Kezdőlap Címkék Kisebbség

Címke: kisebbség

Orbán-Zelenszkij csúcs Kárpátalján

Már tavaly megígérték, de idén júniusban várhatóan össze is jön a két szomszédos állam vezetőjének találkozása Munkácson és Debrecenben. Együtt avatják fel a Munkácsy házat Kárpátalján.

A két állam kapcsolata meglehetősen feszült, mert a nyelv törvény Ukrajnában korlátozza a mintegy 140 ezer fős magyar kisebbség jogait. A kijevi kormányzatot az zavarja, hogy a magyarok döntő többsége kettős állampolgár lett, noha Ukrajna törvényei ezt nem teszik lehetővé.

A megosztó múlt

Kárpátalja az Osztrák-Magyar monarchia felbomlásáig Magyarország része volt. A trianoni béke után csehszlovák terület lett azon az alapon, hogy a lakosság döntő többsége valamilyen szláv nyelvet beszél. Csehszlovákia felbomlása után Kárpátalja újra Magyarország része lett.

A második világháborút lezáró párizsi béke következtében vált Ukrajna részévé vagyis szovjet területté.

A Szovjetunió bukása után Ukrajna része. Miután a Krím félszigetet Oroszország 2014-ben elcsatolta Ukrajnától, és Moszkva támogatja a kelet-ukrajnai területek elszakadási törekvéseit, Kijevben aggodalom ébredt Kárpátalja ügyében is. Ukrajna fővárosában sokan úgy gondolják, hogy Putyin és Orbán valamiféle szövetséget kötött Ukrajna ellen.

Ukrajna és a NATO

A jelenlegi ukrán vezetés csatlakozni szeretne az észak-atlanti szövetséghez, de ezt Moszkva semmiképp sem akarja elfogadni. Ezért Putyinnak előnyös, hogy a magyar diplomácia blokkolja Ukrajna csatlakozási tárgyalásait. Nyilvánvalóan erről is szó lesz Orbán és Zelenszkij találkozóján.

Az Egyesült Államok támogatja a jelenlegi vezetést Kijevben, de az egész problémát az amerikai-orosz kapcsolatok részének tekinti. Ezért is tárgyalt Rejkjavikban a két állam külügyminisztere Ukrajnáról is. Hamarosan Biden-Putyin csúcstalálkozó is lehet, melyen minden bizonnyal Ukrajna is szóba kerül majd.

Kijevben azonban nem vártak erre hanem szép csendben lepaktáltak Putyinnal. Kirúgták a stratégiai fontosságú Naftogaz éléről a nyugatbarát főnököt, és a helyére olyan csúcs menedzsert hoztak, akinek az édesanyja az egyik Putyin barát párt főnöke Ukrajnában.

A Putyin-Zelenszkij paktum mögött az a kijevi felismerés áll, hogy a nyugati támogatás nem hozott életszínvonal emelkedést Ukrajnának, ahonnan millió számra vándorolnak ki az emberek. A Kárpátalján élő magyarok ezért is vállalják a magyar állampolgárságot, mert ily módon munkát találhatnak az egész EU területén.

Megtiszteltetés az Országgyűlésben

Már megint az a megtiszteltetés ért, hogy egy államtitkár idézte fel valamely írásomat. Menczer Tamás külügyminisztériumi államtitkár – a KDNP-s Hollik Istvánnak „válaszolva”, amellett érvelve, hogy az ellenzéket hidegen hagyja a határon túli magyarok sorsa – mondotta a következőt: „Szeretnék arra emlékeztetni, hogy a Gyurcsány-párt egyik nagy gondolkodója, bizonyos Bauer Tamás 2011-ben kimatekozta azt, hogy a trianoni döntés előtt a határok igazságtalanabbak voltak, mint utána. Ugyan lehettek volna utána is egy kicsit igazságosabbak, ha néhány millió magyart nem csatolnak el, de hát ez van. Ezt mondta Bauer Tamás.
Valóban ezt írtam. A Galamuson jelent meg 2011-ben Különvélemény jeles napokon című cikkem, benne a következőkkel: „Nem gondolom, hogy a trianoni békeszerződés aláírása sorstragédia lenne. Tudjuk:

az 1910-es népszámlálás szerint a történelmi, Horvátországgal együtt vett Magyarország lakosságának 48 százaléka volt magyar nemzetiségű.

Mégpedig a magyar állam által rendezett népszámlálás szerint – amely ezt az arányt csak felfelé torzíthatta –, és olyan évtizedek után, amikor nagy erőfeszítések történtek a nemzetiségek asszimilációjára. E népszámlálás szerint több mint tízmillió román, szlovák, szerb, német és ukrán vagy ruszin, ahogy tetszik, élt kisebbségi sorban. A horvát és szlovák nép egésze élt a magyar állam fennhatósága alatt, saját államiság nélkül. A trianoni békeszerződés révén ez megfordult: három és félmillió magyar került kisebbségi sorba a határ túloldalán.

Egyszer már megírtam, most elismétlem: míg Trianon előtt a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka élt kisebbségi sorban, közvetlenül Trianon után csak mintegy 30 százaléka, ma pedig (a cigányoktól eltekintve) alig 10-12 százaléka.

Ha a kisebbségi helyzetet valaki rossz dolognak tartja – márpedig a Trianon miatt kesergők a magyar kisebbségeknél nyilvánvalóan annak tartják –, akkor

a trianoni határokat igazságosabbnak kellene tartaniuk, mint a történelmi Magyarország korábbi határait.

Akkor legfeljebb a trianoni határváltozások mértékét tarthatják igazságtalannak (hiszen a harminc-ötven kilométerrel odébb megvont határok esetén még kevesebben kerültek volna kisebbségi helyzetbe, és emiatt a konkrét határokat joggal tarthatták akkor igazságtalannak), de nem a változtatás tényét.
Aki magát a változtatás tényét kifogásolja, s aki ezen az alapon tekinti nemzeti tragédiának a trianoni békeszerződést, az úgy gondolja: a magyaroknak több joguk van arra, hogy saját államukban éljenek, mint a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, szerbeknek és ukránoknak. Én nem tudom így gondolni.

Igazából nem Trianon volt igazságtalan, hanem az asszimilációs politika: a magyar államé a nemzetiségekkel szemben Trianon előtt, és a szomszéd államoké a magyar kisebbségekkel szemben Trianon után, különösen pedig a kommunista rendszerekben, 1945 után.

Azért különösen azokban, mert totális államban súlyosabb következményei vannak annak, ha az állam a többségi népességé, mint plurális demokráciában – erre mutatott rá Duray Miklós könyvéhez írott emlékezetes előszavában Csoóri Sándor.”
Ezt a gondolatmenetet találták meg az államtitkár szorgos háttéremberei. Jó munkát végeztek, egészségükre. Magát a számítást először egy 2009-es írásomban végeztem el, ekképpen:
A történelmi Magyarországnak közel 21 millió (az 1910-es népszámlálás szerint pontosan 20 886 487) lakosa volt. Ebből 10 050 575 volt magyar nemzetiségű, a teljes népesség 48 százaléka. Következésképpen a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka – románok, szlovákok, szerbek, horvátok, németek, ukránok, olaszok – éltek kisebbségi sorban a magyar államban a trianoni béke előtt. A határok új megvonása ezzel szemben azt jelentette, hogy 3425879 magyar, 1805137 német, 436234 ukrán, 30064 román, 157833 szlovák, 105068 horvát, 22547 szerb, tehát összesen 5982762 személy kötött ki kisebbségi sorban, a Kárpát-medence lakosságának 52 helyett 29 százaléka. Ha a kisebbségi helyzetet rossz dolognak tekintjük, akkor a határok olyan megvonása, amikor 29 százalék él kisebbségi sorban a korábbi 52 százalék helyett, igazságosabb megoldás.”
Legyen a „matek” még világosabb: igen, 3,4 millió magyar lakott az 1910-es népszámlálás szerint a szomszéd országokhoz került területeken, ők kerültek – ha túlélték a világháborút, és persze ha nem jöttek át Magyarországra – kisebbségi sorba. Ugyanakkor a békeszerződéssel 2,8 millió román, 2,3 millió szerb és horvát, 1,7 millió szlovák és 233 ezer osztrák lett a szomszédos országok többségi népességhez tartozó lakosa. Összesen hétmillióan, ami kétszerese a kisebbségi sorba került magyaroknak.
Én ma is kitartok álláspontom mellett. Mi, magyarok nem tesszük helyesen, ha nem lépünk túl a békeszerződések miatti kesergésen, és évfordulójukat nemzeti tragédia emléknapjának tartjuk. Jobb lenne, ha szomszédaink sem élnék meg örömünnepként a békeszerződés évfordulóját.

Tragédiának a világháborúkat tekintsük, és ne a békeszerződéseket.

Abban a demokratikus Európában, amelyhez három évtizede még csatlakozni akartunk, a háborúkra, azok befejeződésére együtt emlékeztek az egykor ellenségként egymással harcoló országok mai lakói, és nem egymásra vicsorogva, mint nálunk. A békeszerződésekkel kialakult határok mellett is lehet jó magyar életet teremteni a magyar államon kívül is, amint azt néhány európai példa évtizedek óta mutatja. Ennek alapja azonban a szomszéd népek megbékélése.

Alászolgája Főnök, s respekt

Végleg populista fordulatot vett a rommagyar politika, nemcsak esetenként, azaz kampányban, hanem immár eldőlt, hogy minden vonatkozásban Orbánt követi és egyelőre úgy tűnik nincs visszaút.

A populizmus sajátja, hogy nemcsak az erőforrásokat és lehetőségeket akarja társadalmi szinten szétosztani, pontosabban újraosztani, hanem a becsületet, tiszteletet (igen, a respektet) és elismerést is, a diskurzusok szintjén legalábbis, előnybe hozva a „köznépet” (a plebst, amelyet a populista politika megcéloz), akitől, állítólag, megtagadták azokat. A populista diskurzus azt föltételezi, hogy az elit elvonta a plebs-től, az újradefiniált köznéptől, a javakat és az elismerést, stb. A legszegényebbek, a kisebbségek (bevándorlók, vagy helyiek), pedig másságukkal fenyegetik a köznép biztonságát, aki így a populista politikusok és formációk védelmére szorul. A „köznép” nevében föllépő populisták viszont egyetlen érvet tudnak fölhozni arra, hogy miért akarnak hatalmat, ti., hogy többségben vannak, azaz a populizmus magjához tartozik a többségi elv (majoritarianism), melyet szembefordítanak különösképpen az elit, de a legszegényebb rétegek elvárásaival, életmódjával, tudásával, tapasztalatával, stb.

A „kisebbségi populizmus” éppen ezért abszurd, contradictio in adjecto, aki a nép/nemzet nevében beszél, az – szándéka szerint – a többséghez szól (ezt mondta Orbán Viktor első kormányzását követően, amikor a radikális populizmus útjára lépett: „a nemzet nem lehet ellenzékben”), sőt annak a nevében követel.

A populista többségi elv arra a radikális következtetésre jut, hogy az általa meghatározott köznép, maga a nemzet, aki nem tartozik a köznéphez az a nemzetnek sem része, hiába állampolgára egy államnak.

Így az anti-populista elit és a legelesettebbek, akik között Magyarországon jelesen egy kisebbséghez tartozókat lehet beazonosítani, nemzeten kívüliek, vagy legalábbis nemzetidegenek.

De ellenségek lesznek azok az intézmények – fékek és ellensúlyok rendszere – melyek nem rendelődnek alá automatikusan a „többségi elvnek”, innen az illiberális fölhördülés, a média egy része, az igazságszolgáltatás és minden egyéb viszonylag független intézmény ellen.

Nos, ha megvizsgáljuk az Orbánt – immár egyre nyíltabban – (kényszerűségből, vagy sem) fölvállaló, sőt egyenesen „lemásoló”, magyarán radikális populista fordulatot vett rommagyar politikai mainstream ténykedését kiderül, hogy minden olyan konjunkturális vagy sem, összetevő adott, mi több a korszellem is kedvező, ami a populista politika egy sajátos formájának kialakítását segíti. Különössége a helyzetnek, hogy a FfP semmit sem kell tegyen azért, hogy az orbáni politika szárba szökjön – ellene kellene tegyen, de ez más kérdés – és az orbánista populizmus eluralkodjon, hiszen a rommagyar közönség közvetlenül a magyarországi média által hagyja magát fertőzni.

A magyarországi elfideszesedett, megszállt köz-, illetve kormánymédiára ráhangolt közönség számára csak megerősíteni kell a populista propagandát és jelszavakat, „csatlakozni a többséghez”, és a népszerűség garantált.

Megvan arra nemcsak a plebstől jövő erős igény, hogy a populizmus szárba szökkenjen a rommagyar társadalomban, hanem az eszköz is, ennek elterjesztésére, a magyarországi mainstream „média rejtett üzenete” ugyanis, azokat az etno-nacionalista érzelmeket és attitűdöket hívja elő, illetve erősíti föl, melyek nálunk is régóta a lappangó közvéleményt jellemzik. Nem kell a szomszédba mennünk kis idegengyűlöletért, kirekesztési gesztusokért, elitet, illetve a legelesettebbeket lesajnáló magatartásért, mi több a helyi konjunktúralovagok is készen állnak – itt a mainstream rommagyar politikai osztályra gondolok –, a populista politizálást kisebbségi mezőnyben színre vinni. És akkor még nem szóltam a rommagyar társadalom foglyul ejtéséről, mely egyfelől a bűvös parlamenti bejutáshoz szükséges küszöb elérésével operál, másfelől meg a mediatikus tér – pontosabban az írott és közvetített média – megszállásából, a politikai cenzúra egyértelmű bevezetéséből nyeri hatalmát.

Legyen populista a román hatalom is

Van viszont egy óriási akadálya a kisebbségi populizmusnak, mégpedig a „reális” etnikai/nemzeti többség, azt gondolni ugyanis, hogy egy kisebbség sikerrel játszhat többséget a politikai mezőnyben, vagy a társadalom bármely szegmensében, több mint önbecsapás, a kisebbségi közösség politikai elárulása.

A kisebbségi politizálás uszkve 25 éve arról szólt, hogy

a kisebbségi jogokat az általános emberi jogokból és az állampolgárokat egyenként megilletőkből levezetve kell – adott esetben pozitív diszkriminációval (affirmative action) is – létrehozni, illetve megvédeni.

A populista fordulat viszont, egyfelől azt hozta, hogy már sem az elit, sem a legelesettebbek (nevezetesen a magyarul beszélő, magyar öntudattal is rendelkező romákról van szó), de a szórványban élők igényeit sem kell figyelembe venni csak az, elvben legalábbis, Orbánra szavazó plebs számít. Ezzel beszűkül az a választói társadalom, melytől azután szavazatokat vár a politikum (most még lehetett Kárpátokon kívül vásárolt szavazatokkal 5%-ra teljesíteni, de a hurok egyre inkább szorul), belső határvonalak jelennek meg a rommagyar társadalomban – ismét csak magyarországi mintára – melyek hosszú távra is megosztják a közösséget, stb. De a kisebbségi társdadalom elárulását, az eddigi politizálás feladását leginkább az adja, hogy a rommagyar politikai mainstream nemcsak populista fordulatot vett, hanem az orbáni politizálást közvetíti a bukaresti politikai osztály fele.

Az elmúlt három esztendőben Kelemen Hunor és pártja a PSD mellett kiállva egyenesen sürgette egy olyan román hatalom kiépülését, mely – a populizmus sajátosságából fakadóan – nemcsak potenciálisan, hanem tőlegesen sem lehet más csak kisebbség-ellenes.

Hokiakadémiát Sadova-ra

Kibújt a szög a zsákból, hiszen Kelemen Hunor azt ajánlja (egy a „román multikulturalizmusról” szóló ifjúsági rendezvényen a monokulturalista, élesen multikulti ellenes Orbánt egy ilyen rendezvényen promotálni önmagában is gáz), hogy a román kormánynak (vagy nem is tudom ki, mert most éppen az a helyzet, hogy ha valaki megkérdezné a miniszterelnök asszonyt, hogy kik alkotják legálisan és legitim módon a kormányát, minden bizonnyal nehezére esne a miniszterek nevét fölsorolnia), vagy hatalomnak „le kellene másolnia Orbánt”. Egyelőre csak a határontúli románság vonatkozásában, de, mintegy magától értetődő módon, minden egyébben is, hiszen a hatumák orbáni támogatási rendszere szerves következménye belpolitikájának. Magyarán azt üzeni a rommagyar pártvezér a román ifjúsági képviselők által a román hatalomnak, hogy átláthatatlan módon, klientúrát építve, (könnyen kiderülhet, hogy illegálisan) nagyobb költségvetésből származó összeggel támogassa, saját belátása, azaz kénye-kedvének megfelelően a határon túli románságot, hogy több foci- illetve hokiakadémiát Moldovába!

Egy populista jelszó

A Respekt a populista politikai mezőny azon pontját jelöli (mondhatni az abszurd boncasztal), amelyen Orbán Viktor és Liviu Dragnea – mostanában via Viorica Dăncila – találkoznak és olyan trumpista módra, nagy-Romániáról és nagy-Magyarországról álmodnak,

ami éppen a két reálisan létező ország és a mindenféle kisebbségek kizárásával jönne létre. Hogy mit keres ott a FfP és Kelemen Hunor, az már az árulás természetrajzához tartozik, a rommagyar vezér ugyanis, olyan áruló, aki Esterházyval szólva, nem vállalja az árulást. Az előkampányban bedobott Respekt jelszó nem légüres térben, hanem a radikális populista fordulatot kifejezendő került meghírdetésre, hogy világos legyen nemcsak az orbánizmus, hanem a román populisták fölvállalása is (Dragnea kampányolt a májusi EP választásokkor a „nagyobb respektet Romániának”, jelszóval).

A megfordított R betű a FfP elnökének keresztnevében, mellyel az aláírásgyűjtést „díszítették ki” még jelez némi – talán – lelkifurdalást, de leginkább a rejtőzködést, a fel nem vállalt habitust jelzi. Egyfelől, mert biztos a bukásban, amit statisztikailag is be lehet lőni – minden ellenkező szóvivői elmaszatolási igyekezet ellenére – hiszen egy pártvezérnek ildomos, sőt kötelező hozni pártja szavazatarányát. Másfelől a már máskor is jelzett politikai árulás elrejtését (szereptávolítás) szolgálja: „hisz nem is én vagyok, valakik nem csak az R betűt, de a személyt is eltévesztették és tévedésből helyezték plakátra” – sugallja a főnök.

A szimbólumok sajátja, hogy többértelműek, és más-más kontextusan akár egymásnak ellentmondó jelentést hordozhatnak, de a most felszínre került politikai szimbólumok, leginkább a populista fordulat visszafordíthatatlanságát jelzik: új rommagyar politikai formáció(k)ra és politikusokra van szükség, ha nem akarunk a szakadékban kikötni.

 

*Sadova, az a Moldova Köztársaságbeli falu, ahonnan Igor Dodon, moldovai elnök származik. És köztudott, hogy nemcsak Felcsúton működik közpénzből grundolt fociakadémia, hanem Csíkkarcfalván – Kelemen Hunor szülőfalujában – magyar közpénzen létrehozott (egyébként, hogy érdekesebb legyen katolikus alapítvány által működtetett) hokiakadémia.

Ugye tudod kik

Van ez a nép, amely szétszóródott az egész kontinensen, és mindenütt megpróbált új otthonra lelni, beilleszkedni, de azért meg is tartani szokásai egy részét, többnyire a vallását is. Persze általában ellenszenvvel fogadták őket, hiszen idegenek voltak, akiktől talán félni is kell, de akiket főleg megvetni, gyűlölni lehet. Persze, hiszen kicsit másképpen néztek ki, mások voltak a szokásaik és főleg a vallásuk.

A legtöbb helyen a törvények és a szokások azt is korlátozták, hogy mivel foglalkozhatnak, természetesen nem voltak része a nemességnek, nem dolgozhattak az államigazgatásban, nem lehettek katonák, nem lehetett földjük. Így aztán leginkább a kereskedelemmel foglalkoztak, amit szétszóródásuk, távoli helyek ismerete, kapcsolataik fenntartása is segített. Sokan az akkor fejlődésnek induló iparban helyezkedtek el, de néhány más foglalkozásban is felülreprezentáltak lettek, éppen a többi helyen való megkülönböztetésük miatt.

Aztán a társadalom fejlődése, a klasszikus feudalizmusra hajazó berendezkedés átalakulása kapitalizmusba, az ipari társadalom fejlődése felülírta, sőt gyakran megfordította a szakmák értékét. A földbirtokos “nemesek”, a katonatisztek, állami alkalmazottak pórul jártak, míg a kereskedők, az iparban dolgozók egy része igencsak felemelkedett. A “világjáró” nép képviselői így aztán a tőkések, a pénzemberek, másrészről a “komcsi” munkásmozgalmi vezetők között is felülreprezentáltak lettek.

A többségi társadalom ezt persze rosszul fogadata, elterjedtek az összeesküvés elméletek is, nőtt az irigység, a gyűlölet. Ráadásul a kereskedők és pénzemberek szakmából adódó viselkedését elkezdték etnikai okokkal magyarázni, amire rájátszott egyes politikai irányzatok félelmeket és előítéleteket kihasználó, gyűlöletkeltő propagandája is.
Amikor aztán jött a gazdasági válság, ez odáig fajult, hogy országszerte – provokátorok irányításával – pogromokat szerveztek a kisebbség ellen, a tulajdonukban levő üzleteket kijelölték és lerombolták, rengeteg embert lemészároltak.

Tényleg azt hiszed, tudod kik?

Nos, ez a cikk az Indonéziában élő kínai kisebbségről szól. Ott, abban a távoli országban 1998 májusában, a gazdasági válság után szabadult el a pokol, akkor mintegy 10 ezer ember halálát okozta a kínai üzletek szétverése, felgyújtása, az ehhez kapcsolódó pogrom, az erőszak. Amit részben a politika szervezett, kihasználva a terjedő gyűlöletet és előítéleteket.

Ez persze nem olyan nagyságrendű népirtás, mint amilyen korábban Európában történt, de éppen azt mutatja (a cikket is ezért írtam), hogy a többség és a kisebbség viselkedését nem etnikai, pláne nem genetikai okok magyarázzák, hanem társadalmiak. És arra is utal, hogy milyen veszélyes a gyűlöletkeltő politikai propaganda, az előítéletek, a félelmek kihasználása. Erről mintha kezdenénk megfeledkezni…

Hogyan fogjunk gyorsvonatot!

0

Az a viselkedésrend szerint, amit a mi tájékunkon sajátítottunk el, a házigazda fogadja és szólítja meg a meghívottakat. Eszembe sem jutott, hogy levegőnek néznek bennünket, miután annak rendje s módja szerint bejelentkeztünk, azaz regisztráltunk a fogadópultnál, kifizettük a részvételi díjat – mellesleg társam kérdésére, hogy magyarul vagy angolul értekezhetünk-e, azt mondták: „Inkább angolul!” Amit én úgy értettem, hogy tudnának ugyan magyarul, de nem szívesen beszélnek.

Rég nem vonatoztam ennyit! Szabadkáról Budapestre, a Keletibe. Onnan (a metrópótló autóbuszok használata helyett) „áttroliztunk” a Nyugati Pályaudvarra, ahol Érsekújvárig (Nové Zámky) váltottunk jegyet a naponta menetirány szerinti hatszor, Budapest és Prága között közlekedő Metropolitan EuroCity expresszre.  A szlovákiai kisvárosban, ahol csak néhány percnyi idő áll rendelkezésünkre (ha nem késik vonatunk!) az átszálláshoz, a Nyitrába (Nitra) tartó helyi járatra siettünk. Odafele ezzel nem volt gondunk, mivel a két vonat ugyanazon a peronon állt, csak átléptünk, s a szabályzat szerint a regionális járatok „várják be” a nemzetközi gyorsvonatokat, amelyek elsőként indulnak, hagyják el a pályaudvart. Visszafele azonban épp fordított a helyzet. Nyitrából a helyi járattal érkezünk (késve), s az expresszre kell átszállnunk. Ráadásul ezúttal nem is ugyanazon a peronon álltak, az aluljáró lépcsőin le-, s felrohanva volt esélyünk elérni. Ami engem illet, koromra fogtam, hogy nem. Esélyem sem volt rá, s hogy végül mégis ott ültem az említett gyorson, azt csak fiatal útitársam találékonyságának köszönhettem: felrohant a lépcsőn és egyszerűen beállt az ajtóba, tudván azt, hogy a vonat nem indulhat el addig, amíg valaki a lépcsőin tartózkodik. Itthon már jót mosolyogtunk ismerőseimmel, amikor előálltam a „hogyan fogjunk gyorsvonatot!”-történetemmel. Magamat azzal vígasztaltam, persze, hogy két évtizeddel ezelőtt még én is képes voltam ilyen bravúrra. Naná!

A vonatos történetről még csak annyit: a három közül, sajnos, az Avala volt a legkevésbé felszerelt és kényelmes – legalábbis a Metropolitan szolgáltatásaihoz képest (pl. szabad Wi-Fi, étkezőkocsi és büfészolgálat) –, amit ugyanakkor az itteni alkalmazottak (a magyarok és a szlovákok magatartásához viszonyítva) sokkal rugalmasabb habitusa, munkához való viszonyulása árnyal. Akármilyen furcsán hangzik is: egy szerb forgalomirányító (két évtizedes „vonatozó” múltam révén is tanúsíthatom!) biztos, hogy tekintettel van a kevésbé „rohamképes” utasokra, és ki fog várni picit az indításnál.

Ami tetszett, s ami nem

A Zomborhoz (vagy Bajához) mérhető nagyságú város sokkal fejlettebb infrastruktúrával rendelkezik. Amíg itt legfeljebb csak (ritkán induló) peremvárosi, (olykor akadozó) helyközi és távolsági közlekedés, illetve buszjáratok léteznek, addig a nyitrai városi közlekedés számos vonalon biztosít járatokat a terein belül utazók számára is. Nem kell tehát nagy távolságokat gyalogolni, ha nem személyautóval közlekedünk.

Ha egy fiatallal, a kibernetika „gyermekével” utazunk, igen könnyű dolgunk van, gond nélkül támaszkodhatunk a cyber térben szerzett tájékozottságára. Feledésbe merülhetnek olyan régi manírok, mint az utcai kérdezősködés.  A kereső programok mindent tudnak – még azt is megmondják nekünk, hogy a vonatkozó járat hányadik megállójánál kell leszállnunk, hogy a lehető legközelebb kerülhessünk a keresett címhez. Nem mellékes, hogy – s ezt korábbi szlovákiai tapasztalataim alapján is tanúsíthatom! – hiába is kérdezősködtünk volna: a helyiek elutasítóan viselkednek az idegenekkel szemben. Nyoma sincs hozzáállásukban annak a szláv vendégszeretetnek, amit Szerbiában, Macedóniában, Bosznia–Hercegovinában, de még Horvátországban is megszokhattunk.

Az Alsóváros fölött húzódó dombon áll a sok történelmi vihart megélt, de nagyszerű állapotban megőrződött, illetve fenntartott vár a püspöki palotával és a Szent Emerám-katedrálissal: román kori altemplomával, gótikus főhajójával. Nagyon szép, miként csodálatos élmény a Zobor-hegyre vetülő kilátás is. A várhegyre kisvonat visz fel. Óránként közlekedik. Épp előttünk megy el, fiatal útitársam szerint nem érdemes várni a következőre, hiszen a vár ott magasodik fölöttünk, gyalog is megtehetjük azt a „néhány száz méter”-t. Megtettük. Én nem voltam benne biztos, hogy kibírom… Amíg az egyenetlen kőkockák közé szorult cipősarok és saját ügyetlenségem okozta bukásom (jó nagy elvágódásom!) néhány másodperce telik, az jut eszembe, elfelejtettem utazásbiztosítást kötni. Bajban leszek, ha most történik velem valami. De nem történt semmi. Visszafelé, azaz lefelé már felszállnánk a vonatra, de először azért nem megy, mert nem tudunk összeértekezni a vezetővel. Angolul nem tud, magyarul nem tud, gesztus nyelven nem akar. Valamiért elutasítja a menetjegy árát, s mintha olyasmit mondana, hogy most már nem lehet felszállni. El is állunk tőle. De később azt látjuk, hogy mások helyet foglalnak a kocsikban. Megkockáztatjuk. Legfeljebb leszállít bennünket. De ez nem történik meg. Levisz bennünket az alsó városba.

Vendéglőt is az interneten „böngészünk” magunknak. Először még azt gondoljuk, hétfő este van és tíz körül, amikor végre elfoglaljuk hostelünket Nyitra kertvárosában, nem biztos, hogy lesz alkalmas hely a közelben, ahol vacsorázni bírunk. De nem így lett. Ott tartózkodásunk három napja alatt „visszajártunk” a Karla vendéglőbe, ahol kedves és angolul jól (fiatal doktorandusz hallgatómnál nem, de nálamnál sokkal jobban!) beszélő pincérlányok fogadtak és szolgáltak ki bennünket, kedvesek voltak és figyelemre méltatták „hűségünket”. Nem mellesleg ízléses volt a felszolgálás és ízletes a vacsora. Ez tetszett. Miként a Nyitra folyó partján az esti, kivilágított sétány, ahol kellemes volt a séta és nem féltünk nőként, késő este sem végigmenni rajta.

Az anyanyelvhasználat regionális sajátosságai mellett egy kisebbség más formában is alkalmazkodhat a többséghez, átveheti szokásait, mentalitásának jellegzetességeit. Talán ezért van, hogy a térségi magyarok sem barátságosak, még akkor sem, ha vendégeik vagyunk egy konferencián.  A formális, kétnyelvű üdvözléseken kívül nem beszélnek velünk magyarul – egymással sem. Eszükbe sem jut, hogy egy olyan szekcióban, ahol csak szlovák előadások hangzanak el, és nincs sem angol, sem magyar tolmácsolás, rendkívül rosszul fogjuk érezni magunkat, még akkor is, ha a moderátor a mi angol nyelven, de magyar témáról tartott előadásunkat néhány mondatos angol szöveggel vezeti fel. Egyszerűen senki sem akarja tudomásul venni, hogy magyarok vagyunk, még ha szerbiai egyetemről is érkeztünk, s a szlovák nyelvű előadásoknak – a szerb nyelv segítségével – csak a töredékét értjük. Nem értem, miért nem kerültünk mi is a másik szekcióba, ahol több, Magyarországról érkezett előadó volt, s ahova a köszöntők alatt szolgálatot teljesítő tolmács és a magyar dékán asszony is távozott? Nem volt belátásom a másik szekció munkájába, nem tudom, ott milyen nyelven adtak elő – minket, noha az eredeti felhívás szerint a magyar is hivatalos konferencianyelv volt, úgy instruáltak, hogy ha nem tudunk szlovákul (miért kellene tudnunk?), akkor inkább angolul tartsuk előadásunkat.

Egyáltalán miért nem vettek rólunk tudomást? Az a viselkedésrend szerint, amit a mi tájékunkon sajátítottunk el, a házigazda fogadja és szólítja meg a meghívottakat. Eszembe sem jutott, hogy levegőnek néznek bennünket, miután annak rendje s módja szerint bejelentkeztünk, azaz regisztráltunk a fogadópultnál, kifizettük a részvételi díjat – mellesleg társam kérdésére, hogy magyarul vagy angolul értekezhetünk-e, azt mondták: „Inkább angolul!” Amit én úgy értettem, hogy tudnának ugyan magyarul, de nem szívesen beszélnek.

A város két egyeteme közül ez az, ahol „közép-európai tanulmányok”-at lehet végezni. Nem biztos, hogy közép-európai szellemiség jegyében. Amúgy felfigyeltem, hogy a folyosókon, egymás között magyarul is beszélgetnek a hallgatók és a konferencia-előadók is pusmogtak magyarul is a büféasztal körül. Akikről korábban azt hittük, hogy szlovákok.

Ezen a ponton döntöttük el, hogy az első nap után már nem veszünk részt a konferencia munkájában. Épp indultunk, amikor odajött hozzánk egy szervezőtitkár, s angolul köszönte meg részvételünket.

Hazafelé tartva, a Metropolitan tiszta kényelmében és a szolgáltatásai közé tartozó szabad internethozzáférésnek köszönhetően utánanéztem, mit is kell tudni Nyitra nemzetiségi összetételéről. A majdnem nyolcvanezres lélekszámú városban valamennyivel több mint ezerkétszáz fő vallotta magát magyarnak 2011-ben. (A mintegy harmincezerrel kevesebb lakosú Zomborban két és félezren. Egyébként ez a szám is igen szomorú, de még mindig reménykeltőbb arány!) Van viszont a nemzetiségi összetételt mutató táblázatban 5800 fő, akinek a nemzetisége „ismeretlen”. Nagyon rosszindulatúan fogalmaztam, amikor megjegyeztem, hogy bizonyára a „pusmogó magyarok” is oda tartoznak…

Más tapasztalatok…

Nem lehet csak a megfélemlítettség mindennek a magyarázata. Jól emlékszünk még a kilencvenes évek balkáni háborúira, amikor nem volt épp diadalmenet kisebbségiként, a háborús bűnösök uralta Szerbia polgáraként élni és megmaradni magyar nemzetiségűnek. Többségében mégis kitartottunk. Túléltük.

A véletlen úgy hozta, hogy a fent leírt tapasztalatok után a Partiumba utaztam, Nagyváradra. Utazásom célja hasonló volt. Megint egyetem, megint konferencia és előadás. Ceauṣescu ideje, majd a későbbi nacionalista kormányok alatt sem volt könnyű magyar nemzetiségűnek lenni Romániában – a városban és az egyetemen azonban egészen más öntudat és identitáskép fogadott bennünket. A kétszázezres város lakosainak huszonegynéhány százaléka vallja magát magyarnak. Ezért volt meglepő, hogy a belvárosban majd mindenkivel (bolti eladókkal, felszolgálókkal, múzeumi kusztoszokkal, járókelőkkel) össze tudtunk értekezni. Magyarul is. Sőt, ha hallották beszédünket, magyarul szóltak hozzánk. A konferencia meg „színmagyar” volt. De ez egy másik történet.

Nem tudom, mi az igazság. Van-e egyáltalán határozott és kivehető magyarázata ezeknek a jelenségeknek?

Tanulsága számunkra az, hogy nem érdemes és nem szabad behódolni!

Bence Erika

Milyen ma a politika?

0

Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.

Álságos módon még a kritikus elemzők is egyetlen lehetséges politikai kommunikációs fogásnak nevezik azt a jelenséget, mely korunk politikai mezőnyének és az ott ténykedő, illetve tétlenkedő személyeknek (stakeholders) a jellemzője, azt, hogy egyetlen ethosznak képesek hódolni és ez a képmutatásból és manipulációból fakadó haszonelvűség, az önös érdek paranoiás követése. Az „önközpontúság”, az, hogy a sztárpolitikusok csak önmagukat figyelik és senkire nincsenek tekintettel bonyolult korunk terméke, mely már-már lehetetlenné teszi a közjó fogalmának fölvetését is. Ezért aztán a rengeteg erőfeszítés, hogy alternatív tényeknek és posztigazságoknak tüntessék föl a közönséges hazudozást, a fedezet nélküli és igazolhatatlanul önkényes szavakat és mondatokat, megőrizni igyekezvén a beszélő hitelét, vagy legalábbis azt a látszatot keltve, mintha valóságosan is létezne (a politikus manapság csak kommunikátor, hiszen ideje jórészét az éterben, tévében és neten tölti; maga a megtestesült, illetve testetlen virtualitás, van is meg nincs is, lebegő részecskehalmaz és hullám, önmaga fénye, amit fényez minduntalan, de semmi más), nem csupán „felhőalapú” kommunikációs szolgáltatásként. Korunk politikusa személyiségtorzulás, maga a paranoia és nemcsak úgy, hogy a politikai mezőny lassan erodálja a résztvevők személyiségét, hanem már kezdetétől az. Szinte kivétel nélkül mellékes, sőt kontraproduktív, az erényes férfiak és nők kiválasztása, hiszen a feltétlen lojalitás, a zsarolhatóság stb., ritkán vagy soha nem társul kreativitással, a bátorság, önmérséklet, hűség, nagylelkűség, igazságosság, bölcs belátás, és társaik megmosolyogni való tulajdonságok. Hazai tájakon a smekkeria, egyszerre sok mindent jelölő fogalma, és a korrupt láncolatok logikájának követése, a gátlástalanság társul a föltétlen lojalitáshoz. Minden esetre az ethoszmentes személyiségtípus a nyerő, ha politikai funkciók osztogatása van napirenden. Arra akarnak rávenni, hogy ehhez, és ne a közjó morális elvárásaihoz, (deontológiai/kötelességtani normáihoz), mérjük a politikusok személyiségét, sőt teljesítményét úgyszintén.

A megnyilvánuló populizmus nem ideológia, vagy pragmatikus politikai stratégia (bizonyos értelemben anti-politika, hiszen ideológiai értelemben is homogén „nép”-fogalommal operál, mindenkit kizár a demos-ból, aki nem illik a saját maga adta definícióhoz, a legtöbbször az etnicista/kulturalista/maszkulin/homofób, stb.,  értelemben definiált nemzethez), hanem misszionárius tevékenység, hívő gyülekezetet, követők tömegét akarja megteremteni és kommunikációs paneljeivel, imáival egyben tartani (akár az alogéneknek/másfajúaknak kikiáltottak, a hitetlenek, kizárásával! A populisták istene kíméletlen és kirekesztő, intoleráns mindennel és mindenkivel, aki nem föltétlen híve, ezért a vallási tolerancia ünneplése, a muszlimok és mindenki más ellenes gyűlöletkampány kellős közepén, farizeizmus a javából).

A hebegés-habogás, és egyben öntelt demagóg és tartalmatlan populista nyilatkozatok, melyek az újonnan kinevezett miniszterek parlamenti meghallgatásáról kiszivárogtak jól jelzik: az az őrült – a politikai kommunikáció torz szabályai szerint – aki a közjó elvárásaihoz mérni merészeli a politikusoknak nemcsak cselekvéseit, hanem már szándékait, valamint morális tartását is. A miniszternek semmit sem kell tudni, semmihez sem kell érteni, csak hinni és vallani kell, a párthűség újra elsődleges, a visszarendeződés itt is tetten érhető, Ceaușescu tetszhalott csupán (pedig éppen százéves lenne, akárcsak az ünnep), sőt kormányon van, még ha a háttérben is. Dragnea 3.0 kormánya már beiktatásakor kitűnő példája a populista paranoiás politikának, a visszarendeződés biztos záloga, reakciós és korrupciópárti (a tanügyminiszter a plágium apologétája), demagóg (az energetikai miniszter – komikus, ha nem tragikus lenne – villanyégő elmélete szimbolizálhatná a leginkább az új kabinetet, de a gazdasági miniszter sem kismiska, csak éppen lámpalázas, több társához hasonlóan, nehezen fejezi ki magát anyanyelvén), tudatlan de dölyfös, büszke képviselője a nihilnek. A legtöbb újonnan kinevezett miniszter már túl van mandátuma legnehezebb napján, kisebb nagyobb nyelvi/nyelvtani hibákkal, de felolvasta/letette az esküt, és nem is fogunk hallani róla sokkal többet rövid mandátuma alatt.

A rommagyar politikai hatalmasok pedig követik a trendet – Budapest is ezt sugallja minden bizonnyal – és populista paranoiás kiszólásaik, mintegy természetes módon egy táborba terelik őket a visszarendeződés harmadik kormányával. Kelemen Hunor azt mondja az új kormányprogramról, hogy az „olyan, mintha a Mezőgazdasági minisztériumban írták volna meg, két sör között”, (lehet ez a rózsaszín pantalló átka?) másnap aztán megszavazza a parlamentben a Dăncilă-kormányt, “ad még egy esélyt a koalíciónak”, csak azt nem mondja ki, hogy mire? (Azt is mondják, hogy vannak konkrétumok a programban, melyet már ezelőtt is megszavaztak, de hát ez ellenérv!, hiszen harmadszorra ígérik, de egyszer sem váltották be. Az új miniszterelnök-asszony 2 év alatt 350 km autósztrádát ígér, ha összevetjük azzal, hogy az Erdélyi pálya 14 év alatt 62 kilométeresre nőtt, ezt az ígéretét biztosan tartani fogja /Lol/, sőt 250 km vasutat is épít, vagy felújít, ez még nem világos. Új adót sem vezetnek be, már persze az autóregisztrációs adót már márciustól ígéri a szaktárca vezetője stb. A helyi adminisztráció kieső jövedelmeinek pótlását még csak nem is ígérik stb.)

Plusz gond itt, és elhallgatással nem kezelhető, hogy a kisebbségi politizálásnak sajátos, a politikai mezőnyben egyedi módon strukturált helye, etikája van. Sajátos helyzetünk egyfelől deontológiai etikát követel, azaz minden közéleti/politikai lépést az emberi jogokra, nevezetesen a kisebbségi jogokra való hivatkozással, ahhoz mérten kell értékelni. A kisebbségpolitikában érvényes szimbolikus és pragmatikus cselekvések egy másik dimenzióban, az emberi jogok elsőbbségének feltételezett és mérceként használt mezőnyében is megméretettnek. Miért jó egy egész kisebbséget (ma már társadalomnak /gesellschaft/ nem mondanám, közösség /gemeinschaft/ meg sohasem volt) populista, etno-nacionalista, ráadásul két, rajtunk földrajzilag is kívüli, problémáinkra érzéketlen hatalomnak kiszolgáltatni? És a kérdés tovább vezet ahhoz, hogy helyes-e a politikai pluralizmus minden formájának elfojtása a kisebbségen belül? Lehet-e demokratikus az úgy megválasztott képviselet, hogy nincs pluralizmus, nincs választási lehetősége a kisebbséghez tartozóknak, akik foglyul estek a hatalmi elitnek? Képviselve vagyunk-e egyáltalán?

A mostani hezitálás és újbóli elköteleződés alapvető kérdéseket vet föl, pontosabban a kisebbségi politizálás mezejének újra strukturálását követeli meg. Még akkor is ha ennek sem intézményi, sem pedig személyi struktúrái nem adottak. Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.

Magyari Nándor László

Kövér László és a nemzetállam

Mintapéldáját láttuk a hét elején annak, hogy mikor kellene egy ország fontos képviselőjének jobban odafigyelnie arra, mit mond egy másik országban – írja Ivácson András Áron az Országgyűlés elnökének látogatásáról a Transindexen.

Kövér László a Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti nyitógáláján az erős, szuverén nemzetállam fontosságáról beszélt. Egész pontosan így fogalmazott:

“Mi, magyarok, azt kívánjuk minden szomszédunknak, amit önmagunknak: nemzetközi együttműködésre képes, erős, szuverén nemzetállamot,

amely nem a nemzeti kizárólagosság gondolatára épül, hanem a különböző nemzetekhez tartozó polgárai méltóságának egyenlő tiszteletére; amely nemcsak a területén élő többségnek, hanem a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségeknek is biztosítja az identitását…”

Mindezzel kizárólag egyetlen probléma van – véli Ivácson András Áron:

amit itt ő felvet, az nem szuverén és erős nemzetállam, hanem a plurális állam fogalma, amely sohasem nemzeti.

Tudniillik a nemzetállam mint olyan – per definíció – egyik vagy másik nemzet állami szintű kizárólagosságára épül. Ha máshonnan nem, ugyan legalább Eötvös Józseftől érdemes volna tanulnia, aki már a maga korában bírálta a nacionalizmus különböző formáit, elsősorban is az akkor még újnak számító “nyelvi nacionalizmust.” Ahogy maga is fogalmaz: “Nem akarom elhinni, hogy ez valaha tömegérzület lesz.”

Eötvös felismerése saját korában egyedülinek számított, azt látta meg, hogy a nacionalizmusba intencionálisan bele van kódolva a hatalom akarása, az uralmi vágy, hiszen a nacionalista politika mindig arra irányul, hogy az államon belül minden nemzetiség közül csakis egyetlen nemzetiségnek legyen korlátlan szuverén hatalma.

Igazából nem meglepő, hogy Kövér a két fogalomnak fel akarja cserélni az értelmét, tipikusan “alternatív tény” (post-truth) eljárás,

ami egyre inkább úgy tűnik, hogy a magyar kormány hivatalos stílusa. Ám az már felettébb meglepő, miként nem látta előre annak a visszásságát, hogy ezt éppen Kolozsváron hangoztatja.

Gondoljunk a tettetett nagy államközi barátságok ellenére időnként kormányzati szinten is fel-felvillanó elnyomás-cicaharcokra, amikor mindkét kormány próbálja túllicitálni a másikat az elnyomás vádjával illetve ezen vád tagadásával.

Ha a magyar kormány többszörösen nehezményezi a román állam bánásmódját a magyar kisebbséggel szemben, akkor ugyan miért kíván épp erős, szuverén nemzetállamot,

tehát minden nemzetiség közül csakis egyetlen nemzetiség korlátlan szuverén hatalmát?

Kövér László nyilatkozata – úgy tűnik – egy “idegenszívű” (akármit is jelentsen ez az értelmetlen fogalom) és egy “idegen” tudása között a földre hullott. Le a padlóra, de durván.

Elképzelt demokrácia

0

Költői a kérdés, de mégis nehéz elképzelni, hogy van épeszű ember aki, a felcsúti gázszerelőről elhiszi, hogy zseniális vállalkozó, a banki szféra, a médiák, a turizmus, az útépítéstől egészen a futball menedzsmentig, mindenhez ért: hiszik mert, hinni akarják (nem merik nem hinni), hiszik mert anyagi érdekük fűződik hozzá, hiszik, mert imádják a vezért, s ha tőle származik a balek vagyona és vélt tudása, akkor az elfogadható.

Csodával érne föl, ha a Silviu Brucan által, még a kilencvenes évek elején jósolt húsz év után Romániában, sőt – mint mára Magyarország és Lengyelország példáján kiderült – az egész régióban elterjedt, és uralkodóvá lett volna a demokratikus politikai kultúra. A rendszerváltás körül már a szivárvány alatt átlépett, kommunistából nyugatot megjárt és felfogott egykori politikus/politológus szavait harsány felháborodás követte a zöld románok körében, és nemcsak ott. Mi magyarok meg – azt hiszem, ha nem is saját jogon, hanem amolyan „pán-magyarként” – egyfajta felsőbbrendűség tudattal tekintettünk a kijelentésre, és a körülötte zajló vitára. Hiszen a mi „anyaországunk” ugye, a régió éltanulójának számított, ami a demokratikus átalakulást, a „nyugatosodást” illeti. És hát könnyen tudtunk azonosulni a „gulyás-kommunizmusból” szabadult, de már azt megelőzően is nyitottabb és toleránsabb, stb., Magyarországgal, és ezért reméltük, hogy a demokratikus politikai kultúra hiánya „román-ügy”, minket nem (vagy legalábbis kevésbé) érint.

Van a kisebbségi létnek, és különösen a kisebbségi politizálásnak, egy első látásra naivnak tűnő, de szociológiai értelemben nagyon is meghatározott dimenziója, amit jobb híján kisebbségi hiszékenységnek neveznék, vagy másik szempontból, olyan, a helyzetből fakadó csőlátásnak, melyet akár a komplexáltságból fakadó egydimenziós látásmódnak nevezhetnék. Arról van szó, hogy igencsak könnyen belesétálunk a nacionalizmus csapdájába, elfogadva, hogy van jó, meg rossz nacionalizmus, a kisebbségit mindenkor jónak és követendőnek tekintve, vagy legalábbis tolerálni valónak, miközben egyre kevésbé fogadjuk el a „mások”, nevezetesen a többségi nacionalizmus minden megnyilvánulását. Mondom nem hiszem, hogy itt csupán egyéni ízlésről, vagy monomániáról lenne szó, inkább a kisebbségi helyzet tehertételeivel szembehelyezett, azt kompenzálandó, jobb híján kialakított immunbetegségről. Miközben azt gondoljuk, hogy amit mi teszünk, sőt gondolunk, azután meg különösen, amit képviselőink a politikai porondon reprezentálnak, az kisebbségi létünkből következően legitim, és helyes, csakis a „jó oldalon” állhatunk, stb., mert minket ugye a többségiek elnyomnak, marginalizálnak, mi a kis Dávidok vagyunk a nagy Góliátok között, stb.

Arra, hogy ez nincs így a leginkább a magyar és nyomában a rommagyar politika populista fordulata jó példával szolgál, már ha tudomást akarnánk venni róla, ha az etnonacionalizmussal beojtott populista diskurzusokkal nem tudnánk, szinte száz százalékosan azonosulni. Azt hiszem, hogy Orbán and Co ezt rég fölfedezte, és populista/demagóg diskurzusai erre játszanak rá, a határon túli kisebbségek vonatkozásában, azt az immunbetegséget célozzák meg, mely megijed mindenféle „széthúzástól”; mely egyenesen retteg a pluralizmustól, hogy többféle vélemény, politikai álláspont van a palettán, gondolván, hogy akkor felaprózódik  a „nemzet”, különösen a kisebbség: az „egységben az erő”, (ezt sugallja a NER is a hatumáknak) jelszó pedig ezért lehet szinte örökérvényű nálunkfele, stb. Kicsit is közelebbről és kritikusan szemlélve, az elemző arra a következtetése juthat, hogy a kisebbségi helyzet maga nem kedvez a demokratikus politikai tudat (legalábbis gyors) kialakulásának (ennek a leképződései a kisebbségi „egységpártok”, a valódi politikai pluralizmus hiánya, régiónk kisebbségi társadalmaiban). De annál inkább kedvez a paternalista, tekintélyelvű vezéreknek, akiknek nacionalista/populista diskurzusaihoz érzelmileg azonosulni tud a többség, sőt minden más alternatívát kevésbé hatékonynak és egyenesen kártékonynak tekint a demokratikus politikai tudattal aligha rendelkező istenadta.

Ez vezet az elöljárók leválthatatlanságának elfogadásához (másik oldalról pedig ahhoz, hogy a képviselők könnyedén foglyul ejthetik a kisebbségi szavazókat, elég néhány érzelmes/nacionalista frázisba burkolni irracionális, sőt kontraproduktív gondolatot, hogy híveiket megtartsák, alternatíva pedig nincs[i]), ahhoz a tévképzethez, hogy a politikai elit egyfelől csakis „jobb” lehet, mint a többségi (erre a kisebbségi determinizmuson kívül semmiféle garancia nincs). Másfelől pedig az a belenyugvó (ez aztán igazán magyharossch), rezignált magatartás a jellemző, mely azt sugallja, hogy elöljáróink, olyanok amilyenek, de mégiscsak a mieink,  „magyar narancs” szindróma. Ennek a magatartásnak a következménye, hogy a rommagyar elöljárók en bloc feddhetetlenségét igen sokan, még értelmiségiek is, elhiszik, a korrupciót részükről nagyon jól tolerálják: lehet, hogy korrupt vagy saját zsebre dolgozik[ii], de „büszke magyar”, és ami a lényeg a miénk, ugye? (Mennyire ismerős ez a magatartás az anyaországi politikai vezérkar és klientúrájának vonatkozásában is, nemde? Költői a kérdés, de mégis nehéz elképzelni, hogy van épeszű ember aki, a felcsúti gázszerelőről elhiszi, hogy zseniális vállalkozó, a banki szféra, a médiák, a turizmus, az útépítéstől egészen a futball menedzsmentig, mindenhez ért: hiszik mert, hinni akarják (nem merik nem hinni), hiszik mert anyagi érdekük fűződik hozzá, hiszik, mert imádják a vezért, s ha tőle származik a balek vagyona és vélt tudása, akkor az elfogadható. Van-e ettől bizáncibb, paternalisztikusabb, és álságosabb politikai attitűd?)

Nem azt akarom mondani, hogy a politikai és közéleti (hangadó, véleményformáló) elit (ami már majdnem szitokszó, de akkor is megkerülhetetlen és szociológiai értelemben helytálló kifejezés), nem az oly sokat hivatkozott istenadta nép jó leképződése lenne, sőt  populizmusa éppen arra enged következtetni, hogy nagyon is az, és meglehetős hűséggel reprodukálja/reprezentálja a köznép hiedelmektől, érzelmektől és legendáktól átszőtt paternalista (Almond és Verba kifejezésével parokiális) politikai kultúráját. Csak azt konstatálom, hogy attól semmivel sem több. A mai rommagyar politikai és közéleti elit (nagyjából és mindenestől, a régióbeli-, a román-[iii], és mainstream magyarországihoz hasonlóan) – jószerével – a „nép fia”: mindenestől olyan, mint a nép, amiből vétetett. Így és ennyiben persze reprezentatív, csak éppen nem profi, esze ágában sincs a dolgok élére állni, a politikai tudat, a demokratikus politikai kultúra[iv], a társadalmi és kulturális modernizáció és innováció, stb.,stb., (mondjuk ki, a populista lózungok világán kívül, tisztelet a kevés kivételnek, inkompetens) ágensének, hordozójának lenni; nem példakép, és nem útmutató, hiszen a szavazók ignoranciájára, érzelmi elköteleződésére, irracionalitására, sőt a gyűlöletre épít, semmit nem vesz el, semmit nem tesz hozzá a „népi indulatok”, és „évszázados aranyköpések” politikájához, csupán fölerősíti és kommunikálja azt.

Az ultrakonzervatív passzivitás (a patópál urak köztünk élnek, sőt vezéreink ők) és múltba fordulás központi magja – pszichológiai, és szociálpszichológiai, valamint szociológiai értelemben – a demokratikus politikai kultúra hiánya, amit demagóg és érdekelt, korrupt és fantáziátlan, valamint inkompetens vezetők kihasználnak (ismét csak tisztelet a gyér kivételnek). A demokratikus politikai kultúra mentális dimenziója, a politikai tudat, a mezőny váltógazdálkodásának képzeletbeli leképződése[v] nélkül nem működhet: tudomásul kell venni, hogy nincs demokrácia demokraták nélkül. Ez a fajta paternalista, a demokratikus értékeket mellőző mentalitás konkrét kivetülése, annak a sulykolása, hogy a mai magyar kormány leválthatatlan, amit a székelyföldi, el- és lekötelezett kiskirályok időnap előtti választási propagandája közvetít, és amit nem véletlenül sem lenyelni, sem kiköpni nem tud a központi RMDSz vezérkar.

Ahhoz, hogy a demokratikus politikai kultúra elterjedjen, sőt uralkodóvá legyen nemcsak egyszerűen a szocializációs eljárások (a szocializációs szcénák) radikális átalakítására lenne szükség, hanem a dolgot reszocializációként kell fölfogni: egyszerre kellene az elévült, sőt mondjuk ki rossz politikai kultúrát lebontani, és egy újat kialakítani, ami szemmel láthatóan meghaladja a régió elitjeinek hozzáértését, és messze túlmutat közvetlen (anyagi és nemcsak) érdekein, kívül esik komfortzónáján[vi]. Ezért a mindent überelő kettős beszéd, a populista demagógia, a gyűlöletre apellálás. És talán ez magyarázza, hogy az uralkodó elitek ellene fordultak a politikai nyugatnak, letettek a fölzárkózásról. Úgy vélem, ez ma a helyzet, remélhetőleg még változhat, de sötétek a felhők fölöttünk, nem látni a morális világban eligazító csillagjárást.

[i] Ez magyarázza, hogy többszöri nekifutásból és nagyon erős Fidesz-KDNP hátszéllel, valamint anyagi/logisztikai támogatással sem jöttek létre igazi alternatívát kínáló, életképes rommagyar pártok. Igaz, hogy senki nem próbálkozott „más”, a nacionalista diskurzusokat mellőző formáció létrehozásával, mindenki a populista etnonacionalista választói massza és politikai tőkéből álló torta újrafelosztásán, a jobboldalon próbálkozott, innen a „megosztási kísérletek” bélyege és sikeres visszaverése. Mind az MPP, mind az EMNP csupán személyi változásokat ígért, azt, hogy majd ők és Tőkés, valamint a „nagy stratégiai partner” Orbán hatékonyabban, értsd időnként jól odamondva a „románoknak”, radikálisabban fogják képviselni ugyanazt, amit az RMDSz tesz. Nem csoda, hogy erre nem volt és nincs vevő (az MPP, mikor behúzódott az RMDSz-ernyő alá, felismerte ezt, az EMNP pedig pávatáncát járja: elmúlik magától).

[ii] Azt hiszem, létezik ezidő szerint egy hallgatólagos egyezség a román (szerb, szlovák, ukrán?) és  a magyar hatóságok részéről, miszerint az egymás területén zajló, magyar és kis mértékben román (szerb, szlovák, ukrán?), azaz a másik ország területén élő kisebbségeket célzó „támogatásokat”, legyenek azok államiak vagy civil eredetűek, nem vizsgálják, vagy legalábbis nem tüzetesen. Most majd a magyar kormány civil szervezetek megregulázására irányuló szabályozását követően ez (is) változhat, de eddig a dolog hallgatólagosan működött. Azt sem gondolom, hogy egy következő magyar kormánynak szándékában állna majd tüzetesen és szigorúan kivizsgálni, a határon túl elköltött költségvetési tételek sorsát, és mégis. Ha egyszer majd kivizsgálnák azokat az ügyleteket, amelyeket pártközeli alapítványok, klienteláris befektetők, sőt egyházak magyar költségvetési pénzen folytatnak, lenne nagy sivalkodás. Akkor talán radikálisan újra lehetne gondolni az előljárók feddhetetlenségének kérdését, csak egy példa. A székelyföldi kiskirályok már nem is pályáznak, illetve csak módjával, bukaresti fejlesztési alapok lehívására (aztán a házi sajtó ezt még diszkriminációnak is állítja be!). Viszont ők a magyarországi pénzek (és pénzmosások), lehívásának és elköltésének bajnokai, a magyar kormány elsőrendű kliensei, az egyházakkal együtt. (Senkit ne tévesszen meg, hogy a leginkább strómanok, és alibi civil szervezeteken keresztül folynak az ügyletek, miközben a sorosozás nagyzenekarában játszanak a kiskirályok is.) Ez az a szürke zóna, ahol – néhány eseti ügylettől eltekintve, mint amilyen a Nagy-Debreczeni féle vendéglőnyitás, amit az erdély.átlátszó.hu napvilágra hozott – nem látunk, nem láthatunk tisztán, és ahol az adományozónak (ne legyenek kétségeink, mindenekelőtt magyar költségvetési pénzekről beszélünk!) való visszajátszás, a saját zseb kitömése, a politikai és gazdasági klientúra fölhízlalása, stb., folyik, de ahol még az arányokról sincs fogalmunk. Inkább a rommagyar média teljes bedarálása, megszállása és kisajátítása folyik nálunk is – aprópénzért érdekelté tett és/vagy kiszolgáltatott újságírók (sőt újságíró szövetség) hathatós segítségével – minthogy a transzparencia fele haladnánk, nehogy tudomást szerezzünk a politikai manistream viselt dolgairól, és hátha így elhisszük a fedhetetlenség legendáját, nemde?

[iii] Szabadjon itt megjegyeznem, sokak nemtetszésére, hogy a régió és benne a román választók és politikai szóvívőik, akik a leginkább a civil társadalom reprezentánsai, egyre jelentősebb rétege látványosan szakított a passzivitással, a populizmussal és a nacionalizmussal is. Messze vezetne ennek kielemzése, de a februári bukaresti és más nagyvárosokban történt látványos és kiterjedt utcai megmozdulások jól mutatják ennek a rétegnek a jelentőségét, egyre nagyobb befolyását. Amiből a rommagyar kisebbség csak egy nagyon szűk értelmiségi szelete vette ki a részét. Úgy tűnik – még az egyes elöljárók modernizációs, megújító szándéka ellenére is (Porcsalmi Bálint egyes megnyilvánulásaira, vagy a „Nőszövetség” egyes fölszólamlásaira, stb., gondolva) – mi maradunk az Orbán-bűvölet és etnonacionalista populizmus bűvkörében!

[iv] A politikai kultúra talán legjobb definíciója: „a politikai magatartásformák, értékek, benyomások, a releváns információk és a politikai készségek meghatározott elosztásából” kialakuló kulturális vonás, illetve viszonylag stabil identitás (lásd. Almond – Powell, 2003). Mint ilyen változékony, és főként hosszú távon, megváltoztatható dolog, akár a kultúra egésze az.

[v] Hadd álljon itt az is, hogy a választások és az egész demokratikus folyamat, meg intézményrendszer egyensúlya, működőképessége, két alaptételen nyugszik, a kisebbség létének és eltérő véleménye legitimitásának elfogadásán, éppen úgy, mint a többségi vélemény és a rá épülő hatalom uralmának az elfogadásán (ezt nevezi t.k.Max Weber legitimitásnak). Az első esetben az önkorlátozás, a többség zsarnokságának elkerülése – ennek a biztosítékaként hozták létre, elsősorban az USA-ban az alapító atyák, a fékek és ellensúlyok rendszerét, és ennek a válságát jelzi, hogy Trump egyáltalán megválasztható volt – , másfelől a többségi akaratnak való többé-kevésbé önkéntes és érdekelt alárendelődés, a kulcsfogalmai.

[vi] Itt csak fölsorolására telik, azoknak a szcénáknak, szocializácós közegeknek, melyek a politikai kultúra kialakulásán és megváltoztatásán kellene, hogy fáradozzanak, és az olvasó fantáziájára bízom – egy-egy megjegyzésen túl – annak eldöntését, hogy mennyire teszik ilyen irányú dolgukat a megfelelő intézmények. Tankönyvszerűen a család, az iskola (az intézményes nevelés), a vallási intézmények, a kortárscsoportok (peer group), a munkahelyi közösségek, a médiák és a politikai pártok tartoznak azokhoz az intézményekhez, melyek ki-, és átalakítják a politikai kultúrát és amelyeknek, ha közös irányba tartanának esélyük lenne demokratikus politikai tudat kialakítására, demokraták kinevelésére, illetve az átnevelésre. Csakhogy nálunk a család a paternalista modell foglya, amit egyedül családnak tartunk az az apa mindenható uralma, sőt már-már a családon belüli erőszak legitim hordozójának akarnoksága (lásd az erről folyó vitákat); az iskola az autoritér, sőt a történelmi diktátor-vezérek példaképét terjeszti, gyanús múltú, szélsőséges vezéreket és irodalmi műveket propagál, emel be a nemzeti pantheonba és kanonizál, stb.; a vallási intézmények egymást túllicitálják a fundamentalista, ultramontán és intoleráns tudás-, és hitelemek propagálásában. Jellemző módon az erdélyi református egyház az ortodox fundamentalistákkal szövetkezik, kisebbségellenes, ásatag és avitt, diszkrimináló, kezdeményezések támogatásában; a kiszolgáltatott – akár gazdasági, akár politikai/ideológiai szempontból – elkötelezett médiák radikálisan jobbra csúsztak, nem beszélve a jobb híján közösséginek mondott (social media) nyilvánosságban terjedő gyűlöletbeszédről, úgy is, mint szocializációs szcénáról; és akkor mit szóljunk a populizmus bűvöletébe pottyant pártokról, melyek nem ideológiákra, a jó kormányzás megvalósítására, a közérdek szolgálatára, hanem sokkal inkább hatalmi vágyra, zsarnoki hajlamra, zsákmányszerzésre (party patronage system), a bennünk lakozó gyűlölet fölszítására, stb., épültek ki, illetve így működnek?

Magyari Nándor László (Systemcritic)

 

Válasz a Vajdaságból Orbán Viktornak:

0

 

Tisztelt honfitársam! Tisztelt Honfitársam! Tisztelt Orbán Viktor!

Remélem, nem lepődik meg a megszólításon, hiszen megint levelet hozott a postás. Ön írta nekem.  Ismét szüksége van rám. Az első megkeresése óta egy év sem telt el, akkor ÍGY válaszoltam.

Rögtön a levele elején tudatja, hogy már hét éve a magyar nemzet részévé váltam hivatalosan is. Ez nem csak gesztus, egy megkésett jóvátétel, hanem egy mindennapi cselekvés, hogy közösen alakíthassuk a sorsunkat.

Ön már alakította az enyém azzal a cselekedetével, hogy Vučić mellé állt áprilisban a szerbiai elnökválasztáson. Tudom én, hogy a délvidéki magyarok miatt pusziszkodnak. Ez a mi érdekünkben történik, hogy ne bántsanak bennünket, hogy nekünk jó legyen. Hogy megőrizzük a belpolitikai stabilitásunkat. Hogy a magyar közösség érvényesítse érdekeit. Blablabla.

Nem hiszem, hogy nem ismeri az elnökünket. Elég régóta politizálnak mindketten. Ismernie kellene még abból az időből, amikor nekünk szendvicseket kínáltak, hogy kitartsunk a magyar határig. Meg az 1999-es tájékoztatási miniszteri hazugságairól. Akkor haltak meg a belgrádi televízióban az újságírók, mert nem szóltak nekik, hogy bombázzák az épületet. Meg már akkor hozott egy törvényt, ezzel befellegzett a sajtószabadságnak. Mindent megtett, hogy az ellenzéki sajtót ellehetetlenítse. Ezt most is folytatja. A róka csak a szőrét változtatja, de nem a természetét.

Tudjuk mindketten, hogy a Szerb Radikális párt, melyben Vučić is politizált, magyarellenes volt. Ezért is döbbentem meg, amikor megláttam a választási szórólapokon a „mesterhármast”. A Vučić-Pásztor-Orbán triót. Majdnem olyan vicces, mint amikor Sláger Tibó és Bunyós Pityu együtt vigad Fásy Ádámmal.   Nem is tudom, van-e ilyen a világon, hogy egy kampányban az elnökjelölt szórólapján egy másik ország miniszterelnöke is látható… Mellette meg ott a szöveg:  „A mi jelöltünk Szerbia össz lakosának elnöke lesz.”  Bár ne lett volna… Az, hogy Szijjártó szerbül beszélt a belgrádi kampányrendezvényen dicséretes, de nem értem, hogy minek kellett? Mocskos dolog a politika. Mocskos volt a kampány is. Ön is részt vett benne.

Azután ahogy illik, gratulált Vučićnak az elnökválasztáson elért magabiztos győzelméhez. Lehet, hogy csak nekem, aki itt élek tűntek undorítónak nyálas szavai. „Meggyőződésem, hogy a tegnapi kimagasló eredmény kormányfőként végzett munkájának egyértelmű elismerése. Az Ön vezetése alatt Szerbia a regionális stabilitás meghatározó szereplőjévé vált, és jelentős lépéseket tett az európai uniós tagság megszerzése felé, amelyhez hazánk továbbra is biztosítja a folyamatos politikai és szakmai támogatást.” Azután eljött személyesen is gratulálni a beiktatásakor. Ez az igazi barátság! Meg egy korábbi nyilatkozatában csupaszív, érző embernek nevezte kedves Ácót. Itt most két (vagy több) sor cifra káromkodás következik…

Egyik hazámban is, meg a másik hazámban is sakk matt helyzet van. Nincs ellenfelük sem Önnek, sem Vučićnak. A hatalomhoz közel állók gazdagodnak itt is, ott is. Nekem egyikük sem beszéljen a demokráciáról, a sajtószabadságról. Beszéljünk inkább a megalázásokról, az iskolák megszüntetéséről, a kilátástalanságról, a munkanélküliségről, a fizetések csökkentéséről, a kizsákmányolásról, az elvándorlásról…

Én nem kértem, hogy így álljon ki mellettem. Szándékosan vagy nem szándékosan, de rosszat tett nekünk. Tudom, hogy többször nyilatkozta, hogy milyen fontos a gazdasági, oktatási és kulturális fejlődésünk itt a Délvidéken, és hogy Magyarország és Szerbia együttműködése folyamatosan felfelé ível, de akkor is… Mit ígér nekünk itt a jövő? Semmi jót. Már régen beborult.

Biztosan köszönik azok a vajdasági magyar emberek, akiknek jutott az 50 milliárdos gazdaságfejlesztési csomagból. Biztosan jó helyre került az ebből befolyt adó is a szerb kasszában. Köszönjük a beiskolázási segélyt is.

Mit vár tőlem? A magyar állampolgártól? Azt írja, hogy cselekedjek. Szavazzak. Számít rám. Az anyaországiak szidnak, mint a bokrot, hogy mi beleszólásom van nekem az ottani politikai helyzetbe, az ő jövőjükbe, mikor nem is élek ott, nincs is valódi rálátásom a dolgokra… Ez nem úgy működik, hogy úgy üzletelünk az állampolgársággal, mint a piacon a kofák a krumplival. Köszönöm minden magyar politikai pártnak, aki megszavazta az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvényt. Köszönöm, hogy Magyarország miniszterelnöke megtisztel a bizalmával. Felnőtt vagyok, tudok dönteni. Megkérhetném, hogy nekem a jövőben ne küldjön levelet? Az adófizetők pénzét hasznosabb dolgokra is fordíthatja.

Tisztelettel:

Egri Emma, valahonnan a Vajdaságból

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK