Kezdőlap Címkék Vecsei H. Miklós

Címke: Vecsei H. Miklós

Diktátorok

Hynkel, aki persze egyértelműen beazonosítható Hitlerrel, hatalmas luftballonnal játszik, amire mintha földgömb lenne, ráfestették a földrészeket. Mámorosan föl-ledobálja, fején, kezén, lábán egyensúlyoz vele, arca gyermeki örömet, de gyilkos agressziót is tükröz. Ifj. Vidnyánszky Attila alakítja, A diktátor című produkcióban, Chaplin zseniális filmjének színpadi változatában, a Vígszínházban, Eszenyi Enikő rendezésében.

 

Többen mondják, hogy merészség most elővenni ezt az alkotást, ami Chaplin tán legnagyobb hatású filmje. 1940-ben készült, a mindinkább előretörő fasizmus és személy szerint Hitler gúnyos, megsemmisítő paródiája, akit világhódító nagyságként tömegek ünnepelnek, azt ő kis felfuvalkodott, pitiáner senkinek ábrázolja, és egyfolytában kinevetteti. Akkorra már ismert, legendássá lett, sétapálcás, keménykalapos, lepukkant öltözetű kisemberének bajusza szinte azonos formájú Hitler bajuszáéval. Tán ebből is fakadhatott az ötlet, hogy a magas piedesztálra felkapaszkodott tömeggyilkoshoz totálisan hasonló kispolgár figurát teremtsen, és kettős szerepet játsszon, egy jó lelkű, csetlő-botló, humánus, sőt szerelmes borbélyt is, akit bohózati elemek halmozásával rendszeresen összecsereberélnek a rettegett, ugyanakkor sokak által imádott, diktátorral.

Fotó: Dömölky Dániel

Az már szomorú, hogy ennek a filmremekműnek a színpadi verzióját bemutatni, és hatalmas plakátot kitenni a Vígszínházra, A diktátor felirattal, manapság bátorságnak számít. Jobb lenne, ha ez az alkotás már csak mementó lenne, netán kissé poros bohózattá szelídült volna. De hát nem és nem, a diktátorok újra és újra megteremnek, megint Istennek képzelik magukat, ámítják a népüket, a világot, és sokan, úgy látszik, hogy ismét egyre többen, beveszik a maszlagjaikat, szándékos ferdítéseiket, hazugságaikat, alaptalan ígérgetéseiket, elkábított, kritikátlan, szemellenzős rajongóik lesznek. És ez persze játék a tűzzel, ami bizony életveszélyesen terjedhet.

Eszenyi Enikő igencsak groteszk jelenettel indítja a produkciót. A borbély egy pácienst borotvál, bohócosan hatalmas borotvát használva, felpörgetett ritmusú zenére végzi a munkáját, így ahelyett, hogy óvatos lenne, bravúroskodik, nyeglén brillírozik, időnként mintha oda sem figyelne, jelezve, hogy ez már neki pazarul megy így is. Viszt Attila vendégként, riadt tekintettel ül a székben, le van szorítva oda, moccanni sem tud, arckifejezése egyre rémültebbé válik, totálisan kiszolgáltatott helyzetben van. A borbély pedig élvezi a fölényét, és mind elővigyázatlanabbul közelít a férfi nyakához is, amiből komoly baj lehet.

Ez a nevettető, de rögtön azért hideglelős bohóctréfa, előrevetíti az eseményeket. Ha úgy tetszik, diktatúra kicsiben, hétköznapi fasizmus. Visszaélés egy helyzettel. Az agresszió kiütközése mindennapi szituációban. Annak megmutatása milyen az, amikor a jámbornak látszó emberből előtör az állat, de még csak incselkedik, bolondozik az agresszióval, még simán visszatuszkolja azt magába, de már önkéntelenül megmutatja, hogy ott van benne. Tudjuk, Hitler a kisember legrosszabb ösztöneire, legkönnyebben előhozható félelmeire apellált, ezzel fanatizálta a tömegeket, amire ugye temérdek példát látunk mostanság is. Ezt a fanatizált tömeget, aminek tagjai az ügyesen adagolt propaganda hatására teljesen elvesztik a józan eszüket, remekül megmutatta Mohácsi János, éppen a Víg deszkáin, A salemi boszorkányok mellbevágó előadásában. Hiszen a tömegek megtévesztése volt egykor, és most is, az egyik legfontosabb cél. Ennek az ügyesen rövid pórázon tartott, megfélemlített tömegnek a megjelenítését hiányolom a produkcióból, aminek nagyszabású keretei közé szerencsés lett volna, ha ez is befér, hiszen ez most központi kérdés.

Fotó: Dömölky Dániel

Monumentális az Antal Csaba által megteremtett látvány, a legkifejezőbb az a lépcsőzetes, pillanatok alatt kinyitható és összecsukható emelvény, amiről a néphez, jelen esetben a közönséghez lehet eltorzultan üvöltő hangon szónokolni. Ifj. Vidnyánszky erőteljesen karikírozza az önimádó, őrületbe hajló, de azért minden basáskodásuk dacára rettegő, közhelyeket pufogtató, fenyegetően gesztikuláló, eltorzuló arcú népbutítókat, akik leginkább a maguk pecsenyéjét sütögetik. Magába sűríti, megtestesíti a diktátorok korát. Hátborzongató és röhejes. Pusztai Judit jelmeztervező nem használ egy az egyben horogkereszteket, teljesen az eredetiekkel azonos egyenruhákat, de minden hasonlít a múzeumi másához. Az pedig külön tanulmányt igényelne, hogy amikor egy hatalmas zászlóval, ami letagadhatatlanul a fasizmust jelképezi, náci katonáknak öltözött legények beborítják a földszinti nézőtér középső részét, akkor erre ki hogyan reagál. Akadnak, akik viccnek fogják fel és nevetgélnek, mások riadtan, felháborodottan próbálják lelökni magukról. De hát ez nem sikerülhet, mert az egyenruhások keményen markolják, így ez ugyanolyan kelepce, mint amilyenbe a hebrencs borbély vendége került. Akadnak, akik csupán döbbenten maguk elé merednek, tán tudomásul véve, hogy egyebet nem is tehetnek, míg mások egészen közönyösen néznek, esetleg egyszerűen csak nem tetszik nekik ez az interaktív elem.

Fotó: Dömölky Dániel

Fontos alakításokat láthatunk, Hajduk Károly például Herr Spejz, aki állandóan aljasabbnál aljasabb tanácsokat ad, és még inkább kiélezi a már amúgy is éles helyzeteket. Wunderlich József olyan hadnagy, aki rádöbben arra, miben vett részt és megpróbál ellene fordulni. Gados Béla csúcs kitüntetett, felfuvalkodott tisztet személyesít meg, legnagyobb megdöbbenésére, letépik a plecsnijeit, megfosztják hatalmától, egyértelművé téve, hogy pillanatok alatt bárki kegyvesztetté válhat. Lukács Sándor, Igó Éva kisemmizett, zsidó áldozatok. Tehát a katonák és az áldozatok jelen vannak, a fasizmus könnyen felhergelhető szálláscsinálói kevéssé.

Az előadás végén, a Hitlernek nézett, katonai egyenruhába bújtatott borbély szónokolni kezd az emelvényen. De nem ordenáré szitokszavak, ölésre buzdító ocsmányságok hagyják el a száját, hanem szeretetre, emberségre, békére, megértésre serkentő mondatok. Majd ledobja az egyenruhát, ami rajta amúgy is csak maskarának hat, és a szerelme, Hanna után kiáltozik, akit Szilágyi Csenge alakít jókora szívvel, óriási segítőkészséggel, igaz szerelemmel.

Vágyálom ez, vagy remélhetjük, hogy a közeli valóság? Vecsei H. Miklós, Vörös Róbert és Eszenyi Enikő színpadi átirata, Eszenyi rendezése, ütős előadássá áll össze. Vannak és lesznek néhányan, akiket irritál, de mindenképpen kemény munkával létrehozott, jelentős teljesítmény, és komoly tett a mostani rémisztő, káosszal teli világban.

Tudok nem jó ember lenni

Vecsei H. Miklós a legtehetségesebb fiatal színészek közé tartozik, aki ír, fordít és dramaturgi munkát is végez. Azt mondja, abszolút nem való neki a celeblét, a sorozatokból is ezért jött ki. Marton Lászlót a mesterének tartja, jó állapotba hozza a vele való beszélgetés.

  • Nagyon meguntam magamat.
  • Engem sok ember nem kedvel.
  • Most jövök Marton László tanár úrtól.
  • Ez egy akasztás
  • Minden ittlét semmissé válik.
  • Az is hit, amikor nem hiszel.

Két órával a Rómeó és Júlia Szegedi Szabadtéri Játékokon tartott premierje előtt összefutottunk egy halászcsárdában. Ott ültél a barátaiddal, teljesen nyugodtnak tűntél, pedig mégiscsak több, mint 4000 ember előtt kellett fellépned a fiatalok egyik vágyálom szerepében. Tényleg ennyire nyugodt voltál?

Gondolkozom… Nem szoktam izgulni, inkább igyekszem magamat abba az állapotba hozni, ami a szerephez és a játékhoz szükséges. Rómeó egy igazán komoly drámai szerep, amiben elveszítem életem értelmét, de az elején mégiscsak egy első szerelem körüli kamasz. Nekem azok voltak a legszebb éveim és ilyenkor igyekszem ezt előhívni magamból. Elviszem a barátaimat halászcsárdába, járkálok a Tisza parton, gyönyörködöm a városban, meg az emberekben.

Fotó: Várady_Nikolett

De attól, hogy teljesen elborult az ég, majd iszonyúan zuhogott az eső, kétséges volt, hogy meg lehet-e tartani a premiert, egyáltalán nem izgultál?

Elképesztően zuhogott, évek óta nem is láttam olyan esőt, mint amilyen ott volt. De tényleg nem izgulok ilyen dolgok miatt, annyi minden történik a világban, hogy azon, mi lesz egy esti előadáson, már nem szoktam izgulni.

Erősen borostásan, már-már szakállasan alakítottad Rómeót, akit nem szoktak így játszani. Ennek volt valami oka?

Én nem a 4500 nézőnek, hanem egyetlen embernek szerettem volna tetszeni, ő pedig a Júliát játszó Mészáros Blanka. Megkérdeztem tőle, hogy megborotválkozzam-e, azt mondta, hogy jó így, ahogy van.

De semmi tudatosság nincs ebben? Hogy mondjuk Nemecsekként A Pál utcai fiúkban a kölykösebb arcodat mutatod, ezúttal pedig szerettél volna férfiasabbnak látszani?

József Attilát borostásan játszom, tehát ez nem egy új arcom. Nem volt tényező, hogy van-e szakállam vagy nincs, inkább belülről próbáltam megoldani a szerepet.

Nagyon más voltál most Rómeóként, mint Debrecenben?

Nem tudom eldönteni. Nekem életem első igazán nagy és jó élménye volt a Szikszai Rémusszal való munka. Életem végéig emlegetni fogom azt, hogy az ő rendezésében történt meg velem valami igazán fontos, és ezért mindig hálás leszek neki. Akkor értettem meg, hogy nekem mi a szerepem a színházban. Emlékszem, amikor egy előadás közben egy pillanat alatt összeállt bennem az, ami a Színművészetin még csupa kétség és értetlenség volt. Persze azóta is minden nap megfordul a fejemben, hogy inkább szociális munkásnak vagy pedagógusnak kellene lennem.

Mert a szüleid azok? Édesapád a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke…

Nem az ő példájuk okán, hanem azok miatt a problémák és helyzetek miatt, amelyekkel ők találkoznak. Ha azt érzem, hogy a színházunk nem elég erős, nem eléggé hat, vagy én nem tudok eléggé hatni, akkor mindig az van a fejemben, hogy nem itt kéne, hogy legyek, hanem apám, anyám mellett vagy olyanok mellett, akik segítségre szorulnak. Apukám tegnap küldött képeket egy lepusztult, vidéki épületről, amiben pár hősies ember próbál gondozni nagyon rossz állapotban lévő fogyatékos gyerekeket. Tudva, hogy ilyen helyzetek vannak a közvetlen környezetemben, egyáltalán nem izgulok azon, hogy esik-e az eső vagy van-e borostám. Ugyanakkor szerencsésnek tartom magam, hogy színházcsinálás közben megadatik egy ilyen párhuzamos, a mienkénél valódibb dimenzióval való találkozás.

Az édesapád hajléktalanszálló igazgató is volt, ezért gyerekkorodban sokat játszottál hajléktalanokkal, a szociális érzékenységed nyilván innen is ered.

Biztos közre játszik ez is, de szerintem a mélyszegénység problémáira a legtöbb ember érzékeny lenne, ha bármit látna belőle. Én a szüleimen keresztül belelátok, de a budapestiek elől például teljesen el van dugva az ország nagyobbik része.

Bemész mondjuk apáddal egy cigány putriba?

Sokszor volt rá példa.

És akkor ott mit csinálsz?

Megyek apa mellett, hallgatom a történeteket és általában összeszorul a szívem. Mondjuk legalább másfél éve nem voltam vele sajnos, de például van egy cigány kisfiú Tarnabodon, akit én neveztem el.

Árva fiú volt?

Fotó: Dusha Béla

Nem, nem. Született egy új gyerek egy cigány családban és pont ott voltunk apával. Már két hetes volt, de még nem volt neve. Apukám és anyukám soha nem szentként és megmentőként tekintenek magukra az ilyen helyzetekben, hanem embereket és helyzeteket keresnek és barátokat találnak ezekben a szituációkban. Nincs megoldási modelljük, mindenkit meg akarnak ismerni, aki bajban van, és a lehetőségekhez mérten segítenek. Szerintem ez egy szép élet, sok minden alól feloldoz, és azt hiszem, emberré tesz. De én már valami ilyesmit megéreztem színházban is. Amikor például a debreceni Rómeó és Júliában megláttam a kriptában a Júliámat, Szakács Hajnit, a földön feküdni, akkor azt éreztem, hogy én most le tudnám győzni az egész világot emiatt a látvány miatt. Nem azt éreztem, hogy színházban vagyok, hanem tényleg ott volt életem egyetlen értelme, holtan. Az utolsó porcikámig átéltem ezt a pillanatot.

Közben mégis eszedbe jutott, hogy emiatt érdemes színésznek lenni?

Egyből a következő pillanatban. De azt hiszem, nem egocetrikus kép ugrott be, hogy jaj, de jó, hogy ez megtörtént velem, hanem hirtelen megértettem, hogy mi a színház hatalma. És mi az, amit adni tud az embereknek.

Szerintem most vagy abban az időszakban, amikor baromira észnél kell lenned. Roppant sikeres vagy, szériában vagy például Nemecsek Ernő A Pál utcai fiúk vígszínházi előadásában, amire változatlanul alig lehet jegyet kapni. Közönségsikered és általában meglehetősen nagy szakmai sikered is van. Ugyanakkor bizonyos produkciók esetében nyilván át kell élned, hogy nem lettek olyan jók, mint ahogy szerettétek volna. Miközben – ne sértődj meg ezen – celeb funkcióba is kerültél.

Az elmúlt évben nagyon sok helyen voltam címlapokon, ez nem nekem való volt. Most már interjúkat sem vállalok, neked is azért adok most, mert téged már ismerlek és neked nyilván nem mondok nemet. Nagyon meguntam magamat és a gondolataimat.

De miért, nem tudtál újat mondani?

Nem lehet mindennap újat mondani. Most nekem kell egy kis csend. Abszolút nem való nekem a celeblét. A sorozatokból is ezért jöttem ki. Lehet jól használni a hírnevet és én igyekeztem jól használni, de van, amikor ez átlendül és megszűnik mögüle a személyiség. Ez rossz érzés volt. Az utóbbi időben inkább háttérbe vonulnék.

Mit jelent, hogy megszűnik mögüle a személyiség?

Ezekben az interjúkban az ember ugyan őszintén beszél, de kevés rosszat mond. Nehéz összetett képet adni magadról. Egy kaptafára mennek az interjúk, ritka a jól sikerült mélyinterjú és az emberről kialakul egy kép. És nem csak kialakul, hanem szinte átveszi a szerepét. Elvárásokat, sőt ellenségeket is teremt. Tudom, hogy engem nagyon sok ember nem kedvel amiatt a kép miatt, ami kialakult.

Miért nem?

Mert talán ez túl pozitív, túl jó kép. Nekem vannak árnyoldalaim is, és ezeket egy csomóan ismerik, akik a közelemben vannak.

Mik az árnyoldalaid?

Ezekről nem beszél az ember. Magánügyek, én ezeket a színpadon megmutatom, belőlük játszom, és nem kell, hogy ezeket tovább mutassam. Például a Mondjad, Atikám! című József Attila előadásban igyekszem sok árnyoldalt mutatni.

Tudsz totál elviselhetetlen pasas lenni?

Tudok nem jó ember lenni. Nagyon igyekszem jó ember lenni és hiszek abban, hogy vannak, akik ösztönösen azok. Ha beszélnék arról, hogy milyen az, amikor nem vagyok jó ember, nem lenne igaz, mert ez naponta változó. Nem vagyok mindennap ugyanolyan.

De a színpadon egy-egy szerepben nagyjából ugyanolyannak kell lenni.

Fotó: Dusha_Béla

Szerintem van egy szerepív és ez az aznapi élethez idomul. Ez is mindig változik. Minden nap más vagyok József Attilaként, Félkegyelműként és Nemecsekként is, ha a nagy szerepeimet említem. Nemrég Kolozsváron játszottuk A Pál utcai fiúkat és utána másnap játszottam a Mondjad Atikám!-at. A Pál utcai fiúk előadása közben végigszakadt a vádlim, mozogni sem tudtam, nemhogy gondolkodni, annyira fájt. Le akartam mondani a másnapi Mondjad, Atikám! előadását. De láttam, hogy mennyire lelkesek az emberek és mennyire várják. Jól összefásliztam a vádlimat, mégis borzasztóan fájt. Végigcsináltam a produkciót, de úgy, hogy csak a felére tudtam koncentrálni. Feküdtem a földön az előadásban és mondtam azt, hogy „hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni”. Ez a két sor ott hirtelen egy az egyben megszületett. Addig még soha nem született meg, mert nem tudtam, hogy mi van a mélyén. Mindig egy szemrehányás volt az én előadásomban a külvilág felé. Egy költői képnek gondoltam és azon az előadáson ez a két sor, nem tudom, hogy miért, elképesztően eltalált. Utána éjszakába nyúlóan beszélgettem Visky András íróval, dramaturggal, a kolozsvári színház művészeti igazgatójával, akit korábban nem ismertem. Sok szempontból nagy hatással volt rám a vele való találkozás. Valamit láttam a szemében, ami talán az én szememben is van. Valami furcsa kétséget. Ő azt mondta, hogy ennél a két sornál életében először azt érezte, hogy József Attila tényleg hallotta sírni a vasat és hallotta az esőt nevetni. Ez nem költői kép, hanem ez vele a szó nem őrült, hanem legemberibb, legreálisabb értelmében megtörtént. Én is ezt éreztem az előadáson, csak nem tudtam így megfogalmazni. Szóval én ilyesformán hiszek a színházban, igyekszem úgy élni az életemet, hogy erre képes legyek mind írásban, mind színpadon. Viszont a mostani világ, nevezzük mondjuk látványcivilizációnak vagy az én tavalyi évemnek, a celebszerűségnek, a sok helyen szereplésnek, kicsit kioltja ezt belőlem. De észrevétlenül. És tulajdonképpen nincs ezzel különösebben nagy baj, mert az ismertség egy lehetőség arra, hogy fontos dolgokat megosszál emberekkel. De mégis attól, ami a művész alapállapota, eltávolít. Ez egy illékony állapot és az benne a legillékonyabb, hogy az ember nem veszi észre. Az a legijesztőbb, ha nem vagyok ebben az állapotban, nem tudom, hogy nem vagyok benne, csak utólag jövök rá, hogy nem voltam, amikor valamitől újra belekerülök.

A Mondjad Atikám!-tól el voltam ájulva, ezért megnéztem akkor is, amikor a Víg Házi Színpadáról átkerült a Pesti Színházba. Találkoztunk is az előadás után, kérdezted, hogyan tetszett és mondtam, hogy az eredeti helyén sokkal jobban, mert az előadás intimitása miatt az az igazi közege. De rendkívül nagy tettnek tartom, hogy alkalmanként ötszáz ember József Attilát hallgat és így is jó az előadás, csak nem annyira fantasztikus, amilyen egykor volt. Ez valószínűleg neked rosszul esett, miközben azt válaszoltad, te is úgy érzed, hogy aznap nem született meg igazán. Azt mondtad, hogy túl sokszor ment egymás után, és így már nem volt miből építkezni.

– Igen, ez így történt. Minden nap magadból játszol, de minden nap meg kell ugrani egy szintet. Akkor nyolc egymás utáni esten kellett eljátszanom a Mondjad Atikám!-at, mert A vadkacsa elmaradt bemutatójának helyére került be. Te abból a szériából a hetedik estét láttad. A Félkegyelműből pedig a hatodikat. Ez mindkettő olyan szerep, amit ha az embernek van erre technikája, meg lehet ennyiszer egymás után csinálni. Nekem semmiféle technikám nincs. Hozzám volt olyan kegyes az élet, hogy annyi mindent megéltem ennyi idős koromra, mint általában más sokkal idősebben. Komoly életanyagból tudok fiatalon dolgozni. Ezért nagyon hálás vagyok. Tulajdonképpen jó, hogy így alakult. De ezt az életanyagot újra kell termelni.

És ehhez van szükséged csendes időszakra?

Ez a félextázis állapot, amiben én lenni, alkotni és játszani szeretek, nem állapota a mai világnak. Szerintem ezért is van annyi drog és alkoholfogyasztó. Köztük én is nagy boros vagyok. Érzik, hogy valami nüansz hiányzik, közben ez előhívható mindenféle szer nélkül egy beszélgetéssel, egy hangulattal. Másfél hónapig nem voltam itthon, tegnap éjszaka értem haza és most jövök Marton László tanár úrtól. Ma meg már végre el tudok menni nyaralni és előtte mindenképpen el szerettem volna menni hozzá. Tőle mindig belekerülök egy kicsit ebbe a jó állapotba.

Miért?

Leginkább a vele való beszélgetés miatt. Elmélyülten beszélgetünk, nem sztorizunk, nem firtatjuk a világot, tudunk csendben is lenni, és a csendből hirtelen felvetődnek bennem kérdések. És mint mesteremnek, ezeket a kérdéseket felteszem vagy elmondom az aggályaimat. Vele nagyon sokat szoktam beszélni arról, hogy a színházcsinálásnak milyen körülmények között van értelme az én szempontomból. Ő úgy ismer engem, minthogyha az apukám lenne. Talán sok szempontból jobban ismer, mint én saját magamat. Nagyon jól látja, hogy mik lehetnek az én útjaim.

Őt most már kiradírozták a szakmából. Meglehetősen karakánul kiálltál mellette. Mit gondolsz erről az egész zaklatási ügyről?

Nem szeretnék róla beszélni. Nagyon szeretem Marton tanár urat, én és igen sokan csak jót kaptunk tőle. Nem tudom, mi és hogyan történt. Az én világlátásomban minden ember egyenlőnek születik és valami miatt elkezd bűnös lenni. Ahogy Pilinszky mondja, ezért egyek vagyunk. És innentől kezdve szerintem nincs más feladatunk, mint minden porcikánkkal megérteni a másikat. Én soha nem tudnék haragudni valakire.

Mondjuk, ha valaki megölné a testvéredet, akkor nem tudnál rá haragudni?

Nem.

Ezt nem mondod komolyan!?

Minden porcikámmal, hitemmel és koncentrációmmal azon lennék, hogy megértsem, ő hogyan jutott el eddig.

Ez azt jelenti, hogy soha nem kap el úgy a düh, hogy például belerúgnál abba az asztalba, aminél ülünk?

Dehogynem. Ez akkor van, ha nem értem, ami történik. Ha butaságnak, indokolatlanságnak érezném, ami történik és nem érteném az igazságát.

Azzal valószínűleg nem értesz egyet, hogy Martont kiírták a szakmából.

Persze, hogy nem, ez egy akasztás. 2018-ban nem lehet akasztani. Főleg olyan emberek részéről, akik a megértést hirdetik. Próbálom őket megérteni, de annyira más világban hiszünk, hogy én ezért is szeretnék most inkább elcsendesedni. És elmélyült munkákban részt venni ifj. Vidnyánszky Attilával.

Mit gondolsz a világról?

Én borzasztóan hiszem, hogy van egy felsőbb értelem, keresem a hitemet. És szeretném, ha képes lennék arra, hogy észrevegyem, amikor szükség van rám.

Ha van egy felsőbb értelem és olyan ez a világ, amit nehéz a jelenlegi állapotában szeretni, akkor ezt a felsőbb értelem fuserálta el?

Nem fuserálta el senki. Ez most így néz ki.

De a felsőbb értelem miért hagyta, hogy idáig jusson?

Mert, ami itt van, az egy trailer, az egy demo, az én világlátásomban.

Ez mit jelent?

Hogy, ami itt történik, az csak egy perc vagy másodperc. Most Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban dinoszaurusz kiállítás van. Ott álltam a dinoszauruszok mellett és amikor az ember ebbe a helyzetbe belegondol, hirtelen minden porrá válik.

Mert érzed a végtelen időt, teret?

Érzem azt, hogy minden ittlét semmissé válik. Én nem igazán tudok annak az embernek a fejével gondolkodni, akinek csak ez a világ létezik. Ennek ellenére az én hitem az egy teljesen labilis hit. Sokszor elveszítem hónapokra. Nehéz erről beszélni, de az is hit, amikor nem hiszek, mert ha egyszer már megérezte az ember, akkor ott marad benne, mint egy mag. Az utóbbi két-három évben minden másodpercem a munkáról, a szereplésről, a nézőkkel való szelfizésről, a tévéről szólt. És ettől szinte teljesen eltűnt a hitem. Amit akár hívhatnánk egymásra figyelésnek is. Erre nem volt mostanában lehetőségem. De most az interjú után három órával elrepülök Szicíliába és lesz kilenc napom, hogy ilyen dolgokon gondolkozzam. És közben Bulgakov Bíborsziget című művének, amit jövőre mutatunk be a Pesti Színházban, dramatizálom a szövegkönyvét. Emellett remélem, hogy a jövő évemnek – ami talán valami újnak is a kezdete – a csíráit el tudom hinteni. Próbálok magamnak szabályokat leírni.

Milyen újnak lehet a kezdete a jövő év?

Fotó: Szívós Sándor

Nekem lehetőségem volt most egy évig tulajdonképpen minden nap közszereplőnek lenni. Lehetőségem volt egy generációnak azt mondani, hogy szerintem merrefelé kellene nézni. Azt gondolom, hogy nagyon sok társat találtam ebben, sok ellenfelet is. Nem is ellenfelet, hanem igen sok embert, aki emiatt engem elkezdett nem szeretni. És azt a tapasztalatot vontam le ebből, hogy annyira különbözőek vagyunk, hogy nem igazán lehet jót csinálni. Én mégis szeretnék valami mellett kiállni. Ami mellett én kiállhatok, az legyen az én hitem, legyen valami béke, megértésközpontú világ. És ennek mentén próbáljam magamban fenntartani azt az extázist, ami nekem szinte folyamatos lételemem. Ez pedig az én választott hivatásomhoz, a színházhoz szerintem elengedhetetlen.

Igen fontos számodra az ifjabb Vidnyánszky Attilával való barátságod és a fiatalokból álló Sztalker Csoporthoz való kötődésed.

A Sztalker Csoport az egy eszmeiség. Mivel Attilát és engem is nagyon sok helyről kerestek az elmúlt évben külön is meg együtt is, ezért ez tanulópénz volt. A jövő év nagyon remélem, hogy visszasodor minket egymáshoz. Akármi történik kettőnk között, az ő barátsága determinálva van az én életemben. Valószínűleg én úgy születtem meg és remélem, ő is, hogy nekünk dolgunk van egymással. Ugyanakkor mi nagyon különbözőek, teljesen más jellemek vagyunk. És mégis valami igen mély közös dolog van bennünk. Amikor alkotunk, akkor lényegében a világot boncolgatjuk, de közben egymást is boncolgatjuk, hogy mi hogyan találkozunk így ebben a világban. A tavalyi év úgy érzem, egy kicsit elsodort minket egymástól. De ettől még vannak pillérek az életünkben. Most ilyen a Pesti Színházban bemutatott Kinek az ég alatt már senkije sincsen előadása.

Azt már csináltátok Debrecenben is.

Akkor is ezt éreztem. Emlékszem a ’90-es évek végén apukám sokat panaszkodott amiatt, hogy az akkori kultúra közhelyessé tesz bizonyos szavakat. A szeretet a mai kultúrában is egy közhelyes szó, nem igazán használjuk, mert nem komolyan vehető. Első osztályos lehettem általánosban és apukám magyarázta nekem, hogy revidiálni kell például azt a szót, hogy szeretet. Újra életre kell hívni szavakat és nem szégyellni bizonyos helyzeteket. Most jutott eszembe, hogy mi tulajdonképpen revidiálni akartunk régi nagyokat.

Petőfit és Aranyt?

Igen, hogy értük rajongani lehessen. Vagy akár revidiálni azt, hogy március 15., vagy hogy magyarság. Örülök, hogy sikerült egy saját Arany és Petőfi képet megmutatnunk.

A Sztalker Csoport elnevezés a híres Tarkovszkij film, a Sztalker címéből jött?

Igen, de a filmen túlmutatva maga a stalker szó latin jelentése az, hogy egy ember, aki egy másik embert átvisz egy másik dimenzióba. És tulajdonképpen a színház erről kellene, hogy szóljon.

Arany happening

Ramazuri, buli van a Pesti Színházban. Vásott kölykökként randalíroznak, üdítős palackokat dobálnak nekünk a színészek, mi pedig vissza nekik, és még kunsztokat is elvárnak tőlünk, hogy legalább közelre tudjunk olyan ügyesen dobni egy-egy palackot, hogy az a talpára álljon. Amúgy a Vecsei H. Miklós által írt, ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett, Kinek az ég alatt már senkije sincsen című produkción vagyunk, ami Arany János életéről szól, 13 képben.

 

Arról, hogy Arany hány palackot dobált az életében, valószínűleg nincsenek megbízható adatok. Így aztán tőlem a szünetben többen meg is kérdezik, ki felháborodva, ki röhögve, hogy ennek az egész purparlénak mi köze van a témához? Van, akinek a felesége haza akar menni, de a férjura ráveszi, hogy maradjanak. Más imádja ezt az egészet, azt mondja, mindig örül, ha valami más, mint a megszokott. Erre jön a riposzt, hogy ma már mindenki mást akar csinálni, és ez is lehet fárasztó.

Fotó: Dömölky Dániel

Van az az előadás, amiről a kutya nem beszél a szünetben, meg utána se nagyon. Ez viszont a premier szünetében alaposan beszédtéma volt, ami igencsak jó. Azt jelenti, hogy nem érdektelen, amit láttunk, nem untuk halálra, megmozgatta a fantáziánkat. A vásott kölyökként való viselkedésmód, amire a publikumot is iparkodnak rávenni, azért is lehet, hogy mindazokban eloszlassák a félreértést, akik úgy gondolták, hogy a talapzaton álló, szoborként tisztelt Aranyt fogjuk ünnepelni, bágyasztóan ünnepélyes módon. Ha úgy tetszik, Arany happening részesei vagyunk, amit korabeli elbeszélésekből, naplórészletekből, versrészletekből, ebből-abból állított össze Vecsei H. hasonlóan, ahogy ezt a Mondjad, Atikám című, József Attiláról szóló, monodrámája esetében tette, amit maga is játszik remekül, ugyanitt. Abban nagyon mélyre ás már rögtön az elején, és eljut a pokol dermesztően lidérces legaljára. Most sokkal könnyedebben indít, és a második részben mélyül és mélyül, de nem jutunk hideglelős mélységekbe, akkor sem, amikor Arany már barátja, Petőfi halála, a világosi fegyverletétel, lánya elhunyta után begubózik, visszavonul híressé vált kapcsos könyvével a margitszigeti magányába.

Fotó: Dömölky Dániel

A sok fiatal közé bejön Hegedűs D. Géza. A játszók közül valaki el is rikkantja magát, hogy csituljanak a többiek, hát mégiscsak itt van Hegedűs D. Géza. Ő a Tanár úr, régi korok tudója, aki közli a tényeket, okítóan magyarázza az eseményeket, amelyekbe olykor kicsit elvegyül, de leginkább ott dekkol a színpad szélén, és közbe-közbeszól. A többiek pedig rajcsúroznak, ahogy belefér, a nagyszalontai vidékiséget érzékeltetve még egy hatalmas műanyag tehenet is felcipelnek a deszkákra, ehhez a közönség segítségét is kérik, csakúgy, mint a lehurcolásához. Arany vándorszínészi nekibuzdulása, meg tanítóként, mezítlábas gyerekekkel színjátszókör alakítása, hálás táptalaj a komédiázáshoz, a fantázia belódulásához. Van jóízű hülyéskedés rendesen. Mint a Vecsei H. által átírt, ugyancsak ifj. Vidnyánszky által rendezett, Liliomfi esetében, meglehetősen szemléletessé válik a színházimádat, az iránta való elkötelezettség. Felvillanyozó látni, hogy a fiatal színészek ennyire odaadóak a hivatásuk iránt. Energiáért, lendületért, tettvágyért igazán nem mennek a szomszédba.

De még a produkció elején is vannak poétikus, fájdalmas pillanatok, például, amikor Arany kiskorában leég a házuk, és ezt levegőben libbenő bábokkal játsszák el. A színészek több szerepet adnak, ez is növeli a diákos jelleget, amibe sok minden belefér, irigylésre méltóan nagy a produkció szabadságfoka. Hegedűs D. néhányszor el is kurjantja magát, hogy ez ifjúsági előadás!

Fotó: Dömölky Dániel

Kiemelten erőteljes az a jelenet, amikor Nagyszalontán, az otthonában meglátogatja Aranyt Petőfi. Ebben a szituációban Ertl Zsombor Arany, de játssza Gyöngyösi Zoltán is, Wunderlich József pedig Petőfi. Remekül érzékeltetik, hogy mennyire homlokegyenest más emberekről van szó, és mégis valahogyan egy húron pendülnek, vérbeli barátok.

A szünet után jobbára annak vagyunk tanúi, hogy Arany fokozatosan kiiratkozik az életből, Petőfi pedig végül szobortalapzatra kerül, és az avatóünnepségen halálán túl is jó barátja mondja a beszédet. Ekkor már fuccs a telivér jókedvnek, az örömmel teli színpadi viháncolásnak, ízelítőt kapunk abból, milyen az, amikor valaki magába roskad, búcsúzik a földi léttől.

Fotó: Dömölky Dániel

A szó gyakran zenével vegyül, Kovács Adrián egyfolytában ott ül a zongoránál. De a színészek sem restek hangszert venni a kezükbe, ahogy attól sem ódzkodnak, hogy táncra perdüljenek, Berecz István koreográfus intenciói szerint. A groteszkbe hajló látványvilágot Vecsei Kinga Réta tervezte. A színpadon mindenki teljes erőbedobással van jelen. Szilágyi Csenge, Zoltán Áron, Csapó Attila, Tóth András, Reider Péter, Antóci Dorottya, Rudolf Szonja, Dino Benjámin, Ökrös Olivér, Mátyus Károly, Maksi Marcell beleadnak apait-anyait. Látszik, hogy valamennyien azonosulnak azzal, amit csinálnak, ide nekem az oroszlánt is mentalitással vesznek részt a játékban.

Azon persze tényleg lehet vitatkozni, hogy mennyire alaposan ismeri meg Aranyt valaki ebből az előadásból, az azonban igencsak valószínű, hogy a színházi élmény alapján sokaknak kedvük támadhat ehhez.

A robbanás határán

Ifj. Vidnyánszky Attila Woyzeck rendezése a Nemzeti Színházban, bombasztikus előadás. Olykor üvöltően hangos, villódzóak a fények, sok benne a brutális erőszak, van hányás és frissen kioperált agyvelővel való focizás. A bejáratnál figyelmeztetnek is bennünket, hogy biztos, ami biztos, az érzékenyebbek üljenek a sorok szélére.

 

A mindennapjainkba betörő erőszakot, az iszonyatos eldurvulást ábrázolja ifj. Vidnyánszky ilyen kellemetlenül. Ahogy ez betör a magánéletünkbe, a médián keresztül. A mába került a történet, Vecsei Kinga Réta díszlete panellakást ábrázol, aminek fő helyén egy jókora tévé. Woyzeck és felesége, Marie, gyakran ezt bámulják. Otromba sorozatok, tökkelütött, felpörgetett tempójú, önfényező műsorvezetők, sematikus néphülyítő figurák, piff-puff filmek, elevenednek meg újra-és újra és újra. Hatásvadász ízléstelenségük beölti a szobát, betölti a fiatal, csecsemőjét babusgató pár lelkét, ostobaságuk bedugaszolja a tudatukat. A bűnösen agresszív világ nem hagy nekik nyugtot, lehetetlenné teszi a családi békét.

A házban egy dübörgő, villódzó fényorgiában tobzódó, diszkó. Ide jár le a Barta Ágnes által alakított, lezsernek tűnő, állandóan rágógumizó, ifjú feleség, rendszeresen táncolni. A roppant érzékeny férj nem megy, nem szeret táncolni, tán ennek a hangorkánnak, fényömlenynek a letámadó jellegű monotóniáját utálja, de az, hogy egyedül megy az asszony, mindenképpen okot ad a mind ádázabb féltékenységre. Nagy Márk fiús Woyzecket alakít, akin még ott van a kamaszkor nyoma, benne pedig a tétova megszeppentsége és határozatlansága, ami tovább növeli a bizonytalanságát. Erősíti a kételyt, ez pedig mérgezi őt is, amitől maga is mérgezővé válik.

No, nem mintha nem lennének biztos jelek arra, hogy Marie-nek vannak kihágásai. Ebben a kegyetlen világban akár az orrunk előtt is történnek otromba dolgok, amikről gyakran próbálunk nem tudomást venni, igyekszünk elfordítani a fejünket, de ettől ezek még vannak, akarjuk, nem akarjuk, hatnak ránk. És bizonytalan személyiségek esetében a bűnös világ maga is bűnre sarkall. Eljuttatja Woyzecket, a totálisan kiszolgáltatott kisembert odáig, hogy azt ölje meg, akit a legjobban szeret. Sokszor a szeretet jegyében pusztítunk, ahogy lidérces háborúk is adódnak a szeretet fennkölt jelszavával.

Döbbenetes, hogy a mindössze 24 évet élt, tífuszban elhalálozó Büchner, aki 1835-36-ig írta meg máig intenzíven ható életművét, mennyire temérdek mindent tudott az emberről. A Woyzecket már nem fejezhette be, nem alakíthatta ki a jelenetek sorrendjét, ezért a darab a szokásosnál is tágabb teret ad a rendezői értelmezéseknek. Értelmezték is sokféleképpen. Igen fontos előadás volt Fodor Tamásé a Stúdió K-ban, egy kis pincében, ahol nem ülhettünk le nézőkként, végig álltuk, mozogtuk az előadást, mi adtuk a vásár forgatagát, a bámészkodó tömeget, és akár meg is akadályozhattuk volna a gyilkosságot. Hiszen Woyzeck közöttünk tört utat magának, azzal a késsel, amivel végül leszúrta Marie-t. Simon Balázs a zsámbéki domboldalban, Pulcinella közlegény címmel, grandiózus méretekben, nemzetközi együttműködéssel, rendezte a darabot, annyira vásári forgatagban, hogy a nézőtérre bemenet még körhintázni, célba lőni is lehetett. Schilling Árpád pedig, ugyancsak Zsámbékon, W-munkáscirkusz címmel, emberkísérletként fogta föl a darabot, azt mutatta meg, hogy a szadista orvos, minden erkölcsi gátat áthágva, hogyan okoz testi és lelki fájdalmat, hatalmaskodó szakbarbárként. Mintha állatokról lenne szó, egy rács választott el bennünket a játszóktól.

Ifj. Vidnyánszky is az elviselhetetlen kiszolgáltatottságra helyezi a hangsúlyt. Megmutatja a rémisztő elvadultságot, azt, hogyan pöccen be valaki nagy felhergeltségében pillanatok alatt, hogy veri véresre, csapja vaságyhoz a fejét annak, akire éppen bedühödött. Csaknem tapintani lehet a gyűlöletet, a tébolyult haragot, és érzékletessé válik, hogy a robbanáshoz elég egy kis szikra is, mert szinte már mindenki eljutott a robbanás határáig, ezért idegzsába módjára viselkedik.

Forrás: Nemzeti Színház

Az ifj. Vidnyánszky és Vecsei H. Miklós – aki ezúttal a szöveget gondozta – közös előadásaira létrejött Sztalker Csoport fiataljai fogtak össze a Nemzeti ifjú művészeivel, a produkció érdekében. Érződik a tettrekészség, „az ide nekem az oroszlánt is” hevülete. A vehemensen előadott tömegjelenetek olykor betétekként hatnak, időnként nem nélkülözik a kimódoltságot, hol segítik, hol nehezítik, hogy végig kövessük a főhősök végzetessé váló lelki tusáját. Szabó Sebestyén László az undorító, magából kivetkőző doktor. Fehér Tibor az öntetszelgő ezreddobos, aki otrombán megerőszakolja Marie-t – bár azért olyan nagyon nincs ellenére – egy jókora hűtőszekrényben. A Kapitány, Kovács Tamás megszemélyesítésében, egész testét végig borotváltatja, elviselhetetlenül hiú macsóként Woyzeckkel. Akinek barátja, Andres, Herczeg Péter megformálásában, tehetetlen, aggódó rémülettel nézi az eseményeket. A többiek, Böröndi Bence, Mészáros Martin, Szabó Nikolett, Bordás Roland, Berettyán Sándor, Szép Domán, is beleadnak apait-anyait.

Komoly, kemény munka van a produkcióban, jelentős szellemi és erőbefektetés. Nem mindig egyenletes az előadás, van benne szertelenség, de olyanok csinálják, akiken érződik, úgy gondolják, hogy színházzal meg lehet váltani a világot. És bizony, meg is akarják váltani…!

A padlón és a fellegekben

Megfacsarta ez a fiú a lelkemet, leheli ki magából felém fordulva, némileg megtörten egy vadidegen hölgy, amikor kijövünk a Mondjad, Atikám! előadásáról a Vígszínház Házi Színpadáról. És hát ez a fiú, Vecsei H. Miklós, aki még csak 25 éves múlt, bizony nekem is jócskán összefacsarta a lelkemet.

 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Utoljára, vagy egy éve, a Hallgatni akartam című Márai összeállítással csavarta itt össze a lelkem Hegedűs D. Géza. Na, de hát ő egy minden tekintetben beérett, nagy színész! Ez a srác viszont, aki amúgy már Shakespeare-t is fordított, meg drámákat dramatizált, és A Pál utcai fiúk kiugró sikerű musical változatának elementáris Nemecsek Ernője, hogy a fenébe tud annyit az életről, a világról, az alkotói kínokról, a szerelmi gyötrelmekről, a lélek legeslegmélyebb bugyrairól, hogy ennyire szívet tépő bír lenni? Anélkül, hogy akár csöppnyi hatásvadászat mutatóba előfordulna.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Nem szavalóestről van szó, Vecsei H. temérdek anyag- és tárgyismerettel, óriási érzékenységgel, írt magának egy monodrámát, amit még meg is rendezett. Vecsei Kinga Réta pedig megtervezte hozzá a lehető legegyszerűbb teret, egy szegényesen szűk szobát, még a Házi Színpad deszkáin is tovább szűkítve a teret. Nyomasztó, fojtogató, levegőtlen. Van benne széken, ágyon, a lehető legszükségesebbeken kívül, egy játék villanyvasút, ami, ha úgy tetszik, József Attila esetében a kezdetet és a véget jelképezi.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az előadás úgy indul, hogy jó ideig nem is látjuk a színészt, csak a hangját halljuk, a szobán kívülről mantrázza a fájdalmas szavakat, meglepően halkan, mintha közel hajolna hozzánk, és kínzó vallomásként a fülünkbe susogná őket.

Az jut eszembe, hogy Jordán Tamás lehelte ilyen alig hallhatóan felejthetetlen estjén József Attila Szabad-ötletek jegyzékét. Úgy, hogy bár ott állt előttünk, a szintén nem nagy Radnóti Színházban, mégis fejhallgató volt rajtunk, és annak segítségével, meglehetősen intim módon, egyenest a fülünkbe mormolta a megrendítő szöveget, ami egyszerre egy zseniális agy és egy felbomlóban lévő elme döbbenetes szüleménye.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Vecsei H. is meg tudja mutatni a zsenialitást éppúgy, mint a totális összeomlást. A szeretetre sóvárgó gyermeket, akár csecsemő lélekkel, meg a férfit, akiben mindvégig ott a kölyök, és a megzakkanás folyamatát, amibe viszont igencsak világos pillanatok is keverednek. Az életrajzi elemek versrészletekkel olvadnak össze. Ritka egységben tárul elénk élet és mű. Szinte egyesülnek. Egyikből jobban értjük, érezzük a másikat, és viszont. Ott van előttünk egy végtelenül törékeny, igencsak könnyen sebezhető, pengeéles eszű, zsenitudattól sem mentes, de mégis szemvillanásnyi idő alatt is a padlóra kerülő ember, akiben együtt van jelen a tűz és a víz, az érzelmi amplitúdója messze a normálison túl kileng.

Az egyik pillanatban összeomlik, a másikban a fellegekben jár, szárnyal és aztán rögvest már-már agonizál. Ezt a hidegből forróba, majd onnan ide és vissza örökösen ingázó, örvényszerűen pusztító életutat képes közszemlére tenni Vecsi H. Az öngyilkos vágyat és a fellegekben járást közös platformra tudja hozni. Hát én ilyet még 25 éves színésztől nem láttam! De amúgy is csak igen kevesektől, kerülgetem a szót, mégis muszáj kimondanom, csak az igazán nagyoktól.

 

Bóta Gábor

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK