Kezdőlap Címkék Fodor Tamás

Címke: Fodor Tamás

Mindenki megköti a maga kompromisszumait – – 2018 (szubjektív) legjobbjai

A világ távolabbi részén is tapasztalhatjuk az őrület álarca mögött megjelenő hatalmi rendszert, de a világ civilizáltabb felén kevesebb lehetőség nyílik a megvalósítására, kiteljesítésére, mint nálunk, mondja Fodor Tamás, színész, rendező, egykori országgyűlési képviselő.

  • Korábbi korokban bevált sémákat használ föl, és ezeket pragmatikusan, némi ideológiai szósszal tálalja.
  • Annyira stílustalanok, buták, fennhéjázók, malaszttal teljesek, hogy legszívesebben röhögnék rajtuk.
  • Elkezdett ordítani, hogy azonnal ki kellene végezni a dohányzókat, az alkoholistákat, a drogosokat.
  • Lehorgadt a fejük, sokakkal együtt az enyém is, igyekeztek ott se lenni, meg sem hallani az illetőt.
  • Sokan nyugtalanok, úgy érzik, hogy valamit tenniük kell. 

A 301-es parcella bolondja című előadásban A bolond idők tanúja elnevezésű szerepet játszottad évtizedekkel ezelőtt. Most is bolond idők tanúja vagy?

Az egyszerű narrátor szerep volt.

Véleményezted a világot.

Nem én, hanem Schwajda György, az író. De értem, hogy mire irányul a kérdés, arra hogy bolond-e a világ. Nem bolond. Szörnyen rafinált módon működtetik. Országom vezetése évek óta szövögeti a hálót, olyan anyagból, hogy nehéz legyen kicsúszni belőle. Inkább varsának mondanám. Hiába hiszik sokan, hogy kívül maradhatnak, hogy megúszhatják, hogy szabadon lubickolhatnak az életük vízében, előbb-utóbb vagy kifogják őket, vagy partra vetődnek. Azt mondhatnám Shakespeare-rel, hogy – persze sok a félrebeszélés, a mánia, a bolondéria, szóval hogy – „őrült beszéd: de van benne rendszer, de sajnos a helyzet súlyosabb, mert ez maga a rendszer. A világ távolabbi részén is tapasztalhatjuk az őrület álarca mögött megjelenő hatalmi rendszert, de a világ civilizáltabb felén kevesebb lehetőség nyílik a megvalósítására, kiteljesítésére, mint nálunk.

Tehát nem azt mondod, amit sokan állítanak, hogy azt sem tudják, mit csinálnak, és össze-vissza mindenféle őrültség történik. Vaslogikával ki van találva a maguk szempontjából szinte minden?

Még a kerülőút is.

Azt lehet mondani, hogy ez nagyon ügyes, már-már zseniális?

A zseniális szót azért nem erre tartogatom. Azt mondanám, hogy korábbi korokban bevált sémákat használ föl, és ezeket pragmatikusan, némi ideológiai szósszal tálalja. Csak az ilyen jellegű pragmatizmus nemigen fér össze néhányunk morális és racionális alkatával. Ez nehezen engedi, hogy ennek a rendszernek része legyek, miközben úgy érzem, hogy lassan én is benne vagyok ebben a varsában.

Mennyiben vagy benne?

Annyiban, hogy ebben az országban élek és abból a nem túl sok pénzből, ami tőlük csurran-cseppen. Van egy határ, amikor nem fogadom el azt, amit el kéne fogadni. De ez határ, néha alig észrevehető, elmosódik. Mondok egy példát. Jászai Mari-díjam van 1988 óta…

Ahhoz most már jó kis nyugdíj kiegészítés jár.

Pontosan. Ezt nem akartam elfogadni. Aztán azt tapasztaltam, hogy a barátaim lassan elfogadják. Azt mondták, hogy hülye vagyok, ez nem az ő kegydíjuk, még akkor sem, ha a hűbéres MMA-hoz kell is benyújtani az igénylőlapot. Mert persze ügyesen meg van csinálva, hogy ott kelljen igényelni, miközben azért ennek a bűnben fogant testületnek nincs döntési jogköre, hiszen akiknek van valamilyen művészeti díjuk, azok automatikusan megkapják ezt a nyugdíj kiegészítést. Mondjuk, nem értem, miért kell ez a különbségtétel művész és művész között, miért jár nekem azért plusz juttatás, mert egyszer valamikor kaptam egy, a művészi értéket nem feltétlenül tükröző állami díjat. Több, művészi értéket felmutató kollégám ugyanúgy fizette a TB-t, mint én. De hát az ember gyakran mentségeket keres magának, ahogy a színházban szokták mondani a közepes előadásra: „nézem, nézem, nem is olyan rossz”. Mégis ha egy ideig ellenálltam, mostantól hagyom, hogy utalják, hiszen ahogy korosodom, egyre nehezebb dolgozni. Én ugyanis egyre nehezebb feladatokat kapok, mert sajnos a korosztályom színészei fogyatkoznak, és hát ezekhez a szerepekhez karban kell tartanom a testi kondíciókat. A jövedelmem egyre nagyobb részét arra fordítom, hogy bírjam erővel, hogy tudjam teljesíteni azokat a feladatokat, amelyekkel megbíznak.

Egyszer ott voltam, amikor valakivel arról beszélgettetek, hogy megadatott számotokra, hogy újra ellenállók lehettek. Ellenálló vagy?

Nem gondolom magam ellenállónak, sőt időnként kényelmetlenül is érzem magam, ugyanis sokszor tálcán kínálja magát egy felháborító esemény, egy gyomorforgató kijelentés, egy hazug politikai kommentár, amit az ország jelenlegi vezetői tesznek, bár annyira stílustalanok, buták, fennhéjázók, malaszttal teljesek, hogy legszívesebben röhögnék rajtuk. De ha több erőm volna, inkább üvöltenék.

Az előbb éppen azt mondtad, hogy vaslogikával történik minden. Akkor az is előre le van osztva, hogy ki mond butaságot, értelmetlenséget, ki mond olyan ostobaságot, amit bizonyos rétegek bevesznek?

Ennyi tudatosságot azért nem feltételezek, inkább azt mondanám, hogy a szerepek elválasztása a gyakori. „Normális” autokráciákban aki a hatalomban van, az vezető szerepet tölt be a gazdaságban, és uralja a kommunikációs csatornákat is. Nálunk, a keresztapa irányítása alatt működő szisztémában gondosan szétválogatják a pozíciókat. Egy kézben összpontosulhat a dolgok és emberek fölötti hatalom, és így a kegyvesztéskor a rendszer működésképes maradhat. Nem ugyanazok a személyek szolgálnak a médiában, mint akik a gazdaságban és nem ugyanazok a kedvezményezettek a gazdaságban, mint akik a politikában. De a zsinórok végén a marionetteket (ha szakmai metaforával élhetek) ugyanaz a kéz mozgatja.

Azért lehet simán leváltani, lehetetlenné tenni őket, mert csak egyetlen lábon állnak?

Hát hogyne! Ezért lehet egy pillanat alatt a kancellária minisztert félreállítani vagy selyemzsinórt küldeni az egykori gazdasági mindenhatónak, egy Simicskának… Mindenki a nagy főnökhöz kapcsolódik, akár a szénvegyületek esetében, a szabad vegyértékhez a gyökök. Ez ilyen módon valóban ügyes. De azok a panelek, amikkel dolgoznak nem újak, megtalálhatók a világ más részén is.

Mik ezek a panelek?

Például az a populista nyelvezet, ami pontosan kiszámított ellenségképpel dolgozik, felmutatja azt a mumust, amitől éppen akkor legjobban félnek az emberek. Tudjuk, hogy a mennydörgés a villámot követi, de mégis megremegünk, mert az az érzésünk, hogy nem vagyunk biztonságban. És a biztonságérzet az, amire épít a primitív, populista kommunikáció.

De sokan éppen azt érzik mostanában, hogy nincsenek biztonságban.

Éppen ezért félnek sokan, hogy a biztonságnak legalább ez a kis meglévő érzete ne vesszen.

Vannak, akik azt érzik, hogy pontosan a fennálló rendszer miatt nincsenek biztonságban.

Ha így érzik, akkor is elhessegetik maguktól ezt a gondolatot, és azt tartják, hogy ez még mindig jobb, mint itt meg ott meg amott. Így éreztek Kádár idején is, amikor a legvidámabb barakknak számítottunk ezen a fertályon. Hogy itt azért könnyebben lehet élni, mint sok környező országban. És erre az érzésre rá lehet játszani akár egy szar kis nyugdíj prémiummal, ami amúgy is járna. Kimutatják, hogy hány százalékkal emelkedik az építőipar és autógyártás, és hogy növekszik a bruttó bér. A munkanélküliség csökkenéséről is beszélnek, beleszámítva a borsodi, szabolcsi, somogyi közmunkásokat. Az felsőoktatás kiemelkedő csúcsairól sokfelé el lehet jutni, de leginkább nyugatra, mert elmegy a fiatalság jelentős része. Az általános oktatás pedig szörnyen elmaradott egész Európához képest.

Az bárkinek is érdeke lehet, hogy elmaradott legyen az oktatás?

Igen, hiszen az új elit a közoktatásból kivonja a saját gyerekeit, mint ahogy a példák mutatják.

Miközben az országnak nyilvánvalóan nem érdeke bárkinek is az elbutítása, a hatalmon lévőknek ez pusztán amiatt érdekük, hogy az emberek bevegyenek mindenféle maszlagot és ennek megfelelően szavazzanak?

Ez évezredek óta érdeke a hatalomnak, csak eddig mindig közbeiktatta az uralkodó egyházat, de most maga gondoskodik a híveiről. Igencsak hosszú idő óta érdeke a hatalomnak, hogy limitált rendszerben tartsa az emberek gondolkodását. Ehhez használta fel az egyházakat, a feltétlen hitet valami felső lényben. De most az „államegyház” maga gondoskodik a felső lény tiszteletéről, kultuszáról a saját médiája templomaiban.

Tényleg pusztán amiatt hagyják lerohadni az oktatást, hogy aki hülye, azzal mindent meg lehet etetni ahhoz, hogy „megfelelően” szavazzon?

Nem kell hülyének lenni, csak a meghatározott ideológia mentén kell a tételes vallásokból pragmatikusan kiszűrt eszméket elsajátítani. Az a cél, hogy fölülről diktált nézet- és hiedelemrendszerben éljenek a polgárok, ne pedig racionálisan, kritikusan szemléljék a valóságot.

Azért nincs már a hatalomnak mindenképpen szüksége az egyházra, mert az egyházi tanok bekerültek az iskolába?

Azt túlzásnak tartom, hogy az eredeti egyházi tanítások bekerültek az iskolába, az a katekizmusra emlékeztető szemléletmód kerül be, ha megtörik a pedagógus szakmai függetlenségét, amit a hatalom célszerűnek tart az egyházi tanításokból. Ahogy annak idején a marxizmus-leninizmust sem oktatták az iskolákban, csak az ebből leszűrt újságcikkszerű tanokat, ezek tűntek alkalmasnak arra, hogy megtartsák az akkori szentháromságba (kommunista párt-proletárdiktatúra-Szovjetunió) vetett feltétlen hitet. A fontos ma az, hogy ne legyen független kritikai szellem. A tudomány és kultúra szabadságának utolsó intézményeit ezekben a napokban foglalják el. A valódi művészettel persze nehezebb ezt megtenni, mert a tehetséges műalkotások mindenképpen megszületnek, csak az alkotók nyomora mellett. De ezen a területen gyakran még a hatalom által kinevezett vezetőket is nehezebb kézben tartani. Régi, bevált recept, hogy ami gondolkodásra serkent, ami felveti a kétkedés lehetőségeit, ami igazi kérdéseket tesz fel, annak ne nagyon adjanak teret.

Mint volt SZDSZ-es országgyűlési képviselőtől, kérdezhetem tőled, „miért hagytátok, hogy így legyen”? Miért alakult úgy, hogy például az értelmiségnek már gyakorlatilag semmilyen képviselete nincs?

Senkinek nincs képviselete, nem csak az értelmiségnek, hát szakszervezet sincs. Szinte mindig csak egy kisebbség volt, aki a margón kívül élt és dolgozott, de ez Apáczai Csere Jánostól kezdve így volt. Hogyha megnézzük a magyar történelmet, soha nem volt egységes az értelmiség, ahogy a művészek sem.

Akkor törvényszerű volt a SZDSZ bukása?

Valószínűleg. Azt reméltük, hogy az Európához való csatlakozást az egész ország szeretné. De legtöbben csak a saját személyes szabadságuk kiteljesedését látták a rendszerváltásban. A gazdasági versenyből adódó nehézségekre, buktatókra – beleértve a válságokat, amik az egész világot sújtották, – nem voltunk felkészülve, ahogy azokra a visszaélésekre sem, amelyek nálunk az eredeti tőkefelhalmozást kísérték.

Akkor valahol ott tartunk, mint a Kádár rendszerben, hogy mindenki megköti a maga különböző kompromisszumait, azzal a különbséggel, hogy azért jobban élünk és, akinek van pénze, az utazhat?

Aki tudja, a gyerekét kimenekíti, vagy megengedi neki, hogy menjen, és könnyezve azt mondja neki, hogy eredj fiam, jobb lesz az neked. Az a baj, hogy nincs hatékony politikai alternatíva, ezért mindenki megköti a maga kompromisszumait.

Vannak például olyan kollégák, akik az úgynevezett közszolgálati médiában dolgoznak, éppen az ellenkezőjét gondolják, mint amit hirdetni kényszerülnek. De azt mondják, hogy muszáj valahogyan megélniük.

Ezek közül az emberek közül azért sokan bebeszélik maguknak, hogy talán igaz, amit hirdetnek. Azt tartják, hogy be kell mutatniuk a történések másik oldalát, az uralkodó nézetek narratíváját. Ha nincsenek felvértezve azzal a képességgel, hogy állandóan szkeptikusan nézzék a híreket, hogy oknyomozó, tényfeltáró módon vizsgálják a valóságos folyamatokat, akkor kezdik elhinni azt, amit az a média képvisel, amiben dolgoznak. Egyre kevesebb az a felület, ahol a tényekhez hozzá lehet jutni. Járok gyógytornára, ahol a kezelés alatt zene szól. A legegyszerűbb a Petőfi Rádiót bekapcsolni, ahol helyeskedő műsorvezetők csacsognak, talán még kulturáltabban is, mint egyes kereskedelmi adóknál. Ők is azzal operálnak, mint annak idején a Magyar Ifjúság című lap, hogy szórakozzatok gyerekek, jó ez így, ahogy van, ne politizáljunk, miközben a fiatalok zöme egyáltalán nem is politizál. Közben azonban óránként a hírekben harsog az állami propaganda, hogy védjük meg Magyarországot. A legösztönösebb félelmekre építenek, és a kötelességeinkre hivatkoznak. És szinte mindegy, hogy a tízparancsolatról vagy az úttörők 12 pontjáról van szó. Az természetesen mindig szóba kerül, hogy meg kell védenünk a hazát.

Tulajdonképpen te így jutottál be az ELTE bölcsészkarára, írtál egy A hazafias nevelés esztétikája című dolgozatot a tanulmányi versenyen és ezt annyira nagyra értékelték, hogy felvételizned sem kellett. Ebben a dolgozatban mik voltak?

Semmi különös. Mi színháziak most is körülbelül így pályázunk. Megjelöljük, hogy mi a téma, milyen formarendszerrel dolgozunk, de az eredmény aztán már köszönőviszonyban sincs azzal, mint amit megjelöltünk a pályázatban. Tulajdonképpen egy ilyen tanulmányi verseny egy korai pályázatnak fogható fel. Én a zenéről és a művészetekről értekeztem és azt gondoltam, hogy hát istenem, ez a hazafias nevelés.

Szerepelsz egy rakat olyan produkcióban, ami lényegében a hatalom természetrajzáról szól. Bizonyos szempontból a most a Budapest Bábszínházban bemutatott A vihar is ilyen, Prospero, akit alakítasz, abszolút játszik az emberekkel, letaszították a trónról, bosszút akar állni, a halála előtt el akarja rendezni a dolgokat. Hol egy agresszív alak, hol pedig humánus. De említhetném a Caligula helytartóját éppúgy, mint az I. Erzsébet című darabot, ezek mind-mind az elfajzott hatalomról szólnak. Nyilván nem véletlenül vagy benne egy rakat ilyen produkcióban és mondjuk nem helyes vígjátékocskákban.

Hát nyilván ez a profilom, részben politikus, részben értelmiségi. Játszom Freudot, aki éppen az emigrációja előtti idők tanúja. Játszom Pulitzert, aki az USA elnökével szemben lép fel a bíróság előtt a média szabadságának ügyében. Ők mind bonyolult személyiségek, küzdenek például a saját morális tartásukért. Ugyanakkor kételyekkel teli emberek. Akik rádöbbennek arra, a történelem nyomása alatt, hogy mit rontottak el, hogyan kellene csinálni, és hogy egyáltalán lehet-e tovább csinálni azt, amit eddig. Nagyon izgalmas drámai csomópontokat eredményez, amikor rájön valaki, hogy az élete során sokszor tévedett, és a tévedései más emberekre, enyhén szólva, rossz hatással voltak. Ezek a figurák érdekesek számomra. Ugyanígy izgat a Paul Foster által megírt I. Erzsébet. Újra és újra a történet, sőt egyes mondatai, gesztusai alá kúsznak a napi események, történések. Most már a hetvenegyedik előadást csináltuk, és állandóan új és új mozzanatok merülnek fel, hogy kire is hasonlít ez az uralkodó. Nem azt mondom, hogy kulcsfigurákat játszom, akik egy az egyben a mai politikai életnek a megfelelői, de a tapasztalatot ahhoz, hogy ezek milyen alakok legyenek, nyilván a környező életből tudom meríteni. Mondok egy friss példát, ami teljesen megdöbbentett. A 6-os villamosra felszállt valaki és – a vélemény- és szólásszabadság jegyében – elkezdett ordítani, hogy azonnal ki kellene végezni a dohányzókat, az alkoholistákat, a drogosokat, nem pedig segíteni őket, hogy meg kell szabadulni tőlük, mert minden emberre veszélyesek. Van igazsága abban, hogy veszélyesek, de azért ez iszonyú, hogy a kormánypropaganda így szivárog le a hétköznapokba. Ahogy iszonyú munícióhoz jutottak az internet segítségével a kommentelők is. Ők is rögtön és drasztikusan ítélkeznek. Bírók és hóhérok. Ez emlékeztet engem Genet Balkon című darabjára, amiben azért jelentkeznek a polgárok a Irma asszony különleges kuplerájába, hogy ott el játszhassák a bírót, a hóhért, a püspököt és a hadvezért. Nem annak a villamosbeli embernek a személye a nyugtalanító, hanem az, hogy miatta a többieknek lehorgadt a fejük, sokakkal együtt az enyém is, igyekeztek ott se lenni, meg sem hallani az illetőt. Na, mi vagyunk az érdekesek a színház szempontjából.

Annak idején a Stúdió K-ban kommunaszerűen éltetek és ezzel kivívtátok az akkori hatalom ellenszenvét. Valószínűleg ez ma is így lenne. Ami eltér a „rendes” családmodelltől és ide tartozik a homoszexuálisok élete is, az úgy tűnik, már irritálóan hat. Mit tehet ilyen körülmények között a színház?

Magával az életformával is ki lehet vívni a hatalom ellenszenvét. De egyre többször hallok olyan színészről, aki vagy tagja vagy aktivistája segítő, tényfeltáró civil szervezetnek, vagy éppen csak szeretné megismerni a valóság mélyebb rétegeit, elmegy vidékre, és a tapasztalatait beépíti az előadásba. Az más kérdés, hogy művészileg nem mindig sikeresen teszi ezt. De az biztos, hogy sokan nyugtalanok, úgy érzik, hogy valamit tenniük kell. Ha ez a tenni vágyás drámai erővel megmutatkozik a színházi előadásban, az jó. Én a 77. évemben nem kezdhetek el valóságot kutatni, de nyitva tartom a szememet és a fülemet. Odafigyelek a híradásaikra, tapasztalataikra, véleményükre. A színház annyit tehet, mint az orvostudomány, kutatja, hogyan lehet pontosan diagnosztizálni és talán mások majd kitalálják a terápiát.

A rendezést azért hagytad abba, mert már nem akarsz kutatómunkát végezni?

Azért hagytam abba, mert már nem érzem magam annyira erősnek, hogy minden felém tóduló kihívásnak megfeleljek. Egyre inkább úgy érzem, hogy felelősséget vállalni csak azokkal tudok, akikkel a legszorosabb a kapcsolatom. És velük sem mindig. Inkább azt mondhatom, hogy magamért igyekszem felelősséget vállalni, ha lehet, eredményesen.

A helytartó és a zsidó főpap

Megdöbbenve egymásra néznek, fel-felszisszennek a nézők, hogy hűha, mi hangzik el, ilyet ki lehet mondani!? Székely János mindinkább remekműnek tűnő Caligula helytartója című darabját, amit Ceausescu diktatúrája idején írt Erdélyben, adják a Nemzeti Színházban. A mű mellbevágóan aktuális, Szász János rendezése ütősen erőteljes.

A Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán két oldalról fogja közre a nézőtér a pást jellegű, hosszúkás színpadot, amin nejlonba és papírba csomagolt emberformájú, óriási monstrum nehezedik el. Akik ismerik a drámát, kapásból kitalálhatják, hogy ez a római császárt dicsőítő szobor, amit Petroniusnak, Caligula szíriai helytartójának, határozott parancsra, Jeruzsálemben muszáj bevitetnie a zsidók templomába, akiknél ugye nincs semmiféle bálványimádás. Ezért aztán, a szoborbevitel egyenlő lenne az ő identitásuk eltörlésével, amit semmiképpen nem akarnak, inkább a nemzethalált választanák.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A darab valahogyan benne van a levegőben. Az évad elején a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház vendégszerepelt vele a Pesti Magyar Színházban. Abban a produkcióban igazi katonai dzsip, jókora puskacsővel volt a fő díszletelem, a ridegen fenyegető hatalom megtestesülése. Ezúttal az ormótlan szobor az, Vereckei Rita díszlet és jelmeztervező telitalálata. Betölti a színpad jelentős részét, de hatalmas köteleken, a szereplők nagy erőfeszítésével, a magasba is lehet húzni, amikor megmozdul ez a monstrum, vagy éppen az emberek feje fölé kerül, és akár bármikor agyonnyomhatja őket, még hideglelősebb. Egyértelmű jelképe az elnyomásnak.

A mű arról regél, hogy Petronius be akarja cipeltetni a szobrot, de a zsidók persze nem akarják, és a helytartó vitába keveredik a jeruzsálemi templom főpapjával, Barakiással. Ugyanis ez a katona nem a parancs az parancs típusú, totálisan fafejű ítélet végrehajtó, nem szeretne tömeggyilkossá válni, hiszen ott ülő sztrájkol a templom előtt 40 ezer zsidó. Mögötte pedig ott van több légió, temérdek felfegyverzett katonája. Hát ez patthelyzet. Ki lehet-e valahogyan mászni ebből? Erről regél ez az alapvetően vitadráma, amiben a két főszereplő között leginkább szócsata zajlik, és ismét kiderül, hogy a szó is lehet hathatós fegyver. De ehhez az kell, mint ebben az esetben, hogy két homlokegyenest más nézetű ember hajlandó legyen meghallgatni egymást, kíváncsi legyen a másikra és az érveire, amiket képes legyen átszűrni magán, és akár meg is fontolni. Lehetetlenség? Manapság eléggé annak tűnik, de ez az I. században játszódó, állítólag valós eseményeken is alapuló történet mégis döbbenetesen rímel a XXI. századra és Magyarországra, anélkül, hogy Szász csipetnyit is aktualizálna.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A darabot annak idején nem engedték Romániában bemutatni, így a legendás ősbemutatóját a Gyulai Várszínházban tartották negyven évvel ezelőtt, a nagy erdélyi rendező, Harag György elgondolásai szerint, Lukács Sándor és Őze Lajos főszereplésével. Ebben a produkcióban különben az ifjú Szász kellékesként, és a statisztéria tagjaként, az egyik zsidóként működött közre, nyilatkozta is, hogy ez mekkora hatást gyakorolt rá, egyetemi kurzussal ért fel számára. A művet aztán vagy tizenöt produkcióban játszották nálunk, igencsak emlékezetes például a szolnoki, amit szintén jeles, erdélyi származású rendező, Taub János vitt színre, Fodor Tamás és Kézdy György elementáris alakításával. Érdekesség, hogy Fodor hét év óta megint játszik a darabban, ami méltán levehetetlen a Szkéné Színház műsoráról, csak valaha a helytartó volt, most pedig a főpap, és a kiváló Nagypál Gábor Petronius, Szikszai Rémusz első, és máris remekbe sikerült rendezésében.

A negyven éves jubileum alkalmából nyáron a Gyulai Várszínházban bemutatott, és most a Nemzetibe bekerült produkcióban Trill Zsolt Petronius és Horváth Lajos Ottó Barakiás. Pokolian tudják egymást fürkészni, a másik szemébe mélyen belenézni, Székely gyönyörűséges, mégis vaskosan életszagú nyelvezetén szóáradatot, érvek zuhatagát ömleszteni a másikra. Trill a megszokottnál játékosabb helytartó. Olykor szinte incselkedik a helyzettel, kedvtelve eldilemmázgat azon, mi mindent megtehetne, amit más akár nyugodtan meg is tenne, de benne, bár abszolút a hatalom képviselője, mégiscsak van egy gát, mindinkább fölpislákol a humánum. Miközben elég világosan látja, hogy Caligula tébolyba hajló kényuralma, amikor már a hozzá közelállókat is szinte szórakozásból, rútul lemészárolja, hová vezet. Nyughatatlanságában oda-vissza nyargalászik a deszkákon.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A két főszereplő nem csupán egymást, hanem a közönséget is fürkészi. Nem csak végig pásztáznak a sorokon, hanem gyakran valakinek a szemébe behatóan belenéznek. Lesik a hatást. Arckifejezésünkről akarják leolvasni a véleményünket. Mivel velünk szemben ül a közönség fele, és egyáltalán nincs sötét a nézőtéren, mi is látjuk a társainkat. A feszült figyelmet ugyanúgy, mint a megrökönyödést, az összenézéseket, vagy a mosolyra húzódó szájat, hiszen annyira abszurdak a szituációk, hogy ennek humora van, szerintem akár több is lehetne. Szász anélkül, hogy bármit is becsempészne a mai politikából, agorává teszi a színházat. Megteremti a félelem légkörét, amikor már mindenki tart mindenkitől, mindenki figyel mindenkit, retteg akkor is, amikor tán éppen nincs rá oka, de hát egyre inkább úgy állnak a dolgok, hogy van rá ok unos-untalan. Bodrogi Gyula a zsidók királyaként rafinált, bölcs öregurat ad, aki sokat látott, sokat tud, de már nincs ereje a cselekvésre. Kristán Attila és Bordás Roland Petronius rengeteget próbált segédtisztjei, akik talpat is nyalnak neki, de foglalkoztatja őket az elárulásának a gondolata. Nem teszik meg, mégis ezzel a váddal végezteti ki őket Petronius, Deciusnak, Caligula követének a javaslatára. Ő, Rácz József megformálásában, hajlik az ésszerű alkura, csak baj ne legyen belőle, óvatos alapon. Bölkény Balázs Júdás, zsidó politikus, a saját vesztébe is rohanva, még inkább elmérgesítené a helyzetet. Jó színészcsapat ez így együtt, hozzájuk társulnak még mindkét oldalon, katonákat, illetve zsidókat ábrázoló hiteles statiszták.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Decius legvégül azzal a hírrel érkezik, hogy Caligulát leszúrták a saját testőrei. A mégoly végtelennek látszó diktatúra sem örök. És szinte mellesleg azt is kiböki a követ, hogy nem is Petronius segédtisztjei közül került ki az áruló, hanem az ő kíséretéből. A helytartót tőrdöfésként éri az utóbbi hír, így nem tud örülni az előbbinek sem. Amúgy is már halni készült, hiszen elhatározta, hogy megszegi a parancsot, mert megértette a zsidók igazát. Szép jelenet, amikor ezért a főpap megöleli. Petronius pedig kannából olajjal locsolja le magát, hiszen rájön, azzal, hogy igaztalanul öletett le két embert, maga is zsarnokká lett. A zsarnokság igen gyakran újra teremti magát. Azt még látjuk, ahogy gyújtani készül a gyufát. Ekkor totál sötét lesz, csak a robbanás hangját halljuk. Bevégeztetett.

Húsba vágó kérdésekről, érzékletesen, elgondolkodtatva, és aktualizálás nélkül is riasztóan aktuálisan beszél a Caligula helytartója a múltban gyökeredző jelenről.

Fuccs a világmegváltásnak

Két nagy színész, Béres Ilona és Fodor Tamás, remekül kommunikálva egymással a színpadon, azt játsszák, hogy szinte már nem lehet kommunikálni. Ionesco A székek című egyfelvonásos remekművét adják a Pesti Magyar Színházban, Szabó K. István rendezésében, Gera György fordításában. A beszédképtelenségről beszélnek ebben a tragikus tréfában, a megváltásra váró, mind abszurdabb világban.

Szerepük szerint nevük sincs, ők az Öregasszony és az Öregember, így aztán jelképek is, de hús-véren valóságosak is. Kicsi a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpada, ezt még tovább szűkíti Szabó K. és Szatmári J. Ottó, hiszen vizet helyeznek a deszkák elejére. Hőseink vagy antihőseink, ugyanis tengertől körülvéve egy világítótorony elzártságában, riasztó körbebástyázottságában élnek. Érezhetően afféle jó lelkek. Összenőttek. Szeretetteljes a nézésük, ami akár felér egy simogatással. Totyognak. Tesznek-vesznek. Elmerengenek. Béres, Rátkai Erzsébet jelmeztervező intenciói szerint, kendőbe bugyolált fejjel olyan, mint egy mesebeli anyóka, Fodor pedig minden fejfedő nélkül is apóka. Nyilvánvaló, hogy az egész életüket együtt élték le. És az is nyilvánvaló, hogy már nincs sok hátra nekik. Rengeteget tapasztalhattak. Fixa ideájuk, hogy valami olyat tudnak, ami megválthatja az egész emberiséget. Kicsiny lakásukba összehívnak hát sokakat, hogy nagy dolgokat hallhassanak. És érkeznek is a vendégek.

Fodor, inspiratív előadásban, több mint húsz évvel ezelőtt, rendezte is A székeket, Törőcsik Marival, Iglódi Istvánnal, Máté Lajossal, a Thália Stúdióban. Ionesco remek találmánya, hogy nem látjuk a vendégeket. Csak a székek halmozódnak és halmozódnak, a tárgyhalmozódás a szerző esetében meglehetősen gyakori, gondoljunk csak például az Új lakó című darabjára, amiben a címszereplő emlékeit jelképezik, és annyira padlótól a plafonig tele lesz velük a szoba, hogy már kiszorítják az idős férfit. Elveszik tőle a levegőt, valósággal megölik.

Ezúttal is a folyamatosan becipelt, ide-oda rendezgetett, mindinkább összezsúfolódó székek csaknem kilökik az életből a két öreget, akik fogadják a víz irányából érkező látogatókat. Beszélnek hozzájuk, udvariaskodnak, akár hajbókolnak előttük, hiszen nevezetességek, nagyságok is jönnek és jönnek, még maga a császár is megérkezik. Láthatjuk, hogy az idős házaspár egyre izgatottabb, mind kapkodóbbá válnak a mozdulataik, hadaróbbá lesz a beszédük. Aggódnak, nyugtatgatják egymást, hurcolásszák befelé a még fellelhető székeket, iparkodnak az újabb és újabb vendégeknek helyet találni.

Közben pedig nyugtatgatják egymást, amiatt is, hogy mindjárt megjön a Szónok – neki sincs más neve -, azonnal itt lesz. Ezt rengetegszer elmondják, mint amikor Beckett leghíresebb, Godotra várva című abszurdjában a mind reménytelenebbé váló helyzetben Estragon és Vladimir még mindig azzal hitegetik egymást, hogy azért nem moccanhatnak egy tapodtat sem, mert meg kell várniuk a soha meg nem érkező Godot.

Fotó: Juhász Éva

Szónokra ezúttal azért van szükség, mert a két öreg nem meri maga elmondani a világmegváltó gondolatait, tán elszorulna a torkuk, elcsuklana a hangjuk, ha ők kezdenének erről a korszakos gondolatról beszélni, ezért bíztak meg egy szónokot. De az csak nem jön és csak nem jön. Aztán végül betoppan vagy mondhatni inkább, hogy be ugrabugrál, mert Szabó K. elképzelései szerint, Papp Csaba megszemélyesítésében, csaknem úgy néz ki, talpig szőrme bundában, mint egy majom. A darabban eredetileg süketnéma emberről van szó. Vagyis abban az esetben, meg most is, amikor csak panaszosan nyöszörgő, artikulálatlan hangok törnek elő a torkából, evidensen fuccs a világmegváltásnak.

A színészek eljátsszák a nagy akarást, a nekiveselkedést, az iszonyatos igyekezetet, az ügybuzgalmat, az attól való szörnyűséges félelmet, hogy nem jön össze, amit akarnak, meg azt is, hogy ezen túltéve magukat, teszik és teszik a dolgukat, ismét és ismét elszánva magukat a cselekedetre. A két öreg egymásba kapaszkodik, ahogy a két színész ugyancsak, igen jó partnerek. Érezhetően inspirálják egymást. Örülnek a méltó feladatnak, amihez abszolút összegyűlt bennük az élettapasztalat.

Fotó: Juhász Éva

Szerepük szerint, egy díszlet falépcsőn, ahol fölfelé jöttek a képzeletbeli vendégek, elindulnak a tengerbe, a hatalmas végtelenségbe, a megsemmisülésbe. Ionesco-nál nem szoktak jó véget érni a dolgok. Rendületlenül hitt az emberiség megválthatatlanságában. Ez a két öreg, a maga elzárkózott, szigetszerű magányában, még a humanizmus megtestesülése. Hogy utánuk mi következik, nyitott kérdés marad. Remélem, nem az a fasizálódó, tömeges elállatiasodás, amit Ionesco oly szemléletesen megírt az Orrszarvú című darabjában.

 

Sikerült a félelmet úrrá tenni

Szikszai Rémusz, aki a rendezéseiben sokat foglalkozik a hatalom természetrajzával, úgy gondolja, nyilvánvaló módon a szemünk is ki van lopva, oligarchák uralkodnak, kisbárók, nagybárók. Mintha ki sem léptünk volna a feudalizmusból. Véleménye szerint az, ahogy ma Magyarországon majd minden létező írott és elektronikus médiumban, a „társadalmi célú”-nak becézett hirdetésekben is, a kormánypropaganda működik, feltétlenül hasonlít a Ceaușescu rendszerre.

 

Szinte monomániásan rendezel az eldurvult, vad, embertelen világról különböző produkciókat. Ez, gondolom, nem véletlen.

Minden olyan dolog felé húz az érdeklődésem, ahol embereket elnyomnak, kiszolgáltatottá teszik őket, amikor ember ember fölött rendelkezik. Foglalkoztat a kiszolgáltatottság, az elesettek helyzete, a szegénység, és minden hasonló problémakör.

Lehetséges ez az érdeklődésed a partiumi származásod miatt, hogy ott esetleg nagyobb dózist kaptál megaláztatásból, kiszolgáltatottságból?

Nem hiszem, hogy ez helyspecifikus lenne, ott soha, senki nem bántott a származásom vagy a nemzetiségem miatt. Valószínűbb, hogy ennek az érdeklődésnek inkább ahhoz van köze, hogy a Ceausescu korszakban nőttem fel, és elég közelről láttam az államapparátus elnyomását. Kölyökként, fiatalemberként volt szerencsém megtapasztalni az elnyomó rendszert.

Bodor Johanna koreográfus -,aki könyvet írt egykori erdélyi tapasztalatairól – úgy nyilatkozott, hogy most nálunk hasonló dolgoktól fél, mint valaha ott akkoriban.

Én félni nem félek, de egyértelmű, hogy van hasonlóság. Elsősorban a propagandagépezetben. Az, ahogy ma Magyarországon majd minden létező írott és elektronikus médiumban, a „társadalmi célú”-nak becézett hirdetésekben is, a kormánypropaganda működik, feltétlenül hasonlít a Ceausescu rendszerre.

Az is hasonlít, hogy ezt beveszi az emberek jó része?

Nem tudom. Annak idején mi ezt úgy éltük meg, mint nyílt és pofátlan hazugságot, ami az arcunkba tolul, de senki nem mert vele szembeszállni, miközben esetleg otthon titokban hallgatta a Szabad Európa Rádiót. Nem úgy néztünk egymásra, hogy az egyikünk elhiszi a kormánypropagandát, a másik meg nem. Mindenki tudta, hogy hazugság. Amikor azt nyilatkozták, hogy dübörög a gazdaság és ötezer kilogramm búzát arattak hektáronként a Román Szocialista Köztárság minden megyéjében, Ceausescu elvtárs fantasztikus javaslatainak és iránymutatásának köszönhetően, akkor ezen mindenki röhögött a bajusza alatt. Aztán már nem röhögött senki, hanem egyre szomorúbb lett, mert mindenki tudta, hogy közben üresen konganak a boltok, hideg van a távfűtött lakásokban, nincs benzin.

Szembesültek az emberek a napi valósággal, miközben a propagandagépezet valami mást nyomott.

Ahogy most a propagandagépezet dübörög, abban egyértelmű a hasonlóság az akkor történtekkel.

De most hasonló propagandát miért vesznek be az emberek?

Nem tudom erre a választ, értetlenül állok ezzel a jelenséggel szemben. Sikerült a félelmet úrrá tenni, lehet ijesztgetni az embereket a migránsoktól kezdve Soros Györgyön át a brüsszeli veszedelemig mindenféle marhaságokkal. Miközben nyilvánvaló módon a szemünk is ki van lopva, oligarchák uralkodnak, kisbárók, nagybárók, és ez szerintem vidéken még durvább.

Mintha ki sem léptünk volna a feudalizmusból.

Az emberek igyekeznek nem elveszíteni a munkahelyeiket, tolják, mint süket a csengőt a kis munkájukat. Közben vagy tudomást szereznek a valóságról vagy valamiben hinni akarnak. Szociológiai felmérések vagy talán azok sem tudnák kideríteni, mi az oka annak, hogy a populizmus ilyen gyökeret tud ereszteni és ilyen táptalajra talál. Nem tudom elképzelni, emberek hogyan jutnak odáig, hogy összehívnak egy falugyűlést, hogy az a pár menekült, akik a magyar állam oltalma alatt állnak hivatalosan, nem üdülhet néhány napot egy magánpanzióban. Nem tudom, hogy ehhez kinek van köze, mert ha nekem van egy panzióm, ott az üdül, aki kifizeti, vagy akit én meghívok. Ehhez senkinek semmi köze. Egyszer csak közüggyé válik valami, ami nem is lehetne az.

Ezeknek az őcsényi embereknek a jó részén látszott, hogy tényleg ennyire felhergelten félnek. Féltik a saját gyerekeiket vagy akár magukat.

Ezért ijesztő ez az egész.

Lehet érezni: a gépezetnek sikerül elérnie, hogy úgy működjenek az emberek, ahogyan a kormánypropaganda elvárja.

Ez már-már közel volt a lincshangulathoz.

Valószínűleg igen. Egy felvétel mást ad vissza, mint a valóság, de nagyon durva volt és az is durva, ami a következménye lett, hogy nem mentek, nem mehettek azok az emberek üdülni. Még egyszer mondom, olyanokról beszélünk, akik hivatalosan a magyar állam oltalma alatt állnak. Mit jelent ez az oltalom? Hogyan védte őket az állam? Erre nem lehet azt mondania hivatalos tisztséget betöltő embernek, hogy nagyon helyes, hogy a falubeliek így cselekedtek. A hatvanas évek Amerikájában a Nemzeti Gárda kordonjai között mentek be a fekete bőrű gyerekek az iskolákba. A kordonon kívül meg őrjöngtek a helyi fehér fajvédők. Ott az állam felelősséget vállalt az elesettekért.

Ez ellen lehet valamit tenni? Az általad most a Radnóti Színházban rendezett Ádám almái félig-meddig erről is szól. Van benne egy jóságos pap, aki hisz abban, hogy a földöntúli jóságával pozitív irányba lehet befolyásolni bűnös embereket, miközben neonácik is megjelennek.

Az Ádám almáiban ez bonyolultabb, mert fel van építve egy egész hazugság légvár, a pap élete elég rendesen meg van nyomorítva és próbál erről nem tudomást venni. Bizonyos értelemben nem vesz tudomást a valóságról, kiépít egy másik világot, ami egy idegen számára a teljes káosz. Másik kérdés, hogy kit nevezünk normálisnak, hogy mi normális? Ki egészséges lelkületű és ki nem az: ha valaki nem bír a fogyatékos gyermekére fogyatékosként tekinteni és elrugaszkodik a valóságtól miért kevésbé normális mint az öltönyös jóképű menedzser aki éjszaka gyerekpornót néz vagy a feleségét veri. Mert ő kevésbé tud boldogulni a „normálisak” világában?

Járható út, hogy némiképp bezárkózva sokan megpróbálnak maguknak mikroklímákat kialakítani?

Nem hiszem. Mert az atomizál. Nyilvánvalóan egy nagy közösségben kellene részt venni, amihez az embernek mind kevésbé van kedve. Egyre kevésbé találjuk a közös hangot a többiekkel, mert mindenki más-más árnyalatban látja ugyanazt a valóságot. Mást tart belőle fontosnak.

A sokszínűség adná az egységünket, mégsem vagyunk képesek egymást olyannak elfogadni, amilyenek vagyunk.

Az Ádám almái nekem arról szól, hogy nagyon kevés energiát fektetünk abba, hogy megértsük a másikat. Ha a nemrég kirobbant zaklatási ügyre gondolok, akkor azt tapasztalom, hogy olyan sokféle és szélsőséges reakciók érkeztek rá mondjuk az fb-n, amelyek önmagukban, jelenségként is ijesztőek. Azt gondolom, mondják el a lányok, hogy mi történt velük, mondják el az áldozatok azt, ha ilyen eset előfordult és azt is gondolom, erre nem lehet azt kommentelni, hogy miért ül be valaki egy kocsiba. Ez nincs rendben. Az sincs rendben, hogy egy ilyen ügyből másodpercek alatt lincshangulat lesz. Aki ilyesmit követett el, az vállalja érte a felelősséget, akivel ez megtörtént és tud beszélni róla, az beszéljen, valamilyen szinten tisztuljon meg ez a világ. Az viszont, hogy azonnal akasztófát állítunk, az a másik véglet.

Ettől kezdve ez karaktergyilkosság eszköze is lehet. Bárkire, akár rád is, rá lehet fogni, hogy ezt csináltad. És te se tudod bizonyítani, hogy nem történt meg, de az illető sem, hogy megtörtént.

Igen, de mégsem valószínű, hogy valaki kitalálja, hogy ő ezt csinálta. Valószínűleg Marton László vissza akar vonulni egy időre, nem hiszem, hogy kedve van most emberek előtt megjelenni, nem lehet rá úgy nézni, mint néhány héttel ezelőtt.

De szerintem nincs rendben, hogy valaki teljes életműve ripsz-ropsz lenullázódik.

Igen, valószínűleg nincs rendben. De ez a dolgok összekeveréséből következik.

Ha én ellopok egy kabátot, arra nem mentség, hogy amúgy rendes ember vagyok és jó apa.

Ahogy erre a történetre sem lehet azt a választ adni, hogy akkor vegyék le A Pál utcai fiúkat műsorról. A közéletben például volt a vak komondoros eset, azóta is emlegetem, hogy egy politikusnak ezt hogyan lehet megúszni. Ez egy patriarchális ország, amiben az, hogy kiszólnak egy autóból a csinos csajok után, okénak számít. Nem oké.

Némiképp a Rendezés című produkciód nem szól erről? Nem előlegezted meg vele ezt a témát, ráadásul pont a Vígszínházban?

Nem. Bartis Attila színdarabjában viszony van egy rendező és egy fiatal színésznő között, de az nem egy erőszakos viszony, mind a ketten akarnak valamit egymástól. A Rendezésben valaki megír egy színdarabot a múltról és pont a leglényegesebb dolgot „felejti” ki belőle, az igazságot önmagával kapcsolatban, hogy besúgó volt. Aznap este amikor kipattant a botrány, éppen ez az előadás volt műsoron. Biztos, hogy a véletlen folytán volt ennek pikantériája. De nem előlegeztem meg semmit.

Azt is tapasztaljuk, hogy a múltat részint felül akarják írni, másrészt vissza akarnak hozni belőle és ideálként elénk tárni olyasmiket, amik inkább dermesztőek.

Most a közéletre gondolsz?

Igen.

Hát a politika mindenképpen ezt csinálja. Ez sajnos nem csak magyar jelenség, azt látom, hogy Törökországtól az Egyesült Államokig, Oroszországtól Magyarországig, elég szép kis paletta van ebből megint. Volt egy időszak, amikor inkább csak múltidőben tudtunk beszélni kisebb-nagyobb zsarnokokról, például Mozambikig kellett menni egy zsarnokért, vagy Észak Koreáig, de most megint előjöttek azok az urak, akik a saját kezükbe vonják az irányítást, és központosítanak.

A Budapest Bábszínházban Shakespeare remekművét, A vihart rendezed az évad végén. Ebben a főszereplő, Prospero, bár időnként szokták kedves bácsiként ábrázolni, ugyancsak egy diktátor.

A maga módján igen. Már az is megkérdőjelezhető, milyen vezető az, aki elvonul a szobájába és átadja a hatalmat az öccsének, legalábbis névlegesen. A könyvei közé merül és nem törődik azzal, amivel törődnie kéne. Aztán amikor száműzik a szigetre, ott már kézben tart, manipulál mindenkit. Nem szándékozom jóságos bácsinak ábrázolni őt, ebben egyetértünk Fodor Tamással, aki játszani fogja.

Ő rendezőként szintén sokat foglalkozott a hatalom természetrajzával.

Igen, sokat is beszélgettem már vele Prosperoról. A bábszínházat rendkívül alkalmasnak tartom arra, hogy benépesítsünk egy szigetet.

Szép Ernő Emberszag című művének az előadásához is alkalmazol embernagyságú bábokat, ők személyesítik meg a zsidókat, a vészkorszak idején kiszolgáltatottakat.

A párnaember előadásában is használok bábokat, érdekel, hogyan működik a különböző bábtechnikák szimbiózisa. Várom is nagyon.

Egyik produkció után rögtön a másikba mész, mert az Ádám almái bemutatója után azonnal rendezni kezdted Az oroszlán télen előadását a Belvárosi Színházban.

Egy James Goldman nevű amerikai szerző színdarabjáról van szó, amiből híres film is készült. Ez családtörténet, II. Henrik angol király, valamint Aquitániai Eleonóra különös házasságáról szól, amiből például Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János is született.

Végül is, ez is egy hatalmi történet.

Egyértelműen az, nagyhatalmi játszma, egy családi karácsony Chinon várában, 1183-ban, ahol az a tét, ki lesz a következő király. És ez öt percenként változik. Ha jól csináljuk majd, hatalmas krimi, amiben az utolsó pillanatig nem lehet tudni, hogy mire megy ki a játék. Hatalmasok egymás között eldöntik a világ sorsát az elkövetkezendő száz évre. Egy család, apuka, anyuka, három fiú, plusz a francia király és az unokahúga.

Szerelmek, ármánykodások és kisebb-nagyobb koalíciók, amelyek tartanak két-három percig, sőt néha még tízig is.

FRISS HÍREK

Törött tükör...

Színház-beda...

Teljes front...

Mit akar Put...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK