Én nem látok világvégét Magyarországon

0
2491
facebook
  • Néhányan majd megsértődnek, néhányan elküldenek a francba, suttogva néhányan majd azt mondják, hogy milyen igazam van, véli Verebes István új, Tólig című könyvéről.

  •  Arról nincs szó, hogy színészeket hogyan aláznak meg, hogy vannak kiszolgáltatva, nem abúzussal, hanem az egész lényükben, az egész tevékenységükben.

  •  Fölemeltem a hangom, igaz, annyira, hogy a nyíregyházi színház előtt lefékeztek az autók.

  •  Éhezők és esélytelenek milliói vannak, ez pedig felháborító.

  •  Meg lehet kenni a népet, és nem érdekli a szólásszabadság.

 

Azt mondod a könyved sajtótájékoztatóját beharangozó szövegben, hogy pusztán a három gyereked, ami belőled említésre méltó, az összes többi az már a hiúságod vagy maximum az önbecsülésed. Ezzel elvileg lenullázod a szakmai munkádat. Komolyan gondolod ezt?

Ezzel azt mondom, hogy a gyerekeimet tartom fontosnak, a tevékenység az csak cafrang az életen.

Azért rendeztél például Csehovot, hogy mondjuk a fiadat taníttasd Londonban?

Azért rendezek, azért játszom vagy azért teszek bármit, hogy helyt álljak abban a minőségemben, amit a szüleimtől kaptam és ami kötelez a gyerekeim felé. Természetesen nyilvánvaló, hogy ezt megfelelő komolysággal és elhivatottsággal teszem, de ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy Csehovot rendezek vagy követ török.

Mennyi abból a hiúság és mennyi az önbecsülés, amit csinálsz?

Ha kegyes akarok lenni magamhoz, akkor fele-fele.

Te magad mondtad, hogy közléskényszered van, ezzel valamit csak akarsz mondani, vagy nem?

facebook

Hát nézd, hogyha az ember megszólal, akkor legalább mondjon valamit. Ez a minimum. Ez a könyv végül is felelősségből született. Az benne a felelősség, hogy már ötven éve vagyok a pályán, és el kell mondanom azt a jót és rosszat, amit tapasztaltam, elsősorban talán azért, hogy volt egy ilyenfajta szemszög is. Az én szemszögem nagyon partikulárissá avatott szemszög. A legtöbbször azok, akik a tojáson belül voltak, legyintettek rá, de én azt gondolom, hogy az enyém is egyfajta irány és ennek legyen nyoma. Nyilvánvalóan lehet vele vitatkozni.

Mitől váltál meglehetősen hamar kívülállóvá? Már a pályád elején, a kaposvári színház fénykorában sem álltál be a sorba, nem gondoltad azt, hogy hú ha, együtt van a nagy csapat, és te mindent velük csinálsz.

Én azt hiszem, hogy nem ilyenné váltam, hanem tán már ilyennek születtem, vagy a neveltetésem, az apám hatása, hogy mindig úgy érzem föl kell tennem egy kérdést, hogy úgy vannak-e a dolgok, ahogyan látszanak, ahogy mondják. Persze azért ez változott, ma már nem bírok olyan integritással, mint húsz-huszonöt éves koromban.

De miért nem?

Mert gyerekeim vannak. Amikor ők megszülettek, bizonyos engedményeket kellett tegyek, ahogy később is, ha azt akartam, hogy olyan színvonalon lássam el őket, amit én jónak, európainak tartottam.

Ez azt jelentette, hogy nem mondhattad el a véleményedet?

De, elmondhattam, csak semmi hatása nem volt soha. Most se lesz egyébként, néhányan majd megsértődnek, néhányan elküldenek a francba, suttogva néhányan majd azt mondják, hogy milyen igazam van, de hatása az nem lesz. Ahhoz, hogy hatása legyen, az egészet a fejéről a talpára kellene állítani.

De konkrétan mit?

– Hát például az egész színházi szerkezetet. Például azt a tünetet, ami két-három feltételezett, nyilvánosságra került abúzus botrányát beépítette a köz életébe. Egyébként semmi nem történt. Arról nincs szó, hogy színészeket hogyan aláznak meg, hogy vannak kiszolgáltatva, nem abúzussal, hanem az egész lényükben, az egész tevékenységükben. Arról nincs szó, hogyan bánnak és milyen hangon beszélnek velük. Kerényi Miklós Gábort nem azért kellett volna elmozdítani a pozíciójából, mert vállfával megvert egy fiatalembert, aki odament, és behajolt az ölébe.

Ezt te honnan tudod?

Hát ezt ő maga mondta. A 160 cm-es Kerényi nyilván nem ráncigálta be a 180 cm-es férfit, hanem szolgalelkűen odament és hajlandó volt elviselni, hogy őt megregulázzák.

Ezt a fiatalember mondta?

A fiatalember mondta, hogy ez történt. Miért a karhatalom kényszerítette az ölébe a Kerényinek. Ahogy a Kerényi bánt és bánnak mások a színészekkel, az intő példa és erről hallgat mindenki.

Mire gondolsz, hogy bánnak a színészekkel?

Mint az állatokkal.

Ez üvöltést, vagy mit jelent?

Gábor, a Cirkuszhercegnő premierje előtt az Operettszínház kórusa fölhívott engem a karterembe, és elénekeltek nekem az operettből egy dalt átírt szöveggel, amivel megköszönték, hogy én emberségesen szóltam hozzájuk. Tudod, hogy ez milyen botrány?! Tudod milyen botrány, hogy ez nem természetes? Meg kell köszönni?!

Te soha nem üvöltöttél rendezőként, igazgatóként?

Nem. Nem. Hozd ide azt a színészt, akit az elmúlt ötven évben én megaláztam. Vagy csak minősítettem.

Annyit sem mondasz egy próba hevében, hogy menj ki a fenébe.

Nem mondok ilyet. Miért mondanék?

És amikor fölhúzod magad, akkor mi történik?

Akkor fegyelmezem magam. Tudok ingerült lenni, nyilvánvalóan. Megsérteni, megbántani, megalázni, számon kérni olyan hangon, ahogy ez szokás, azt hiszem, hogy ilyet nem tettem soha. Kétszer ordítottam, mind a kétszer nem indulatból, hanem szántszándékkal, mert olyan szemtelen volt egyszer egy hangmester és egyszer egy színész. És akkor fölemeltem a hangom, igaz, annyira, hogy a nyíregyházi színház előtt lefékeztek az autók. De ugyanígy ráordítottam volna az utcán is valakire, ha szemtelen. Hát azért voltak itt rendezők, Vámos László, Várkonyi Zoltán, Berényi Gábor, ők nagyon jó emberek voltak és jó előadásokat csináltak. Amióta Szőke István hozzávágta Sinkovits Imréhez a klumpáját A csapodár madárka próbáján, azóta itt nincs mérték. És ezt a Sinkovits lenyelte. Meg amit írok a könyvben, hogy Psota Irén jött a színpad csapóajtajának az egyik oldalán, a másik oldalon pedig jött egy táncosnő és azt mondta, hogy „hú bazdmeg, de megijedtem”. Mondta magának Psota Irénnek.

Hát azért ez elég kétélű dolog, mert tudjuk, hogy például a korszakos koreográfus, Seregi László is csapkodta a papucsát a táncosokhoz, meg kiabált, de ettől még imádták.

Biztos van ilyen is, Seregi László zseniális koreográfus volt, de nem biztos, hogy azt pártolom benne, hogy ordítozott. Énvelem biztos, hogy nem ordítozott senki, illetve egyszer Kerényi Miklós Gábor, de őt a második mondatnál leállítottam. Nem is velem ordítozott, hanem a táncosokkal A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak című musical próbáján. Meg is írom. Elkezdett üvöltözni, mondtam, hogy amíg én a színpadon vagyok, ezen a hangon nem beszélhet. De megint üvöltött, mondtam, ne üvöltsél, mert odamegyek és úgy pofon váglak, hogy kirepül a fogsorod. Erre azt mondta, hogy akkor szünet. Velem soha többé nem kiabált. Olyan volt velem, mintha az édesapja lettem volna. Csak addig van nagy pofájuk, amíg valaki azt nem mondja, hogy na most már elég.

Most van egy olyan rossz érzésem, hogy döglött oroszlánba rugdosunk.

Most mondjak más neveket? Ugyanilyen panasz van kiváló rendezőkre, egyébként Kerényi is kvalitásos, képességes ember, ezt én nem tagadom.

Mondtál még valamit, amit megint csak lehet furcsállni…

Amit én csinálok, azt mind lehet furcsállni.

Szóval azt mondod, hogy a hivatásodnak kizárólag a színházrendezést tekinted. De közben mégiscsak voltál vagy tán vagy is színész, konferanszié, író, publicista…

Ezek a mesterségeim, legfeljebb a kedvteléseim. Én azt gondolom, hogy talán a színházrendezéshez értek, ezt tanultam meg leginkább, a színészethez nincs annyi képességem, mint amennyit én elvárok egy színésztől.

Amikor Nyíregyházán igazgató voltál, nyilatkoztad is, hogy oda te jobb színészeket viszel, mint amilyen te vagy.

Így van, nekem Várkonyi volt a mesterem, aki ugyancsak ötévente játszott egy szerepet, tudta a szakmát, nagyon érdekes pasas volt, nem gondolta azt, hogy minden pillanatban neki színpadra kell mennie.

Miközben te mégiscsak színészként lettél országosan ismert.

Mert nem indult rendezői szak, utána pedig nem vettek át, mert nem léptem be a pártba. És aztán egyszer csak úgy alakult az életem, hogy ez lett a fontos. Amikor Ascher Tamásnál az Ördögökben eljátszottam a fiatal Verhovenszkijt, az egy olyan áldásos pillanat volt, amikor az angyal leszállt közénk, és onnantól kezdve engem már nem érdekelt a pálya, mert tudtam, hogy onnan tovább én már nem jutok. De hát valamiből meg kellett élni. A 170-et még átvittem, de tudtam, hogy a 230-at már nem ugorhatom meg.

És az nem jó, ha többször is sikerül átvinni a 170-et?

Nem. Engem untat.

De, ha azt mondom, hogy sokan rendezőként sem jegyeznek annyira, mint Aschert, akkor erre mit válaszolsz?

Erre azt mondom, hogy ez engem a legkevésbé sem zavar. Ascher olyasmiket tud, amiket én nem tudok, de ő sem tud olyanokat, amilyeneket én.

Mi az, amit te tudsz?

Hát van olyan. Mondjuk a léhább műfajokban azt hiszem, hogy egy kicsit jobb vagyok nála. Nem azt állítom, hogy Aschernek nincs humora, mert például most láttam a Háztűznézőt, és remek volt.

De az Állami áruház ugyanúgy remek volt, mint a János vitéz…

Igen, ezek is remekek voltak. De nem ezek a műfajok a jellemzőek Tamásra. Bár lehet, hogy tényleg sokkal jobb nálam, hát egye fene. Ez nem baj. Én soha nem jobb akartam lenni, elég volt nekem a jó. Ha én jó voltam, azzal már elégedett voltam, nem akartam jobb színházat csinálni, jobb ember lenni, csupán jónak lenni is igen nagy meló.

De az előbb éppen arról beszéltünk, hogy színészként ez mégsem volt neked elég…

Nem.

Rendezőként miért elég?

Hát rendezőként is föl kell birizgálnom magam ahhoz, hogy kaland legyen, érdekeljen amit csinálok. Nem mindig van ilyen feladatom, de hát ebből élek.

Szeretsz kevéssé ismert, akár nem is nagyon jónak tartott színészeket rendezni. Úgy, hogy igyekszel kihozni belőlük a maximumot.

Sokkal érdekesebb kihozni valakiből a maximumot, mint sztárokkal vesződni. Az pedig, hogy „jónak tartott”, ideiglenes állapot. A tehetség az állapot. Ma van, holnap nincs, ma nincs, holnap lesz. Nagyon furcsa dolgokat lehet észrevenni. Azok jelentős részének, akiket lanszíroztam, sikerült bizonyítaniuk, hogy jónak tarthatók.

Miközben azért lett Nyíregyházán úgy öngyilkos színész, hogy te is azt mondtad, reménytelen volt a helyzete.

De ez nem az én saram volt, hanem az egész színházi szerkezeté. Ez ugyanaz volt, amiről én beszélek, hogy Szigeti Andris azt mondta, nincs tovább. Már mindent eljátszott, már korosztályának legkarizmatikusabb színésze volt, már nem kellett Pestre, tönkrement a magánélete és azt mondta, hogy elég. Nem pártolom az ilyen lépést. De ez nem az én saram volt, mert mielőtt én odamentem, alig játszott, utána pedig nagyon jelentős szerepeket kapott. Ha valakinek az élete kátyúba jutott, azt nem lehet megmenteni. Ez nekem is nagy bumm volt, mert nagyon szerettem őt.

Amíg a Nap-keltében műsort vezettél, egyértelműen kiderült, hogy meglehetősen markáns véleményed van a politikáról, a társadalomról. És azóta is írsz, tehát gondolom, megmaradt, hogy bősz újságolvasó, híradónéző vagy.

Ez is azóta már fáradt. A Nap-keltebeli működésemnél nem volt annyira jellemző, amit mondasz, a Heti Hetesnél, ott igen. De nem is annyira a társadalomról van nekem véleményem, vagy a napi társadalomról, mert ez a társadalom elég mozgékony, hanem a jelenségekről. A jelenségekről van morális és intellektuális véleményem, hogy valami erkölcstelen vagy hülyeség. Azt, hogy politikailag kinek, Gyurcsánynak vagy Orbánnak van igaza, én nem tudom, majd eldönti a történelem. De arról, hogy valaki tisztességtelen vagy hülye, van véleményem, kétségtelen.

És akkor kikről vagy mikről van meg a véleményed?

Mindenkiről. Nagyon kevés olyan ember van a politikai életben, akit én autentikusnak, követhetőnek vélek. De ez jellemző, mert aki követhető lenne, az ebbe a „kreclibe” be se teszi a lábát. Például Kornai János nem fog hivatalt vállalni és a politikában nem fogja megmérni magát, ő világszínvonalú közgazdász és még mondhatnék több nevet is.

De miért alakult nálunk úgy, hogy szitokszó lett a politika és a politikus?

Mert már a rendszerváltozásnál önjelöltek társasága volt az Ellenzéki Kerekasztal. Hát ki hívta azokat oda?

De hát netán szerepük volt a rendszerváltozásban…

Hát, mert odamentek. Elkezdtek szerepelni, és azt mondták, hogy mi vagyunk a rendszerváltók.

Ők azóta is placcon vannak és újratermelik magukat?

Ennek az evolúcióját én nem figyeltem, de rendkívül rokonszenves emberek elkezdtek egy népszavazást szervezni, győztek, és három perc múlva akkora baromságokat beszéltek, mint a többiek. Ugyanolyan hülyén viselkedtek.

A legvidámabb barakknak minősítettek minket ezen a fertályon. Előnyünk volt a többi körülöttünk lévő országgal szemben, nyilván Ausztriát leszámítva. Most pedig leghátulra kezdünk sasszézni…

Én még ezt sem mondanám. Ennél árnyaltabban látom a helyzetet. Azt látom, hogy egy csomó eredmény van, az agyongyalázott unortodox gazdaságpolitika nem bukott meg, ahogy jósolták, teli vannak a teraszok, az embereknek több pénzük van.

Már akinek.

Azt mondom, hogy igenis van egy bizonyos réteg, amelyiknek jobb lett, ezt el kell ismerni. És közben azt is el kell mondani, hogy vannak nálunk éhező, nyomorgó, esélytelen gyerekek. Éhezők és esélytelenek milliói vannak, ez pedig felháborító. De mondj nekem egy olyan ellenzéket az elmúlt huszonnyolc évből, amelyik azt mondta, hogy ezzel meg ezzel nem értek egyet, de azt meg azt az intézkedésüket pártolom, segítem. Mondj egy olyan ellenzéket, amelyik nem kapásból vetett el mindent, feltételezve, hogy azok, akik csinálják, dilettánsok, aljasok, szemetek. Azt gondolom, hogy ami nyilvánvaló, arról beszélni kell. Akkor is, ha jó, akkor is, ha rossz. De én nem látok világvégét Magyarországon. Az emberek jó része azt mondja, lehet, hogy ezek lopnak, ezt csinálnak, azt csinálnak, de mit tudom én, hogy a másik mit csinál, ez meg ez nekem most megvan, biztonságban vagyok, azokra szavazok, akik ehhez engem hozzásegítettek. Ez történt. Hogy hogyan lehetne a jelenlegi rendszert visszacsinálni és hogy vannak-e arra alkalmas emberek, akik ezt visszacsinálják, az pedig kérdéses. Arra nem voltak képesek, hogy egymással szót értsenek. Miért értenének szót az országgal? Hogyan lennének alkalmasak ők országot vezetni? A mostaniak legalább a maguk módján, és tedd nagyon idézőjelbe a „maguk módjánt”, megszervezték azt, amit gondoltak. Ez meg van szervezve.

Ez biztos, csak nincs-e már annyira megszervezve, hogy diktatórikus jegyeket mutat?

Ez nem meglepő abban az országban, amelyikben ilyen módon meg lehet kenni a népet, és nem érdekli a szólásszabadság, ott sok minden megtörténhet. Hát érdekel bárkit, hogy az én könyvemet kiadják, nem adják, mit érdekli őket, hogy én megszólalok-e vagy sem? Az emberek többsége, ha hideg van, be akar fűteni, nyáron el akar utazni a horvát tengerpartra, benzint akar venni az autójába. Amíg nem kerül a bíróság elé, nem érdeklik az ítéletek. Amíg nem kerül kórházba, szarik az egészségügyre, ha pedig ott van, akkor majd puffog.

De akkor ez hová vezet?

Hát majd meglátjuk. Gábor, az apám, meg a nagyapám már milyen korokat élt túl!? Nem fogok kedélytelen életet élni, és nem fogok a barikádra sem menni azért, ami most nálunk van. Eddig se volt az a rettenetes nagy szabadság. Ha ellentmondasz, azt a legnagyobb demokráciában sem szeretik, a nép sem szereti. A társulatok sem szerették, ahol én megszólaltam. Nyilván kellene, hogy működjön egy ellenerő. De hát nincs.

És akkor messze Budapesttől, Bazitán, ahol laksz, kvázi takaréklángra tetted magad?

Nem, nem tettem takarékra magam. Csak éppen nem vagyok a képernyőn és nem mondom a magamét. Én azt hiszem, hogy nem bántottam meg senkit, iróniával kezeltem a jobbot és a balt is, nem szerették, de egyébként nem bántottak nagyon. Nem fentről jön az, amikor a szolgalelkűek úgy gondolják, hogy most az Alföldi ne jöjjön ide, a Verebes ne menjen oda, XY-nak ne legyen a televízióban helye.

De nem gondolod, hogy azért a mamelukok a „fent” elvárásaiból indulnak ki?

Lehet. Csak erre azt mondom, hogy tőlem próbálja elvárni azt bárki is, hogy mást mondjak, mást cselekedjek, mint ahogy én azt gondolom. Inkább éhen halnék, azt hiszem.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..