Kezdőlap Címkék Verseny

Címke: verseny

A mi édes Katinkánk

Azért ez így egyre kínosabb. Nem a történet szereplőinek, hanem nekünk, szurkolóknak. Akik nem Hosszú Katinka és Shane Tusup magánéletéről szeretnénk hallani egyre szaftosabb és egyre kevésbé ránk tartozó történeteket, hanem sikerekről, eredményekről. Világcsúcsokról, érmekről, megnyert versenyekről.

Most megint arról szólnak a hírek, hogy Hosszú Katinka és edző-férje, Shane Tusup befejezték. Katinka jelentette be a a Facebookon, hogy bár megpróbálták, nem sikerült rendezni a kapcsolatukat. Mással fog a jövőben készülni, nem azzal az emberrel, aki ma még férje és edzője egyben, s aki részese volt a sikereinek.

Nem sokkal ezután a férj – ugyancsak az interneten – közölte a nagyközönséggel, hogy Katinka megcsalta az edzőpartnerével. Húsvétkor mondta el neki, s bár utána úgy tűnt, rendezték a kapcsolatukat, a világ jelenlegi legjobb úszója most megint edzőpartnere oldalán találta meg a boldogságot.

Mi meg, magyar szurkolók, csak kapkodjuk a fejünket. Mi közünk van nekünk ehhez?

Ők nem súlytalan celebek, és ezért nem ahhoz szoktunk, hogy életük minden intimitását megosztják a nagyközönséggel. Sportemberek, akik letettek már valamit az asztalra. Nem is keveset. Világbajnoki címeket, olimpiai aranyakat, nyertek együtt, dicsőséget hoztak Magyarországnak.

Nem ezt vártuk tőlük, nem ilyen híreket akarunk hallani róluk.

Emlékszünk még a két évvel ezelőtti történetre?  „Az édes Katinkát szeretnénk visszakapni.” Gyárfás Tamás mondta ezt, 2016 januárjában, akkor még a Magyar Úszó Szövetség elnökeként, miután a magyar úszósport legnagyobb csillaga, Hosszú Katinka látványosan összetépte a 12 millió forintos szerződését. Nem négyszemközt tette ezt, Gyárfás úr fülébe súgva a panaszait, ahogyan azt az úszóelnök elvárta volna, hanem a nagy nyilvánosság előtt, sajtótájékoztató keretében.

Ahogy Gyárfás Tamás ezt az egészet kezelte, abban, mint cseppben a tenger, egész Magyarország benne volt. Nemcsak a mostani, múltba néző, árvalányhajas, hátrafelé nyilazó, leharcolt eszmeiségű ország, hanem az elmúlt évtizedek mindegyik Magyarországa. Ez egy macsó-alapú társadalom, ahol a nőkről való vélekedésben Kövér László, Kovács Ákos és a hozzájuk hasonló eszmeiségű urak véleménye az iránytű.

Hosszú Katinkának igaza volt, hogy nem kussolt. Pedig, Kussországban ez a normális üzemmenet. Kussország ezt várja el katonáitól, nem csak most, hosszú évtizedek óta majdnem mindig.

Ebbe a képbe rondított bele Hosszú Katinka. Stílszerűen szólva: mások is belepisilnek a medencébe, de ő ezt mindenki szeme láttára, a trambulinról tette. És Gyárfás Tamás, meg mindenki, aki a magyar úszósport környékén ügyködött, az édes Katinkát szerette volna visszakapni. Azt a kedves kislányt, szófogadó nőt, engedelmes állampolgárt, aki nem beszél, nem háborog, hanem azt csinálja, amit mondanak neki.

Ezt gondoltuk, egészen a mostani magánéleti válság kirobbanásáig Hosszú Katinkáról. És ezt gondoljuk róla most is: hogy nemcsak hozzá és – ma még – férjéhez méltatlan mindez, hanem hozzánk is, akik szeretjük és szorítunk érte.

Drukkolunk neki, mert úgy éreztük, hogy ha ő ér először a célba, azzal egy kicsit mi is nyerünk.

És ebből a jussunkból nem engedünk. Mi is a régi Katinkát szeretnénk visszakapni. Nem arról akarunk hallani, hogy az olimpiai- és világbajnok kivel osztja meg az ágyát, hanem a versenyeken elért sikereiről.

Mi is győzni szeretnénk, megint.

Magyarország nem olyan, amilyennek mostanában látszik

A választást követő délelőtt felhívott egy külföldön élő ismerősöm. Rögtön a lényegre tért, és azt kérdezte: mi történik Magyarországon?

– Semmi különös – válaszoltam. – Választottunk.

– Jól vagytok? – kérdezte aggódva.

– Jobban nem is lehetnénk.

– Jó ez nektek?

– Igen. Nekünk ez jó. Pontosabban: ez is jó.

– Viccelsz?

– Tudsz jobbat?

Aztán elmondtam neki, hogy milyen Magyarország. Hogy a mi országunk szép és jó hely, normális emberek lakják. Ebben az országban nincs kirekesztés, mert mi magyarok szolidárisak vagyunk másokkal. Elsősorban azokkal, akik szegényebbek nálunk, elesettebbek, üldözöttebbek.

Magyarországon jogrend van, ami azt jelenti, hogy nem a bűntelen, hanem a bűnös bűnhődik. Verseny van és nem háború. Nem ellenségek, hanem ellenfelek vannak.

A mi hazánk nem egy befelé forduló, önmaga démonaival harcoló, múltjával és jelenével megbékélni nem tudó ország. Magyarország nem vív hülye, sehova sem vezető, a nemzetnek ártó, ezért hazaáruló szabadságharcot. Ebben az országban olyan ember nem kerülhet vezető pozícióba, aki nem a haza javát szolgálja, hanem a javait akarja.

Mi magyarok nem követeljük a tiszteletet, hanem kiérdemeljük.

Magyarország nem a besúgók, a nyilas házmesterek országa, nem a feljelentő, önkéntes menekültvadászok játszóhelye. Itt a gyűlölet nem pálya, az emberek nem vevők az orbitális hazugságokra.

A mi hazánk olyan hely, ahol nem a csókosok és az ügyeskedők boldogulnak. Az egypártrendszerből ismert három T – tilt, tűr, támogat – nálunk azt jelenti, hogy tehetséggel, tudással és teljesítménnyel lehet előbbre jutni.

Magyarország boldog ország.

Amikor láttam, hogy sikerült megnyugtatnom, azzal köszöntem el tőle, hogy nagyon szeretnék Magyarországon élni.

Jöjjön el a mi országunk!

Talán csak álmodjuk ezt a nyögvenyelős, rosszkedvű, leharcolt vidéket, ahol élünk. Nehéz, egészségtelen ételeket ettünk lefekvés előtt, túl sok Orwell-t olvastunk. Kafka sem javallott, mert az embernek mindenféle kényszerképzete támad.

Magyarország valójában nem ilyen. Magyarország a valóságban nem egy lehangoló, kiábrándító hely, nem olyan, mint amilyennek mostanában látszik. Nálunk, Magyarországon, Európa közepén, a XXI. században, nem lehetne az, ami van. Mert mi, magyarok, alapvetően normálisak vagyunk.

Elmondom, hogy milyen Magyarország.

Magyarország szép és jó hely. Okos emberek gyülekezete. Ebben az országban nincs kirekesztés, mi magyarok szolidárisak vagyunk másokkal. Azokkal, akik nálunk is szegényebbek, elesettebbek, üldözöttebbek.

Magyarországon jogrend van, ami azt jelenti, hogy a bűnös bűnhődik, és a jó elnyeri jutalmát.

Verseny van, és nem harc. Magyarország nem vív ostoba, sehova sem vezető, a nemzetnek ártó, ezért hazaáruló szabadságharcot. Ez nem egy befelé forduló, önmaga démonaival harcoló, múltjával és jelenével megbékélni nem tudó ország.

Magyarországon olyan ember nem kerülhet vezető pozícióba, aki a más szerszámával veri a csalánt.

Ez nem a besúgók, a nyilas házmesterek országa, nem a feljelentő, önkéntes menekültvadászok játszóhelye.

A mi országunk olyan hely, ahol nem a csókosok és az ügyeskedők boldogulnak, hanem tehetséggel és tisztességes munkával lehet előbbre jutni.
Magyarország egy rendes, normális, boldog ország.

Mi magyarok nem követeljük a tiszteletet, hanem kiérdemeljük.

Jöjjön el a mi országunk!

Sportnemzet vagyunk

0

Hol van már a tavalyi nyár és a riói olimpia?
Hol van a júliusi budapesti vizes VB?
És hol lesz pár nap múlva a most vasárnap véget ért londoni atlétikai VB?

Az előző kettőből hisztérikus nemzeti ügyet csinált a rezsim, míg Londonból csak azért nem, mert nem létezik magyar atlétika. Szerencsére. Talán, ha elkezdenének százmilliárdokat költeni arra is, természetesen kutatás, fejlesztés, egészségügy, oktatás, és más hasonlóan lényegtelen dolgok helyett, ahogy az ilyen elvadult, embertelen rendszerekben szokás.
Ahogy kivétel nélkül minden diktatúrában szokás.

1972 nyarán Moszkvában egyre nőtt az idegesség. Pedig nem is atomháború lógott a levegőben, hanem egy sima sportvereség: a sakkvilágbajnoki párosmeccsen az orosz Szpasszkíj vesztésre állt az amerikai Fischer ellen. A 10. parti után ezért a Szovjet Sportbizottság elnöke Moszkvába rendelte Szpasszkíj szekundánsát (segítőjét), hogy adjon magyarázatot bajnokuk gyenge játékára.

Ennyire fontos volt nekik.

És ennyire fontos ma Orbánnak is. Ezt látjuk az államkasszából kivett, átirányított, ellopott, eldugott, letagadott, hetente duplázódó sportkiadásokban, a nyomorgó népnek épített stadionokban, ebben az egész megveszekedett diktátori tébolyban.

Önéletrajzi írások c. kötetében Thomas Bernhard megjegyzi: „Aki a sportot támogatja, az a maga oldalára állítja a tömegeket, aki a kultúrát támogatja, az maga ellen fordítja őket, mondta nagyapám, ezért áll ki mindig minden kormány a sport érdekében és a kultúra ellen. Mint minden diktatúra, a nemzetiszocialista is a tömegsporton keresztül tett szert hatalomra és majdnem világuralomra.”

Bernhard persze túloz, a sport a diktátorok rögeszméje.

A demokráciák ebben is sokkal racionálisabbak. Rióban például az éremtáblázaton mögöttünk végzett a nálunk nagyságrendekkel gazdagabb és fejlettebb Svédország, Kanada, Svájc, Dánia, Spanyolország, míg a szintén messze előttünk járó Finnország, Ausztria, Írország és Izrael valóságos rokkant nemzetek hozzánk képest, a nyomorultaknak még érmük se nagyon volt, nemhogy arany: az ő vezetőik tudják, hogy az emberek minőségi életéhez nem az élsportra elpazarolt milliárdokon keresztül vezet az út.

De a mi múltbéli sorsunkhoz legközelebb állók, a csehek, románok, szlovákok, lengyelek is messze mögöttünk végeztek, ők is beérték egy-két éremmel. Ezzel szemben sokkal többet költenek a valóban fontos dolgokra.

Tényleg olyan felemelő sportnemzetnek lenni?
Nem inkább lealacsonyító?

Nem lealacsonyító nyomorogni, hálapénzt fizetni, gyerekeinket versenyképtelen iskolákban taníttatni?

Ha a kormány a sportba ölt tengernyi pénzt, energiát és pr-t mondjuk országos, ipari méretű nyelv és informatikai oktatásra fordította volna, annak már kezdenének látható eredményei lenni, pezsegne, forrna minden. A Katinkát éltető, utáló passzív tömegek helyett a prosperitás jeleit, tevékeny, bizakodó közhangulatot látnánk.

Ha.

De akkor Orbánék tisztességes és bölcs emberek lennének, és nem korlátolt nemzetpusztítók.

Forrás: Bruck András, Facebook.

Magyar pásztorkutyák terelőversenye

0

Magyar pásztorkutyák terelőversenyének ad otthont augusztus 12-én a dél-baranyai Szaporcán található Ős-Dráva Látogatóközpont. A kutyák őshonos juhok hajtásában, terelésében versengenek majd.

A rendezvény egyúttal a magyar pásztorkutyák idei országos terelőbajnokságának negyedik minősítő fordulója is.     A tájékoztatás szerint a program alatt úgynevezett ösztönpróba keretében mód nyílik a juhokat eddig még nem látott pásztorkutyák terelési képességének felmérésére is.     A programon a hagyományos pásztorviseleteket és -eszközöket is láthatják az érdeklődők, a résztvevőket íjászat, kisállat-simogató, természetismereti foglalkozások, gyerekprogramok, valamint a helyi termelők és kézművesek bemutatója is várja.  Az emlékeztető szerint évszázadokon át a legeltető állattartás képezte Magyarország mezőgazdaságának gerincét; az országban felhizlalt, majd külföldre hajtott jószágok sokasága miatt Európa éléskamrájának is nevezték hazánkat.     A tavalyi szaporcai alkalmon mintegy hatvan kutya versenyzett, amelyet mintegy hatszáz érdeklődő követett, az illetékesek az idei megmérettetésre a legutóbbinál is több nézőt várnak.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK