Blogles

Mészáros nagyobbra nőtt, mint egykor Simicska

0

Az a kicsi, okos fejecske ott középen, a hatalmas luxusjachton, Mészáros Lőrincé. Véletlen egybeesés, hogy épp aznap fotózták őt le egy olaszországi kikötőben, amikor Simicska is bejelentette sztorijának utolsó fejezetét: eladja minden megmaradt és még nem teljesen halott üzleti érdekeltségét.

Mészáros Lölő sokkal gyorsabban és sokkal nagyobbra nőtt, mint egykor Simicska, de persze nem azért, mert ő, mint célzott rá, mindenkinél jobb üzletember volna, hanem, mert Orbán menet közben még sokkal mohóbb lett.

Simicska fellázadt, kegyvesztett lett, és az állami pénzek, azaz a mi forintjaink attól kezdve a megbízható Lölőhöz lettek átirányítva. Meg persze Tiborczhoz és még egy-két tucat kegyenchez.

Simicska üzleti bukása annak az egyértelmű bizonyítéka, hogy ezek nem valódi vállalkozások, a magyar oligarchák nem kapitalisták, nem tehetséges üzletemberek, hiszen a cégeik, vállalataik léte, sikere nem a piactól, hanem egyedül Orbántól függ. Ameddig ad pénzt, megy a szekér, ha nem ad, bukta. És mivel egy diktatúrában a diktátor azt tesz tönkre, akit akar, Simicska hullása is törvényszerű volt.

Lölő más eset, neki nincsenek politikai elvei, saját elképzelései, valószínűtlen, hogy valaha is Orbán fejére nőne, a versenytársává akarna válni. Neki elég a luxusélet egy szelete, és ezért hajlandó nevét adni a fosztogatás egy bonyolultabb, üzleti vállalkozásnak álcázott formájához.

És persze Orbán sem az, akinek a hívei tartják, hanem csupán egy sima bűnöző, aki történetesen nem öregasszonyok pénztárcáját lopja el a villamoson, hanem ügyessége révén lehetősége nyílt a saját nemzetét kifosztani.

Ő viszont tényleg szerény, beéri egy hátizsákkal és egy marék szotyival.

Szerző: Bruck András, Forrás: Facebook.

Diktatúrából diktatúrába – végül halálba

0

Diktatúrában születtem, abban nőttem fel, de, és ez szerencse volt a szerencsétlenségben, egy olyanban, amely a diktatúrák alap elviselhetetlenségét nem tetézte romboló ösztönnel, szándékos embertelenséggel. A fej retardált volt, de a láb nem rúgott.

Mindazonáltal sok mindent vett el tőlem, amelyekkel pedig minden másképp, jobban alakulhatott volna, konkrétan az életem, még ha ez nem bizonyítható is, de feltételezhető.

Mert ahol általában jobb, ott az ember is jobbá válik. Elég, ha látsz egy külföldit, hogy tudd, mire gondolok, akár olyan csekélységre, mint amikor közülük egy fellök az utcán, ő azt mondja, sorry, mi meg azt, hogy te barom, nem látsz a szemedtől!
Ez azért fontosabb különbég, mint aminek elsőre látszik.

De akik félelem nélkül élhetnek, azok nem csak embernek lesznek jobbak, ami természetes, mert ahol mindig görbén jársz, legfeljebb csak pillanatokra egyenesedhetsz ki – a diktatúrák örökös gyermekeinek testtartása –, ott a lélek is púpos lesz. Ők azonban ahhoz is közelebb jutottak, amit egyszerűen csak tisztességes, produktív életnek neveznek. Ez az esély itt hiányzott, ezért hát a számla végösszege, hogy nincs mit megbocsátanom. De a számlát is csak magamnak nyújthatom be. Rossz helyre születni és benne maradni, egyenlő egy életen át a saját sírodat ásni.

És ma ismét diktatúra. Bár a formális jogokból ez egyelőre többet ad, elmehetsz, visszajöhetsz, átkozódhatsz, egyrészt e jogokból naponta vesznek el, másrészt, és az ítélkezés szempontjából ezt tekintem irányadónak, miközben a fej most sem vonzóbb, ráadásul, akár a tyúkólba beszabadult róka, többet rabol, mint amire egy tolvajnak az önbecsüléshez feltétlenül szüksége van, ez a láb most rúg és tapos is. Ezek azt hirdetik, nem létezik igazság, ezért büszkén hazudnak, mellé meg mint valami silány menzai köret jár a rengeteg becstelen arc és gondolat.

Minek is vitatkozni azokkal, akik patikamérlegen mérik elvesztett és megmaradt jogaik arányát! Itt a többségnek soha nem lehet elég rossz, mindig találnak elég indokot, hogy ne csak féljenek tőle, de szerethessék is a rosszat.

Az ország, ahol élsz: egy nő, aki folyton halottat szül. Ahol nem szabadna lelkiismeret-furdalás nélkül beülni egy kávézóba. Milyen mámorító drogosként beszívni egy krónikusan beteg szellemi környezet összes ártalmát!

Tényleg, mire való egy ország? Egy olyan egyszerű dolog, mint a létezés jobbításának szándéka itt mitől fordul mindig az ellenkezőjébe, az élet pusztításának szándékába?
Persze mindig mások élete a tét, sosem a sajátjuk.

Diktatúrában fogok meghalni, a nálam sokkal fiatalabbak is, és ez a leglassúbb halál, ez teszi tönkre legjobban az embert. Aki számot vet vele, miben él, annak folyton bűntudata van, aki letagadja, a gőgös „apolitikus”, a carpe diem-fanatic, akinek az élet a tényszerű megalázottságban és szorongásban is trillala, trallala, az meg örökké, a végső kifulladásig menekül.

De hiába, valahol, egyszer mindenkinél eljön az önelszámolás.

Forrás: Bruck András, Facebook.

 

 

Túléli-e az antiprogresszivizmus az etnicista autokráciát?

Kiszúrás a cím, a cikk olvasói alatt vágja a fát, mindegy, forgács stb. A kérdés mégis egyértelmű, ha némi fordítást igényel is. Hazai berkeken belül maradva, miközben a kleptokrata, bűnöző rezsim etnicista (homogén nemzeti lényeggel operáló) ideológiája elterpeszkedik az országon, nagyon kevés üdvözlendő hatása egyikeként elveszi a levegőt a militáns (kül. francia és angolszász gyökerű) progresszivizmustól.

A kérdés az, hogy stabilizálható-e a magyar kultúra lustasága, érdektelensége, idegenkedése a progresszivizmussal szemben a NER-en túl is, vagy a bűnözők lejáratják a civilizációnk védelme szempontjából oly fontos antiprogresszivizmust és a fürdővízzel együtt kiborul majd a gyerek is?

A válaszom nagy sóhajtozások mellett a szkepszisé

Ahogy nem hiszek a NER ideológiájának (a most éppen kereszténységnek hazudott etnicizmusnak) a hosszú távú túlélésében, nem hiszek a nemzeti szuverenitás (már ma is fiktív) jótékony voltában, úgy nem hiszek a liberális demokrácia vissza- (Magyarországon meg-) erősödésében sem, amely pedig egyedül lenne alkalmas a két szélsőség, az etnicizmus és a progresszivizmus kezelésére. Egyszerűen elmúlt az a kor, amely a széles polgárság ideológiájaként a liberalizmust sikerre tudná vinni, nota bene ezt nemzeti készségekre és hagyományokra tudná alapozni és ezzel fenntarthatóvá tenni. A szociológiai, kulturális és gazdasági változások a világban az állam további megerősödését és a piaci értékteremtés további koncentrációját fogják hozni, ami eleve aláássa a liberalizmus visszavételének esélyeit.

A nacionalisták mellett a progresszívok az állam legértőbb gyarmatosítói, akik e szerint is fognak cselekedni Nyugat-szerte. Különösen idehaza meg – polgárság és a polgári autonómiák hagyománya híján – az etnicisták leáldozását követően a balos pártok még könnyebben fogják majd felhasználni az államot a saját napirendjük erőltetésére – ahelyett, hogy elérhetővé válna, hogy az állam szépen vonuljon ki az életünk jelentősebb szeletéből.

A szuperbal hard anyagi egyenlősdi és a progresszivista soft értékegyenlősdi – a tech fundamentalizmus nyomulása mellett – akár már a 2020-as évek növekvő barbarizmusának is a legbővebb forrásai lehetnek, leváltva a 2010-es évek etnicista fasizmusát. Nem áll jól a zászló a nyugati civilizációnak.

Akinek bejött az élet

0

Az uniós ellenőrök elmentek, mi maradtunk.

De igazából nem a felcsúti kisvasútra költött hatszáz millió a probléma, és még csak nem is az, hogy kihasználatlanul zötyög az Orbán-uradalom két, turisztikai szempontból érdektelen végpontja között.

Persze az is baj, hiszen ki mutasson példát az adózók pénzének felelős költésére, ha nem a miniszterelnök.

A valódi probléma, hogy egyáltalán módja volt megépíttetni ezt a vonatot; akarta, kellett neki és megszerezte. A skandalum az, hogy megszerezhette. Mert az általa addigra teljesen elrohasztott magyar államból már hiányoztak azok a fékek, amelyek megakadályozhatták volna, hogy a miniszterelnök állami forrásokból elégítse ki jogtalan privát igényeit.

A baj azonban sokkal korábban kezdődött.

Belőle, saját magából már a politikába lépése első napjaiban hiányzott minden tisztelet a közpénzek iránt. 1993-ban még csak egy kis párt 30 éves elnöke volt, de már az apjához irányította a pártszékházként kapott Tiszti Kaszinó eladásából származó pénz egy részét.

Az a pénz lett az Orbán-bányák alapja.

2001-ben pedig 41 millió forint vissza nem térítendő állami támogatást „nyert” az a kft, amelynek az ő felesége is a résztulajdonosa volt. Innen származik az elhíresült „ne mi nyerjük a legtöbbet” mondása. De ez az ügylet is egészen másképp hangzik így: Orbán Viktor hivatalban lévő miniszterelnökként ennyi közpénzt utalt, utaltatott ki saját magának!
Szőlőtelepítésre sokan kaptak akkoriban állami támogatást, de ha volt egyetlen ember az országban, akinek nem lett volna szabad felvennie ezt a pénzt, az ő. Magyar állampolgárként ugyan neki is járt, de magyar miniszterelnökként nem. Csakhogy a beteges pénzsóvárság mindig felülírt nála minden erkölcsi megfontolást.

Azt, hogy azóta mi történt vele és az országgal, mindenki látja.

Ő dúsgazdag lett, az ország meg pusztulóban: milliók a létminimum környékén tengődnek, a leszakadó területek – ez ma már az ország nagyobb része –, pauperizálódnak, vagyis az ott élők fokozatosan szegényednek, csúsznak tovább lefelé, és szinte semmi remény rá, hogy megkapaszkodjanak.

Ez itt nem az EU-országok társadalmi modellje, nem a rendszerváltás magyar reményeinek megvalósulása, hanem a dél-amerikai modell: a középosztály vékonyodása, eltűnése, a felfelé mobilizáció megállása, kettészakadt társadalom, szegregáció, nyomor, munkanélküliség, a zsákmányszerző állam tobzódása…

Viszont neki bevált a rendszer. Ma már nem kell koszos negyvenmilliókkal bajlódnia, vigyáznia arra, hogy ne ő nyerje a legtöbbet. A szisztéma, amit kiépített, számolatlanul hordja neki a milliárdokat, a strómanjai egyik a másik után vásárolják fel az ország egy-egy darabját.

És aggódnia sincs miért.

A DK elnöke épp egy minapi interjúban nyilatkozta, hogy „nem lehetséges elszámoltatás, a nagy pénzek a jogi normákkal összhangban cseréltek gazdát.” És még az uniós ellenőröknek is tetszett a kisvasútja.

Viktor, hogy te milyen egy nagy király vagy!

Forrás: Bruck András, Facebook

Áldozatnak és/vagy mártírnak lenni

0

Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákrum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen.

Ítéletet hozott a kolozsvári táblabíróság, minden bizonnyal igazságtalant (még jó hogy csak alapfokon), de legalábbis indokolatlanul aránytalant, amikor Horváth Annát több mint két és fél év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Az ügy, minden bizonnyal, még sokáig foglalkoztatja majd a rommagyar közvéleményt, és fordulatokat is tartogat. Nem tisztem pusztán jogi, vagy erkölcsi megítélése a dolognak, viszont nem tartom érdektelennek politikai kontextusba helyezni a történteket, annál is inkább, hogy amiről szólni szeretnék az a mód, ahogyan maguk a szereplők (aktorok, stakeholders) politikai célokra igyekeznek kihasználni az adott ügyet.

Éppen mert az (i)gazságszolgáltatás integritása morális kérdés, a példaadás adekvát lehet a rendszer korrupciójának leleplezésére, elindíthat olyan folyamatokat, melyek a korrupció ellen hatnak, és minden esetre, ráirányíthatják a  figyelmet a jelenségre, csakhogy. A mártír, a példaadó kulturhérosz sikerének feltétele, hogy a hős az egyetemesnek tételezett igazság, a humanizmus nevében lépjen föl („a példaadás erkölcse”), mindenféle pártos elköteleződés nélkül hozzon áldozatot, érték-vezérelten, de nem valamilyen partikuláris, hanem az egyetemes értékek nevében. Az önként vállalt mártírságnak hitelt (és ennyiben elismerést) az egyetemesre való hivatkozás ad(hat), a vértanúság csak és kizárólag az erős és megmásíthatatlan hiten alapulhat, de nem a politikai közösség, hanem a morális közösség ad neki értelmet és keretet.

Horváth Anna ügye jogosan borzol kedélyeket, okoz morális fölháborodást, ezért első látásra rendelkezik azzal, ami a példaadás erkölcsének maximuma, rendkívüli gesztusokat, akár mártíriumot (persze átvitt, szimbolikus értelemben) is kiválthat, csakhogy. Az ügy amiért szabadsága elvesztésével készül kiállni Horváth Anna és a rommagyar politikai mainstream (valamint egy ad hoc fanklubbá izmosodó közösség „#tartskiancsa”), egyfelől (1) zavaros és átláthatatlan (felemás volt a mártír-szerep választása is, amikor HA nem fogadta el az esetleges felfüggesztett börtönbüntetést, viszont vádlott-társa Fodor Zsolt elfogadta azt. Különös tanács egy ügyvédtől, ha ugyan ő volt a kezdeményező, aki nem arra bíztatja védencét, hogy minden eszközt használjon ki a kiszabandó büntetés mérséklésére hanem, hogy visszautasítson egy lehetőséget. Téves helyzetértékelés vezethetett arra a következtetésre, hogy a felfüggesztett büntetés előzetes elfogadása azonos lenne a bűnösség elismerésével. Most akkor a tettestárs „bűnösebb”, mint a fővádlott, van ilyen értelmezése, vagy akárcsak percepciója is, a dolognak?). Másfelől pedig csak (2) áttételesen, azaz mesterkélten, manipulatív módon kapcsolódik ahhoz, aminek érdekében politikai eszközként igyekeznek kihasználni, azaz a korrupció-ellenes harc betámadására. Az eset alkalmas lehet – nem perdöntő bizonyítékként, de fontos adalékként – az (i)gazságszolgáltatás korrupciójának illusztrálására, de a korrupció-ellenes föllépés fölösleges voltának igazolására, és még inkább, a jelenleg kormányon levő pártokhoz való csatlakozás legitimálására, teljességgel alkalmatlan.

(1) Különös ellentmondásba keverednek azok, akik a közszereplők erkölcsi profiljából, pontosabban annak percepciójából kiindulva, egyfelől azt feltételezik, hogy amennyiben lehetőségük van rá, a korrupt megoldásokat fogják – eufemisztikusan szólva – előnyben részesíteni. Ezt rögzíti a népi bölcsesség, miszerint „alkalom szüli a tolvajt”. Másrészt ezt az erkölcsi kérdést, azután túlszabályozással próbálják kezelni, és a lehető maximális politikai kontrollt erőltetik a korrupció visszaszorítására, ráadásul hiteltelenek, mert maguk is korrupciós ügyekben érintettek. Csakhogy az erkölcsi tartást, az ügyészek-bírók feddhetetlenségét szinte lehetetlenség törvénykezéssel szabályozni. Végső soron az erkölcsös magatartás garanciái nem a szabályozásban, hanem személyiségvonásokban, és az azt létrehozó kulturális közegben vannak. Paradox módon éppen az (i)gazságszolgáltatási intézmények (egy vitatott, de elgondolkodtató korrupciós-elmélet szerint az egészségügy mellett) „ellenőrizhetetlenek”, mert egyfelől a jogi kultúra alacsony szintje miatt is, olyan szakmai elit működteti, mely különleges tudása okán szuverén; mert olyan titkos belső hálózatok jönnek/jöhetnek létre az intézményeken belül, melyeket semmilyen felügyelet nem képes sem leleplezni, sem fölszámolni, akik megtehetnék maguk, is részesei a céhen belüli nagyon erős szolidaritásnak (úgymond kötelezi őket a „mundér becsülete”), tagjai a kiváltságos klubnak; mert az intézmény működésének jórésze a nyomozás érdekeire való hivatkozással titkos, vagy legalábbis a médiák és a nagyközönség számára elérhetetlen információkon alapul, stb. Azok az eljárások, melyek a testületek integritását hivatottak bizonyítani – a szigorú és szakszerű kiválasztási rendszertől, (ha meggondoljuk, a jogászok erkölcsi tartásának kérdése már a pályaválasztáskor, az egyetemi felvételinél eldől, azután a rendszerbe való belépéskor kellene újfent kérdés legyen. Csakhogy, gondoljunk bele, a román rendszerben rengetegen gyanús másod-harmadosztályú egyetemeken utólag szerzett diplomákkal nemcsak ügyvédek, ügyészek vagy bírók, hanem törvényhozókká lettek. Azután rengeteg kiszolgált rendőr és titkosszolga stb., szerzett így-úgy jogi diplomát és lépett be a rendszerbe stb., stb.) és időszakos átvilágítástól kezdődően, a magas fizetés és karrierút szabályozásáig, vagy az „elmozdíthatatlanság” (inamovibilitate) biztosításáig – végső soron kijátszhatók, a korrupció ezekben az esetekben, szinte teljes egészében morális kérdés marad. A tisztán morális föllépések kritikus száma adhat reményt a rendszer korrupciójának mérséklésére, ráadásul bevett és egyszerű receptek sincsenek, ha csak a generációs megújulás, és a politikai környezet befolyásának radikális visszaszorítása, az oktatási rendszer átalakítása (a jogi karok nyakló nélküli létrehozása és akkreditálását is vissza kellene szorítani stb.), nem számít annak.

(2) Két bizonyítékát láthatjuk annak, hogy az ügyet, attól lényegében független politikai kérdésekben és vitákban próbálják eszközként használni az elítélt és politikustársai. Az első érdekesség, hogy maga Horváth Anna, az ítélethirdetést követően, első reakcióként, az ügynek megfelelően, nagyon is emberileg és érthető módon reagált, azaz megdöbbent a kiszabott börtönbüntetés hallatán. A „szekusállam” emlegetése csak később (konzultációt követve? “Mi azt mondtuk Annának, menjen tovább” – hangzik el Kelemen Hunor interjújában) került be a nyilatkozataiba, és ezzel a végletesen általánosító politikai diskurzus útjára lépett. (Nehéz világosan látni, hogy mi is történt az ügyben – legalábbis a részletes bírói indoklás megismerését megelőzően – de ha valóban a SRI és ügyészség törvénytelen együttműködésével gyűjtöttek terhelő bizonyítékokat, ez ki fog derülni. Sőt a hibás, a jogosulatlan bizonyítási eljárás nyomós érv lehet a fellebviteli eljárásban. És ez esetben is nehéz a „szekusállam” fogalom (allegória?) használata, mert ez mindenestől azonosítja a mostani titkosszolgálatot a volt politikai rendőrséggel, azután ezt az egész állam működésére kiterjeszti, de mindenekelőtt, egy igazolhatatlan föltevést, egy terjedő konteót, próbál tényként /alternatív tényként/ elfogadtatni. És mi történik, ha fellebbezést követően a Legfelsőbb Bíróság felmenti, vagy esetleg, egy felfüggesztett büntetést szab ki Horváth Annának? Akkor vége a „szekusállamnak”? Ezek után, vélhetően, lehetetlen lesz számára – esetleges fölmentését követően is – jogászként elhelyezkednie a „rendszerben”, véglegesen fő állású politikus marad).

Hogy itt politikai (stratégiai) kommunikációról van szó, és nem a konkrét ügy megítéléséről, azt a leginkább Kelemen Hunor rossz mondata leplezi le, aki először igazságtalannak és szabálytalannak véli az ügyet, azután pedig azt mondja: ”Szóval sok sebből vérzik ez az úgynevezett korrupcióellenes harc, és Horváth Anna esetében korrupciót nem lehet emlegetni.”(Itt feslik föl a politikai kommunikáció vékony szálából font háló, bár HA esetében korrupcióról nincs szó – jelenti ki a főnök –, mégis a korrupcióellenes harc betámadására használja a politikum az ügyet. Sőt a korrupció-elleneseket később sztálinistának mondja a Fidesz itteni pártjának szóvivője, aki a PSD-ALDE-val való politikai szövetség legitimálására is használni akarja HA ügyét, és ezzel egy sorba helyezi Dragnea and Co-val. Ki kit véd, és kitől? Ki szolidáris HA-val? Aki, ügyét manipulatív módon, politikai harc eszközeként igyekszik kihasználni, vagy az, aki arra biztatja, hogy mentse magát, minden legális eszközzel és ne vigye át a politikai diskurzusok területére áldozatiságát, hagyja az esélytelen mártírszerepet?)

És itt a törés, a meg nem engedhető diskurzusváltás, a mártírgesztus lenullázása, de legalábbis politikai kihasználása, megszállása és eltérítése eredeti morális jelentésétől. Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen. (A Sacco e Vanzetti – egy sikeres film, az amerikai igazságszolgáltatási rendszert viszont nem az változtatta meg (ehhez ötven évet késett is), hanem a demokratikus folyamatok és az emancipáció, a civilizációs haladás).

Magyari Nándor László

Politikai krimi

0

Tanulságos, de cseppet sem mulatságos, ahogyan a Fidesz itteni fiókpártját a politikai senkiföldjére vezette, ott pozícionálta, és azután maga is onnan próbál fogadatlan prókátorként kibicelni, inkább elszomorító, lehangoló. A senkiföldjén nincs kályhasarka, ahonnan táncra indulhatna Kelemen Hunor, nincs semmiféle önállónak mondható víziója sem, nem a maga ura, utasításra vár és ebből a helyzetből csak veszíteni lehet.

A politika – mely mai formájában erősen közelít a káosz fele – a leginkább a krimi műfajához hasonlít, mégpedig egy hosszú folyamú krimi-sorozathoz. És ez a műfaji besorolás egyfelől nem csak a politikusokat és segítőiket (politics makers) keretezi be, hanem azt is föltételezi, hogy ekként is olvassuk az általuk létrehozott történeteket, magyarán (ahogy azt Borges mondaná) hitetlenkedve, gyanakodva, egyfajta egészséges bizalmatlansággal, intellektuális távolságtartással kell fogyasztanunk a politikai sorozatokat. Másfelől pedig a krimi mégiscsak a klasszikus logika és „erények” fenntartását szolgálja, nem enged a káosznak, hiszen van eleje, közepe és vége, jó és rossz szereplői, egyébként érthetetlen lenne. Az értő elemzőnek különös erudícióra, türelemre és intellektuális erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy ne csak a politikai krimi felszínét karcolja, ne csak visszaolvassa a belekódolt legegyszerűbb és – egyre inkább populista – üzeneteket, hanem a mélyebb összefüggéseket is belássa, megértse és összefüggéseiben feltárja. Nem egy könnyű műfaj a politikai elemzés, már ha komolyan vesszük, és háládatlan is, mert egy egész gépezettel áll szemben, mely olyan nyelvezetet (rejtjelezett kódot, ha úgy tetszik) és kommunikációs technikákat termel, ami az elrejtést, az eredeti szándékok és érdekek, stb., elfedését szolgálja, ráadásul művelői, alkalomadtán, bosszút is állnak a leleplező elemzőn. És aztán a tévedés, a téves nyomon való elindulás, a rossz értelmezés Damoklész kardja is állandóan az elemző feje fölött lebeg. A politikai puzzle ugyanis többféleképpen összerakható, a tettest csak a sorozat utolsó részében fogják leleplezni, rendre már későn, amikor már semmi nem segít, amikor a bűn el lett követve, és jobb helyett az utólagos leleplezés adhat egyféle katarzist, amolyan nézőtéri fölsóhajtást: láthattuk volna, sőt előre láthattuk volna, hiszen szemünk láttára zajlott a krimi, de mégsem fedeztük föl a gyilkost.

A román és a rommagyar politikai mezőny, a színpad (szcéna), természetéhez tartozik a túlzottan drámai, súlyos, feszültséggel terhes hangnem, miközben az előadott krimi, valójában tragikomédia (Caragiale szó szerint hallhatatlan, no meg az abszurd ikonikus alakja Ionesco, úgyszintén). Mindez arról a színjátékról jut az eszembe, amely a napirenden levő politikai játszma sorozat-krimijét (sitcom) jellemzi. Karaktergyilkosságokkal és kísérletekkel, leleplezésekkel és félrevezető, szimulált, leleplezésekkel, humbug és bohóckodás (buffoonery), minden szereplő álságos, mindenki menekül, a forgatókönyv pedig nyitott végű: lesz ami lesz. A politikai osztály rá akar telepedni arra az (i)gazságszolgáltatásra, melynek önállósága, objektivitása és kompetenciája máris kérdőjeles, de senki sem veszi fel a konyhakést és nem mer pisztolyt rántani, hogy lelője a krimi, akarom mondani a rendszer, ikonikus alakját, a DNA főügyészét. Laura Codruta Kövesi pedig éppen a többiek romlottsága miatt tűnhet hitelesebbnek és kompetensebbnek, mint amilyen a valóságban: elvtelenek, hitetlenek és hiteltelenek között egy, ki védi még a mundért, „vakok között félszemű a király” („in the land of blind, the one-eyed man is king”). Az ellene irányuló karaktergyilkossági kísérletek, amelyek megvádoltaktól, sőt elítéltektől indulnak, pontosan az ellenkezőjét váltják ki annak, ami szándékuk, a vádlókat vádolják meg, az ők intrikáit leplezik le, és támadásaikat hiteltelenítik.

Patthelyzet van mert egyfelől a vezető politikusi garnitúra nagyon is sebezhető, sőt máris sebzett, hiszen tisztelet a kevés kivételnek, korrupció-gyanúsak, illetve elkövetők. Nehéz úgy támadni és hitelesnek maradni, hogy magasrangú vagy egykor magas funkciókat betöltő, mérvadó politikusok, támadás közben menekülnek. Részük külföldről üzenget, leplez le és fenyeget stb., másrészük meg, bajusz alatt, kényszermosolyogva, elítéltként és bírói ítéletre várva hadakozik, hátha, hátha sikerül megúszni. Kormányzás márpediglen nincs is (ami van az nem adminisztráció, hanem az entertainment industry része: 2 bohóca is van a kormánynak a juh-imádó agrárminiszter Petre Daea és az új-régi Anton Anton, aki energetikai viccekkel szórakoztat), legfennebb utólagos kármentésre futja a fejetlen adóreform következményeinek ideig óráig való rendbehozására, menteni a még menthetőt. A DNA-főnök mögött meg ott van az államelnök, aki nemcsak belpolitikai hasznot húz a konfliktusból, hanem külföldön is jól pozícionál, és ő lehet a nevető harmadik, második mandátumáért szorgosan dolgoznak ellenfelei.

A rommagyar politikusok (április 8-ig minden bizonnyal, de azt követően is valószínűsíthető) spárgázó bábuk, Budapest és Bukarest között. Semmi pénzért nem lennék a szorongó, sőt rettegő Kelemen Hunor helyében, aki két tűz között, érthető módon, menekülőre fogta. Érthető az űzöttsége, mely legutóbbi tv szereplésében arcára kiült, homlokát összeráncolta, szemöldökét összerántotta, miközben csépelte (már úgy, ahogy rengeteget ő-getve, é-getve) a szót, nem mondott semmit. Mert, ugyan mit is mondhatott volna, ha folyton azt kell hajtogatnia, hogy Magyarországon kampány van – mintha ez mindent mentene, bármi megengedett lenne kedvenc miniszterelnöke és tsai részéről – a bukaresti politikát pedig, nem ismeri eléggé, nem is érti, mondta, a legtöbb kérdésre kitérőként. Tanulságos, de cseppet sem mulatságos, ahogyan a Fidesz itteni fiókpártját a politikai senkiföldjére vezette, ott pozícionálta, és azután maga is onnan próbál fogadatlan prókátorként kibicelni, inkább elszomorító, lehangoló. A senkiföldjén nincs kályhasarka, ahonnan táncra indulhatna Kelemen Hunor, nincs semmiféle önállónak mondható víziója sem, nem a maga ura, utasításra vár és ebből a helyzetből csak veszíteni lehet. Duplán vesztes helyzetben van (lose-lose situation), és sajnos nem csak személyesen, hanem magával ragadta a rommagyarság jó részét is, hiszen mind a bukaresti korrupt hatalom, mind a budapesti akarnok politikája követhetetlen.

Csak két példa. Kelemen és a szövetség egy árnyalt kép kialakítása mellett (ehhez alig pár saját korrupt „elengedését” kellett volna eszközölnie) részt vállalhatott volna az államelnök által szorgalmazott és nevével fémjelzett korrupció-ellenes ellenzéki koalícióban, mely jó kilátásokkal bír, és „természetes szövetségeseinek” – ha ugyan komolyan gondolja a PPE-hez, a konzervatív Kereszténydemokrata Internacionáléhoz való tartozást – körében pozícionálhatta volna magát és pártját. Ha meg képes lett volna tartani az „egyenlő közelség elvét” a budapesti pártokkal, akkor meg kampányolnia nem kellene, kiszolgáltatni a rommagyarságot Orbán igencsak változó és fantáziadús kénye-kedvének. Mert magam is azt hittem, hogy a szatmárnémeti magyar polgármester, majd a református egyházfők csatlakozása az ortodox reakciós homofób mozgalomhoz alkalomszerű és „elszigetelt” jelenség, egyszeri megtévedés volt. Most viszont Orbán Viktor szíves közléséből kiderült, hogy a reakciós ortodox fundamentalizmus Európát (sic!) védi, ergo követendő!

Magyari Nándor László

1968 kontra 2018

0

Ismét folyik a harc 2018. augusztus 21-ért. Pontosabban a történelmi megítéléséért.

Micsoda? Hogy a társadalom döntő többsége nagyjából egyformán ítéli meg az 1968-as eseményeket? Hogy a Kreml parancsára végrehajtott katonai megszállás volt? Hogy a szovjet hatalom brutális módon eltaposta a kezdődő demokratizálódási folyamatokat az egykori Csehszlovákiában? Igen, valahogy így áll a dolog, és mégis…

Tetten érhető az ezzel ellentétes szándék. Kisebbíteni 1968 történelmi jelentőségét, elhallgatni, elmaszatolni az eseményeket. Nehogy a tankok és a megszállók bakancsainak látványa miatt negatívan ítélje meg a lakosság a mai Oroszországot, amely most is ugyanazt teszi, mint ötven évvel ezelőtt. Csak nem velünk.

Mert mi más lenne a Krím megszállása és a kelet-ukrajnai konfliktus? A Kremlnek most is ugyanaz a célja, mint akkor: megakadályozni, hogy egy ország a saját útját járja és a Nyugatot válassza. Az orosz nagyhatalmi törekvések miatt már körülbelül 11 ezer ember vesztette életét ebben a fegyveres konfliktusban, jóval több, mint Csehszlovákia 68-as megszállásakor.

Talán nem véletlen, hogy éppen a szomorú évforduló előtt hívta fel magára a figyelmet az Éjszakai Farkasok elnevezésű orosz motoros banda. A barátaitok vagyunk, Oroszország is a barátotok, üzenik nekünk innen, Szlovákiából, a drótkerítéssel körbevont alsókorompai „európai főhadiszállásukról”. És sokan hisznek nekik.

Persze nem mindenki. „Nem hívtunk titeket 1968-ban sem, 2018-ban sem akarunk itt látni benneteket” – ezt írta óriásplakát-méretű képeslapokon a farkasoknak egy fiatal mérnök, Rastislav Kalnovič.

És láss csodát, akadtak cégek, amelyek visszautasították ezeknek az óriásplakátoknak a kiragasztását.

Azt mondják, azért (is) kell ismerni a történelmet, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, amiket elődeink. Arról van szó, hogy ne ismétlődjön a történelem, ne ismétlődjön meg a 68-as megszállás.

Időközben persze megéltünk egy demokratizálódó, fejlődő, útmutató Oroszországot is. Ilyen volt például a peresztrojka. De ha ötven év után nem tudunk nemet mondani az orosz politikára, az orosz világlátásra, akkor az annak a biztos jele, hogy a történelem valóban ismétli önmagát. Kellemetlen érzés.

Márius Kopcsay (TASR hírügynökség)

Az (i)gazság sötét műhelyei

0

Ami a Fidesz itteni fő fiókpártját illeti, lemaradt a korrupció-ellenességgel (mégoly formális) való kampányolás és tematizáció vonatjáról, bele ragadt a korruptként percipiált pártok mocsarába, és nehéz/lehetetlen lesz onnan kimásznia. Nem ez történt a magyarországi kormánypártokkal, akik a kétharmados többség birtokában, törvénykezéssel és utólagos lepapírozással stb., továbbra is képesek elrejteni korrupt ténykedésüket, a maffiaszerű működést.

Az (i)gazságszolgáltatás működésének újra szabályozásáról szóló áldatlan és elnyúló, sőt minden más aktuális politikai témát maga alá rendelő vita – hogyan is lehetne másképp? – túlmutat egyszerű jogtechnikai, vagy az intézményi reform keretein. Az egész politikai mezőnyt tematizálja, és mozgósítja nemcsak a civil társadalom jórészét, hanem a Romániára figyelő külföld az EB és az USA figyelmét is fölkelti, állásfoglalásra készteti. Ami tizenegy hónapja e téren folyik messze túlmutat a jogszolgáltatás harmonizációján (valóban van AB határozat a törvények módosításáról), a zavaros törvénycikkelyek pontosításán, az intézmények modernizációján, a nemkívánatos személyek és intézmények eltávolítási kísérletein és az ügyészségek-bíróságok – különösképpen a DNA – alárendelési, átpolitizálási kísérletein is. A keret és a politikai kultúra, mely a vitát jellemzi, minden tisztességes és jogi érvelést eltérít és a populista-demagóg politikai diskurzusok fele visz, nincs fekete és nincs fehér, holott minden megszólaló ennek létét bizonygatja, sőt egyre erőszakosabban akarja, a másik félre erőltetni. Az érvek és ellenérvek tipikusan a félig telt, illetve félig üres pohár harci zászlóként való lobogtatásával igyekeznek egymásnak feszülni: a kormánypártok (és a Fidesz itteni fiókpártjai az ők oldalán) úgy tesznek, mintha parlamenti többségük és egész kormányzatuk kerülne veszélybe, ha elbukják félig-meddig jogos és félig-meddig ásatag, saját korruptjaikat mentő álláspontjukat, ha nem lesznek képesek erőből átvinni szándékaikat. (Első körben a vox populi akadályozta meg a kormányt abban, hogy még január végén, egy a mai vitákban szereplőnél radikálisabb, a jogállamiságot valóban fenyegető törvénymódosítási javaslatot – 13. Kormányrendelet – „az éj leple alatt átvigyék”, és ez a formula, ez a billog rajtuk maradt és még fog is maradni, a közbeszédben: „Éjjel, mint a tolvajok”! Azóta minden egyes jogszolgáltatásra vonatkozó javaslatukat ebben a regiszterben, a korruptak fölmentési kísérletének keretében interpretálják, mindegy, hogy ez igazolható, vagy sem, így azonosítják be, oda skatulyázzák a „civilek”, és az őket mindeddig sikeresen mozgató, lendületüket kihasználó, államelnök. De az ellenállás momentumát és közvetített képeit, jelszavait és dinamikáját tekinti mérvadónak a politikai nyugat is). Az ellenzék, és az államelnök, no meg a civil társadalom aktív és mobilizálható része – többé kevésbé jogosan – a liberális demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztásának elvét, és ennyiben a jogállamot félti a kormánypárti módosításoktól. (Jellemző módon pedig, ők sem jogi érvekkel, hanem a vezető párt elnökének rovott múltjával, a korrupciós-harc eddigi eredményeinek veszélyeztetésével, meg az eredendően elszúrt Iordache-féle kormányhatározat kísérletre való sűrű utalással érvelnek. És az ők hangja hitelesebb a politikai nyugaton, az elnök álláspontja erősebb a nemzetközi megítélésben, ezért az onnan érkező támogatást maga mögött tudók „tartani tudják a frontot”, kisebbségből is képesek voltak mindezidáig megakadályozni a kormánypárti módosítások törvénybe foglalását). Nem vagyok jogász és nem is szólnék a dolog tisztán jogi szabályozásának ügyéről, laikusként sok megfontolandót látok a most napirenden levő módosítók közül, még akkor is, ha politikai szimatom azt sugallja, az egész cirkusz kimenetele, amennyiben így folytatódik, semmi jót nem hozhat az országnak. (A bírák és ügyészek státusának szétválasztási kísérlete, többek között, nagyon is aktuális és a titkosszolgálatokkal való rejtett összefonódások fölszámolására tett kísérlet is helyénvaló, bár valószínű tisztán jogszabályi téren nem megvalósítható, másképpen kellene azt szabályozni stb.).

Miért? A rossz leütés miatt, hogy a nyilvános, sőt parlamenti vitát megkerülve akarnak elfogadtatni sarkalatos jogi szabályozásokat, mégpedig nagyon sürgősen a kormánypártiak. A sürgősség és a rendkívüli eljárások (lásd. a Iordache-féle szuper parlamenti bizottság) tovább növelik a gyanút, hogy rejtegetni valójuk van, hogy egyfelől elterelő hadműveletet folytatnak, másfelől meg kiskapukat igyekeznek elhelyezni, melyen korrupt politikusaik kicsusszanhatnak az ügyészség-bíróság vádjai alól. A dolog pedig végletesen megosztja a társadalmat, olyan indulatokat kelt, melyek bármikor atrocitásokba csaphatnak át, de minden esetre fölösleges és kontrollálhatatlan feszültséget kelt (az ex-király halála elhalasztotta a kormánypárti utcai megmozdulásokat és esetleges atrocitásokat, de a dolog továbbra is napirenden van és forró pillanatokat okozhat). Rontja az ország megítélését és fölzárkózási esélyeit, sőt a már szégyenpadon ülő Magyarország és Lengyelország sorsára, marginalizálódásra ítéli Romániát (és nem kétséges az EU – eddigi töketlenségeinek ellensúlyozására is – egyre erőteljesebben fog föllépni a liberális demokráciát vélhetően veszélyeztető nemzeti kísérletek ellen), ez pedig pénzügyi szankciókat és gazdasági problémákat fog okozni.

Kilátástalan politikai helyzetet eredményezhet az áldatlan és parttalan vita, mert mindkét fél sarkalatos politikai kérdéseket és egész harci arzenálját sűríti bele a vitába, és korántsem csupán jogi kérdések és érvelések – egyébként az ilyenekre a közönség nem is igazán figyel –, eldöntésre váró módosításokról szól, hanem a lenni vagy nem lenni szélsőséges politikai kérdését feszegetik. (A kormánypártok megveszekedettsége, éppen az elnökök /PSD, parlament és ALDE szenátus/ korrupciós ügyei miatt, úgy értelmeződnek, mint önmaguk és korrupcióval vádolt/elítélt társaik, fölmentésére tett kétségbeesett kísérlet, függetlenül a módosítók tartalmától. Ugyanakkor figyelemre méltó az a mélyen reakciós és megtévelyedett, szűk látókörű föllépés, melynek legkirívóbb példája – amennyire sajnálatos, éppen olyan jellemző módon – egy rommagyar képviselő attitűdje, amivel a kilencvenes években zajlott bányászjárásokhoz hasonlította a most tiltakozó civilek föllépését. Úgy tűnik Márton Árpádnak egy emberöltő sem volt elég – 27 éve képviselő – hogy keveset is tanuljon a politika természetéről, és a jogi csűrés-csavarás csapdájáról, modortalanságáról már ne is szóljak, és csapdát állított magának, melybe aztán bele is sétált. De, sebaj, a rommagyar következmények nélküli politikai mezőnyben, még sokáig helye lesz, ha nem másért, hát „tapasztalata” okán, che bella voce!). Amikor a politikai harc eljut a végső kérdések fölvetéséig, akkor SZIMBOLIKUS JELLEGE dominálja a pragmatikus dimenziót. Akik jóhiszeműen jogi kérdéseket látnak az ügyészi-bírói munka újraszabályozásában (holott a törvénykezés maga a legfőbb politikai eszköz, és csak másodsorban jogi szövegezés, vagy aktus), azok ezt tévesztik szem elől, azt, hogy a jelen pillanatban minden módosítás, tartalmától függetlenül, a KORRUPCIÓ-ELLENES HARC gyengítésére tett kísérletként értelmeződik, a szimbolikus mezőnyben. Márpedig a politika jelenlegi színpadán a korrupció-ellenes harc szimbolikus jelentősége intenzívebb a pragmatikus jogi meggondolásoknál, ha úgy tetszik erősebb politikai akaratképző funkcióval bír, mint holmi jogi pontosítások, ráadásul olyanok részéről, akik többé-kevésbé joggal tekinthetők a „korruptabb” félnek. (A korrupció-ellenes harc végét látni a mostani módosításokban, erős túlzás, hiszen tudható, a harc sikere nem csak a jogi szabályozáson múlik, elsősorban erős és elkötelezett, integráns politikusok, ügyészekre, bírákra, és úgyszintén elkötelezett civil társadalmi mozgalmakra, nem utolsó sorban pedig független és hiteles médiára, van szükség a sikerhez. Viszont szimbolikus harcot lehet folytatni és azt megnyerni ennek hangoztatásával, a jogállam végével való riogatással, korrupt politikusokra való mutogatással). Ezért az elnök és civil társadalom, valamint a mégoly halovány ellenzék, külföldi támogatással megspékelve, sikeresen akadályozza a hatalmat, a többséget, politikai szándékának átvitelében.

A politikai háború jelenlegi állása szerint mindenki jobban járna, ha JEGELNÉK A MÓDOSÍTÁSOKAT, mert a kormánypártok, ha időt nyernek hitelüket építhetik vissza, jó kormányzás, ígéreteik betartása esetén. (Persze, a gazdasági folyamatok és a kapkodó közpolitikák, azt jelzik: képtelenség tartani az ígéreteket). Ha marad a háború és erőltetik a módosításokat a kormánypártok és csatolt részeik, a téma központi elnökválasztási kampánytémává lesz, és Johannis biztos befutó. Az ellenzék, elnök és civil társadalom pedig, nyugodtabban kezelhetnék a dolgot fél év múlva, és a további bel- és külföldi konzultációk, növelnék a teljes mezőny hitelét, és javítanák megítélését.

Ami a Fidesz itteni fő fiókpártját illeti, lemaradt a korrupció-ellenességgel (mégoly formális) való kampányolás és tematizáció vonatáról, beleragadt a korruptként percipiált pártok mocsarába, és nehéz/lehetetlen lesz onnan kimásznia (Nem ez történt a magyarországi kormánypártokkal, akik a kétharmados többség birtokában, törvénykezéssel és utólagos lepapírozással stb., továbbra is képesek elrejteni korrupt ténykedésüket, a maffiaszerű működést. Többek között azért is, mert a kis korrupciót, főleg, mely nem hozzájuk kapcsolható, továbbra is üldözik a grand corruption pedig sokak számára láthatatlan, a nemzeti populista-demagóg szövegek sikeresen álcázzák azt).

Magyari Nándor László

 

Kettős játszma Kárpátalján

0

A beregszászi magyar konzulátuson készített rejtett kamerás felvétel nyilvánosságra hozásával új szakaszba ért a magyar–ukrán konfliktus, amely az ukrán oktatási törvény tavalyi elfogadásával kezdődött – írja Jarábik Balázs a pozsonyi Új Szóban, aki szerint illúziók helyett Budapesten nagyobb adag pragmatizmusra lenne szükség.

A törvény erősen korlátozza a kisebbségi nyelvű oktatást az iskolákban, bár kiskaput hagy az uniós tagállamok nyelveinek. Ezután Budapest immár a tőle megszokott vehemenciával blokkolni kezdte Ukrajna EU- és NATO-integrációját, ám Kijev, mint az orosz agresszió áldozata, Nyugatról sem hajlandó elfogadni semmilyen kritikát (csak támogatást), és minden bírálat, így a magyar mögött is rögtön Putyint sejti. Másrészt a megszorításokkal küzdő országban a választásokra készülő ukrán vezetésnek a nyugati integráció az egyik legfontosabb szólama – bár Kijevben is tudják, hogy az EU-tagság még nagyon messze van.

A másik jelszó pedig a nemzetépítés. Petro Porosenko ukrán elnök választási szlogenje a „hadsereg, nyelv, hit”. Az uralkodó elit az orosz agressziót felhasználva egy kései, erőltetett nemzetépítésbe fogott és egy helyi mondás szerint ahol erdőt irtanak, ott hullik a forgács. Kijev értetlenkedve nézi a magyar diplomáciai blokkolást, hiszen a törvényt az orosz nyelv ellen fogadta el. A többi kisebbséget csupán „járulékos veszteségnek” tekinti, a majd megegyezünk valahogy, valamikor jegyében. (Bukarest szintén elítélte a törvényt, de nem tiltakozik nyilvánosan.)

A magyar blokkolás eredménye az lett, hogy az Egyesült Államok kezdett közvetíteni. Ez egybeesik Washington magyarpolitikájának megváltozásával, miután az Obama-féle mellőzést felváltotta egy aktívabb párbeszéd. Kijev ígéretet is tett, hogy kitolja a törvény életbe lépését 2020-ról 2023-ra, és a magániskolákat kivonja a hatálya alól.

A magyar diplomácia sem mindig állt a helyzet magaslatán. Konzultáció nélkül nevezett ki kárpátaljai fejlesztési magyar miniszteri biztost, a szlovákiai magyar körökben is jól ismert Grezsa Istvánt. Az ominózus, Ukrajnát bukott államnak nevező, NATO-tagállamoknak küldött magyar levél is kiverte a biztosítékot Kijevben – a levelet már a kompromisszum megkötése után küldte szét Budapest. A helyenként agresszív magyar tónusnak megfelelő az ukrán válasz, Orbánt többször gyanúsítja azzal, hogy Putyin kottájából játszik.

Mivel a választási kampány miatt az ukrán parlament már biztosan nem módosítja az oktatási törvényt, az ukrán titkosszolgálatok (SZBU) „szabad kezet” kaptak a kárpátaljai nyomásgyakorlásra. Hiszen elsősorban Magyarországnak van vesztenivalója – ott a 120 ezer magyar.

A kettős állampolgárság ügye nem először borzolja a kedélyeket. Még 2012-ben fogadta el az ukrán parlament azt a törvénymódosítást, amely (kisebb) pénzbírsággal sújtja a kettős állampolgárságukat eltitkolókat. Ám nincs jogalap a „szerzett” állampolgárság elvételére vagy az ukrán elvesztésére – legalábbis egyelőre. Ugyanis gyaníthatóan az ukrán elit jó részének is van EU-s útlevele, Porosenko egykori és mostani miniszterei közül is többen kettős állampolgárok.

Magyar útlevelet több mint hét éve osztanak a kárpátaljai magyar konzulátusokon, mint azt ki lehet következtetni, most az SZBU egyik ügynöke is magyar állampolgárságot kapott: ő készítette a rejtett kamerás felvételt az eskütételről. De a magyar útlevélosztásra hamar rátelepedett az ukrán maffia is, emiatt az Egyesült Államok nemrég még a magyar állampolgárok vízummentességének felülvizsgálását is meglebegtette.

Az ukrán parlament prioritásai köze tartozik a nyelvtörvény elfogadása, amely az oktatásihoz hasonlóan diszkriminatív lesz. Ehhez jön még az ukrán egyház egyesítése, ami hatalmas emóciókat válthat ki a moszkvai patriarchátus hívei körében. Bár ezek a témák megosztják a társadalmat, az ukrán elit körében tapintható az egyetértés. Az Oroszországgal való kvázi háborús helyzetben, a krími és a kelet-ukrajnai szavazók nélkül már csak nemzeti programmal lehet választást nyerni. Mivel tudja ezt Petro Porosenko elnök fő ellenfele, Julija Timosenko is, illúziók helyett Budapesten nagyobb adag pragmatizmusra lenne szükség.

Iskolakezdés – utánlövéssel

0

Úgy, hogy tessék csak tiltakozni kedves szülők, pedagógusok, és civilek, miközben Kelemen és tsai hallgatnak, esetleg megkésve és ímmel-ámmal (önfényezésre használva azt) átveszik a civilek korrekt értelmezését, és majd ha sikerül kivívni igazunk, Szijjártó úr magára vállalja a sikert. Ha nem, a politikusok mosni fogják a kezeiket. A diákokat pedig, ha lehet kérni, hagyják ki ebből a politikai játszmából, ők ártatlanok, még ha a balhét végül ők fogják elvinni, akkor is.

Az oktatáspolitikákhoz, inkább, mint a futballhoz, mindenki ért, legalábbis évente kétszer, érettségikor és iskolakezdéskor. És mivelhogy szeptember van éppen, hát előbújtak a mindenhez (is) értő nagyokosok és ami ettől is rosszabb kiderült: akiknek érteni kellene az oktatáspolitikához, gőzük sincs róla, harmad-negyedrangú politikusok, akik ki tudja milyen politikai háttéralkuk és elvtelen megegyezések nyomán kerültek magas polcra. Attól tartok, hogy a mai román kormányzat egyre nyilvánvalóbban eléri az inkompetenciájának azt a szintjét, mely már a kormányozhatóságot veszélyezteti, és nem csak az oktatás terén, hanem szinte minden területen.

Ilyen körülmények között már az eredménynek számítana, ha az örökös “pedagógiai konzervativizmus” szerint, az iskola, képes lenne önmagát változatlan formában újratermelni, márpedig ez a minimum, amit egy oktatási rendszer megvalósíthat. Megújulásról, az iskolai műveltség átalakításáról, új módszerek és formatív gyakorlatok elterjesztéséről, az új társadalmi kihívásoknak való rugalmas megfelelésről, szó szerinti – és nem az ideológiai, politikai kommunikációs panelként használt – reformról, szó sem lehet. A tehetősek majd kül- vagy belföldi magániskolákba íratják gyermekeiket, a többiek pedig érjék be a politikusok horkolós és nemzetieskedő dumáival, évnyitókor és zárókor. Reményt csak az nyújt, ha belegondolunk, hogy a diákok jórésze (a jóféle és nonkonformista skaccok), kis családi-baráti segítséggel, “az iskola ellenében” tanul és nevelődik. Magyarán magasról tesz azokra az ideológiai és korlátoltság-vezérelte szabályokra, idejétmúlt és unalmas tartalmakra, melyeket a legtöbb iskola imamalomként forgatva újra és újra elővesz és sulykol – tisztelet a gyér kivételnek -, és kis szerencsével hasznos és használható tudásra és tájékozottságra tesz szert. Nagy gond, hogy a rendszer viszont egy dolgot hatékonyan tesz mégpedig azt, hogy a társadalmi távolságokat, az egyensúlytalan osztályszerkezetet, nemcsak változatlan formában újratermeli, hanem megerősíti. A mai román oktatási rendszer nem integrál, felzárkóztat és mobilitási pályákat kínál, hanem az uralkodó osztályokat megerősíti (kevély vagányokat hoznak-visznek a magániskolákba, illetve néhány központi iskolába, felkapaszkodott szülők, luxusautókkal, hogy nézni és közlekedni is teher), másokat meg “leszakít”, “kirekeszt”, elválaszt és rossz közérzetüket kelti.

Az inkompetencia a tanügy-minisztertől kezdődik, sőt tőle föntebbről jön és jelzi, hogy az a klienteláris (patronage politics) politika és rekrutációs rendszer elzüllése, ami fokozatosan, de az utóbbi két évben meredeken következett be, már tarthatatlan. Félanalfabéta, negyedművelt, valójában sötét-korlátolt csak lojalitásuk és demagóg magatartásuk alapján kiválasztott vezetőkkel nem lehet eredményes egyetlen terület sem. Ha az a szabály, hogy a “főnöknél” (a “Daddy”, amivel Dragneat társai, vazallusai illetik, vagy nem is az atyácska, ahogy oroszosan nevezhetnék, találóbb kifejezéssel), műveltebb, intelligensebb, hozzáértőbb egyetlen kinevezett pártkatona sem lehet, akkor ne csodálkozzunk se a miniszterelnök asszony, se a tanügyminiszter, se a mezőgazdasági, vagy energetikai, stb., negatív teljesítményén: amit látunk az, az egyre inkább illiberális rendszer jellemzője, afféle collateral damage, aminek a közpolitikák áldozatul esnek.

A rommagyar iskolákban rendhagyó volt a kezdés: először volt iskolakezdés fehér karszalaggal, a japánsztrájkot jelző fehér zászlók alatt. Micsoda rossz hangulat, félmosolyok és aggodalmak között kezdeni, diákoknak (különösen a nulladik vagy első osztályosok számára, akik aligha értik ami történik körülöttük, csak a stressz és a rossz közérzet, a felnőttek elégedetlensége, a “valami nincs rendjén” hangulata jön át), szülőknek, pedagógusoknak, ja, és az őket is egyre kevésbé képviselő elöljáróink, mintha észre sem vennék (Olvasom, hogy Korodi képviselő úr a “tanügyminiszter előtt bírálta az ominózus kormányrendeletet”, nahát szobrot neki – ja, a rendelet marad, a minisztert nem érdekelte a hatalommal szövetséges parlamenti frakcióvezető bírálata, minek is, majd újra összehozza őket a homofób és jogfosztó népszavazás, a nemi kisebbségek stigmatizálásáról és a család fogalmának ellehetetlenítéséről!).

Történt ugyanis, hogy a bölcsnek aligha mondható tanügyminiszter (ha igaz, a Borboly elnök úr folyamodványára, melyben diszkriminációt kiáltott a magyar gyerekek román oktatásával kapcsolatban) kormányrendeletet hozott (ha igaz, a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár-asszony, a magyar tanfelügyelők, pedagógus szövetség, és a Fidesz itteni fiókpártjának megkérdezése, sőt tudta nélkül) arról, hogy a kisebbségi nyelveken működő iskolák alsó tagozatán, nem a tanítók, hanem szaktanárok kell majd tanítsák a román nyelvet és irodalmat. Fölsorolni is sok lenne, hogy milyen pedagógiai, szervezeti, sőt morális, méltányossági szabályt sért, illetve diszkriminatív, a rendelet (ezt a civilek, a szülői és pedagógus szövetség, és végül maga a Fidesz itteni fiókpártja, valamint a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár-asszony, aki minden előző tiltakozóval és állásfoglalóval egyetért (micsoda kreativitás és felelősségvállalás, valamint akcióterv, nemde?) – ja, usque tíz nap késéssel, de mit is számít az? -, és néhány tanfelügyelő, valamint intézményvezető, fölsorolt). De ellentmond annak a “nagy politikai vívmánynak” is, hogy a román nyelvet – egy hosszabb implementációs folyamat végén – más módszer szerint fogják tanítani a magyar nyelvű (és más kisebbségi nyelven működő) iskolákban, mint a románul működőkben.

Az eset szimptomatikus, hiszen meglátásom szerint (bár ne lenne igazam) egy új rommagyar kisebbségi politizálási stílust jelképez: a passzivitásét, azt, hogy nem idejében, nem kellő határozottsággal, és nem kellően magas szinten lép föl, hallgat és kivár a Fidesz itteni fiókpártja, és főként annak vezérei. Ez abból is következhet, hogy nem is értik a bukaresti politizálást és logikát (hogy a magyarországit nem ismeri a főnök, azt szíves közléséből tudjuk), de abból is, hogy kifulladtak, nem értik a pesti ukázokat sem, nem urai a helyzetnek. Mert éppen most hosszabbították meg a protokollumot (ugye, milyen rosszul hangzik, miközben elátkozzák magát a kifejezést is? Apropó még egyetlen bíróság, alapfokon sem mondta ki, hogy az ú.n. protokollumok törvénytelenek, vagy netán alkotmányellenesek lennének, és máris átkozzák, ördögtől valónak tartják, nem csak a közvetlen érintett Dragnea and co, hanem a rommagyar politikai elit is. Ilyenkor nem érzékenyek az “ártatlanság vélelmére”, ilyenkor előre tudják, és hirdetik, hogy jogtalanok és erkölcstelenek az intézmények közötti megegyezések, legyenek azok nyilvánosak vagy titkosak, az mindegy is.) a Dragnea-féle illiberális pártokkal, ezzel politikai zsarolási tőkéjük lenullázódott, és a fejük fölött egyezkedik az itteni vezér a budapestivel. Azt hiszem ebből a szempontból sem lényegtelen fejlemény, hogy mostanra időzítette Szijjártó Péter magyar külügyminiszter az “önleleplezést”: ő/ők indították újra a vásárhelyi katolikus gimnáziumot, közelebbről meg nem nevezett “diplomáciai eszközökkel”, Dragneaval megegyezve.

Úgy, hogy tessék csak tiltakozni kedves szülők, pedagógusok, és civilek, miközben Kelemen és tsai hallgatnak, esetleg megkésve és ímmel-ámmal (önfényezésre használva azt) átveszik a civilek korrekt értelmezését, és majd ha sikerül kivívni igazunk, Szijjártó úr magára vállalja a sikert. Ha nem, a politikusok mosni fogják a kezeiket. A diákokat pedig, ha lehet kérni, hagyják ki ebből a politikai játszmából, ők ártatlanok, még ha a balhét végül ők fogják elvinni, akkor is.

Magyari Nándor László

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK