Kezdőlap Címkék Szenteste

Címke: Szenteste

Szenteste

Nem így volt megbeszélve! Tíz évvel volt idősebb, neki kellett volna először meghalni. Csak szépen érkezési sorrendben! De nem így történt…

B. Katona Béla. Így hívták. Aztán Béka Tona Béla. Aztán csak Béka. Béka, Békabá’, Breki. Találékony a magyar. Mikor megismerkedtek, tudták, egymásnak vannak.
Leveli Mária, így hívták. Leveli és Béka, leveli béka, hahaha. A gyerek majd ebihal lesz, hahaha. Hiába csókolgatlak, te béka, nem változol királyfivá, hahaha…
Végignevetgéltek 40 évet, ebihal nem lett.

Aztán Máriának egy reggel fájt kicsit itt-ott. Félév múlva a kicsitből nagyon lett, az itt-ottból mindenhol. Ne sírj, Béka, ne sírj, mondta utoljára.
Karácsonykor már csak a hűlt helye volt a Föld nevű bolygón.

Többé senki nem hívta Békának. Nem hívta semminek. Kerülte az embereket. A szomszéd kislány hozott néha egy kis levest, sütit, azzal szóba állt időnként. Béla bácsi, kéne magának egy kutya! Hogy újra szeressen, hogy újra szeressék. Kert van, elfér. Béla bácsi, kutya kell ide. Nem kell, nem kell.

A Karácsonyt gyűlölte, nem állított fát sem. Minek? Képmutatás, emlékfa, gyötrelem! Négy éve, hogy Mária elment, nem sír, mert „ne sírj, Béka, ne sírj”, de fájt. Nagyon. Novemberben magához vett egy kutyát. Menhelyről. A lánynak igaza van. Kert van, elfér. Kis éjfekete gombóc volt, isten tudja, miféle. Bagarolnak nevezte el. Regulázhatatlan kölyök, egy feldolgozó üzem. Mindent miszlikbe! Szétrágta a párnát, a kerítést, a vízgyűjtő hordót, a slagot, egyáltalán bármit. De este, ha beengedte, az ölébe vette. Dörmögött neki a rendtartásról, jó magaviseletről, meg hogy irgum-burgum, olyankor az elnyúlt, odabújt, olyan jó volt, na! Karácsonyra már összetartoztak. Szorosan! Az öreg gyertyát gyújtott, fát állított, kell az! Bagarolnak is!
Szenteste beengedte, az valamit hurcolt a szájában, mint mindig. Retkes plüssöt ejtett maga elé. Béka! Isten tudja, honnan ásta ki, az öreg sosem látta.

Ne sírj, Béka, ne sírj!

Máté Attila

Egy régi Szenteste

1953 karácsonyának előestéje volt. Már Nagy Imre a miniszterelnök, megkezdődött az úgynevezett „új szakasz” kissé liberálisabb politikája, de még mindig Rákosi szelleme ijesztgette az országot. Rákosiék utálták a karácsonyt, nem is volt akkoriban ünnepnap, de betiltani a családi ünnepet még ők sem tudták. Azt mondták, aki a karácsonyt ünnepli az a klerikális reakció szekerét tolja. A mai fiatalok azt sem tudják mit jelent ez? Röviden: visszasírja az egyházak és a papok hatalmát. Pedig mi nem sírtuk vissza, csak végre boldogak akartunk lenni.

Rákosiék egyet tehettek: karácsonykor nem árultak karácsonyfát, vagyis nem lehetett kapni fenyőfát. Nagyapám derék újpesti asztalos volt, rajta nem fogott ki a Rákosi-klikk. Összeeszkábált falécekből egy talpat, s abba beledugott egy piros partvisnyelet. A nyélbe lukakat fúrt, szépen, szimmetrikusan, majd kimentünk a Megyeri temetőbe, s vettünk fenyőágakat, mert azokat lehetett kapni, az emberek télvíz idején fenyőgallyakkal borították be szeretteik sírját. Nagyapám otthon, a fenyőgallyakat szépen beledugdosta a piros partvisnyélbe fúrt lukakba. Olyan szimmetrikus és gyönyörű fenyőfám soha nem volt többé.

Kocsisgyertyákat szerencsére lehetett kapni, azok fénye világított Szenteste, amikor az egész család, térden állva, elénekelte a Mennyből az angyalt.

A partvis karácsonyfán díszek is voltak. Nagyanyám Mitugrász és Inota csokik ezüstpapírjába csomagolt diókat, anyám akasztgatta fel a fára a díszeket, cérnával. Habcsók is volt, vagy valami hasonló. Nagyanyám sütötte a fehér és rózsaszín habos csodákat, azokat is felaggattuk a fára. Szaloncukor is volt, savanyúcukrot csomagolt apám kék papírba, ilyen papírokba kötöttük a tankönyveinket, füzeteinket. És a csúcsdísz! Nem flancos volt, mint a maiak, nagyanyám a kertben növő csipkebokor ágaiból hajtogatott ötágú betlehemi csillagot. Nem volt vörös színű, mint a proletariátus csillaga vagy Mózes égő csipkebokra!

A fa alatt ajándékok vártak: fa, festett építőkockák, ezt is a nagyapám gyártotta, magasszárú, barna bőrcipő, amibe hóeséskor újságpapírt tett a nagyanyám, hogy be ne ázzon nagyon és ne fázzon a lábam. És a legnagyobb ajándék: a bakancsra felcsavarozható, levehető korcsolya. 32 forint volt. Akkor még voltak kemény telek, nem úgy, mint mostanában, az iskola udvarát fellocsolta a pedellus, a víz jéggé fagyott, azon csúszkáltunk, mint néhány évvel később a Kékes tévében a Protapopov házaspár. Emberek, ki tudja még, ki volt és mit csinált a pedellus? Miért akasztottunk a Kékes tévé képernyője elé zöld plexilapot? No persze, ez már egy későbbi történet, maradjunk ’53-nál.

Halászlét ettünk és rántott pontyot, a szomszédunk nagy ho-ho-horgász volt és lejárt az újpesti öbölbe pecázni. Tőle volt a ponty, amely karácsony délutánig a kádunkban úszkált, s öt óra fele kólintotta fejen szegény halacskát asztalos nagyapám egy fakalapáccsal. Nagyanyám bájglit sütött, az újpesti piaci kofák árultak diót és mákot.

Csillagszórónk nem volt. Csak a szemünk csillogott. A könnyektől.

ÉLET – MÓD Ünnepre fel! Ajándékkészítés

Kevés bensőségesebb ünnep van, mint a karácsony, vagy talán még pontosabban, mint az elképzelt karácsony. Mindenkiben él egy kép arról, milyen szentestére vágyik, s jó esetben a megvalósulás – ha nem is esik teljesen egybe, de azért legalább – közelít az ideálisnak tartotthoz. Persze, ezért kell tenni, nem is keveset. Például érdemes ajándékokat készíteni.

 

Valaha, a boldog(abb) időkben a karácsony elsősorban nem  az ajándékokról szólt, ma már, főként a „fejlettebb” világban – eléggé szomorú módon – ez (és az evés-ivás) a központi eleme ennek az ünnepnek (is). Jómagam gyakorló szülőként és immár nagymamaként tudom, a kisgyerekek, de még a nagyobbak is várják, sőt, elvárják az ajándékok tömegét – s nincs olyan szülő (nagyszülő), aki ne szeretne mindent, de tényleg mindent megadni a gyerekeinek (unokáinak). Ennek megfelelően már hónapokkal korábban elkezdődik a tippelősdi, melyik gyerek, minek örülne a legjobban. A legelrugaszkodottabb vágyakat is igyekszünk ilyenkor teljesíteni. S a gyerek megkapja az x-edik babát/autót/plüssjátékot/elektronikai kütyüt/jó esetben könyvet/…  Boldog is, fülig ér a szája…majd pár nap után a korábban vágyott kincs mehet a kukába. Együtt a család többi tagjától kapott „lim-lommal”, amely még legfeljebb ideig-óráig okoz némi örömet.

Jómagam is átestem ezen a stáción, mígnem pár évvel ezelőtt elegem lett belőle. S átálltam az addig csak jótanácsként hallott-olvasott „készíts magad ajándékot” gyakorlatra. Így saját tapasztalataimra hagyatkozva határozottan állíthatom: ezek az ajándékok tényleg sokkal értékesebbekké, pontosabban tartósan értékesebbé válnak a gyerekek számára, mint bármely boltban vásárolt csili-vili csoda.

S nem csak a gyerekek számára!

Egyetlen kulcsa van a sikernek: tényleg egyénre szabottan, tényleg a megajándékozottra gondolva, tényleg mi találjuk ki, hogy mit készítenénk a számára.

Tudom, sokan csak legyintenek erre, mondván: akinek nincs kézügyessége, az mit csináljon? Hát elmondom a saját tapasztalatomat.

Kézügyességemről csak annyit, hogy amikor a lányomnak, az általános iskolában olvasónaplót kellett gyártania, s Vukot kellett lerajzolnia – nos, azt együttes erővel is csak olyanná sikerült varázsolnunk, hogy máig nevetőgörcsöt kapunk, amikor felemlegetjük. Ezzel együtt is megtaláltam azokat a technikákat, amelyekkel az én adottságaimmal is bele lehetett vágni ajándékkészítésbe.

Hogy bemutassam, mire gondolok: a képen azok  karácsonyfadíszek láthatók, amelyeket a kézügyességgel hozzám hasonlóan megáldott barátnőmtől kaptam tavaly (az általam kézzel készített darabokból – dekupázs, szalvétatechnika, üvegfestés, selyemfestés stb. – nem tudok mutogatni, miután azokat elajándékoztam, az ideieket pedig félek feltenni a netre, nehogy lelőjem a poént).

 

De akinek ehhez sem fűlik a foga, az készíthet fotóalbumot, annak is a speciális válfaját, a nem csak fotókat, hanem számos díszítő elemet – matricát, ilyen-olyan apróságokat – irományokat stb. – is tartalmazó, úgynevezett scrap bookot a közös emlékekről – ez is örökérvényű ajándék. Számos lehetőség van arra is, hogy naptárt állítsunk össze a saját képeinkből, amlyet profi módon ki is nyomtatnak (ma már sok helyen). Vagy akár egész fotóalbumot is betördelhetünk és megképszerkeszthetünk okos programok segítségével. Lehet egyénre szabott ajándéktárgyakat is készíttetni, amelyek egy-egy elemét (például egy hűtőmágneshez a képet és a feliratot) mi magunk szolgáltatjuk. De egyszerű venni egy hobbyboltban például egy kerámiabögrét, amelyet az ugyancsak ott beszerzett kerámiafestékkel kidíszítünk, s kiégetünk a sütőben. Vagy akár készülhet például trikó is – textiltollal.

Vagy, ha „írástudók” vagyunk, írhatunk kis történeteket a megajándékozottról, a megajándékozottnak. Vagy akár süthetünk karácsonyi sütit, amit papírból s.k. készített dobozkába csomagolva (nem nehéz hajtogatni)  teszünk a fa alá. Higgyék el, örömet okoz a hozzánk közel állóknak! Emlékszem például, pár évvel ezelőtt egy barátnőm zsírjában sült libamájat készített a fa alá, szép piros pöttyös kerámiaedénykében. A máj és a zsír gyorsan a múlté lett, de a kis piros pöttyös konyhám nagy kedvencévé vált.

 

Aki inkább vállakozókedvű, az készíthet akár személyre szabott társasjátékot, összeállíthat saját képekből álló memóriajátékot, írhat verset, ami kinyomtatva, képekkel, matricákkal díszítetten, egy keretbe téve nagy sikert tud aratni.

 

Már persze nincs sok idő – vagy másfél hét csupán – a „célnapig”, de azért van, ami még beleférhet, nem? De ha nem is, nem csak karácsonyra érvényesek a fenti gondolatok. Születésnapra is megfontolandó az egyedi, személyre szabott, s nem a boltban sok-sok pénzért megvett ajándék.

Ami a költségeket illeti – az nagyon változó. Voltak olyan ajándékok – például a személyre szabott társasjáték, meg az unokáknak írt könyv(ek), amelyek csillagászati összegeket emésztettek fel (képszerkesztés, nyomdai költség, köttetés stb.), kinyögni nehéz volt, de tudják, milyen érzés, amikor az ember betoppan az unokákhoz, akik a társast körbeülve a földön játszanak?! Vagy amikor arról lelkendezik az azóta olvasni megtanult unoka, hogy az általad írt mesét olvassa esténként?

Ahogy a reklám mondja: „megfizethetetlen”.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!