Kezdőlap Címkék Lendvai Ildikó

Címke: Lendvai Ildikó

GYURCSÁNYNAK IGAZA VAN!

Néhány nappal ezelőtt Gyöngyösi Márton, a Jobbik új elnöke azzal a javaslattal fordult a kormánypártok és az ellenzéki pártok frakcióvezetőihez, hogy együtt keressenek kiutat az ország válságos helyzetéből.

Pár nappal később Gelencsér Ferenc, a Momentum új elnöke tett hasonló javaslatot azzal a különbséggel, hogy szélesebb körű tanácskozást javasolt más állami vezetők, például az MNB elnökének, tovább gazdasági szakemberek részvételével. Már korábban Lendvai Ildikó, az MSZP egykori frakcióvezetője majd elnöke is felvetette az ATV-ben, hogy ilyen helyzetben a kormánynak „nemzeti csúcsot” kellene összehívnia, ahogy 2008-ban a Gyurcsány-kormány tette.

Gyurcsány ma mást mond. Azt mondja, hogy az ellenzéknek nem dolga, hogy segítséget ajánljon az Orbán-kormánynak. Ők vitték válságba az országot, keressék ők a megoldást.

Gondolom, vannak, akik furcsállják, hogy Gyurcsány lebeszélné az ellenzéket arról, amit Lendvai, Gyöngyösi és Gelencsér javasol. Ha nagy bajban van az ország, nem kellene az ellenzéknek összefognia a kormánnyal? Más a véleménye Gyurcsánynak ellenzéki politikusként, mint volt miniszterelnökként?

Demokratikus államban, ahol kormány és ellenzék egymást partnerként kezeli, természetes, hogy válsághelyzetben tárgyalóasztal mellé ülnek a kormány és az ellenzék vezetői, és bevonják az érdekképviseletek vezetőit, a tudomány képviselőit is a válságkezelés kialakításába. Ma azonban

Magyarországon nem demokratikus államban élünk.

Az Orbán-kormány sosem tekintette partnernek az ellenzéket. Nem tekinti a nemzet részének. Ilyen helyzetben botorság, a közvélemény félrevezetése lenne, ha az ellenzék leülne tárgyalni a kormánnyal a válságkezelésről. Az is hiba volt, amikor a koronavírus-válság kezdetén az ellenzéki frakciók hétpárti egyeztetésen vettek részt a kormánnyal, ezt már akkor is helytelenítettem.

Ebben az ellenzéken belüli vitában tehát Gyurcsánynak van igaza.

Hozzáteszem: akik ezzel a kormánnyal javasolnak valamiféle „nemzeti csúcsot” vagy hasonlót, még mindig nem tisztázták a maguk számára, hogy mi a különbség demokratikus partnerség és az önkényuralommal való szembeszegülés között.

Baloldali latolgatás

Nincs könnyű dolga ezekben a napokban a krónikásnak, kérem szépen, tényleg nem egyszerű a feladat: ugyebár, be szeretnénk mutatni a honi, nem kormánypárti erőket, szép sorban, csak most igen nagy falat következik a mai kávé mellé: a Magyar Szocialista Párt. A legutóbbi események fényében csak jót tudnék róluk mondani, a korábbiakéban, hát, izé… volnának bizonyos kifogásaim.

Alapvetően el kéne fogadjuk tételnek, hogy amennyiben a létező magyar belpolitikát tesszük tanulmányunk tárgyává és nem egy elképzelt Meseországét, abban bizony nagyon komoly helye van és kell is legyen a baloldali gondolkodásnak. Egyszerűen enélkül nem létezne a politikánk, mégiscsak az elmúlt több, mint kétszáz év egyik legmeghatározóbb eszmerendszeréről van szó, ezt nem lehet kivarrni paszománnyal, eltakarni cifraszűrrel vagy betenni a tulipántos ládába. Baj akkor kezd lenni, mikor azon töprengünk, melyik párt is igazán baloldali. Mert hát Thürmer Gyula is azt kiabálja Budaházy árnyékából, hogy csak ők és senki más, mások is rendszeresen megtalálják a zsebükben a Bölcsek Kövét…  ebben az országban kisebb üzemet lehetne nyitni Bölcsek Köve forgalmazása céljából.

Az MSZP úgy véli, ők képviselik Magyarországon a modern szociáldemokráciát. Meglehet, nem tagadom, habár mások maguknak vindikálják ezt a szerepet. Tőlük sem szabad megtagadni, legfeljebb Magyarországon lesz nyolcvanhárom modern szociáldemokrácia, pedig csak egyre volna szükség, de arra nagyon. Azonban lássuk a párt történetét!

Az MSZMP utolsó (XIV.) kongresszusa 1989. október 7-én zajlott le, ahol 28 alapító döntött egy új párt megalakításáról 1989.november 16-án adták be az MSZP bejegyzési kérelmét, nyilvántartásba pedig öt nappal később, november 21-én vették. Az MSZP az 1990. évi első szabad választás óta a többpárti országgyűlés egyik parlamenti pártja.

Az 1990-es szabad választás eredményeképpen ellenzékbe szorult. Az 1994–1998-as és 2002–2006-os ciklusban illetve 2006–2008 között koalícióban kormányzott az SZDSZ-szel. 2008. május 1-jétől 2010 májusáig egyedüli pártként, kisebbségben kormányozott az SZDSZ hallgatólagos, majd Gyurcsány Ferenc távozása után nyílt külső támogatásával.

Magyarországnak eddig négy MSZP-s miniszterelnöke volt. 1994-től 1998-ig Horn Gyula, 2002-től 2004-ig Medgyessy Péter, 2004-től 2009-ig Gyurcsány Ferenc, 2009-től 2010-ig pedig Bajnai Gordon. Ők összesen három parlamenti ciklusban, 12 éven át irányították az országot. Közülük Medgyessy és Bajnai pártonkívüliként töltötte be a tisztséget (bár Medgyessy 1989 előtt tagja volt az MSZMP-nek).

Ez így, ilyen formában szentigaz, de csupán írott malaszt. Magam azt mondanám, hogy az MSZP-nél jobb szándékú párt kevés van, csak hát a jó szándék nem mindig elegendő, és ha egyszerre negyvenen akarnak jót, negyvenfelé, abból inkább lesz hetivásár búcsúval, mint eredmény.

Pedig nem is vezették ők olyan rosszul az országot, a mostani állapotokhoz képest. Voltak hibák, hogyne lettek volna, de nem voltak elvakult, hataloméhes bolondok. Horn Gyulának a maga idejében bőven megvolt a parlamenti kétharmada (az SZDSZ-szel), mégsem ment el az esze és nem kezdte el bütykölgetni az Alkotmányt. Nem azért, mert balek lett volna, ellenkezőleg: azért, mert tudta, hogy ez semmi jóra nem vezetne. Neki is megvoltak a maga hibái, kinek nincsenek, mi, rosszmájú újságírók például tudtuk, hogy a kezét kell figyelni: ha gesztikulálás közben elkezdenek az ujjai közel kilencven fokot bezárni a tenyerével, akkor nem kell komolyan venni, amit mond, reggelre elmúlik neki, kialussza. Viszont nagy, komoly, kardinális politikai és diplomáciai tévedéseket nem követett el.

Arról nem tehetett, hogy az országot olyan gazdasági és társadalmi helyzetben kapta, amilyenben. Ez azóta sokat romlott. Érthető, hogy nem volt egyértelműen népszerű, de hát mégsem lehetett alul cséplőgép, felül békegalamb, középen Tudományos Akadémia. Sajnos utána már csak nehezebb idők jöttek.

Hiba, mint tudjuk, ott van, ahol keressük. Ott mindig fogunk is találni.

Lehetne mondani, hogy Medgyessy Péter miniszterelnökségének első periódusa a pazarlás kora volt, csak nem lenne maradéktalanul igaz. Ő ugyan betartotta az összes választási ígéretét, és sokan ennek – például a béremeléseknek – tudták be az államkassza siralmas állapotát, csak hát aki tud egy kicsit számolni, hamar rájöhet, hogy egy közalkalmazotti béremelés nem a legnagyobb tétel a költségvetésben. A nagy tételek a fejlesztések, a kölcsönök törlesztései, az állami befektetések. Medgyessy 2004-ben távozásra kényszerült, őt Gyurcsány Ferenc követte.

Vele bizony sok, nagyon sok dologban nem tudok és nem is vagyok hajlandó egyetérteni, de miniszterelnöknek ő sem volt a legrosszabb. Tudnék nála alkalmatlanabbakat mondani. Csak hát ő már egy megosztott országot kapott, amiben ezer szem leste, ki hibázik, hol hibázik, minden bolhából elefánt lett, minden elefántból bolha. Az a bizonyos őszödi beszéd nem egy cinikus beismerés volt, akárhogy is felfújták, azt ő a párt belső vezetésének mondta, fegyelmezési célzattal. Csak félreértették, mert félre akarták, legyünk komolyak: mostanság hetente derülnek ki ennél komolyabb horderejű disznóságok, mégsem égnek az autók Budapest belvárosában (és ne is égjenek). A Fidesz mesterien kihasználta az akkori kormányzat minden tévedését, és még így sem sikerült megdöntenie azt. Bajnai Gordon miniszterelnöksége pedig végső soron egészen jól sikerült, gazdasági szempontból főleg.

Jó, hát ezek tények, de akkor mégis, miért nem őket választották meg 2010-ben?

Ennek igen sok oka van. Az egyik az, hogy mintha nem is törekedtek volna erre. Mintha azt hitték volna, nekik jár a választási győzelem. Alig kampányoltak, amit mégis, azzal gyerekeket lehetett volna riogatni, a sajtót pedig egészen egyszerűen kidobták az ablakon.

Pedig kevés magyar pártnak volt olyan kedvező helyzete a médiában, mint nekik 2010-ben. Övék volt a Népszabadság, a Népszava, a Szabad Föld, a Vasárnapi Hírek, és még egy csomó orgánum. Ha Napóleonnak ilyen sajtóbirodalma lett volna Waterloonál, máig erősen vitatott lenne Wellington szerepe. Annyira nem használták ki a helyzeti előnyüket, hogy az említett, meghatározó lapok közül mára csak egy él, a többit elvitte a markoláb. Vagy elpuchhant, mint a buborék.

Azonban mostani, vert helyzetükben néhány szocialista politikus képes nagyon nagyot alakítani. Nem feledhetjük Lendvai Ildikó karcos humorát és elmeélét, Kovács László tapasztalatát, Korózs Lajos kiállását az elesettek mellett, Újhelyi István elkötelezett jóindulatát. Ha van remény a magyar baloldaliság számára, azt valahogy az ő példájuk mentén lehet elképzelni.

Hogy mi lesz az MSZP sorsa?

Hát, baljós jeleket lát a béljós, egymagukban nem fognak ők országot kormányozni a közeli jövőben, talán a távolabbiban is inkább koalíciósan, másokkal. De ez esetleg nem is baj: sokkal jobb lenne egy sokszínűbb, nyitott kormányzat, mint a mosatni, monolitikus. De hogy a magyar belpolitika meghatározó tényezői lesznek, az egészen bizonyos.

Persze, mindenki döntse el saját magának, mi a véleménye róluk – nekem az a nézetem, hogy egy jó és erős szocialista párt kicsit sem ártana nekünk.

Most már csak találni kéne egy ilyent.

Vagy csinálni.

Csak jó legyen.

Meg erős.

Meg szocialista.

Lendvai Ildikó: Arról jutott eszembe…

Arról jutott eszembe, hogy olvastam: a kínai neten vannak tiltott szavak. Ezeket a közösségi médiában törlik, a fordítóprogramokat pedig úgy állították össze, hogy az ilyen szavakat egyszerűen nem fordítják le az idegen nyelvű szövegekből. Közéjük tartozik pl. a „Tienanmen tér”, a diákokkal való véres leszámolás helyszíne, az ujgur-, a tajvani- vagy a „tibeti függetlenség”.

Korábban a Micimackó-mémek használata is tilos volt, mert állítólag Hszi-Csin-peng elnökre emlékeztetett. Én speciel egyáltalán nem bánnám, ha némely vezetőnk saját maga helyett inkább Micimackóra hasonlítana. Ebben egyelőre csak félsikert értek el: épp úgy szeretnek a mézesbödön közelében tartózkodni, mint ő, de sajnos fele annyira sem aranyosak. Pedig mennyivel vidámabb lenne, ha pl. a kormányszóvivő a sok hervasztó hadova és megválaszolatlanul hagyott kérdés helyett a sajtótájékoztatóján inkább elénekelné, hogy „hull a hó és hózik, Hollik István fázik”.

Annyi mindenben követnénk a kínai példát,

a gazdasági kapcsolataink is erősödnek, átvehetjük a tiltott szavak gyakorlatát is. A miniszterelnök újabban úgyis elmélyült a nyelvészetben, és – kizárólag saját kutatásai eredményeként – bejelentette, hogy nyelvünk nem finnugor, hanem türk eredetű. Sokat kell pedálozni a finneknek, hogy rehabilitálják őket: talán ha náluk is tömegesen rúgnának ki tanárokat, közszolgákat, vinnének börtönbe újságírókat, rokonszenvesebbek lennének, de hiába, ezek nemcsak halszagúak, de halvérűek is, képtelenek valami rendes kis diktatúrát produkálni. Hát kinek kell az ilyen nyelvrokon?

Lehet, hogy hamarosan megszületik a döntés: a törökök mellett a kínaiakkal is nyelvrokonságban állunk. Aki majd nem hiszi, járjon utána – nálunk szerencsére elég kevesen igazodnak el a kínai nyelv és írás rejtelmeiben. De nem kell ahhoz nyelvsógorság, elég a lelki összhang, hogy átvegyük a kitűnő ötletet. Most úgyis egy kézbe került a média jó része, elég, ha átállítják a szerkesztőségi gépek programját, (a tilos gondolatokat szerencsétlen újságírók maguktól is felismerik), és megy minden, mint a karikacsapás. Még jobb, ha a laptop teteje rá is csapódik annak a kezére, aki akárcsak elkezd bepötyögni egy tiltott kifejezést.

Ez sokkal hatásosabb, mint amivel három éve a humán tárca próbálkozott: konzseniálisan a kínaiakkal ők is készítettek egy szótárt munkatársaiknak a tilos és az ajánlott kifejezésekkel. Ugye emlékszünk: tiltott volt pl. a „szegény” (helyette a „rászorulót” kellett használni), vagy a „családon belüli erőszak”, azzal a feltételezéssel, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. De szegény (illetve, bocsánat, rászoruló) minisztériumi alkalmazottak a „stadion” szót sem vehették szájukra (helyette: „fedett sportlétesítmény”), elkerülendő a népek további hergelését.

Akkor persze még röhögcséltünk

Ki-ki próbálta újmagyarítani József Attilát („Aki rászoruló, az a legrászorulóbb”) és Petőfit („rászoruló Tisza, miért is bántjátok?”), vagy javasolta átnevezni a metrómegállót „Puskás Ferenc fedett sportlétesítmény”-re. De ahogy Soros nem nevethetett a végén, úgy mi sem. Idén a dolog kezdett komolyra fordulni. Kiderült, hogy a tiltott szavak közé tartozik Nagy Imre neve is: el nem hangozhatott az október 23-i hivatalos ünnepi beszédekben. A kísértések elkerülése érdekében a biztonság kedvéért a szobrát is elviszik: arról nehéz volna lekaparni a nevet, és egy kisgyerek esetleg óvatlanul kibetűzné, hiába pisszegnének rá a szülők.

Pár nappal később, az őszirózsás forradalom és az első magyar köztársaság évfordulóján a „köztársaság” is felkerült a tiltott kifejezések listájára. Nem volt, nem lesz, nem van. Az őszirózsa csak azért úszta meg, mert Halottak napja előtt mégsem lehetett teljesen kiirtani a köztudatból. Úgy látom, a szótárból hamarosan kikerül az „Erzsébet utalvány” is: ez csak kampányban jár a nyugdíjasoknak, de utána jobb, ha kitörlik memóriájukból: minek idegesítsék feleslegesen magukat az emlegetésével, ha egyszer úgyse kapják.

Hogy elég nehéz lesz így beszélni, ha a tiltott szavak egyre gyarapodnak? Ugyan. Minek az a sok szó, az örökös fecsegés? Más élőlények egész jól elvannak nélküle. Legfeljebb majd mi is CÖFögünk vagy NERítünk. Abból nem lehet baj.

Lendvai Ildikó

Hivatalos csönd fogadta Szanyi „boltbezárási” ötletét

0

Az MSZP vezetői közül legtöbben nem nyilvánítanak véleményt Szanyi Tibor ötletéről, hogy a pártot be kéne zárni és új néven, új logóval újraalapítani. Az EP-képviselő saját magát alkalmas jelöltnek tartja az elnökségre, vetélytársait nem. Horváth Csaba szerint Szanyi ötlete hülyeség, Lendvai Ildikó viszont még tovább is menne.

A formabontó és szókimondó nyilatkozatairól elhíresült Szanyi Tibor a Magyar Narancsban beszélt az MSZP-t feszítő kérdésről, hogyan tovább az újabb választási vereség után. Az európai parlamenti képviselő, és a tisztújításon elnökjelöltségre jelentkező politikus nyilatkozatának lényege:

  • be kell csukni az MSZP-t ahhoz, hogy megmeneküljenek; mélyreható változás nélkül ugyanis még legfeljebb egyszer juthatnak be a Parlamentbe, aztán, mint mondta: kalap, kabát
  • új néven, új logóval kell újranyitni a boltot
  • a fajsúlyos elnökjelöltek közül Kunhalmi Ágnest vagy Tóth Bertalant nem tartja alkalmasnak, szerinte ugyanis egy frissen bukott előadás főszereplői ne akarjanak rögtön színházigazgatók lenni; Mesterházy Attilát és saját magát jó jelöltnek ítéli
  • van legalább öt Fidesz-kollaboráns a pártban, nekik az MSZP technikai-gazdasági hátteréhez van közük; velük leülne, és csendben kirúgná őket, ha ő lenne az elnök.

A Független Hírügynökség igyekezett megkérdezni meghatározó politikusokat a teljes tisztújítás előtt álló MSZP-ben, de jellemzően nem nyilatkoztak. Gőgös Zoltán, aki a teljes elnökséggel egyetemben lemondott tisztségéről, és nem indul újra a Veszprém megyei elnöki pozícióért se, közölte: visszavonul, nem nyilvánít véleményt semmiről. A Győr-Moson-Sopron megyei elnök, Kránitz László közölte, hogy van véleménye, de ezt a belső fórumokon mondja el, Szanyi Tibornak is. Veres János, a szabolcsi szervezet vezetője külföldön van, semmit se tud a történtekről, és egyébként se akar részt venni a történetben.

Az egyik érintett, Kunhalmi Ágnes, budapesti elnök a személyét érintő megjegyzésekre Eszterházy Péter mondatával válaszolt, amely szerint

bizonyos szint felett nem megyünk bizonyos szint alá.

A párt jövőjére vonatkozó eszmefuttatással ebben a formában nem ért egyet.

A fővárosi képviselő Horváth Csaba a bezárás-újranyitásról röviden annyit mondott, hogy „ez hülyeség”. Abban egyetért Szanyival, hogy az MSZP (és a többi ellenzéki párt) kudarcra van ítélve, ha így folytatják. Tartalmában közérthetőbbé, dinamikusabb és láthatóbbá kell válniuk, az arculat ebben persze fontos elem lehet – mondta. Azzal egyébként se ért egyet, hogy a közösséget lebontsák, az elnökjelöltek ne legyenek szőnyegbombázók.

Horváth támogatja Tóth Bertalan jelöltségét, bár még nem látta a kilábalási tervet és az ehhez rendelt csapatot. A jelölteknek azt kell világossá tenniük,

honnan hová akarnak eljutni, és milyen következtetést vontak le az áprilisi vereségből.

Ha Szanyi arra is gondolt, hogy változtatni kell a párt vezetésén, azzal egyetért Horváth. Szerinte az MSZP maradjon demokratikusan szerveződő párt, de két tisztújítás között keményen irányítottá kell válnia, nagyobb vezetési hatáskörre van szükség. Ehhez azonban nem kell bezúzni a pártot.

„Egyénileg kedvelem őt” – mondta Szanyiról Horváth Csaba, akit tehetségesnek tart, bár az elmúlt évekbeli megnyilatkozásaival nem ért egyet. Legnagyobb baja vele az, hogy nem integráló, s nem csapatember: egyéniben repül, de ez nem raj. Amúgy még az se biztos szerinte, hogy tényleg jelöltté válik, mert ehhez Szanyinak meg kell szereznie a kellő számú aláírást, majd túl kell verekednie magát a jelölő bizottságon is.

Ugyancsak komoly tisztség nélküli Lendvai Ildikó, aki hajlandó volt megszólalni. A nyilatkozat személyes részeiről négy szemközt fog beszélni Szanyival. A szervezet esetében még nála is nagyobb változást szeretne.

„A név és a logó nem tehet a problémákról, ezeket újra cserélve se lennénk kevésbé ellenszenvesek sokak szemében”

– fogalmazott az MSZP korábbi elnöke.

Ezzel szemben ő szélesebb mozgalmi szerveződést támogat, amelyben az identitást megtartva civil szerveződésekkel működnek együtt, hogy aztán egyetlen választási pártban szálljanak szembe a Fidesszel.

Orbán puskája be van tárazva

Széles választási mozgalom keretében lehet felvenni bármi eséllyel a versenyt a túloldallal, még akkor is, ha az ebbéli szándékok az elmúlt nyolc évben kudarcba fulladtak – állítja Lendvai Ildikó MSZP-s politikus a Független Hírügynökségnek adott interjújában. Azt is mondja: az emberek többsége tulajdonképpen nem a Fideszre, hanem az államra, vagyis a biztonságra szavaztak, mert az ellenzékben nem látták a stabil kormányzás lehetőségét. Lendvai úgy látja: szükség van a változáshoz az utcai politizálásra, a polgári engedetlenségre, de a végén a szavazófülkében kell leváltani a Fideszt. Orbán, szerinte nem fog változni, puskája be van tárazva, hogy mindent maga alá nyomjon, amit eddig még nem sikerült.

 

Mit keresett a választás előtt a DK színpadán?

Meghívásra mentem, méghozzá hivatalosan, az MSZP nevében beszélve a koordinációs partner DK kampányzáróján. Utána teljes gőzzel rohantam vissza a sajátunkra.

Pedig sokan, látva a szereplését, azonnal elkezdtek kombinálni, hogy netán átállt Gyurcsány Ferencékhez…

Szó nincs erről. De egymás egyéni jelöltjeit támogattuk, a körzetekben együtt dolgoztunk, „átállás” nélkül. Sajnálom, ha egyeseknek a tévéfelvételek alapján nem volt egyértelmű a helyzet, pedig volt olyan internetes portál, amelyik még csipkelődött is velem, hogy miért kell minden ötödik mondatomban agyonhangsúlyozni: MSZP-s vagyok, az MSZP listájára szavazok.

Az egymás segítése nem nagyon sikerült, az ellenzéki pártok az elmúlt négy-nyolc évben inkább egymást gátolták. Ön ugyanakkor – legalább is az én információim szerint – ezen időszak alatt végig azon dolgozott, hogy közelebb hozza egymáshoz a szereplőket. Nyugodtan mondhatjuk, hogy kudarcos volt az ebbéli tevékenysége.

Ez igaz, nem írnám fel a nagysikerű teljesítményeim listájára, már ha létezne ilyen lista. Meggyőződésem volt, és a következő ciklusra is meggyőződésem, hogy egy széles választási mozgalom keretében lehet felvenni bármi eséllyel a versenyt a túloldallal. Ezen belül lehet tere a pártok saját karaktere hangsúlyozásának is: ha belépek egy társaságba, be kell tudnom mutatkozni, ki vagyok én. Egy ilyen választási mozgalmat viszont kellő időben kellett volna létrehozni. Mert a lényeg nem a pártok által aláírt különböző megegyezések – nyilván ezekre is szükség van -, hanem az, hogy a választóik is felvállalják ezt a célt. De választási mozgalom helyett csak töredékes egyezségek születtek, más kérdés, hogy ez nem a sokat szidott MSZP hibájából történt így. Az ilyen-olyan egyezségek is az utolsó percre sikeredtek, még a DK-val is, hát még annál a néhány visszalépésnél, amelyek az utolsó napokban, órákban történtek meg.

Ezek megzavarták a választót?

Nem ez volt a fő baj. Nagy meglepetésemre azt láttam, hogy még az utolsó perces megállapodások híre is eljutott valahogy az emberekhez. A problémának azt látom a last minute taktikákban, hogy az utolsó heteket az egyezkedés huzavonái tematizálták, miközben az utolsó két hét, az utolsó hónap volna a kampány aranybányája.

Mert?

Mert ilyenkor még az is figyel a közéletre, aki az előző három és fél évben fütyült rá.

Ilyenkor kinyílnak a szemek és fülek a tartalmi mondandókra, hívószavakra, betartható ígéretekre, a politikai kultúrák, mentalitások különbségeire. Mi pont ezt a legértékesebb kommunikációs idősávot veszítettük el, pazaroltuk technikai ügyekre.  

A választó ily módon csak azt láthatta, amin huzakodnak a pártok, nem azt, amin egy együttes kormányzás alapulhat. Közben mindenki tudta, hogy koalícióra vagyunk, lennénk ítélve a demokratikus oldalon.

Igen, az elemzők többnyire két következtetést vontak le a választási eredményekből, és az egyik éppen az, amiről ön beszél. Vagyis az, hogy az ellenzéki pártok, nem pusztán az utolsó időszakban, hanem nyolc évre visszatekintve, nem tudták átadni azt a hitet a választóknak, hogy képesek együttműködni, pláne kormányozni, ráadásul jobban kormányozni, mint a Fidesz. A másik következtetés pedig az, hogy ezek a pártok végképp eltűntek vidékről, ami különösen fájdalmas az MSZP esetében, mivel neki megvolt a hálózata, csak elfelejtette életben tartani.

Örülök, hogy erről beszélünk, mert ugyan nagyon fontos az együttműködés-nem működés problematikája, választási technikái, de észre kell venni, hogy ettől függetlenül több választó kellett volna, és egységesebb választói akarat. Igaz és fontos is, hogy összességében kicsivel többen voltak a változást akarók- ezt kell is emlegetni, miközben Orbán az egész nemzet támogatásával hivalkodik-, de a változtatás szándéka nem mutatott automatikusan egy irányba.

A jelölteket –akivel lehetett- koordináltuk, a jövőképet nem.

Ennek kidolgozása általában a ciklusok első két évének feladata, ekkor még lehetett volna az egyes pártoknak  saját arculatot építeni, akár egymással programvitákat folytatni, természetesen abban a tudatban, hogy a végén koalíciós kényszer alakul majd ki. Amelynek formáit aztán a ciklus második felében lehet kidolgozni. Ez persze a normális pártrendszer, a „békeidők” naptárja, a következő négy év nem ilyen lesz. Most a megmámorosodott hatalom várható rohamtámadásai ellenében néhány dologban az első perctől közösen kell majd fellépni, és nem is csak a pártoknak. De térjünk vissza a vidékhez. Alapvetően a kisvárosokról és a községekről beszélek. Igen, igaza van, ez részben szervezettségi kudarc, a kisebb falvakból szinte teljesen eltűntek az embereink, egy-egy személy akad csupán, aki kitartott mellettünk. A szervezeti baj mögött azonban tartalmi ok van. Kicsit áltatjuk magunkat azzal, hogy kizárólagosan az eszelős és hazug migránsozó propaganda hatott a faluban. Az is, de a migráns épp úgy szimbólum is volt, mint a boszorkány vagy szörnyeteg a gyerekmesékben, aki mindenfajta megfoghatatlan félelmet testesít meg. A migráns a saját valóján túl az ismeretlent, a bizonytalant jelképezte. Elsősorban a kistelepüléseken élők függnek kizárólag az állam kegyétől, ott egyedül ez adhat biztonságot. Ott az állam bármilyen változása maga a bizonytalanság.  Ahol közmunka van, ahol a normálisan fizető állásokat vagy az önkormányzat, vagy a központi állam – lásd a pedagógusokat – adja, ott nem a Fideszre szavaztak, hanem ahogy ezt Kovách Imre szociológus fogalmazta meg: az államra. Az állam stabilitásába kapaszkodtak. Mert ugyan a gazdasági válság elmúltával is megmaradt a kettészakadt társadalom, de egy ici-picivel több jutott a lent lévőknek is. A közmunka több, mint a semmi, a pedagógus fizetés jobb, mint a diplomás munkanélküliség. Ezt a morzsányi biztonságot féltették, részben, igen, migránsoktól is, de részben mindenfajta változástól. És, ha az ellenzéki oldalban nem látják a stabil kormány lehetőségét, akkor még jobban félnek. Hiába voltak kifejezetten ehhez a réteghez szóló pártprogramok, nem voltak ott helyben embereink –ez már valóban szervezettségi kérdés – egy másfajta biztonság hiteles ígéretével.

Még a választási bizottságba sem jutott ellenzéki képviselő, egyszerűen nem találtak olyanokat, akik ezt el merték volna vállalni.

Itt egyértelműen erről volt szó, nem tudom az ellenzéki pártokat szidni.

Egy faluban, ahol tényleg a polgármestertől függ, hogy van-e közmunka, hogy van-e tüzelő-segély télen, hogy egyáltalán hogy élsz, ki az, aki önként jelentkezik az ellenzék nevében végzett szavazóköri munkára?!

Hann Endre fogalmazott úgy, hogy a Fidesz parádésan mozgósított látható, és láthatatlan módszerekkel.

A láthatatlan módszer a félelem, a kiszolgáltatottság működtetése. Ez még a vállalkozókban is megvan. Sokan utálják, hogy – profánul fogalmazva – tejelni kell azért, hogy tied legyen egy megbízás, de ha már a felső kapcsolat megvan, nem akarják elveszíteni. És az újtól, attól, ami nem ígér biztosat, inkább távol tartják magukat. Ezt a világot már kiismerték, tudják, kihez kell menni, tudják, kinek a zsebébe kell dugni a pénzt, ki a Mr.20%, ki a 30. Ők is utálják, ők is restellik, de már berendezkedtek rá.

Ez az, amit Ungváry Rudolf úgy fogalmaz: a toxikus vezér mérgezi az egész társadalmat. Hadházy Ákos, aki sokat foglalkozott a korrupciós ügyekkel, szintén arról beszél, hogy terjed a méreg az országban. Tényleg nincs ellenszere ennek a mérgező anyagnak?

Nyilván van. Bár paradox, hogy most, amikor elveszítettük a választást, beszélek gyógymódról, miközben ugye döglenek a libák…

De éca azért még vóna…

Így igaz. A választások után el kell végezni a gyászmunkát, de azért nem tűzhetjük ki a fehér zászlót. Ha a biztonságra van mindent elsöprő igény, akkor ki kell dolgoznunk a magunk biztonság-receptjét. Két fajta dolog adhat biztonságot. Az egyik a függőség. Aki pórázon van, azért a gazdája felelős, legalábbis nem veszhet el. De működhet a világban másfajta biztonság is, amikor egy nagyobb közösség szolidáris veled, és ha kell, megvéd. Megvéd pl. attól, ha ki akarnak rúgni. A társadalmi szolidaritás nagy részét persze módszeresen leépítették az elmúlt nyolc évben, többek között azért, hogy a védelemnyújtást hazudó hatalomnak ne legyen riválisa. Ezen változtathatunk, ha olyan mozgalmakat tudnánk indítani – és ez itt az éca – , civilek, pártok, ahol konkrét példákon mutatjuk be, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket meg tudunk védeni. Nem tudunk elérni új választást, aggódtam is a nagysikerű és lelkesítő szombati tüntetés láttán, hogy ne tűzzünk ki olyan célokat, amelyeknek a  kudarcától majd két hét múlva elkeseredik ez a nagyon lelkes fiatal tömeg.

Olyan konkrét célokat kell kitűzni, amelyeknek nem lehetetlen az elérése.

Láttuk, hogy a komoly tömegerő elől a Fidesz mindig visszavonul.

Mondana példát?

Persze: el a kezekkel például a civil szervezetektől. El a kezekkel a maradék független médiától és a facebooktól. El a kezekkel az önkormányzati választási szabályok megváltoztatásától, például a közvetlen főpolgármester választástól. És amit nem én találtam ki:

tömegmozgalom, akár népszavazás az uniós ügyészséghez való csatlakozásért.

Fontos, hogy ilyen közvetlen célok legyenek, de nem kellene-e egy olyan vezető személyiség is, aki mindezt koordinálni tudja, hiteles, és a szavára hallgatnak az emberek?

Biztos, hogy szükség van ilyen személyre, bár azt nem tudom, hogy már  ebben a pillanatban nélkülözhetetlen-e. Nekem ugyan nem tetszik, hogy a mai politika ilyen leader-központú,  persze attól, hogy nekem nem tetszik, még nem fog megváltozni. De a vezető megmutatása a választások közeledtével válik igazi paranccsá. Most nem érdemes addig várni, amíg mindenki fölesküszik egyetlen vezetőre.  Én azt hiszem, mi jól választottunk Karácsony Gergellyel, benne látnék fantáziát. Tökéletes ellenpontja az orbáni kultúrának; a beszédmódja, az aura, ami körülötte van, az, hogy az egyszemélyi vezetés helyett partneri viszonyra törekszik, hogy nem félelmetes, hanem szerethető akar lenni, ezek mind azt mutatják, hogy egy másfajta politikai kultúra ígéretét hordozza. Ehhez persze az kellene, hogy mások is elfogadják, ne csak az eddig szövetkező három párt.

Nyilván ez a legnehezebb, hiszen a szocialistákon belül is akadnak olyanok, akik szerint Karácsony nem hozott elég plusz támogatót, hogy nem leader-típus, persze tudom, hogy ez is a gyászmunka része: mindig kell találni hibáztatható személyeket.

Ez pontosan így van. És abból lesz a baj, ha túl sokáig tart a mások hibáztatásának szakasza. Én mindenesetre kifejezetten jónak tartom Karácsony politikai szereplését. Nem értünk el ugyan húsz százalékot, mint szerettünk volna, de nagyobb baj is lehetett volna, ha nem találtuk volna meg őt a Botka László leköszönése utáni válságban. Megjelenése újra lelket öntött a baloldalba. Leader, vezető pedig sokféle van; ha elfogadjuk, hogy nekünk, magyaroknak csak az autoriter, tekintélyelvű leader kell, parancsnok, vezér, nemzetvezető, akkor ezt az országot eleve leírtuk a modern történelemből. Léteznek más vezetők, másfajta leaderek. Természetesen fontos, hogy legyen kisugárzásuk, legyen határozott és markáns karakterük és kommunikációjuk, de ne mások fején állva, lefelé rugdosva próbáljanak meg kiemelkedni.  Meglátjuk, hogy Karácsony Gergő tovább tud-e építkezni, tovább tudjuk-e őt építeni. Ez nem ma fog kiderülni, de drukkolok neki és szövetségünknek. Örülök a frakciószövetségnek is.

Elfogadja azt a véleményt, hogy április 8-a azt bizonyította: a Fidesz választások útján nem legyőzhető.

Választással kell legyőzni, ám nem pusztán parlamenti politizálással. Máris itt van a békés utcai demonstráció. Folytatása, konkrét ügyek köré szerveződése esetén lehet belőle új népmozgalom. De szükség lesz majd, a választások közeledtével egy választási mozgalomra is. Egy ilyen mozgalom a maga akcióival, demonstrációival, akár erőszakmentes polgári engedetlenségével ad bátorságot, új híveket, újfajta szervezeti kereteket ahhoz, hogy előbb a lelkekben, aztán a szavazófülkékben váltsuk le a mozgalom segítségével már meggyengített Fideszt. Beláthatatlan következményeit látnám annak, ha az indulatok elszabadulnának, erőszakba torkollnának, és pl. a szélsőségek sara jönne felszínre. Ennek azért sem lennék a híve, mert azokkal a honfitársainkkal, azzal a két és félmillió emberrel is együtt kell élnünk, akik ma a Fideszre szavaznak. Nem érezhetik majd úgy, hogy erőszakkal győzték le őket. Azt kell érezniük, hogy a másik volt a jobb.

Amikor széleskörű összefogásról beszélünk, ebbe beleérthetjük a Jobbikot is?

Ez fontos kérdés. Én azt képviseltem, hogy ezzel a Jobbikkal, amelyen még rajta van a szélsőjobboldali tojáshéj, illetve hangadók benne azok az emberek is, akik még ma is elfogadhatatlan dolgokat képviselnek, nem lehet összeborulni. Sok jobbikos szavazóval viszont meg lehet próbálni szót érteni, azokkal, akiknek jobban tetszik Vona új iránya, mint Toroczkaié. A baloldal végső önfeladása lett volna, ha pártvezetők, fütyülve arra, ki milyen országot akar, parolázva megegyeznek. Az átszavazás helyenként így is működött. Az viszont

tanulságos számunkra, hogy jóval többen szavaztak balról a Jobbikra, mint fordítva.

A Jobbik jelöltjeire háromszázezerrel több szavazat futott be, mint a Jobbik listájára. Kölcsönösségről szó sem volt, ami azt mutatja, hogy Vona jól ítélte meg szavazótáborát, amikor azt mondta: az övéi előbb szavaznának a Fideszre, mint a „komcsikra”. Az országnak egyébként hosszú távú érdeke a Jobbik mérséklődése volna, tehát nem akarom őket végleg, eleve elrendelten beszorítani egy fasiszta sarokba. Szeretném, hogy aki ott van, kijönne onnan, de ez az ő választásuk. A most javasolt társelnökök személye egyelőre nem a mérséklődés üzenetét hordozza. Nem zárom ki, hogy a párt kettéhasad, és különválik egy középre tartó, párbeszédképes szárny. Egyelőre beszéljünk tehát a vezetők helyett a Jobbik szavazóihoz, akik ott vannak a demonstrálók között, mutassuk meg nekik, hogy a problémáikra van demokratikus válasz is. A politizálás terepe most e tekintetben is az alakuló népmozgalom, és nem a jobbikos pártvezetőkkel való alkudozás. Persze bizonyos parlamenti technikákról, az ellenzék lehetőségeiről beszélni kell minden ellenzéki frakcióval, de ez messze van az összeborulástól. Különben is: már rég nem a parlament a legfontosabb. Az csak egy újabb színpad, ahonnan beszélni lehet, de nem a kormányhoz vagy a pártokhoz, hanem kifelé. Ezért azt megértem és elfogadom, hogy ha a pártok az országgyűlés kommunikációs színpadát nem akarják otthagyni, de kifelé mindenképpen látványos jelét kell adniuk annak: hogy nem azt a színdarabot játsszák, amit Orbánék írtak.

Én az alaptörvényre való eskütételt az egyet nem értés világos jelzése nélkül semmiképpen nem vállalnám fel. Nem vagyok elég kreatív ahhoz, hogy kitaláljam: milyen módon kell demonstrálni azt, hogy nem kívánnak engedelmesen úgy tenni, mintha a parlament a valódi parlamentarizmus terepe volna, de ennek reprezentálására mindenképpen szükség van.

És mit gondol, milyen irányt vesz Orbán Viktor?

Az a politikai kultúra, amit a Fidesz és Orbán Viktor képvisel, képtelen a konszolidációra. Ha akarná, sincs meg hozzá a képessége, de nem is akarja. További politikai agressziót várok, különösen a ciklus első felében; nyilván le akarnak mindent tarolni, amit még letarolhatnak a kétharmaddal, vagyis elindul a támadás a civilek, a bíróságok, az önkormányzatok és a maradék szabad média ellen. Látjuk, hogy a puska be van tárazva: a civil törvény be van adva, a bíróságok ellen kész a javaslat, a Simicska-média, amely az utolsó időkben a független ellenzékiség hangját is hallatta, összeomlott egy másodperc alatt, és azt is tudjuk, miket nézett ki még magának Orbán. Kinézte az RTL-t, az Indexet, a facebook megregulázását, tehát ez a terv is készen áll. Olvasni lehetett arról is, hogy az utolsó kormányülésen felvetődött az önkormányzati rendszer átalakítása. Megismétlem tehát:

a puska be van tárazva, a töltények betöltve, az ujj a ravaszon; csak az a bizonyos tömegerő tudja megállítani a folyamatot. Az tud rácsapni a kezére, érzékeltetve, hogy van itt más erő, van az országnak másik fele, amelyik nem nyugszik bele ebbe a helyzetbe.

Az, hogy listák készülnek, katalizálja ezt a folyamatot, vagy ellenkezőleg? Azért kérdezem, mert a Figyelő szörnyű listája után nem érzem, hogy olyan nagy lenne a felháborodás.

Nem akkora, mint kellene. Tömegmozgalom nem ebből lett. Pedig, ha nincs ellenállás, újabb listák lesznek. Ahol a listázás módszerré válik, ott a nyílt megfélemlítés egyéb formái is megjelennek. Tömeges ellenállás akkor lesz belőle, ha az üldözés eléri a kisembert is. De akkor lehet.

Ha milliók tűzik ki magukra a sárga csillagot.

Így.

Nem gondolom, hogy Orbán náci

Lendvai Ildikó, hajdani MSZP pártelnök és képviselő, ma újra tagja a párt elnöke által létrehozott tanácsadó csapatnak, bár szerinte a véleményét korábban is mindig elmondta. Szerinte Balázs Péter jó jelölt lehet, a közös lista élére, ha lesz valóban együttműködés. A volt elnök egészen megdöbbentőnek tartotta Orbán Viktor ünnepi beszédét, amiből pont az ünnep hiányzott.  Szerinte a miniszterelnök ugyan nem náci, vagy fasiszta, de a szóhasználata azokat az időket idézi és bizonyosan nem véletlenül.  Úgy látja: Orbán meglepően ijedtnek tűnik, feltehetően tart attól, hogy hirtelen szembefordulnak vele a tömegek, hiszen megélt már hasonló helyzeteket.

 

Induljunk el a könnyebbtől a nehezebb felé.  Marton-ügy…

Ez volna a könnyebb? Hát erről mindenkinek csak egy véleménye lehet, még akkor is, ha nem mondhatom magamról, hogy meetoo, mivel nekem ilyen inzultusban nem volt részem. Azt nevezem én inzultusnak, amikor valaki a hatalmi helyzetét használja ki. Ez az ügy azért kerül ennyire a figyelem középpontjába, mert jól mutatja, hogy mire képes a hatalom, hogyan fordítja ki az embert. Sajnos sokan vannak, akik azt hiszik, hogy a pozíció együtt jár a szabadosság szabadságával, az ellenállhatatlanságával.

Nem akarok azonnal orbánozni, de annyiban jogos az összehasonlítás, hogy nála, náluk is a hatalommal való visszaélést  tapasztaljuk.
a Marton-féle esetek ugyanezeknek az intim változata.

Most persze azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy Marton László most bocsánatot kért, és ezzel a konkrét ügy megoldódhat, Orbánék nem fognak.

Szanyi-ügy…

Nagyokat ugrunk a nehezebb felé… Nagyon nem örülök annak, amit a Tibor tett és nem használt nekünk. Természetesen az a kép, amit a Tibor közzétett egy valódi kép.  Konok Péter történész írta, hogy a forradalom nem kívánságműsor, hogy csak azt mazsolázzuk ki belőle, ami bele illik a nagy képbe. De senkinek sem jutna eszébe sem a 48-as forradalom ünnepén, sem mondjuk az a bécsi forradalom előestéjén vagy napján meglincselt emberek képeit föltenni, pedig voltak ilyenek és igaz lenne a kép. Azt akarom ezzel a mondani, hogy október 23-án a forradalomnak nem a sötét oldalait ünnepeljük. Nem kell az ünnep napján azt a kevés fényes lapot, ami a forradalomnak jut azonnal befeketíteni. Igen, október 30-án már beszélhetünk a lincselésekről, azokról az emberekről, akik besorozott kiskatonaként váltak áldozattá, de ismétlem, nem az ünnep szép napjait kell így elrondítani. Madách a Tragédiában a francia forradalomnak ügyesen megmutatta a szépséget és sötétséget is, s van ebben két sor, ami erre is vonatkozik, így hangzik:

”Vak, aki Isten szikráját nem érti, Ha vérrel és sárral is volt bekenve.”

Szóval nem kell ilyenkor a sötét oldalról beszélni…

Ön használta most a kifejezést: sötét oldal. De valaki más is használta ezt néhány nappal ezelőtt, ha már az ünnepről beszélünk…

Én persze a történelem sötét lapjaira gondoltam… Azt hittem egyébként, hogy Orbán engem már nem tud meglepni. De tudott. Nem azért, mert ebben a bizonyos ünnepi beszédben október 23-án, ne a régi szakácskönyvből főzött volna, új gondolat nem volt benne, de az megdöbbentett, hogy éppen október 23-án, ami általában a nemzeti összefogás szép jelképeként szokott jobb és baloldal egyaránt ünnepelni, minden eddiginél durvább stigmát tegyen a saját ellenzékére, mert ez a sötét oldal természetesen rólunk szól. Annak ellenére, hogy ő nem használta a vallási frazeológiát, hanem a Csillagok háborújából idézett, azért ez a fajta démonizálás, nagyjából ugyanaz, mint amit Aradszki képviselőtől hallhattunk a parlamentben. Az ilyen démonizálásból még soha semmi jó nem származott. Egyébként október 23-án Orbán Viktornál senki nem tett többet azért, hogy éppen ’56 emlékétől szakadjon el.  Ráadásul, ha 56-ot és menekülteket összekapcsol az ember, akkor mindenkinek az jut az eszébe, hogy akkor többszázezer magyar menekültet befogadtak Nyugaton, ám erről a beszédben nem esett szó, viszont elég hamar eljutott a migránsokig, amiről avatatlan hallgató azt hihette, hogy 1956 a migránsokról szólt. Azt is merte állítani, hogy a magyar forradalom is hasonló célokért fogalmazódott meg, a saját nemzeti kultúránk védelméért mentek az emberek az utcára, mert nem akartak beolvadni senki olvasztótégelyébe, és már ott is tartottunk a migrációnál, Sorosnál, Brüsszelnél. Én aztán igazán fontosnak tartom a nemzeti kultúrát, de 56-ban speciel nem a nemzeti kultúra ellentámadása miatt mentek az emberek az utcára, hanem nagyobb szabadságért, demokráciáért, függetlenségért, jobb életért, sok mindenért, de semmiképp nem a migráns fantom ellenharc miatt.

Maradjunk még az Orbán beszédnél és a migránsoknál: a szónok azt mondta, hogy ma már csak Kelet Európa migránsmentes övezet, amiről azért az embernek eszébe jutnak régi kifejezések, úgy, mint cigánymentes övezet, vagy patkánymentes övezet…

Összeborzongtam… Egyre többször fordul elő stilárisan és szófordulatait illetően a náci nyelvezet; nem lehet nem észrevenni, hogy egyre több olyan fordulatot használ Orbán, amit a magyar, vagy a német nácizmusnál hallhattunk.

Előfordult ebben a beszédben az idegen népelem, kifejezés is; a negyvenes évek elején így hívták itthon a zsidókat. Most a zsidó és a cigány szó behelyettesítődik a migráns szóra.

Nem gondolom, hogy Orbán náci, azt sem gondolom, hogy fasiszta, csak azt mondom: nincs benne kellő önvédelem a retorika iránt. Ha van benne némi tudatosság, akkor – és ez érződött 23-án -, a Fidesz és a Jobbik még mindig ugyanazért a szavazótáborért harcol, azokért, akiknek ez a nyelv nem idegen.

Ugyancsak a 23-i beszédben használta Orbán a homo szovjeticus és a homo brüsszelicus kifejezéseket, megemlítve azt is, hogy harminc év után újra meg vagyunk szállva.

Ez nem pusztán sima történelemhamisítás, de szembe kerül önmagával is. Annak idején, és azóta is úgy beszél némelykor, mintha ő zavarta volna el Magyarországról a szovjet katonákat, de ezzel a beszéddel a saját teljesítményét is megsemmisíti. Emellett, ez a szovjeticus, brüsszelicus kifejezések az erkölcsi érzékemet is bántják; a homo előszóval mintha azt hangsúlyozná, hogy azok ott Brüsszelben másfajta emberek. Összességében azt érzem, hogy folyik a nemzet fogalom átjátszása egy rassz fogalom kifejezésévé.

Lépjünk egyet most a szocialisták felé… Balázs Péter.

Nagyra becsülöm őt, és az egész tevékenysége éppen az ellenpontja annak, mint amit az előbb Orbán Viktorról mondtam. Neki az egész munkássága arról szólt, hogy Európához tartozunk.

Ugye azt nyilatkozta, hogy csak akkor vállalja, ha egy kritikus tömeg felsorakozik mögötte…

Igaza van, valóban csak így szabad vállalnia. Széles együttműködési rendszerre volna szükség, hogy érdemi miniszterelnök-jelölt vállalja a feladatot. Ha egy ilyen integráció létrejönne, Balázs Péter alkalmas lehet a jelöltségre, és még arra is, hogy eséllyel induljunk a választásokon.

Gyurcsány Ferenc eddig úgy nyilatkozott, hogy Balázs Péter a DK számára nem elfogadható és egyébként is, fordítva az eddigi politikáján, amikor is a feltétel nélküli együttműködés híve volt, ma már mintha feltétlenül elutasítaná a közös lista gondolatát, sőt mintha némi fölény mutatkozna benne a szocialistákkal kapcsolatban.

Nem szívesen megyek bele a politikai szkanderezésbe még ezen a szinten sem; Gyurcsányt okosabb politikusnak tartom annál, mint amit a vele szemben kritikai megjegyzéseket megfogalmazók hangoztatnak, hogy neki csak a szocialisták legyőzése a fontos. Bízom benne, és biztos is vagyok, hogy neki ennél emelkedettebb céljai vannak. Azt remélem, hogy ő is azt nézi, hogy miként áll ez a tábor a Fideszhez képest.

És itt tartunk a nehezénél: az MSZP-nél. Van valamilyen új irány, vagy egyáltalán irány? Molnár Gyula kézbe vette a pártot?

Úgy látom igen. Én nem bírálom őt, amiért Botka Laci miniszterelnök-jelöltsége idején hátrább húzódott, most azonban, ebben az új helyzetben, hihetetlenül megnőtt a felelőssége.

Most egy krízishelyzetből kell kivezetni a pártot és közben össze is kell kalapálnia egy megfelelő együttműködési rendszert. Ez nagyobb és nehezebb feladat, mint korábban bárkinek adatott.

Még jó, hogy bízik benne, hisz Molnár Gyula elmondta a Független Hírügynökségnek, hogy önt is meghívta a tanácsadói csapatába…

Nézze, én eddig is elmondtam mindig, amit gondoltam, most annyi a különbség, hogy némiképp koordináltabbá vált az együttműködés.  Most olyan vagyok, mint a nagymamák, pont annyira izgulok, mint anyaként, de a felelősség már nem az enyém.

Akkor felelősség nélkül belemehet jóslásokba: mit lát 2018 áprilisából?

Eredményt talán nem látok. Egyet viszont igen, amit még a saját bajainkban, butaságaink közepette is biztatónak ítélek meg a Fidesz, szemlátomást, úgy viselkedik, mintha életveszélyben lenne; Orbán Viktor nem csak azért használta a sötét oldal kifejezést, hogy stigmát ragasszon a baloldalra, hanem azért is, mert nem szabad lebecsülni, azt – amúgy az ő helyében nem példálóznék annyit a Csillagok háborújából, ott ugyanis mindig a köztársaságiak győztek -, ebből az következik, hogy a miniszterelnök lát valamit. Mondjuk azt, hogy igenis van kormányváltó hangulat és nem biztos benne, hogy ez nem tud hirtelen becsatornázódni az ellenzéki pártokhoz, rólunk pedig el tudja hinni, hogy képesek leszünk élni ezzel a lehetőséggel.

Nagy siker lenne, ha a demokratikus oldal győzni tudna, de az is, ha vissza tudjuk szorítani a Fideszt.

Például koalícióra kényszeríteni?  Horn Gábor azt nyilatkozta nekünk, hogy ily módon politikai fogollyá válna Orbán, már nem is lenne többé miniszterelnök…

Lehet, hogy így van, de tartok tőle, ha ilyen kényszer létrejönne, összeállna a Fidesz- Jobbik páros. Én nem koalícióra gondoltam, hanem arra, ha Orbán Viktor és a Fidesz hatalma elkezdene visszaszorulni, akkor talán változtatnának eddigi politikájukon. De ahhoz, hogy összejöjjön a váltás, ahhoz több dolognak kell történnie. Egy nagy repedésnek Brüsszellel kapcsolatban és ennek vannak komoly jelei, és vannak jelei a Fideszen belüli repedésnek is, mint ahogy annak is, hogy

a Fidesz teljesen elveszítette saját értelmiségi körét

. Az is elképzelhető, hogy az unió is keményebb lépésekre szánja el magát, akkor a többségében uniópárti magyar lakosság is erősen elgondolkodna egy újabb Fidesz hatalom támogatásán. A mi oldalunkkal kapcsolatban meg arra lenne szükség, hogy a kilenc hónap elvesztése után, sikerüljön új mondatokat mondanunk; hogy az eddig használt szlogenünk, a tegyünk igazságot, szélesebb értelmezést kapjon. És, hogy két lábon álljunk abban az értelemben, hogy egyszerre szolgáljuk az elesettek érdekeit, és dolgozunk a középosztály tagjaiért.  Ezt azért is hangsúlyozom, mert bár nagy híve vagyok az összefogásnak, az azonban még számszerűen nem elegendő a Fidesz legyőzéséhez, nekünk új szavazókat is kell találnunk. Ehhez akciókra van szükség, jelenlétre, az emberek megszólítására, azaz nem elég az összefogás és az, hogy vannak programjaink, szükség van rájuk, de nem elegendőek. Nekünk be kell tennünk a lábunkat a Fidesz repedéseibe, és azt csak ilyen módon lehet. Olyan akciókra gondolok, amelyek igazi segítséget nyújtanak a társadalom tagjainak és jelzik a szocialista párt törődését is.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!