Hogyan lettél édes hazám, a gonosz mostohám? Ez a mondat jutott az eszembe, miután néhány nappal ezelőtt megszólított egy troll. Egy a névtelen, arctalan hozzászólók közül, akik abban lelik örömüket – vagy ez a munkájuk, hivatásuk – hogy másokat gyaláznak.
Azzal kezdte a tisztelt troll, hogy milyen jól írok. Kifejezően, hatásosan. (Megdicsért). És hogy idegenszívű vagyok, amiért ezt a képességemet nem a haza javára hasznosítom. (Belém rúgott.)
Írtam neki, hogy ami képességem van, azt mind a haza javára igyekszem hasznosítani. Azt szeretném ugyanis, hogy a hazám jobb hely legyen annál, mint amilyen most.
Azt válaszolta a troll, hogy én a haza árulóit szolgálom. Azokat, akik eladják Magyarországot, kiszolgáltatják külföldi érdekeknek.
Írtam neki, hogy idézzen tőlem egy ilyen példát. Egyetlen árva félmondatot, amiből arra lehet következtetni, hogy valakinek a szolgálatába szegődtem.
Példát nem hozott, mert hát honnan is hozott volna. Ehelyett megírta, hogy ez a mostani kormány a nemzet érdekeit szolgálja és mindenki, aki őket támadja, a magyarok ellen van, és rosszat akar a nemzetnek.
Írtam neki, hogy én is a magyar emberekért írok. Mert szerintem a magyar embereknek az az érdekük, hogy ez ország ne olyan legyen, mint amilyenné a mostani vezetői tették. És még kevésbé olyan, mint amilyenné tenni szeretnék.
Miért, milyen ez az ország? Nem állított a troll, hanem kérdezett. Bátorításnak vettem a felszólítást, azt gondoltam, talán tényleg érdekli, amit válaszolok.
Hogy milyen ez az ország? Bezárkózó, múltba néző, hátrafelé nyilazó, írtam válaszként. Mindenkiben ellenséget sejtő, saját démonaival harcoló. Árvalányhajas, avítt, rosszkedvű. Ha nincs ellensége, keres magának. Bűnbakot kreál, ellenséget sejt mindenütt, ahelyett, hogy együttműködne.
Nem szabad behódolni másoknak, így a troll.
Nem szabad és nem is kell, írtam neki. Érvényesíteni kell az ország érdekeit. Az országnak az az érdeke, hogy szövetségeseink legyenek és barátaink. Hogy ne legyünk lesajnált páriái Európának. Ez a magyar emberek érdeke.
Tekintélyre van szükség, írta a troll. A tekintélyt nem követelni kell, feleltem, hanem kiérdemelni. Meg fogom bánni, írta, amiért ennyire hazafiatlan vagyok.
Ez utóbbit fenyegetésnek vettem, úgyhogy erre már nem is válaszoltam.
Rekordgyorsasággal, néhány óra leforgása alatt írta alá Áder János a lakástakarék-pénztárak állami támogatásának megszüntetéséről szóló törvényt. Nem szokott ennyire gyors lenni az államfő, korábban többnyire kivárta a törvényben előírt néhány napot, s volt olyan is, amikor a törvényt megfontolásara visszaküldte az országgyűlésnek. (Mely megfontolás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a parlament fideszes többsége valamilyen jelentéktelen, többnyire formai változtatással újra elfogadta a törvényt, s ezt követően az államfőnek már nem maradt mérlegelési lehetősége.)
Ezúttal azonban Áder a tőle elvártnál is gyorsabban cselekedett, így a kedden elfogadott törvény szövegét már másnap, azaz szerdán reggel ki is hirdethették a Magyar Közlönyben.
Áder János első hivatalba lépésekor azt nyilatkozta, hogy száz jó törvényből százat aláír, száz rossz törvényből pedig százat visszaküld a parlamentnek. Szerencséje volt Áder Jánosnak, hiszen szinte kizárólag jó törvényeket toltak elé aláírásra – ezt onnan lehet tudni, hogyha nem lettek volna jók a törvények, akkor azokat ígérete szerint nem írta volna alá.
Áder most annyira gyors volt, hogy hivatala még csak nem is mentegetőzött. Pedig ez utóbbi is előfordult, például, amikor a sokak által vitatott médiatörvény módosítását jóváhagyta, azt közölte a nyilvánossággal: nem tehetett mást, jogászai megvizsgálták a törvény szövegét, és mivel nem találtak rajta fogást, nem volt más választása, mint aláírni.
Most nem mondott semmit az államfő, csak rekordgyorsasággal aláírt. Állítólag azért kellett a szokottnál is gyorsabban lezavarni a lakástakarékok állami támogatását felszámoló törvényt, mert a kormány azt akarta, hogy annak hatályba lépéséig már ne lehessen új szerződéseket kötni. Ha ez így van, és ezt a feltételezést semmi nem cáfolja, akkor ebbe a folyamatba a törvényhozástól és a kormány működésétől elvileg független államfőt is bevonták. Csakis így fordulhatott elő, hogy Áder egyetlen napot sem várt, hanem amilyen gyorsan csak lehetett, aláírta a törvény szövegét.
Áder János elődje, a plágiumügye miatt dicstelen körülmények között távozó Schmitt Pál beiktatásakor azt mondta: ő nem fékje, hanem motorja kíván lenni a kormány működésének. Ennek megfelelően minden elékerülő törvényt gondolkodás és mérlegelés nélkül azonnal aláírt.
Áder idáig legalább a látszatra adott, futott néhány kört, mielőtt beadta volna a derekát. Ezúttal azonban gyorsan megadta magát – talán azt gondolta, így hamarabb túl van rajta.
Ma, október 16-án van az Élelmezés Világnapja. Mint más napokon, most is meleg ételt osztanak a rászorulóknak. Ünnepekkor és gyakran hétköznapokon is hosszú sorok kígyóznak ilyenkor az utcán – kilátástalanság, reménytelenség, szomorúság, amerre csak a szem ellát.
Valódi látványosság ez ma Magyarországon, csak idő kérdése, hogy az ételosztás belekerüljön a hozzánk érkező külföldi turisták bédekkereibe. Szegénység van ma Magyarországon, nyomorúság. Politikailag inkorrektül ezt így mondják: rászorultság.
Az MTI nem szokott beszámolni arról, hogy hosszú sorokban állnak az ételre váró emberek. Erről se kép, se hang. Bizonyára nem akarnak ünneprontók lenni, de az sem kizárt, hogy szakmai szempontok vezérlik őket: számukra nem hír, hogy Magyarország szegény.
Talán mert a kereszténydemokrata Harrach Péter azt nyilatkozta néhány évvel ezelőtt, hogy sok gyerek azért megy el reggel éhgyomorral az iskolába, mert náluk életforma, hogy nem reggeliznek. Nyilván jó helyről tudja ezt, a környezetében sok nem-reggeliző gyerekkel találkozik. Ők mondhatták neki, hogy úri passzió náluk a rosszul táplálkozás. Nem azért nem esznek, mert nincs mit, hanem mert vigyáznak a vonalaikra.
Néhány éve Kriza Ákos, Miskolc fideszes polgármestereként, azzal utasította a vissza a krisnások ajánlatát, hogy húsvétkor ételt osztanának a városban, hogy náluk nincs erre szükség, menjenek oda ételt osztani, ahol igény van az ilyesmire.
Magyarországon ma már nem csak az szegény, akinek nincs fedél a feje fölött, vagy nincs munkája. Úgy is lehet szegénynek lenni, hogy az ember lakik még valahol, és dolgozik. Tisztes szegénységnek hívják az ilyet, pedig valójában ugyanúgy tisztességtelen, mint a nyomor.
Sokféle ember szokott beállni az ételre várók közé: régóta reménytelenek, és olyanok is, akik csak mostanában lettek azok. Nem csak a végleg leszakadtak, de olyanok is, akik még valamennyire tartják magukat. Viseltes, de tiszta ruha van rajtuk, és a gyerekeiken. Erre futotta, vasárnapi ebédre, vacsorára már nem.
Ezt nem akarja látni a hivatalos Magyarország, mert nem illik az általuk festett képbe. A gyereknek vásárolt 70 milliós budai lakásból belezavar a panorámába a Blaha Lujza téri sor, és a Dunakeszin, a miniszter szüleinek megfeszített munkájából összespórolt 167 millió forintos kulipintyó is fényévnyi távolságra van az ételre váró emberektől. A helikopterrel vidéki lagziba utazó minisztert, a kedveséről (azóta felesége) és annak családjáról bőkezűen gondoskodó jegybankelnököt is bizonyára mélységesen irrtálják az ilyen képek.
Ki magánrepülőn száll fölé, annak térkép e táj.
A vak is látja, hogy Magyarország jobban teljesít. Aki mást gondol, magára vessen, amiért a saját szemének hisz, és nem annak, amit mondanak neki. Tessék tudomásul venni: az, hogy emberek tömött sorokban ételre várnak, csupán egy kedves népszokás, nemzeti magyar hungarikum.
Tessék oszolni emberek, ne bámészkodjanak, nincs itt semmi látnivaló!
Magyarországgal kapcsolatban gyakran felmerül az az állítás, hogy Magyarország nem jóléti állam. A legkülönfélébb indokok és érvek hangoznak el ilyenkor, melyek gyakran megtévesztők lehetnek azoknak, akik nincsenek tisztában a fogalom valódi jelentésével és nem is akarják megismerni azt. Tartsunk mítoszirtást, lássuk, Magyarország valóban távol áll-e a jóléti állam fogalmától vagy megfelel-e annak.
A jóléti állam történelmi távlatból
Jóléti államokról a kifejezés modern értelmében a huszadik század eleje óta beszélhetünk. A huszadik század előtt sokkal inkább jóléti gondoskodásról beszélhetünk, mivel az állam, ha létre is hozott egyáltalán valamilyen szociális hálót, az csupán a társadalom egy elenyésző hányadának csekély mértékű szociális biztonságát segítette. Ezen kiváltságosok a magasabb rangú tisztségviselőknek, rokkant és harcképtelen katonáknak és a munkásság meghatározott rétegeinek, például a bányászoknak jártak. A munkásság nagyobb része és úgy amúgy a lakosság jelentős része nem élvezte a szociális háló biztonságot kínáló előnyeit.
Még a 19. században történt meg a nagy áttörés. A városiasodás révén a szegénység egyre inkább látható formában jelent meg. Ebben az időben az iparosodás hatásaként keletkezett társadalmi feszültségek a szervezett munkásmozgalmak és munkáspártok révén közvetlen módon politikai nyomást gyakoroltak a politikai elitre.
A társadalombiztosítási rendszer, mely megteremtette és megtestesítette a kiterjedt állami szerepvállalást, része lett a hétköznapi ember életének is. Az Otto von Bismarck nevéhez köthető társadalombiztosítási rendszer kiépítését 1880-ra datáljuk. A legfontosabb a bismack-i jóléti intézkedések sarokköve, az elsősorban iparban dolgozó munkásságra érvényes kötelező állami betegbiztosítás, e mellett a baleset és nyugdíjbiztosítás vált elérhetővé.
Később
a háborúk tanulságaiból tanult a politikai vezetés és megszületett az a felismerés, miszerint az emberek igénylik az állam által nyújtott jóléti és szociális intézkedéseket.
A háborús időkben még nem volt jellemző a nagy állami szerepvállalás és a szociális biztonság mindenki számára való elérhetővé tétele. A jóléti államok fénykorukat élték Európa szerte 1950 és 1975 között. A gazdasági növekedés a modern államokban szárnyalt és volt lehetőség a jóléti kiadások növelésére. A 70-es évekre azonban újabb nagy változás következett be. 1975 és 1980 között a válság uralta a közgondolkodást. A gazdasági bővülés lassulása, és az olajár robbanás életre hívta a neoliberális gazdaságpolitikát, amikor is a jóléti intézkedések tudatos leépítése valósult meg a szabadság és az önellátás nevében. Az egyéni boldogulás és az állam csökkenő szerepvállalása került a középpontba a nyugati demokráciákban. A rendszerváltást követően az addig szovjet-rendszerben működő államok, mint például Magyarország, nem csupán politikai ideológiájukban követték a nyugati trendeket, hanem gazdasági és a jóléti rendszerek szempontjából is alkalmazkodtak. Ennek következtében a kelet és közép európai poszt szovjet nemzetállamok sajátos jóléti rendszereket építettek ki, melyek leginkább a konzervatív és szociáldemokrata jóléti államok ismertetőjegyeit viselik magukon mind a mai napig.
Mi az a jóléti állam?
A jóléti állam fogalmi meghatározása nem egységes a szakértők között. Mint minden politikai töltettel és ideológiai meghatározottsággal rendelkező fogalom esetében, úgy a jóléti állam esetében is az a helyzet áll fent, hogy az ideológiai béklyók nem engedik, hogy egy mindenki által elfogadott definíció létrejöhessen.
Az egyik széles körben elfogadott értelmezés szerint a jóléti állam
„az állam felelősségvállalását jelenti a polgárok jólétének egy meghatározott szintjéért, amelyet a jövedelemtranszferek és a szociális szolgáltatások rendszere útján kíván biztosítani.”
Ez alapján a definíció alapján igyekszem a továbbiakban megvizsgálni, megállapítani azt, hogy Magyarország jóléti állam e vagy sem.
A jóléti államok tehát alapvetően nem azért azok amik, mert nem létezik szegénység vagy minden ember annyit keres, hogy probléma nélkül képes megélni és eltartani családját.
A jóléti állam attól jóléti állam, hogy az állam működteti a jóléti szolgáltatások rendszerét a közszektorokat valamilyen hatékonysági fokkal üzemelteti.
A felmerülő kihívások
A modern európai demokráciák legtöbbje hasonló, kihívásokkal néz szembe, már, ami a jóléti rendszereket és azok mechanizmusainak hatékony működését illeti.
Ezeket a kihívásokat a politikai vezetőknek is figyelembe kell venniük amikor a területet érintő döntéseket készülnek meghozni.
A kihívások megnehezítik a jóléti rendszerek működését, csökkentik a jóléti ellátórendszer működésének hatékonysági fokát.
Ilyen kihívások lehetnek demográfiai eredetűek, mint a népesség rohamos ütemben történő fogyása vagy elöregedése, de ide sorolnám a kivándorlással kapcsolatos problémákat is. A legtöbb fejlett európai ország küzd saját népességének elöregedéséből adódó problémákkal. Minél inkább elidősödik egy társadalom, annál nagyobb teher hárul az ellátórendszerre. A munkaképes aktív korú népesség egyre fogyatkozó bázisának kell fent tartania vagy csúnyábban fogalmazva eltartania a nyugdíjas korú népességet. Itt a munkaképes aktívkorú népesség elvándorlása csak tovább rontja az amúgy sem rózsás helyzetet. Ezen jelenségeknek köszönhető az időleges megoldások egész sora, melyek nem jelentenek végleges megoldást, sokkal inkább az ellátórendszerben bekövetkező problémák foltozgatására és félretolására adnak lehetőséget. A nyugdíj korhatár megemelése, a beszedett adók mértékének növelése jelennek meg legtöbbször, mint időleges megoldások.
A gazdasági eredetű problémák jelenléte is nyilvánvaló mindenki számára. A munkanélküliség az ország egyes régiói között tátongó bérkülönbségek nagy mértékben való előfordulása nem csupán gazdasági de társadalmi problémák egész sorát előlegezik meg, mint a szegénység mértékének növekedése, vagy a bérek különbségeiből adódó társadalmi törésvonalak.
A munkanélküliség jelensége nagy terhet ró az ellátórendszer működésére egyrészt azért, mert a munkanélküliekről gondoskodnia kell az államnak valamilyen mértékben és valamilyen formában, másrészt, minél kevesebb a munkavállaló, annál kevesebb bevétel folyik be az államhoz, melyek javarészt adók és járulékok formájában öltenek testet. Bevételek hiányában a szociális ellátórendszer pedig nem képes tartani a lépést a növekvő társadalmi igényekkel. Ehhez a problémához kapcsolódik az is, hogy minél alacsonyabbak a bérek, annál kevesebb pénzt költenek az emberek. Az élelmiszereket és minden fogyasztási terméket is adó terhel, mely adókból származó bevételek ugyanúgy az államhoz folynak be, mely bevételek egy meghatározott részét a jóléti szektorok fenntartására, fejlesztésére költik.
Egy politikai probléma
A szabad szemmel is könnyedén észlelhető problémák mellett, léteznek olyan politikai trendek, melyek meghatározzák vagy inkább megpecsételik a jóléti rendszerek, mechanizmusok fejlődését, javulását.
A politikusok nem hosszútávra terveznek. Általánosan négyéves választási ciklusokban gondolkodnak, mivel amint véget értek a választások már azon kell gondolkodni, hogy miként lehetne megnyerni a következőt.
Azzal, hogy a politikai vezetők ilyen ciklusokban gondolkodnak hozzátartozik az is, hogy a népszerűtlen de szükséges intézkedéseket előszeretettel halogatják vagy hárítják át egy következő kormányra a népszerűségük megtartása céljából.
A hosszútávú egészségügyi, oktatásügyi, nyugdíj vagy a szociális rendszert érintő reformok ezért nem is kerülnek előtérbe.
Egy-egy ilyen reform megvalósítása nem megy egyről a kettőre, több évbe is beletelhet, hogy az ilyen nagyszabású reformok megvalósulhassanak és jellemzően nagy anyagi áldozatokkal járnak.
A kormányokon átívelő célok és reformok ezért egyáltalán nem jellemzők.
Amennyiben egy kormány elkezd egy reformot és az ellenzék végig a kormány politikáját és tevékenységét kritizálja, úgy egy esetleges kormányváltás után az új kormány rá van kényszerítve arra, hogy valami újat mutasson, máshogy csináljon, mint az a politikai erő, amelynek kritizálásának köszönhetően jutott hatalomra.
Ez egy ördögi kőr melyből csak akkor tudnak kikecmeregni a politikai vezetők, hogyha nem a politikai haszonszerzés és a hatalom megszerzése, megtartása a legfőbb prioritásuk.
A választóknak való görcsös megfelelés kényszere, mely a demokratikus politikai rendszernek köszönhető, azt eredményezi, hogy a politikai haszonszerzés sok esetben felülírja a gazdasági racionalitást.
Egy jó példa lehet a társadalomnak való megfelelés esetét nézve Bajnai Gordon egykori miniszterelnök tevékenysége, akire a gazdasági válság hazai kezelése hárult. Egy ilyen válság kezelése talán az egyik leghálátlanabb feladat egy politikai vezető számára. Az adók emelése és a különböző megszorítások bevezetéséből az átlag választó csupán annyit lát, hogy nehezebb előteremteni a megélhetés feltételeit és kevesebb pénzből tud csak gazdálkodni.
Az a tény, hogy a megszorítások szükségesek egy válság kezelésében eltűnik és rejtve marad azoknak, akik nem foglalkoznak, gazdasággal vagy politikával.
Ennek is köszönhető Bajnai veresége a 2010-es választáson.
Összegezve tehát a politikusok érdekeltek abban, hogy a jóléti juttatásokat és a jóléti szektorok működését a társadalmi igényekhez igazítsák, különben veszélybe kerülhet megítélésük a választók szemében. Ezen a pontos metszi egymást a demokrácia és a jóléti állam.
A rendszerváltást követően végzett kutatások tanulsága is az, hogy a magyarok sokkal inkább társítják a demokrácia fogalmához a jólétet, mintsem a szabadságjogok széles tárházát.
Ennek elsődleges oka lehet, hogy a kádári gulyáskommunizmus évei alatt a szabadságjogok kevésbé voltak a középpontban és azok, akik nem lázadtak nyíltan a rendszer ellen, azok viszonylagos békességben élhettek. Ezért is volt nagy és fájdalmas pofon, amit a magyar társadalom elszenvedett a gazdasági átalakítás után. A várt és áhított nyugati jólét nem köszöntött be. Ez pedig visszavett a politikusokba és a demokráciába fektetett bizalomból. A magyar demokratikus berendezkedés a rendszerváltás óta küzd legitimitásdeficittel.
Magyarország, mint jóléti állam
Magyarországot hibrid rendszerként szokás leírni a jóléti szemszögből nézve. Ennek oka, hogy
a három domináns ideológiai forma közül, melyek a liberális, konzervatív és szociáldemokrata, egyikbe sem sorolható bele teljes bizonyossággal.
Magyarország túl sokat költ a jóléti rendszerre, túl magasak a beszedett adók és túl nagy az állami újraelosztás mértéke ahhoz, hogy liberálisnak lehessen nevezni, ahol az egyéni boldogulás és szabadság van előtérbe helyezve kisebb állami szerepvállalással karöltve, mint például az Amerikai Egyesült Államok esetében.
Szociáldemokratának sem lehet nevezni a magyar jóléti rendszert, hiszen nem az egyenlőség és a magas színvonalon történő szolgáltatásnyújtás az elsődleges szempont a rendszer működésében. Továbbá nem állampolgári jogon járnak a jóléti juttatások, mint például Svédországban.
Magyarország a konzervatív modellhez áll a legközelebb, ahol fő támpillérek a munka és a család. A legtöbb szociális jog munkához vagy státuszhoz kötött.
A jóléti juttatások mértéke függ az egyén jövedelmétől, e mellett a családos életforma meglététől. A családosok magasabb adókedvezményben részesülnek, pályázhatnak többféle programra, mely a gyermekvállalásban vagy otthonteremtésben nyújt segítséget. Természetesen ezek a kedvezmények és támogatások is nagy mértékben státuszhoz, munkához vannak kötve, így a szegényebb társadalmi rétegek, legalábbis Magyarországon kevésbé részesülnek ezekből. Politikai irányvonal és értékválasztás kérdése, hogy az állam, mely társadalmi rétegeknek kedvez.
A konzervatív vonalat erősíti a közmunkaprogram léte, mely segélyezés helyett viszont-szolgáltatást vár el a munkaerőpiacról kiszorult társadalmi csoportoktól. A családi pótlék összege is már évek óta nem emelkedett.
Magyarország már a szocializmus idejében is inkább a konzervatív jóléti államok körébe volt sorolható ezen állítás alapja elsősorban a munkaalapú társadalomban érhető tetten.
A központi költségvetés és a jóléti funkciók
Alapvetően a jóléti funkciókra szánt források az államháztartás kiadási oldalának több mint 55%-át teszik ki.
Ez annyit jelent, hogy az összes állami kiadás több mint 55%-a jóléti funkciók fejlesztését és működtetését foglalja magában.
A jóléti funkciók magukba foglalják a következő nagyobb kategóriákat:
-Oktatási tevékenységek és szolgáltatások
-Egészségügy
-Társadalombiztosítási és jóléti szolgáltatások
-Lakásügyek, települési és közösségi tevékenységek és szolgáltatások
-Szórakoztató, kulturális, vallási tevékenységek és szolgáltatások
A pontos kiadások GDP arányosan megtalálhatóak a költségvetésből kiragadott táblázatban.
Forrás:Költségvetés
A hagyományos jóléti államot veszélyeztető kihívások nálunk is megtalálhatóak, mint a kedvezőtlen demográfiai trendek, nagy arányú bérkülönbségek vagy a szegénység. Ezek a problémák viszont majd minden európai államban jelen vannak csak eltérő mértékben.
Tehát Magyarország jóléti államnak számít? A válasz egyértelműen igen. Akkor nem lenne az, ha semmilyen mértékben nem tartaná fenn a jóléti újraelosztás állapotát.
Nem költene semmit sem az egészségügyre, sem az oktatásra, nem léteznének a közintézmények, amik célja elsősorban nem a legmagasabb minőség biztosítása, hanem az, hogy olcsóbban biztosítja a szolgáltatásokat, mint a magánszféra a lehető legnagyobb társadalmi lefedettség mellett.
Most, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy az állam többet is fordíthatna a jóléti funkciókra, de ezt nem teszi, mert más szektorokat részesít inkább előnyben, láthatjuk, hogy
inkább értékválasztás függvénye, mintsem a gazdasági teljesítőképesség gyengülésének trendje az, hogy mennyit költ az állam állampolgárai jólétére és a szociális biztonság alapjainak megteremtésére.
Decens hölgyek és urak gyülekeztek pénteken este egy óbudai vendéglőben. Egy húsz évvel ezelőtti eseményre, egykori munkahelyük, a Kurír megszüntetésére emlékeztek.
A Kurír bezárása volt az első a sorban. Amolyan ujjgyakorlat a hatalom részéről, előjáték a Népszabadság, a Metropol, a Magyar Nemzet bezárásához.
Ma húsz éve, 1998. szeptember 30-án (akkor szerdára esett) jelent meg a Kurír utolsó száma. A megszűnés tágabb előzménye, hogy 1998-ban kormányváltás volt Magyarországon. Orbán Viktor lett a miniszterelnök, aki már akkor sem lelkesedett a szabad, tőle független sajtóért.
Október elsején még megjelent egy különszám, amelyet közösségi adományokból finanszírozott a szerkesztőség.
A közvetlen előzmény pedig az, hogy a lap szeptember 30-án cikksorozatot harangozott be az olvasóinak: oknyomozó riportereink az akkori (és mostani) belügyminiszter, Pintér Sándor, valamint a sajtóban csak bombagyárosnak nevezett Dietmar Clodo üzleti kapcsolatairól ígértek cikksorozatot. Ez az írás volt az utolsó csepp a pohárban, a cikksorozatnak csak az első része jelenhetett meg.
A szakmai körökben minőségi bulvárlapnak nevezett Kurírnak utolsó éveiben a Postabank volt a tulajdonosa. A Postabank akkor már döntően állami tulajdonban volt, így Orbán miniszterelnök megtehette, hogy utasítsa a menedzsmentet, hogy szüntesse meg az újságot.
A lapot kiadó P&B Média nevű céget akkor Németh Péter vezette, őt bízták meg azzal, hogy jelentse be: megszűnik a Kurír. Ő azonban ezt nem vállalta, ezért lemondott posztjától. Így végül a Postabank egyik vezető munkatársa, bizonyos Kőhalminé hívta össze a szerkesztőséget szerdán, a kora délutáni órákban és közölte a munkatársakkal, hogy másnap már nem jelenik meg az újság.
És akkor most jusson eszünkbe, amit az ember, aki még sohasem hazudott, a Sargentini-jelentés Európai Parlament-i vitájában mondott: „Mi sohasem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akiknek más a véleményük, mint a miénk.”
Szinte nem múlik el nap (itt és itt van példa), hogy a sajtó ne kerülne nehéz helyzetbe amiatt, mert nem kap válaszokat a hivatalosan feltett kérdéseire a kormánytól, a miniszterektől, más kormányzati és állami intézmények vezetőitől.
Joviális megjelenés, barátságos bagolyhoz hasonlító arcberendezés. Kisiklik minden kínos válasz elől, a nyilvánosság előtt sohasem jön ki a sodrából, és ha olyan újságíróval találkozik – egyre ritkábban – aki valóban kérdez, akár többször is képes ugyanazt a semmitmondó szöveget ismételni. Hivatalos Twitter-oldalán öreg, bigott kommunistának nevezte Heller Ágnest (bocsánatot azóta sem kért), amikor pedig Kálmán Olga – még az Egyenes beszédben – az MNB alapítványai kapcsán arra utalt, hogy a kormánypártok megszavaztak egy törvényt, amivel eltitkolták volna, hogy mire mentek el az alapítványok pénzei (ezt az Alkotmánybíróság megsemmisítette), azt válaszolta: de sikerült? Rovatunk mai főszereplője Kovács Zoltán kormányszóvivő.
2015 augusztusában, nem egészen egy nappal azután, hogy hetvenegy halott menekültet találtak egy furgonban, Kovács Zoltán kormányszóvivő azt mondta a TV2 Mokkájában, hogy a migránsok önmagukat teszik áldozattá.
És igen, ő az az ember, aki nem az elvándorlással magyarázza a munkaerőhiányt, hanem azzal, hogy a kormány 600 ezer új munkahelyet teremtett, és ennyi munkahelyet a magyar munkavállalók nem tudnak betölteni. Ha valaki nem tudná, honnan ismerős ez az érvelés, segítünk: Marosán György mondta annak idején az elégedetlenkedő dolgozóknak, hogy nem a zsömle kicsi, hanem a pofátok nagy.
Tanulmányai. A kazincbarcikai Ságvári Endre Gimnáziumban érettségizett 1987-ben, 1988-ban kezdte meg egyetemi tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem-földrajz szakán. 1992-ben kezdte meg MA tanulmányait a Közép-európai Egyetemen (CEU), ahol 1993-ban MA diplomát szerez. Tanulmányai során számos ösztöndíjban részesül. 1994 augusztusától Ausztriában, egy nyári egyetem keretein belül folytat tanulmányokat az ország EU-s csatlakozása kapcsán. 1995-től 2000-ig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem óraadó tanára, közben PhD ösztöndíjat kap a Közép-európai Egyetemen (CEU). 2001-ben szerzi meg PhD diplomáját a Debreceni Egyetemen, egy évvel később pedig a Közép-európai Egyetemen (CEU).
Nem tudja, milyen diplomája van
2017. április 6-án a Kormányinfón arról kérdezték Lázár Jánost és Kovács Zoltánt, hogy mi magyarázza a CEU ellehetetlenítését szolgáló törvény elfogadását. Azt is megkérdezték, hogy Orbán Viktor vagy Áder János lánya miért jár olyan egyetemre, aminek a működéséről Orbán Viktor azt mondta, hogy csalás. Tényleg át vannak verve a CEU-ra járó hallgatók, és Kovács Zoltán becsapva érezte-e magát az egyetemen, merthogy ő is ott végzett. Kovács még a tőle megszokottnál is szürreálisabb fordulattal válaszolt: azt mondta, hogy nem tudja megmondani, hogy ő a CEU-n az Egyesült Államokban akkreditált diplomát kapott-e, de majd hazamegy, és otthon megnézi, hogy milyen diplomát kapott.
A kormányszóvivő esete a Guardian újságírójával
Látszólag jelentéktelen, de valójában sokatmondó incidens volt idén februárban Lázár János kormányinfóján. (Sokatmondó azért, mert Orbán Viktor azt mondta a Sargentini-jelentés Európai Parlamenti vitájában, hogy „mi sosem vetemednénk arra, hogy másokat elhallgattassunk.”) Kovács Zoltán szóvivő nem adott szót a The Guardian budapesti tudósítójának, Daniel Nolannak. Nem engedte kérdezni, azt mondta neki, hogy nem nála van a szó. Pedig a mikrofon nála volt, és kérdezni akart, de Kovács szóvivő nem akarta, hogy a kérdezzen. Végül, rövid szóváltást követően megfenyegette, hogyha nem adja vissza a mikrofont, akkor kivezetteti a teremből. Nolan úr végül lemondott a kérdezés lehetőségéről, visszaadta a mikrofont, és ezzel az élet visszatért a rendes kerékvágásába. Lázár János, akitől a Guardian budapesti embere kérdezni szeretett volna, lányos zavarában azt mondta: Kérdezzen az, akinek a Zoltán szót ad.
Eddig tart ez a történet, pedig egy normális országban itt kezdődne. Egy normális országban ugyanis, ahol a sajtó tudja, hogy mi a feladata – sok más mellett a hatalmon lévők ellenzőrése – a következőképpen folytatódott volna a sztori: az összes jelenlévő újságíró feláll és elhagyja a termet. Függetlenül attól, hogy ki melyik médiától jött a tájékoztatóra, hogy milyen a világnézete, mit gondol Orbánról, a Fideszről, vagy éppen az ellenzéki pártokról. Egytől egyig elhagyják a termet, de előtte még valamelyikük a többiek nevében, elmagyarázza a pódiumon állóknak, hogy a szóvivőség egy szakma, a sajtó tájékoztatása pedig kötelesség. Maguk uraim, mondaná az újságírók képviseletében az egyik kolléga, mielőtt még ő is elhagyná a termet, nem érdemlik meg, hogy a jövőben Önökre, vagy az Önök által képviselt pártra, vagy kormányra egyetlen szót is vesztegessünk.
Ezt kellett volna tenniük a megjelent újságíróknak. Mert itt nem egy ember, egy kolléga munkája lett semmibe véve, hanem az egész újságírói szakmai és rajtuk keresztül a nyilvánosság.
A civileknek az a dolguk, hogy csöndben legyenek
A magyar kormány szóvivője többször is összeakasztotta a bajuszt a Financial Times című újsággal. Volt, hogy amolyan munkáslevelezőként levélben védte meg kormánya álláspontját, máskor interjút adott a lapnak. A civilekkel kapcsolatban például meglepő dolgot mondott: „Mr. Soros azt hiszi, hogy a civil társadalom feladata, hogy ellenőrizze a végrehajtó hatalmat” – mondta Kovács, aki szerint csak a választott képviselők politizálhatnak legitim módon.
Kovács Zoltán tehát szintet lépett, meg is ideologizálta, amit Németh Szilárd a maga egyszerű módján próbált kommunikálni. (Németh Szilárd azt mondta, hogy a civileket el kell takarítani a közéletből.) Vagyis, Kovács szóvivő szerint legalábbis, a civileknek nincs közük ahhoz, ami Magyarországon történik, nem az a dolguk, hogy ha baj van, akkor szóljanak. Ugyanolyanok ők a Fidesz számára, mint a nők, akiket a konyhába száműznének, cserébe viszont garantálják a testi épségüket, feltéve, ha nem beszélnek vissza és szülnek rendesen.
A civileknek nem kell ellenőrizniük a kormányt, mert a kormány, legalábbis Kovács úr szerint, soha nem csinál olyat, ami miatt őt ellenőrizni kellene. A civileknek az a dolguk, hogy csöndben legyenek, nem szólnak bele, ha lopást látnak, vagy jogsértést.
Középkorú nő, Fidesz-fan. Hitében megingathatatlan, véleményéből mozdíthatatlan. Panaszkodik a Facebookon, országnak-világnak. Hónapokat várt egy egyszerű műtétre, és amikor végre bemehetett a kórházba, közölték vele, hogy elfogyott a kontingens. Írnám az üzenőfalára, hogy te akartad, te szavaztál rájuk vazze’! Most edd meg, amit főztél, aranyanyám, láthatod, mi lett abból, hogy az eszed helyett az indulataidra hallgattál.
Persze, nem írok neki semmit, tudja ő ezt nélkülem is.
Mint ahogyan azokat a Fideszre szavazó orvosokat sem bántanám, akik nemrég egy társaságban azon keseregtek, hogy ezek az agyatlan barmok (megfogalmazás tőlük) azt is szétverik az egészségügyben, ami még működött. Kérdezné a bennem lévő kisördög, kik azok az agyatlan barmok, akik szétverik, de tudom, csak vita lenne belőle, veszekedés.
Mert azt már látják, hogy nagy a baj, és egyre nagyobb lesz. Kapkodás, rögtönzés minden szinten. De még valamiért nem mernek rájönni arra, hogy kiknek köszönhetik azt, ami most, mindenki mással együtt, nekik is rossz. Szorong a pedagógus-ismerős, hogy mi lesz az iskolákkal. Meg persze főleg velük, tanárokkal. A tankönyvek, amelyekből a gyerekeket tanítaniuk kéne, botrányosak. Szólni nem mer senki, félnek és hallgatnak.
Te is rájuk szavaztál, vazze’! Hittél abban, hogy kolbászból lesz a kerítés, és csak akarni kell, hogy eljöjjön a Kánaán.
Nem állítok tükröt eléjük, inkább hallgatok. Jó érzésű, tisztességes embereket, barátaimat, ismerőseimet bántanám meg a hitükben. Abban a hitükben, hogy szembesülniük kell önmagukkal. Rá kell ébredniük, hogy kihasználták a hiszékenységüket és visszaéltek a jóindulatukkal.
Te is rájuk szavaztál vazze’, és legközelebb rájuk szavazol megint.
Jó éjszakát gyerekek, jó éjszakát Magyarország! Könnyű álmot nem ígérhetek: nehéz lesz az ébredés.
Kampányt indít a kormány, hogy mindenki előtt nyilvánvalóvá tegye: a Sargentini-jelentés egyértelműen hazugságokon alapul, az Európai Parlament pedig szabálytalanul szavazta meg.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
