási javaslat-csomagjaival áll elő, mind az igazságszolgáltatás működésével, vezető kinevezésével kapcsolatosakkal, mind a Btk és a perrendtartás, stb., területén. (Florin Iordache (PSD), elnök, eredetileg mérnök, már képviselő, amikor 42 éves korában jogi diplomát szerez Craiovan, soha nem gyakorolja ezen hivatását, azóta is képviselő. Eugen Nicolicea (PSD), alelnök, eredetileg elektromérnök, jogi diplomát “ismeretlen Caras-Severin-i” egyetemen, 46 éves korában, már képviselőként szerzett, soha nem praktizált jogászként, azóta is képviselő. Másik alelnök Márton Árpád (RMDSZ), aki eredetileg színész, utóbb 47 évesen szerzett jogász-diplomát, aradi magánegyetemen, soha nem gyakorolt ezen a területen, egyfolytában, azaz 1990-től kezdődően képviselő). Hadd jegyezzem meg azt is, hogy a frakciók és általában a parlament alig képes tapasztalt jogász-szakértőket alkalmazni, hiszen sokkal vonzóbb az ügyvédi, bírói, ügyészi stb., pálya, mint a viszonylag alacsonyan javadalmazott tanácsadói. De, ami még jellemzőbb, hogy a bizottság, szinte egyetlen ajánlatát vagy kritikáját sem veszi figyelemben a bírói és egyéb szakmai testületeknek, még a Velencei Bizottság ajánlásai sem érdeklik. Nem csoda, hogy az AB sorozatban nyilvánítja alkotmányellenesnek azokat a javaslatokat, melyeket a bizottság fogalmaz meg, és a parlamenti többség erőltet át a legkülönbözőbb területeken. Egyre nyilvánvalóbban, nem csak a sanda politikai szándék, hanem az inkompetencia is jellemzi a hatalmat (érdekes, hogy még a kormányon kívül álló, Fidesz itteni fiókpártjának képviselői is védelmeznek, olyan szabályozásokat, melyeket az AB rendre elmeszel. Kíváncsi vagyok, hogy az amnesztia-törvényt, mely a levegőben lóg, megmagyarázza-e valaki közülük az “EU-s jogharmonizáció szükségességével”?).

A kilencvenes változást követően mind általában a parlamentben és szenátusban, mind pedig a rommagyar frakciókban, komoly és hosszú szakmai gyakorlattal rendelkező, sok esetben magas tudományos szintű jogi ismeretekkel rendelkező, alkotmánybírói, vagy miniszteri-államtitkári rangig eljutó, jogászok ültek és tevékenykedtek. Az egykori szenátorok közül (sajnos többen már elmentek közülünk) érdemes kiemelni Hosszú Zoltán (ügyvéd, Arad), Fazakas Miklós (volt alkotmánybíró, Brassó), Kozsokár Gábor (volt alkotmánybíró, Kovászna), Hajdú Gábor (volt miniszter, Hargita), Csiha Tamás (ügyvéd, Máramaros), Frunda György (ügyvéd, Maros), Eckstein-Kovács Péter (volt miniszter, Kolozs), és Puskás Zoltán (volt alkotmánybíró, Kovászna) nevét és teljesítményét. A képviselők közül, jogi kompetenciájuk okán érdemes Tokay György (volt miniszter Arad), Székely Ervin (volt államtitkár, Bihar), Varga Attila (alkotmánybíró, Bihar), vagy Máté András (ügyvéd, Kolozsvár) nevét megemlíteni.

A parlamenti jogalkotás színvonalának süllyedését, a szakmai kompetenciák szintjén, jól mutatja a rommagyar jogász képviselők és szenátorok jelenléte és aktivitása a törvényhozásban. Jelen idő szerint a szenátori frakció két jogásszal bír, mindketten “egyéb” területeken szereztek szakmai tapasztalatot. A képviselők közül hárman rendelkeznek jogi diplomával, az egyik a már említett Márton Árpád, t.k. szakmai gyakorlattal (8 év ügyvédség) közülük csak egy rendelkezik.

Másfél éve folyik az (i)gazságszolgáltatás ostroma, olyan politikai elvek mint az illiberalizmus – melynek lényege ezúttal a fékek és ellensúlyok, a jogszolgáltató intézmények megszállása – alapján, melyek a jogállamiság alapjait kezdik ki. Másfelől pedig, minden okunk megvan arra, hogy föltételezzük: a hatalom és a mögötte levő pártstruktúra, élén Dragneaval a PSD vezérével és Tăriceanuval az ALDE elnökével, saját maguk és klientúrájuk fölmentésére a korrupció-ellenes harc leállítására törekednek, minden eszközzel (legújabban az amnesztia sürgősségi kormányrendelettel való kihirdetése a téma). És azután meg ott van a jogi inkompetencia, mely végképp elsodorhatja Románia igyekezetét Európa, és a jogállamiság fele: képviselőink – Marxszal szólva – “nem tudják, de teszik”.

Magyari Nándor László

 

Túléli-e az antiprogresszivizmus az etnicista autokráciát?

Kiszúrás a cím, a cikk olvasói alatt vágja a fát, mindegy, forgács stb. A kérdés mégis egyértelmű, ha némi fordítást igényel is. Hazai berkeken belül maradva, miközben a kleptokrata, bűnöző rezsim etnicista (homogén nemzeti lényeggel operáló) ideológiája elterpeszkedik az országon, nagyon kevés üdvözlendő hatása egyikeként elveszi a levegőt a militáns (kül. francia és angolszász gyökerű) progresszivizmustól.

A kérdés az, hogy stabilizálható-e a magyar kultúra lustasága, érdektelensége, idegenkedése a progresszivizmussal szemben a NER-en túl is, vagy a bűnözők lejáratják a civilizációnk védelme szempontjából oly fontos antiprogresszivizmust és a fürdővízzel együtt kiborul majd a gyerek is?

A válaszom nagy sóhajtozások mellett a szkepszisé

Ahogy nem hiszek a NER ideológiájának (a most éppen kereszténységnek hazudott etnicizmusnak) a hosszú távú túlélésében, nem hiszek a nemzeti szuverenitás (már ma is fiktív) jótékony voltában, úgy nem hiszek a liberális demokrácia vissza- (Magyarországon meg-) erősödésében sem, amely pedig egyedül lenne alkalmas a két szélsőség, az etnicizmus és a progresszivizmus kezelésére. Egyszerűen elmúlt az a kor, amely a széles polgárság ideológiájaként a liberalizmust sikerre tudná vinni, nota bene ezt nemzeti készségekre és hagyományokra tudná alapozni és ezzel fenntarthatóvá tenni. A szociológiai, kulturális és gazdasági változások a világban az állam további megerősödését és a piaci értékteremtés további koncentrációját fogják hozni, ami eleve aláássa a liberalizmus visszavételének esélyeit.

A nacionalisták mellett a progresszívok az állam legértőbb gyarmatosítói, akik e szerint is fognak cselekedni Nyugat-szerte. Különösen idehaza meg – polgárság és a polgári autonómiák hagyománya híján – az etnicisták leáldozását követően a balos pártok még könnyebben fogják majd felhasználni az államot a saját napirendjük erőltetésére – ahelyett, hogy elérhetővé válna, hogy az állam szépen vonuljon ki az életünk jelentősebb szeletéből.

A szuperbal hard anyagi egyenlősdi és a progresszivista soft értékegyenlősdi – a tech fundamentalizmus nyomulása mellett – akár már a 2020-as évek növekvő barbarizmusának is a legbővebb forrásai lehetnek, leváltva a 2010-es évek etnicista fasizmusát. Nem áll jól a zászló a nyugati civilizációnak.

Mészáros nagyobbra nőtt, mint egykor Simicska

0

Az a kicsi, okos fejecske ott középen, a hatalmas luxusjachton, Mészáros Lőrincé. Véletlen egybeesés, hogy épp aznap fotózták őt le egy olaszországi kikötőben, amikor Simicska is bejelentette sztorijának utolsó fejezetét: eladja minden megmaradt és még nem teljesen halott üzleti érdekeltségét.

Mészáros Lölő sokkal gyorsabban és sokkal nagyobbra nőtt, mint egykor Simicska, de persze nem azért, mert ő, mint célzott rá, mindenkinél jobb üzletember volna, hanem, mert Orbán menet közben még sokkal mohóbb lett.

Simicska fellázadt, kegyvesztett lett, és az állami pénzek, azaz a mi forintjaink attól kezdve a megbízható Lölőhöz lettek átirányítva. Meg persze Tiborczhoz és még egy-két tucat kegyenchez.

Simicska üzleti bukása annak az egyértelmű bizonyítéka, hogy ezek nem valódi vállalkozások, a magyar oligarchák nem kapitalisták, nem tehetséges üzletemberek, hiszen a cégeik, vállalataik léte, sikere nem a piactól, hanem egyedül Orbántól függ. Ameddig ad pénzt, megy a szekér, ha nem ad, bukta. És mivel egy diktatúrában a diktátor azt tesz tönkre, akit akar, Simicska hullása is törvényszerű volt.

Lölő más eset, neki nincsenek politikai elvei, saját elképzelései, valószínűtlen, hogy valaha is Orbán fejére nőne, a versenytársává akarna válni. Neki elég a luxusélet egy szelete, és ezért hajlandó nevét adni a fosztogatás egy bonyolultabb, üzleti vállalkozásnak álcázott formájához.

És persze Orbán sem az, akinek a hívei tartják, hanem csupán egy sima bűnöző, aki történetesen nem öregasszonyok pénztárcáját lopja el a villamoson, hanem ügyessége révén lehetősége nyílt a saját nemzetét kifosztani.

Ő viszont tényleg szerény, beéri egy hátizsákkal és egy marék szotyival.

Szerző: Bruck András, Forrás: Facebook.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK