Kezdőlap Címkék Trianon

Címke: Trianon

Megtiszteltetés az Országgyűlésben

Már megint az a megtiszteltetés ért, hogy egy államtitkár idézte fel valamely írásomat. Menczer Tamás külügyminisztériumi államtitkár – a KDNP-s Hollik Istvánnak „válaszolva”, amellett érvelve, hogy az ellenzéket hidegen hagyja a határon túli magyarok sorsa – mondotta a következőt: „Szeretnék arra emlékeztetni, hogy a Gyurcsány-párt egyik nagy gondolkodója, bizonyos Bauer Tamás 2011-ben kimatekozta azt, hogy a trianoni döntés előtt a határok igazságtalanabbak voltak, mint utána. Ugyan lehettek volna utána is egy kicsit igazságosabbak, ha néhány millió magyart nem csatolnak el, de hát ez van. Ezt mondta Bauer Tamás.
Valóban ezt írtam. A Galamuson jelent meg 2011-ben Különvélemény jeles napokon című cikkem, benne a következőkkel: „Nem gondolom, hogy a trianoni békeszerződés aláírása sorstragédia lenne. Tudjuk:

az 1910-es népszámlálás szerint a történelmi, Horvátországgal együtt vett Magyarország lakosságának 48 százaléka volt magyar nemzetiségű.

Mégpedig a magyar állam által rendezett népszámlálás szerint – amely ezt az arányt csak felfelé torzíthatta –, és olyan évtizedek után, amikor nagy erőfeszítések történtek a nemzetiségek asszimilációjára. E népszámlálás szerint több mint tízmillió román, szlovák, szerb, német és ukrán vagy ruszin, ahogy tetszik, élt kisebbségi sorban. A horvát és szlovák nép egésze élt a magyar állam fennhatósága alatt, saját államiság nélkül. A trianoni békeszerződés révén ez megfordult: három és félmillió magyar került kisebbségi sorba a határ túloldalán.

Egyszer már megírtam, most elismétlem: míg Trianon előtt a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka élt kisebbségi sorban, közvetlenül Trianon után csak mintegy 30 százaléka, ma pedig (a cigányoktól eltekintve) alig 10-12 százaléka.

Ha a kisebbségi helyzetet valaki rossz dolognak tartja – márpedig a Trianon miatt kesergők a magyar kisebbségeknél nyilvánvalóan annak tartják –, akkor

a trianoni határokat igazságosabbnak kellene tartaniuk, mint a történelmi Magyarország korábbi határait.

Akkor legfeljebb a trianoni határváltozások mértékét tarthatják igazságtalannak (hiszen a harminc-ötven kilométerrel odébb megvont határok esetén még kevesebben kerültek volna kisebbségi helyzetbe, és emiatt a konkrét határokat joggal tarthatták akkor igazságtalannak), de nem a változtatás tényét.
Aki magát a változtatás tényét kifogásolja, s aki ezen az alapon tekinti nemzeti tragédiának a trianoni békeszerződést, az úgy gondolja: a magyaroknak több joguk van arra, hogy saját államukban éljenek, mint a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, szerbeknek és ukránoknak. Én nem tudom így gondolni.

Igazából nem Trianon volt igazságtalan, hanem az asszimilációs politika: a magyar államé a nemzetiségekkel szemben Trianon előtt, és a szomszéd államoké a magyar kisebbségekkel szemben Trianon után, különösen pedig a kommunista rendszerekben, 1945 után.

Azért különösen azokban, mert totális államban súlyosabb következményei vannak annak, ha az állam a többségi népességé, mint plurális demokráciában – erre mutatott rá Duray Miklós könyvéhez írott emlékezetes előszavában Csoóri Sándor.”
Ezt a gondolatmenetet találták meg az államtitkár szorgos háttéremberei. Jó munkát végeztek, egészségükre. Magát a számítást először egy 2009-es írásomban végeztem el, ekképpen:
A történelmi Magyarországnak közel 21 millió (az 1910-es népszámlálás szerint pontosan 20 886 487) lakosa volt. Ebből 10 050 575 volt magyar nemzetiségű, a teljes népesség 48 százaléka. Következésképpen a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka – románok, szlovákok, szerbek, horvátok, németek, ukránok, olaszok – éltek kisebbségi sorban a magyar államban a trianoni béke előtt. A határok új megvonása ezzel szemben azt jelentette, hogy 3425879 magyar, 1805137 német, 436234 ukrán, 30064 román, 157833 szlovák, 105068 horvát, 22547 szerb, tehát összesen 5982762 személy kötött ki kisebbségi sorban, a Kárpát-medence lakosságának 52 helyett 29 százaléka. Ha a kisebbségi helyzetet rossz dolognak tekintjük, akkor a határok olyan megvonása, amikor 29 százalék él kisebbségi sorban a korábbi 52 százalék helyett, igazságosabb megoldás.”
Legyen a „matek” még világosabb: igen, 3,4 millió magyar lakott az 1910-es népszámlálás szerint a szomszéd országokhoz került területeken, ők kerültek – ha túlélték a világháborút, és persze ha nem jöttek át Magyarországra – kisebbségi sorba. Ugyanakkor a békeszerződéssel 2,8 millió román, 2,3 millió szerb és horvát, 1,7 millió szlovák és 233 ezer osztrák lett a szomszédos országok többségi népességhez tartozó lakosa. Összesen hétmillióan, ami kétszerese a kisebbségi sorba került magyaroknak.
Én ma is kitartok álláspontom mellett. Mi, magyarok nem tesszük helyesen, ha nem lépünk túl a békeszerződések miatti kesergésen, és évfordulójukat nemzeti tragédia emléknapjának tartjuk. Jobb lenne, ha szomszédaink sem élnék meg örömünnepként a békeszerződés évfordulóját.

Tragédiának a világháborúkat tekintsük, és ne a békeszerződéseket.

Abban a demokratikus Európában, amelyhez három évtizede még csatlakozni akartunk, a háborúkra, azok befejeződésére együtt emlékeztek az egykor ellenségként egymással harcoló országok mai lakói, és nem egymásra vicsorogva, mint nálunk. A békeszerződésekkel kialakult határok mellett is lehet jó magyar életet teremteni a magyar államon kívül is, amint azt néhány európai példa évtizedek óta mutatja. Ennek alapja azonban a szomszéd népek megbékélése.

Irredenta országban?

Fölöttébb érdekes kutatást végzett a Népszava megbízásából a Publicus intézet. Nyilván a kormány által kezdeményezett Trianon-év kapcsán vizsgálta a magyar lakosság véleményét a trianoni békeszerződés mai jelentőségéről és a kormány ezzel kapcsolatos politikájáról.

Kiderül, hogy a megkérdezettek 83 százaléka szerint Trianon a magyar történelem legnagyobb tragédiája, kétharmaduk egyetért azzal, hogy vannak a szomszéd országoknak olyan részei, amelyek valójában jogosan Magyarországhoz tartoznak, és a megkérdezettek mintegy fele azzal is egyetért, hogy soha nem szabad belenyugodni a trianoni döntésbe. Mellesleg néhány hónapja az amerikai Pew Research is közölt egy olyan adatot, miszerint arra a kérdésre, hogy vannak-e a szomszéd országoknak olyan területei, amelyeknek a megkérdezett országához kellene tartozni, a vizsgált országok közül messze Magyarországon adtak a legtöbben igenlő választ. Ez azt mutatja, hogy Magyarországon széles körben elterjedt az irredenta gondolkodás.

Ezen az általános képen túl más is kiderül a kutatásból.

A kapott eredményt a Publicus összehasonlította azokkal a számokkal, amelyeket két és fél évvel ezelőtt kapott néhány, akkor is föltett kérdésre. Ebből kiderül, hogy tíz százalékponttal emelkedett azok aránya, akik azzal az állítással, hogy Trianon a magyar történelem legnagyobb tragédiája, illetve azzal, hogy soha nem szabad belenyugodni a trianoni döntésbe, egyetértenek. Ez pedig azt mutatja, hogy a folyamatos Trianon-propagandának, ami átjárja a magyar nyilvánosságot, ilyen rövid idő alatt is számottevő hatása van a közgondolkodásra.
A kutatók a válaszokat a megkérdezettek pártpreferenciája szerinti bontásban is vizsgálták. Az egyes pártok szavazótáborai között rendkívül markáns különbségeket találtak. Annál a kérdésnél, hogy a szomszédos országoknak vannak olyan területei, amelyek valójában jogosan Magyarországhoz tartoznak, a Fidesz-szavazók 82 százaléka mondott igent, és mindössze 14 százaléka nemet, míg a DK-szavazóknál pont fordítva, 82 százalék mondott nemet, és 18 százalék igent. A DK-n kívül még a Momentumnál voltak többségben a nemet mondók (63 százalék nem, 31 százalék igen), míg az MSZP szavazóinál 53 százalék volt az igen, és csupán 39 százalék a nem.
Más állításokkal kapcsolatban is szignifikánsan eltér a pártok szavazóinak álláspontja. Ez kétféleképpen is értelmezhető. Jelentheti azt, hogy az emberek azt a pártot választják, amelynek álláspontja közel állaz övékéhez: a DK-ról köztudott, hogy – mint korábban az SZDSZ – következetesen szemben áll a Fidesz nacionalizmusával, míg azok, akik magukénak érzik a magyar jobboldal hagyományos nacionalizmusát, irredentizmusát, a Fidesznél vagy a Jobbiknál találnak nézeteiknek megfelelő pártot. Létezik azonban a fordított összefüggés is: az emberek követnek valamilyen pártot, és könnyen elfogadják a párt által hirdetett álláspontot.

A számokból mindenesetre arra következtethetünk, hogy a magyar közvélemény nem tekinthető egységesen nacionalistának, irredentának, hiszen az ellenzék két ma vezető pártja, a DK és a Momentum támogatói jelentik az ellenpontot a Fidesz támogatóival szemben.

Ha van valami abban, hogy a kapcsolat a pártok álláspontja és a támogatóiké között kétirányú – és én ezt nagyon valószínűnek tartom –, akkor ebből az következik, hogy a pártok vezetését nagy felelősség terheli azért, hogy milyen iránymutatást adnak híveiknek. Abban, hogy az MSZP támogatói között többen adnak a Fideszéhez közel álló válaszokat a feltett kérdésekre, mint a DK támogatói, bizonyára szerepet játszik az, hogy az MSZP vezetése elhatárolódott a párt által a 2004-es népszavazáson képviselt állásponttól, és mindenben elfogadja a Fidesz „nemzetpolitikáját”.

Olivio, a naiv

Már a múlt héten megtámadta napirend előtt a Fidesz Kocsis Cake Oliviot, a Párbeszéd képviselőjét, amiért a Magyar Állandó Értekezlet legutóbbi ülésén azt találta mondani, hogy a trianoni békeszerződés századik évfordulójáról a szomszéd országokkal közösen kellene megemlékezni.

Érdemes idézni Dömötör államtitkárt a jegyzőkönyvből: „Képviselőtársuk pár napja egy érdekes gondolatfutamot mutatott be. Azt javasolta, hogy a közelgő trianoni évfordulóra a környező országokkal közösen kellene emlékezni. Most nehéz eldönteni, hogy címeres naivitással állunk szemben, vagy újra két lábbal rúgnak a külhoni magyarokba, mert utóbbira is sok példa volt az ellenzéki pártok részéről.

Mi egyébként nem vagyunk a megbékélés ellen, de amit javasolnak, az az érzéketlenség kőbe vésett bizonyítéka.

Pont olyan, mint amikor a Momentum a XXI. századra hivatkozik, és román pártokkal kampányol a külhoni magyar pártok rovására. Az elképzelés realitásáról mindent elmond az, hogy a volt román elnök még pár nappal ezelőtt is arról beszélt, hogy Románia a Tiszánál kezdődik. A magyarok több országban is az alapvető nyelvhasználati jogaikért küzdenek, száz évvel Trianon után. Önök szerint ilyen körülmények között hogyan lehetne közösen megemlékezni? Hogyan lehetne közösen ünnepelni? Szóval, azt javasoljuk, hogy ha legközelebb ilyen blődséget javasolnak, akkor kérdezzék meg előbb a külhoni magyar közösségeket is. Súlyos dolgokról fognak beszámolni, még nem késő, hogy külföldi szponzoraik mellett egyszer őket is meghallgassák.”
Tudni kell, hogy a Párbeszéd – akárcsak az MSZP vagy az LMP – az úgynevezett „nemzetpolitika” alapkérdéseiben egyetért a Fidesszel: egyetértenek a kettős állampolgársággal és a határon túli magyarok választójogával (csak eltérő, szerintem még szerencsétlenebb módon oldaná meg képviseletüket a magyar Országgyűlésben), és támogatta a „Trianon-emlékév” ötletét is a századik évfordulón. Támogatták az Országgyűlésben már tavaly a Jobbik erre irányuló javaslatát is (amiből a Fidesz tartózkodása miatt nem lett semmi), és megszavazták akkor is, amikor idén már a Fidesz javasolta azt a Nemzeti Összetartozás Bizottságának képében. Ott van a Párbeszéd a Magyar Állandó Értekezleten is, így mondhatta el meglepő javaslatát Kocsis Cake annak legutóbbi összejövetelén.
Kocsis Cake már Dömötör államtitkár idézett támadását követően szót kért, és azt mondta, hogy ő nem közös ünneplésről beszélt, hanem csak arról, hogy

„a szomszédos országokat is be kell vonni ebbe, legalább tájékoztatási szinten arról, hogy nekünk nem az az érdekünk, hogy a feszültséget szítsuk, hanem az az érdekünk, hogy megemlékezzünk Trianonról és megemlékezzünk a külhoni magyarokról. Ez volt a konferencián, és ez volt az, amit én elmondtam. Úgyhogy minden más hazugság.”

Most hétfőn, napirend előtt szót kérve visszatért az ügyre, és 1990-es Trianon-ügyi kivonulása miatt bírálva a Fideszt, majd ismét cáfolta, hogy ő a szomszéd országokkal közös ünneplést javasolt volna a MÁÉRT-en, ő csak a velük való egyeztetést, az ő bevonásukat, tájékoztatásukat javasolta. Ezúttal ezt kiterjesztette az összes európai országra és az összes nagyhatalomra is kiterjesztette a tájékoztatás igényét, „mert fontos, hogy megismerje a világ, mi történt Trianonban száz évvel ezelőtt, mi történt azóta, és mi volt a sorsa a külhoni magyaroknak, és van egy olyan ország, amely a saját népcsoportjával határos…” Azután még megtámadta Bayer Zsoltnak egy közös megemlékezésre vonatkozó javaslatát egy tv-műsorban.
Amikor a múlt héten hallottam Dömötör Csaba támadását Kocsis Cake MÁÉRT-beli szereplésével kapcsolatban, azt hittem, az európai normákat érvényesíteni kívánó javaslatról volt szó. Hegyeshalmon túl ugyanis valóban az a szokás, hogy az egykori háborús ellenfelek utódai közösen emlékeznek a múltra, ahogy az legutóbb az első világháború befejeződésének századik évfordulóján történt. Párizsba hívtak mindenkit, és pont a magyar kormány nem küldött képviselőt a francia kormány által szervezett megemlékezésre. Nem véletlenül: a többiek

lezárták már az első és a második világháborút, véget vetettek a sérelmeken való rágódásnak, a magyar politikai osztály nem.

Számukra a román vagy a szlovák állam ma is ellenség, történelmi megbékélésről hallani sem akarnak, a határokat nem ismerik el véglegesnek. Ezért nem képzelhető el számukra a szomszéd államokkal közös megemlékezés. Parlamenti mentegetőzésével mintha arról akart volna Kocsis Cake meggyőzni, hogy nem, ilyesmit ő nem is akart.
Annyiban valóban naivnak bizonyult, hogy nem lehet egyszerre megbékélésre törekedni a szomszédokkal, ami a MÁÉRT-en tett javaslatának kézenfekvő olvasata – ezért támadták miatta a fideszes államtitkárok –, és ugyanakkor támogatni az Orbán-rendszer „nemzetegyesítő” törekvéseit: a kettős állampolgárságot választójoggal, a MÁÉRT-ot, a határon túlra öntött vállalkozói és lakásszerzési támogatásokat vagy éppen nyugdíjakat.

Nem lehet egyszerre európainak lenni és nacionalistának lenni. Választani kell.

Már megint Trianon-év

2

Ma tárgyalja az Országgyűlés plenáris ülése a Fidesz, illetve névleg a Nemzeti Összetartozás Bizottsága határozati javaslatát arról, hogy legyen 2020 a ”nemzeti összetartozás éve”.

Nincs ebben semmi meglepő, a Fidesz identitásának ma már egyik központi eleme a trianoni sérelem folyamatos napirenden tartása. Elkezdték akkor, amikor elutasították a Horn-kormány által Romániával és Szlovákiával kötött alapszerződéseket, majd folytatták, amikor odaálltak a Magyarok Világszövetsége által elindított népszavazási kezdeményezés mellé, végül pedig a 2010-es kormányalakításkor bevezették a határon túli magyarok kettős állampolgárságát és június 4-ét külön törvényben „a nemzeti összetartozás napjává” nyilvánították. Az lenne a meglepő, ha nem rendeznének egy éven keresztül nagy rendezvénysorozatot a békeszerződés századik évfordulóján. Meg fogják rendezni.
Egyetlen dolog érdekes ezzel kapcsolatban: hogyan viszonyulnak ehhez a Jobbikon kívüli ellenzéki pártok.

A Jobbik, név szerint Szávay István ugyanis maga is tett már tavaly júniusban (természetesen 4-én, az évfordulón) ugyanilyen javaslatot „Trianon-emlékévre”. A Fidesz Szávay javaslatát még napirendre sem engedte. A napirendre vételről október 1-én a plenáris ülésen szavaztak, és a Fidesz arra hivatkozva tartózkodott a szavazásnál, hogy ott van már a nemzeti összetartozás napja, minden év június 4-én, nincs szükség emlékévre. Azután mégis csak szükség lett, csak éppen nem a Jobbik kezdeményezésére.

Ennél a bizonyos szavazásnál – írtam már erről – csak a DK szavazott nemmel, az MSZP, a Párbeszéd és az LMP igent mondott a Jobbik javaslatára. Vajon most, amikor a javaslatról rendes vita lesz a plenáris ülésen, ugyanígy foglalnak-e állást az ellenzéki pártok? A határozati javaslatot ezúttal egyébként a „nemzeti összetartozás bizottsága” nyújtotta be, amelynek csak fideszes és jobbikos tagjai vannak, plusz Molnár Zsolt az MSZP-ből. A bizottsági ülésen, ahol márciusban a javaslat benyújtásáról döntöttek, Molnár sem volt jelen, tehát a Fidesz és a Jobbik közös produktumáról van szó. Az ellenzék demokratikus pártjainak álláspontját a mai plenáris ülésen, illetve a két hét múlva várható szavazásnál fogjuk megismerni.

Tavaly októberben a DK nemleges szavazatait nem indokolták meg a vitában. A Párbeszéd igenlő szavazatait Tordai Bence azzal indokolta, hogy „ahogy az előterjesztő mondta, Trianon a magyar nemzet egyik legnagyobb tragédiája volt, és méltó gondolat, hogy száz évvel később megemlékezzünk erről. Meg kell emlékezni természetesen arról is, hogy milyen okok vezettek ahhoz, hogy így alakult a magyar történelem, mi vezetett el ehhez a sorscsapáshoz, hiszen ez nem volt előzmények nélküli. Amikor majd erről emlékezünk, akkor nem hiszem, hogy a jelen politikáját eköré kellene felépíteni, de nyilvánvalóvá kell tenni, hogy ez a magyar nemzeti identitásnak fontos része, még akkor is, ha nem eköré építjük fel a mai önmagunkról szóló gondolkodásunkat”.

Ez szerintem tévedés. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk a trianoni békeszerződésről, a
történelmi Magyarország felbomlásáról, az effajta rendezvénysorozat óhatatlanul azt üzeni mind Magyarország lakosságának, mind a külvilágnak, mindenekelőtt a szomszéd országoknak (mind az ott élő magyaroknak, mind a szomszéd országok többségi népességének), hogy a magyar állam olyan történelmi fejleménynek tekinti a száz évvel ezelőtt történteket, amelyekbe mindmáig nem törődött bele, és amin, ha erre megnyílik a lehetőség, változtatni kíván. Ez pedig megnehezíti, hogy a szomszédainkhoz fűződő viszonyban eljussunk egy olyan megbékéléshez, amilyenhez a német–francia, az olasz–osztrák, sőt a német–lengyel viszonyban évtizedekkel ezelőtt már eljutottak.

A békeszerződés évfordulójával történészeknek kell foglalkozni, de az Országgyűlésnek nem volna helyes emlékévet elrendelnie, s nem helyes erről politikai rendezvények sorát tartani jövőre.

Bauer Tamás

Nekem nem fáj Trianon!

Én mocskosul dühös vagyok miatta. Azért, mert immár 100 éve – jóvanna, 99 – ebbe a szemét alkuba verik bele a pofánkat, ha bármit is akarnánk: kicsit jobb életet, szabadabb levegőt. Főként a saját, lelkiismeretlen uraink. Ezek a mostaniak kiváltképp pofátlanok. Teleszemetelték városainkat, falvainkat hazug, giccses síremlékekkel. Most éppen gigantikus ravatalozót terveznek a Parlament épülete közelébe.

Ha nem tudnák, jelentem: élünk! És boldogulni szeretnénk: a kalotaszentkirályi Jolánka, a rimaszombati János a szőke, kékszemű Malinkával, aki párja kedvéért töri a magyart, meg a hajasdi Iván, aki máig se tudja kimondani szerelmetes felesége nevét, így inkább Karmazsinkának hívja, ami meg se nem ukrán, se nem magyar, hanem török eredetű kifejezés.

Vajon miért erőltetik a temetői hangulatot? Talán abban reménykednek, hogy a temetőben nem illik hangosan kiabálni, így majd csöndben szemet hunyunk afölött, hogy az imbolygó lángok jótékony homályában ezerrel lapátolják kifelé a hátsó kapun mindannyiunk örökségét? Meddig akarják még froclizni a bogojevoi Surdát? Amíg neki nem megy a gombosi Zoltán házának, családjának? Vagy fordítva, ahogy ilyenkor lenni szokott.

Mindezt egy száz éve (OK 99) lelketlen kufárok, önhitt győztesek, tudatlan arisztokraták által összelapátolt okirat miatt? Amit ráadásul azóta már ezer módon felülírt a múló idő. A leglátványosabban éppen ebben a XXI. században.

Vajon mit takargatnak az örökké a pofánkba rázott gyászleplekkel? Vannak tippjeim, jó néhány kimúlt ló patája villan ki időnként a honfibú rezgő palástja mögül. A legtöbbnek személyneve is van.

Hagyjuk őket a fenébe! És örüljünk a magunk piros-fehér-zöld életének, a piros-sárga-kék, meg a piros-fehér, meg a kék-fehér-piros, meg a többiek körében.

Ettől még holtukban is garantáltan megüti a guta az egykori gőgös pojácákat, akik abban a Párizs melletti kiskastélyban összegányolták azt a szennyes irományt.

Mi lesz a következő állomás Trianon és Auschwitz után?

A radikális antimigrációs politika (narratíva) logikája erősen emlékeztet a Trianon és Auschwitz közös gyökerét jelentő kismagyar xenofób politikáéra. Nem egyszerűen arról van szó tehát, hogy xenofób a mai magyar politika, hanem ezen túl a xenofóbia – a politika túlsúlyos vezérmotívuma lévén – olyan logikát is ad neki, amely miatt (a termékeny ellensúlyokat nélkülöző politika) nem tud megállapodni egyetlen ponton sem és folyamatosan radikalizálódik.

Trianon és Auschwitz egyetlen trendvonalba illeszkedik, amelyeknek ugyan nem egyedüli oka a xenofób etnicizmus, de ez terelte kényszerpályájára a kismagyar külpolitikát. Már ma is látszik ugyanennek a logikának az ismétlődése szlovák, szlovén, román, ukrán, osztrák irányban, a néppárti fiaskóban, illetve a Gulágot újranyitni és oda magyarokat deportálni akaró (!) Mi Hazánk nevű náci mozgalom szárnybontogatásában is. Orbán végül Horthy hasonmása lehet az eredményeiben, a kérdés csak az, hogy miként fog kinézni az új Trianon-Auschwitz.

Továbbá, ceterum censeo, az ellenzék a kollaboráns tagjait is leszámítva azért nem lesz sikeres, mert a magyar politikai kultúrában nincs hova visszanyúlnia. Mivel az egyetlen potens politikai hagyományunk a nemzeti szocializmus, semmilyen más narratívát nem lehet megértetni és természetes könnyedséggel megélni ebben az országban. Az ellenzék alapvetően nem érti a helyzetet és minden lényegi ponton tévesen politizál. Ha netán növelni is tudná a részhatalmát 2019-ben – nem fogja -, az sem változtat ezen semmit.

Trianon és Auschwitz után a következő állomásra várunk, amelyet a magyar politikai logika diktál. Ez a keretrendszer az, amelyben a magyar történelem utóbbi másfélszáz éve – a korábbi genetikus trend alapján – értelmezendő.

Brexit és Trianon

„Akárcsak a britek, a magyarok sem képesek szabadulni attól a birodalmi tudattól, ami a szigetország lakóinak valóságát több, mint két évszázadon keresztül meghatározta, magyar vonatkozásban pedig az 1867-1918 közötti évtizedekben virtuálisan érvényesült. Nekünk elég volt ez az ötven év, hogy képtelenek legyünk szembenézni a valósággal, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a britek alig egy évszázad alatt sem voltak képesek megszabadulni több, mint kétszáz éves korábbi valóságos birodalmi létük nyomasztó hiányától?” – kezdi Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzetét

Április 12. Dies irae: a harag – avagy az ítélet – napja; ekkor fog lecsapni a kemény brexit Nagy-Britanniára. Amikor e sorokat írom 11 nap választ el ettől, s nyilvánvalóan távolságtartóbban élem meg ezt az eseményt, mint azok, akiket a szigetországban közvetlenül érint. Néha belegondolom magam az ő helyzetükbe, s aztán azzal vigasztalom magam: nekünk, az unióban maradóknak valamelyest könnyebb lesz „azután”.

Nemrég az Európai Parlament egyik képviselőjét kérdeztem arról, hogy miként érinti Nagy-Britannia távozása az európai biztonságpolitikát, lévén, hogy mégis – hadi arzenálját és a fejlesztési potenciált tekintve – hadászatilag a kontinens legerősebb államáról van szó. A válasz kettős volt: egyrészt egyáltalán nem változik semmi, mert Nagy-Britannia továbbra is a NATO egyik oszlopa marad, s igen jó az együttműködés ezen a – vagyis katonai és hírszerzési – szinten.

Másrészt Nagy-Britannia távozása a döntéshozatali mechanizmus szempontjából csak használ a közös Európának, nemhogy gyengítené azt. És emlékeztetett az európai honatya két dologra: egyrészt, hogy ne feledjem, az orbáni különutas és Európa-ellenes politika mindig lelkes támogatókra talált a toryk és a UKIP körében, másrészt pedig az Európai Parlamentben valahányszor közös biztonságpolitikai javaslatok kerülte terítékre, többnyire a UKIP és a toryk ellene szavaztak és csöndben a brit munkáspárt is csatlakozott hozzájuk. Nagy-Britannia jelenléte az Európai Unióban egyre nagyobb tehertétel volt biztonságpolitikailag; de nem csak biztonságpolitikai szempontból – jegyezte meg kérdésemre adott választásban az európai képviselő.

A toryk – vagyis a konzervatívok – túlnyomó többsége soha sem kedvelte országa uniós tagságát, s bár mind a folyamatot elindító Cameron-kabinetben, mint Theresa May kabinetében többségben voltak és vannak az unió-pártiak, ám a hangos brexitpárti kisebbség gátlástalanságát az a tudat teszi hatékonnyá, hogy komoly külső erő áll mögöttük. De ma már legalább ilyen erőteljes, sőt feltehetően erőteljesebb azok tábora, akiket visszarettentett a brexit, szavuknak, akaratuknak még sincs olyan ereje, mint a kilépést támogatóknak. Vajon miért? – teszi fel a kérdést már 2016 júniusa óta a meglepett világ.

E kérdésre a válasz ugyan kevéssé kézenfekvő, mi magyarok azonban sokkal könnyebben megérthetjük a britek „miértjét”, mint bárki más. Mert akárcsak a britek, a magyarok sem képesek szabadulni attól a birodalmi tudattól, ami a szigetország lakóinak valóságát több, mint két évszázadon keresztül meghatározta, magyar vonatkozásban pedig az 1867-1918 közötti évtizedekben virtuálisan érvényesült. Nekünk elég volt ez az ötven év, hogy képtelenek legyünk szembenézni a valósággal, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a britek alig egy évszázad alatt sem voltak képesek megszabadulni több, mint kétszáz éves korábbi valóságos birodalmi létük nyomasztó hiányától?

Ma egyre parttalanabb Magyarországon a kormány által felkorbácsolt Trianon-narratíva. De mit jelent a jelenben Trianon? Nézzünk mélyen a valóságban: Erdélyben él – nagylelkű becslés – 1,4 millió magyar és 7 millió román. És az arányok a Vajdaság, a Felvidék vagy Kárpátalja vonatkozásából még rosszabbak magyar szempontból. Ha ez így van, miről beszélünk? Miről beszél Orbán Viktor, amikor a következő szöveget írja ki a facebookra: „Nemzeti összetartozás napja. A jövőt magyar nyelven írják.”

A brexit és a trianonozás két különböző konzervatív politikai elit hajszálpontosan azonos reakciója önnön válságára, mely annak következménye, hogy képtelenek szabadulni a múlttól. A múltban élnek, s a múlt elvárásainak akarnak megfelelni. Ennek fényében nincs komikusabb, mint a magyar miniszterelnök szövege a jövőről szóló narratíva magyar nyelvezetéről. És persze nincs tragikusabb sem az egész társadalom szempontjából.

Látnunk kell: egyfajta önfelszámolás ez, a brit konzervatív világ oszlásnak-indulása. Ez az elit képtelen meghozni azokat az áldozatokat, melyekre a német konzervatívok képesek voltak, másfelől híján van olyan vezetőnek, mint Macron. Emiatt képes egész társadalmát a mélybe, a kilátástalanságba rántani – gátlástalanul. A britek esetében tizenegy napon belül ennek nyilvánvaló jeleit megtapasztalhatjuk – ha csak nem történik valami csoda. De Magyarországon ebből aligha fog okulni bárki is.

Drábik és Trianon – Déli kávé Szele Tamással

Így, kávézás közben nem árt mindenféle apróságokkal mulattatnunk magunkat. A középkori arab szultánok ilyenkor behívták az udvari bolondot, nekünk az nincs, úgyhogy kénytelenek leszünk beérni a mi jó öreg dr. Drábik Jánosunkkal, jobb ő, mint Mátyás legendás bolondja, Mujkó – bár mondjuk Mujkóról tudjuk, hogy kicsit sem volt bolond.

Ezt Drábik doktorról nem merném eskü alatt állítani.

Tulajdonképpen arról jutott eszembe, hogy még karácsony előtt megjelent neki egy kötete, „Százéves Trianon” címmel – én bizony, mint célszerű szegény ember, sajnáltam rá a 3500 forintot, beleolvastam a világhálón keringő részleteibe, nyugtáztam, hogy nem jött meg a szerző esze tragikus hirtelenséggel, és megfeledkeztem az egészről. Hanem tegnap remekbe sikerült recenziót olvastam a kötetről a Válasz Online-on, Ablonczy Balázs tollából, akit azért nagyon nehezen lehetne vádolni mindenféle szélsőbaloldali elhajlással. Meg kell mondanom, jókat mosolyogtam rajta. Igaza van, nagyon igaza, ezerszer is igaza Ablonczy mesternek, ez a Drábik doktor lett légyen bár a Szabad Európa Rádió műsorszerkesztője valamikor, de mégis egy hályogkovács, egy sarlatán, ha bármi olyanról van szó, amihez érteni kellene. Különben univerzális ember: mindenhez egyformán nem ért.

Mégis történésznek, újságírónak nevezi magát, műsort vezet az Echo TV-n, de hát mit tehetünk: abban a világban, ahol Földi Lászlók, Nógrádi Györgyök és Georg Spöttlék lehetnek biztonságpolitikai szakértők, mindenki az lehet, ami lenni akar. Legfeljebb a végeredmény kicsit fura, azt értem, hogy Spöttlét visszahozták a földönkívüliek, nekik sem kellett, de azért érdekelne a bravúrműtét, amivel egy normális embert kormánypárti biztonságpolitikai szakemberré operálnak – biztos nagyon fájhat.

Szegények.

De térjünk vissza Drábik doktorra és Ablonczy mesterre

Lássunk pár mondatot a recenzióból!

„Drábik János specialitása, hogy bármilyen beszélgetés tizenhetedik másodpercétől indulatosan kiabál, és senki nem tudja nála hitelesebben, robbanásra kész aortával kiejteni azt a hangsort, hogy „a csirkefogó, szabadkőműves Edvard Beneš vezette, aljas, (szünet) rabló,(szünet) szlovák, (szünet) testvéreink”.

Igazából félő, hogy egyszer lájvozás közben történik vele valami visszavonhatatlan.”

Bizony, én is féltem, ha véletlenül odakapcsolok – de igyekszem még véletlenül sem rátalálni.

„Jelenleg az Országos Trianon Társaság elnöke, a Magyarok Világszövetségének vezetőségi tagja, és gyakran tart előadásokat szerte az országban. Drábik központi tézise viszonylag egyszerű: a világot egy szabadkőműves–zsidó–bilderbergiánus háttérhatalom irányítja, és működésére nagyjából minden visszavezethető az elmúlt kétszáz évben, a magyarságot ért tragédiák meg különösen.”

Tiszta sor. Az árvizeket kicsit nehéz elintézni, meg a vörösiszapot sem volt könnyű, de épp Drábik magyarázta el annak idején Szaniszló Ferenc Világ-Panorámájában, hogy azt is titkos fegyverekkel csinálták a tuggyukkik. Éles látású ember ez a Drábik, ha elmegy a kisboltba párizsit venni, és két dekával kevesebbet kap, már meg is írja, hogy becsapták a bilderbergiánus szabadkőművesek. De az is lehet, hogy a zsidók.

Viszont – milyen az új könyve?

Szóban nehéz azt elmondani, ugyanis voltaképpen a videó-előadásait íratta le és adta ki szöveges példaként. És a lényege?

„A bármiféle kronológiai rendet, illetve logikát csak nagyon lazán követő műben így találunk pénzkérő levelet Thomas Peterffy amerikai–magyar milliárdoshoz, harmincoldalas betétet Izrael atomprogramjáról, valamint lángoló szózatot a Kárpát Konföderáció létrehozásáról. Továbbá szó esik a Putyin–Trump viszonyról, az amerikai elnökválasztás újraszámlálási esélyeiről (két év késéssel), a szkíta–dák–magyar kontinuitásról és még egy csomó mindenről. A mondanivaló nem tér el Drábik korábbi megnyilvánulásainak fővonalától: a Magyar Királyságot a, khm, pénzhatalmi világelit (a továbbiakban: PHVE) tette tönkre, mert

  1. szabadkőműves államot akart csinálni Magyarországból,
  2. végül nem akart szabadkőműves államot csinálni Magyarországból,
  3. mert csak.”

Ablonczy úr tudós ember, és nem állhatja meg – bár tudja, hogy hiába teszi – mégis bekezdéseken keresztül cáfolja Drábik tárgyi tévedéseit a Trianon-kérdésben, nekem a kedvencem a drábiki Déva–Székelyudvarhely–Fogaras–Nagyszeben vonal, ami a térképen nem vonal, ugyanis Drábik mester megfeledkezett néhány földrajzi tényről, és a „vonal” egy ponton visszatér magába, akár egy lasszó. Ezek szerint 1919. július másodikán a román királyi hadsereg részben körülzárta a semmit és saját magát, ami azért még ettől a fegyveres erőtől is nehezen volna elképzelhető. Nem is az: Drábikot nem érdekelte a térkép. Az is szabadkőműves huncutság. Állandóan körzővel, vonalzóval matatnak rajta, mi egyéb volna?

A recenziót Ablonczy Balázs csodás képpel zárja:

„Drábik a Tudás japánkerti tavacskájának iszapjába a saját rögeszméinek cölöpjeit verte le, azon kéne átügyeskedni magunkat a túlsó partra. Mindenféle segítség nélkül, négy-hat méteres ugrásokkal. Miközben a PHVE egy nagy uszodai tisztítóhálóval lökdös bennünket a partról.”

Én már csak pár apró ecsetvonást helyeznék el ezen a tökéletes képen.

Sajnos ebből a kötetből kimaradt, hiszen beletuszkolhatatlan volt, időrendi okokból (bár, ha ő mondaná, a hívek azt is elhinnék, hogy Trianon idején is élt) Drábik Petőfi-legendája. Ez valóságos iskolapéldája az összeesküvés-elméletes pszichózisnak.

Sőt, a Petőfi-mítosz sok szempontból tekinthető a logikus gondolkodás próbakövének is, hiszen két változat között választhatunk.

Vagy elhisszük, hogy egy szegény, ám mérhetetlenül tehetséges költő szó szerint elfogadtatja magát a korabeli társadalommal, pusztán tehetsége és hihetetlenül szorgos munkája révén, megteremti a magyar romantikus lírát, kulcsszerepet játszik az 1848-as forradalom kitörésében, folyamatosan végigverseli a magyar történelem legragyogóbb korszakát, majd a végén, egy vesztes csata forgatagában megölik és eltűnik a holtteste is, de ránk marad a munkássága – ez az általánosan elismert verzió.

Vagy azt hisszük el Drábiknak, hogy Petőfi nem viszonylag szegény emberek, hanem Széchenyi természetes fia lett volna, felemelkedésének nincs köze a tehetséghez, munkához, hanem apja támogatta titokban és a szabadkőműves páholyok egyengették az útját, Segesváron nem halt meg, hanem Burjátföldre hurcolták hadifogolynak, Barguzinban még gyermeke is született szállásadónőjétől, majd meghalt és egy dekabrista sírjába temették.

Ez a Drábik János-féle verzió

Az első igazi, magyaros, keserédes történet, van benne kudarc, siker, sok szegénység de végső soron elismerés és tragikus vég, a második egy zavaros összeesküvés-elmélet, aminek az a tanulsága, hogy az irodalomban általában, de a magyar irodalomban főleg semmi szükség tehetségre vagy szorgalomra, elsősorban születni kell tudni, aztán számít az is, hogy mibe lépünk be, végül pedig lehet sírunk a kies Szibériában, ha minden jól megy.

Ez bizony inkább antimese, antihőssel. „Ne tanulj, ne dolgozz, fiam, aki nem jó helyre született, abból úgysem lesz semmi” – mondja a híveinek. Azoknak a sikertelen és sértett embereknek, akiknek többsége meg van róla győződve, hogy mindenki alkalmas minden feladat elvégzésére, ők is írhatnának úgy, mint Karinthy, zongorázhatnának úgy, mint Kocsis Zoltán, lehetnének egymaguk egész vonósnégyes is – ha lenne nekik protekciójuk. A tehetséget nem létezőnek tekintik, éljen a középszer.

Hát ez Drábik és a drábikok esszenciája, ez az, amit ők hirdetnek, ez műti őket politológussá, újságíróvá, műsorvezetővé, biztonsági szakértővé vagy bármivé a világon. Hittel hiszik, hogy minden siker kapcsolatok kérdése, semmi köze munkához, tanuláshoz, szorgalomhoz, tehetséghez, tehát minden energiájukkal tanulás és munka helyett kapcsolatokat építenek, helyezkednek.

Jó ez a módszer?

Látszólag jó, hiszen ott ülnek minden húsosfazék mellett.

Csak nem örökkön-örökké jó.

Ugyanis akárhogy kineveznek valakit mondjuk nemzetbiztonsági főtanácsadónak vagy hőstenornak a kapcsolatai révén, csak addig élvezheti a pozícióval járó előnyöket, míg egy napon tényleg meg nem kell védenie a nemzet biztonságát vagy énekelnie nem kell. És akkor baj van: ugyanis ezek az emberek magabiztosan belevágnak a számukra teljesíthetetlen feladatba is. Azt hiszik, ha ők nem értenek hozzá, más sem ért, és senki sem fogja észrevenni, ha hógolyóval támadnak tankokra vagy – enyhébb esetben – olyan hamisan énekelnek, hogy a termet utána födémrepedés miatt fel kell újítani.

Ha egy valószínűtlen égi csoda folytán a világban minden ember a megfelelő helyre kerülne, azt a feladatot kapná, amihez a legjobban ért és a leghasznosabban képes végezni, a drábikok, spöttlék, nógrádiak és társaik, alaposan zavarba hoznák az Úristent.

Mert elképzelni is nehéz olyan feladatot, amire alkalmasak volnának.

Trágár és már elmúlt 18

Nagyszerű hely ez az ország, nagyszerű gondolkodókkal, a szellem nagyszerű embereivel, építő, lelket melengető, szubtilis disputákkal, elegáns, mély és lényegre törő eszmecserékkel, dialógusokkal és kontroverziákkal.

Az elmúlt napokban a tömegdemokrácia adta lehetőségeket, távlatokat és parttalan kereteket bölcsen kihasználva, s a demokrácia édes gyümölcséből szakajtva tömegek fejtették ki, hogy akkor most a gimnazista lány beszélhet-e csúnyán, avagy nem beszélhet csúnyán, illendő-e és elfogadható-e úgy beszélni, ahogy, avagy nem illendő, sőt, egyenesen gusztustalan, elutasítandó, közerkölcsöket romboló és pusztító, az ősi szittya-keresztény magyar lelkülettől, mentalitástól és kultúrától nagyon is távoli, avagy éppen az ősi magyaros-hunos-betyáros-lóratermett habitus legőszintébb és legmélyebbről fakadó manifesztációja a smirglis nem-nem-soha, Ugocsa non coronat beszédmód. Érzékeny lelkületű művésznők sikkantották el a hazának, hogy juj és nem és nem és jaj és oh, borzalom, azzal a célzattal, hogy végre a nemzet asztalára kerüljön népünk legmeghatározóbb és legnemzetibb metafizikai sorskérdése: a hangképző szervek igénybevételével lehet-e bazdmegelni, hány éves kortól lehet, hány éves korig nem lehet, szülői felügyelet mellett vagy sem, s ha zöld utat kapna az illetlen beszéd, akkor ez, minden jel szerint, egy újabb Trianonnal érne fel a balsorstól annyit tépett és szaggatott nemzetünk és lélekben tizenötmilliós magyarságunk számára.
Aztán – még mindig a gimnazistánál maradva – véget nem érő filozófiai disputákat eredményezett annak felvetése, hogy a gimnazista lány, a proli szó használatával, átvéve a szót az őt támadó személy lexikai készletéből, marxistának minősül-e, avagy sem, marxista-e a lány tizenéves korosztálya a rendszerváltást követő 29. évben, vagy nem, mert ha igen, erről azok a tanárok tehetnek, akik persze még a marxizmus terminológiájában lubickolva szocializálódtak, ám ha mégsem, akkor mégis miért és hogyan? Netán felismerhetővé vált egy mélylélektani, tudat alatti, spontán és ösztönös, atavisztikus és a teremtéssel egyidejű, esetleg a teremtést már megelőző, preegzisztens, örökké élő és virágzó, intemporális, az ember antropológiai lényegét megképző hiányzó láncszem, a marxizmus (és leninizmus), akár a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem. A vita még nem zárult le, hála az égiek megengedő türelmének, folytatódik még, tisztázandó, ha én nem magamért, ki érettem; ha én csak magamért, mi vagyok én; s ha nem most, hát mikor? Mindenesetre kirajzolódott népünk előtt a jelen legnagyobb kihívása és feladata: tetszünk végre forradalmat csinálni a marxista köntöst öltött gimnazista lányok nemzetrontó pimaszsága ellenében, s közös erőfeszítéssel, megálljt parancsolva, leverve, s eltaposva végre a gyalázatost, a távoli tanyák múlt századi sötétlő ürességébe szemet vakító fényességességet angyali szárnyakkal elvivő-elhordozó, tündöklő demokráciánk (vesd össze Новая экономическая политика) ellen indított galád támadásukat.
Aztán Andy Vajna elhunyta alkalmából is szót kért a szabadon és kedvére nagypolitizáló nagyközönség, hogy megoszthassa az ő népével az ország grandiózus dilemmáját: most akkor szomorkodás, bú és gyász, avagy boldogság, vígság és ünnepnapok. Vagy-vagy, tertium non datur! És persze kijutott az özvegynek is mindenféle szelíd simogatás, találgatás, meg ide-oda adresszált jókívánság, vajh’ mi lészen most vele és belőle és neki és különben is.
Hát így.
Egyébként nem káromkodva, nem ribancozva, nem prolizva, nem marxista terminológiával dobálózva, nem a marxizmus klasszikusainak szókészletében tobzódva, nem proli- és parasztvakítva, nem vulgáris szavakat használva épp most verik szét a magyar tudomány teljes intézményrendszerét, intézeteket és kutatóközpontokat, az egész MTA-t, s vonják a tudományos kutatásokat állami-politikai-miniszteriális felügyelet alá, mert ők mondják meg, mi a tudomány és mi nem, ki a tudós és ki nem, s milyen eredményeket várnak a kutatások befejeztével és mit nem, mi cipelhető be vállainkon a tudomány nemzeti színű panteonjába, s mit kell kivetni onnan, örök szégyenre és kárhozatra, „mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.”
Hát csak szóltam.

Gábor György

Trianon, a nacionalizmus forrása

0

A magyar nacionalizmus, az EU egyik legnagyobb gondja, a Trianon által keltett elégedetlenségből táplálkozik. A kárpátaljai magyarság ügyében a kétoldalú súrlódások szintén abból következnek, hogy feldarabolták az egykori Magyarországot.

Napjaink nacionalizmusát javarészt éppen az a Trianoni szerződés szabadította rá a világra, amelyről két napja Párizsban megemlékeztek a legfőbb politikusok – írja a Bloomberg kolumnistája Leonid Bershidsky. Az eseményen mind Macron, mind Merkel elítélte a nacionalizmust, mint a vérontás elsődleges okát. De nem szóltak az egykori rendezés messzire ható következményeiről, jóllehet egy sor jelenlegi gond és viszályforrás éppen amiatt keletkezett.

A Közel-Keleten mesterségesen húzták meg a határokat és ily módon most szétszakad a térség. Az egykori Jugoszlávia szintén ilyen okokból bomlott fel. Ha a győztes hatalmak nem nyugszanak bele, hogy a rövid életű ukrán államot felossza egymás közt a Szovjetunió és Lengyelország, akkor a történelem alighanem másfajta fordulatot vett volna, és most nem lenne viszály Moszkva és Kijev között.

A magyar nacionalizmus, az EU egyik legnagyobb gondja, a Trianon által keltett elégedetlenségből táplálkozik. A kárpátaljai magyarság ügyében a kétoldalú súrlódások szintén abból következnek, hogy feldarabolták az egykori Magyarországot. A lengyeleknél, akiknél nemigen van idegengyűlölőbb állam a kontinensen, részben szintén abból fakad a nacionalizmus, hogy az ország úgy érzi: átléptek rajta, megalázták. Az orosz forradalom győzelmébe ugyancsak belejátszott, hogy az akkori amerikai elnök ragaszkodott ahhoz: Oroszország folytassa a háborút. A tanulság az a mai elit számára, hogy rendkívül óvatosnak kell lennie, amikor kisebb vagy legyőzött országok sorsáról határoz. Az EU-ban a kvótadöntés feldühítette a keleti tagokat, amelyek régóta azt gyanítják, hogy másodrendű polgárokként kezelik őket az unióban. Macron a kisebb államok ellenállásától függetlenül folytatni kívánja az integráció elmélyítését. A nagyhatalmi gondolkodás azonban napjainkban is gerjeszti a nacionalizmust és konfliktusokat a kevésbé fontos országokban. De erről nem sok szó esett Párizsban, noha az EU alapvetően sikeres, ám rámehet a nagyhatalmi arroganciára.

Bloomberg/Szeleste Lajos

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK