A politika világában farkastörvények uralkodnak. Ha nem definiálják a pártok önmagukat, akkor más teszi ezt meg helyettük. Amennyiben a pártok tisztában vannak azzal, hogy kik is ők és mit akarnak, azt is tudják ki van ellenük és ki van mellettük.
Az önmeghatározás:
A politikában alapvető fontosságú az önmeghatározás.
A politikai pártok jelzőket aggatnak egymásra és önmagukra is működésük során.
Liberális, konzervatív, zöld, keresztény, multikulturális, hazaáruló, korrupt, haladó és még végeláthatatlan lehetne sorolni a különféle példákat.
Az által, hogy meghatározzuk mik is vagyunk, milyen céljaink és eszméink vannak, következik az, hogy el is különítjük önmagunkat a minket körülvevő környezettől.
A pártok és szavazótáboruk is elkülönül egymástól. A pártok deklaráljak, hogy mely értékekkel, eszmékkel és tevékenységekkel tudnak és akarnak azonosulni. Alapító okiratokat készítenek és lefektetik az alapvető elveket és szabályokat. Ez a mozzanat meghatározó. A kezdetekben lefektetett alapok Démoklész kardjaként ott lebegnek az egyes pártok feje felett.
Azok a választók, akik az egyes pártok által vallott értékek miatt válnak támogatóvá, könnyedén csalódhatnak, elpártolhatnak a párttól, amint az megváltoztatja a bejáratott formulát és más irányokba indul el.
Erre egy ékes példa a Jobbik esete. A Jobbik megalakulásakor még a radikális jobboldal zászlóvivője volt. Ez 2014 után megváltozott. Az addigi jobboldali, nemzeti radikális párt rálépett a néppárttá válás rögös útjára. A nacionalista eszmék és megnyilvánulások, ha nem is kerültek parkolópályára, érezhetően háttérbe szorultak. A párt több korábban vezető beosztású tagja, akik ismerten radikálisabb nézeteket vallottak, vagy kiléptek a pártból, vagy eltávolították őket.
A néppárti politikára való átállás nem zajlott és napjainkban sem zajlik zökkenőmentesen. A Jobbik korábbi kulcspolitikusai, mint Volner János, Dúró Dóra vagy Toroczkai László már elszivárogtak a pártból. Az új irányvonal megosztotta a Jobbik politikusait és szavazótáborát.
A Jobbik példájából egyértelműen látszik, hogy mekkora változásokat hozhat egy irányváltás a politikai térben.
A Jobbik múltja a radikális megnyilvánulások miatt, jelene pedig a néppárti fordulat miatt nyújt támadási felületet szavazói körében és a többi párt számára.
Hasonló a helyzet az LMP esetében is. Az LMP megalakulása óta vallja, hogy nem hajlandó teljes összefogásra a többi ellenzéki párttal, csak egyes ügyek mentén. A 2018-as országgyűlési választást megelőzően, majd az összes ellenzéki párt kérlelte az LMP-t, hogy fogjanak össze és vegyenek részt az ellenzéki koordinációban. Széll Bernadett ellen a párt etikai bizottsága vizsgálatot is folytatott, mert a párt elnökségének beleegyezése nélkül tárgyalt több ellenzéki politikussal is az összefogás kérdéséről. Ez egy igencsak érdekes és szemléltető jelenség. Amennyiben az LMP összefog más ellenzéki pártokkal is, és nagyobb részt vállal az ellenzéki koordinációban, úgy elárulja saját alapelveit, csökkenti a belé vetett bizalmat és elveszíthette volna hitelét. Amennyiben nem teszi, úgy csökken az esély egy ellenzéki győzelemre és szinte azonnal bűnbak válik a pártból. Az LMP számára ez egy olyan próbatétel volt, melyben nem hozhatott a párt számára előnyös döntést. Csak a rossz és a még rosszabb közül választhatott. A választást követően valóban sok ellenzéki politikus úgy nyilatkozik, hogy az LMP tehet a Fidesz-KDNP 2/3-os győzelméről.
Az irányváltás tehát támadási felületet biztosít. A politikában kulcsfontosságú szerepe van annak, hogy a politikusoknak sikerül-e elnyerni a választók kegyeit vagy sem. A nagymértékű változások, az alapvető értékek változtatása, mind csökkenthetik a pártba vetett bizalmat, mert a kiszámíthatatlanság érzetét kelthetik.
Az önmeghatározásban lefektetett alapelvek korlátozzák a pártok mozgásterét,
mivel,
ha nem a lefektetett kötött pályán mozognak akkor megkockáztatják, hogy szimpatizánsaik elpártolnak tőlük.
facebook/LMP
Az önmeghatározás másik fontos funkciója, hogy megalapozza a kapcsolati viszonyokat a pártok között.
Ha egy párt például a rendszerváltó pártokkal szemben határozza meg önmagát, mint a Momentum vagy a Jobbik, ezek a pártok nem lesznek hajlandók összefogni sem az MSZP-vel, sem pedig a Fidesz-KDNP-vel, legalábbis papírforma szerint. Amennyiben ez az összefogás mégis megtörténne az adott pártot vagy pártokat erős kritikák érhetik döntésük miatt, ami negatívan érintheti a pártba vetett bizalom szintjét.
A különböző szemléleteket a pártok „jónak vagy rossznak” bélyegezik. Értékítéletet társítanak ezekhez az eszmékhez. Így, ha egy párt nem saját elvei szerint cselekszik, melyeket jónak titulál, akkor értelemszerűen rosszat cselekszik, ha szembemegy saját elveivel. Sőt, nem csupán rosszat cselekszik, de elárulja saját szavazóit is. A pártok tisztában vannak ezzel, ezért is van az, hogy nagyon megfontolják kivel fognak össze.
A 2018-as országgyűlési választásnál is, az ellenzéki összefogás és koordináció egyik legnagyobb gátja (de nem az egyetlen) a pártok szemléletmódbeli összeférhetetlenségéből adódott.
Az ellenzéki pártok akár összefognak akár nem, könnyű kérdőre vonni őket döntésük miatt.
Egy feloldhatatlan ellentét:
Ahogyan azt láthatjuk a politikában az önmeghatározás elengedhetetlen. Az önmeghatározás legegyszerűbb és leghatékonyabb módja, ha a pártok ellentétekben gondolkodnak. Az értékek ellentétpárokban történő tálalása leegyszerűsíti a választók számára, hogy eldöntsék mi a jó és a rossz.
Nézzünk meg egy tradicionális, egyben aktuális ellentétet kicsit közelebbről. Ez az ellentét nagyban meghatározza az aktuális hazai, politikai viszonyokat.
A liberalizmus vs. autokratizmus.
A liberalizmus sokáig a magyar politikai élet és döntéshozatal vezérelve volt.
A rendszerváltást követően mind a politikai teret, mind pedig a gazdasági irányvonalat meghatározó ideológia volt.
A liberalizmus az öngondoskodást, az önálló boldogulást vallja, és feltételezi, hogy az emberek képesek arra, hogy megálljanak a saját lábukon, felelős döntéseket hozzanak. A liberalizmus a jogi egyenlőség megteremtésének kulcsa. A jogi egyenlőség pedig a demokrácia alapja. A népakarat széleskörű kifejeződése nélkül a demokrácia csupán álomkép lenne, semmi több. A legtöbb törvény és jogszabály is ezen egyenlőség mentén tölti be funkcióját.
Adódik a kérdés, hogy akkor mi is a liberalizmus ellenpólusa, ellentéte?
A válasz becsapós.
A közvélekedésben gyakran elhangzik, hogy a liberalizmus ellentéte a konzervativizmus. De ez az állítás nem teljesen állja meg a helyét. A konzervativizmus annyiban valóban ellentétpárja a liberalizmusnak, hogy az egyik tradicionálisan hagyományőrző a másik pedig inkább haladó, és a hagyományoknak kisebb szerepe van a döntéshozatalban.
A liberalizmus elsősorban a szabadság eszméje, úgy annak ellentéte a szabadság korlátozása lenne.
Az eszme, mely ezt a korlátozást hivatott megtestesíteni, az autokratizmus.
A liberalizmus és a demokrácia fogalma összefonódtak. A szabadság és egyenlőség biztosítása miatt, de ettől még a fogalmak nem cserélhetők fel egymással, mert a liberalizmus csupán egy fontos eleme a demokráciának, nem pedig maga a demokrácia.
Amennyiben a demokrácia a sokak uralma úgy az autokrácia a kevesek uralma.
Ez egyszerűen annyit jelent, hogy az élet legtöbb területén nem az egyéni döntések kerülnek a középpontba, hiszen a kevesek (intelligens, és tájékozott politikai vezetők) jobban tudják, hogy mi kell a többségnek, mint a többség maga.
Ez a felfogás abból indul ki, hogy a legtöbb egyén nem képes felelős döntéseket hozni.
Az autokráciákban az állam éppen ezen okból kifolyólag igyekszik minél több jogosítványt magához vonni.
Sok dimenzió helyett csak kettő:
Ez az ellentét napjainkban különösen fontos. Ennek oka, hogy a liberalizmus fogalma a közbeszédben eltorzult, elkorcsosult.
Az ideológiák valódi jelentését feláldozzák az egyszerű és közérthető politikai kommunikáció oltárán.
A Fidesz-KDNP tudatosan társított negatív értékítéletet a liberális jelzőhöz. Ahogyan az ellenzéki pártok társítanak negatív értékítéletet a konzervativizmus eszméjéhez vagy a kormány minden tevékenységéhez.
Ennek következtében a liberális jelző használata, korántsem annyira konzisztens, leíró és magyarázó, mint pár évtizeddel ezelőtt
Sok olyan tevékenységet és politikai pártot nevezünk liberálisnak, amik lehet, hogy köszönőviszonyban sincsenek a liberalizmus valódi céljaival és feladataival. A kormánypárti média az ellenzéket nevezte már kommunistának, liberálisnak és ami a legújabb, az a haladó elnevezés.
A haladó, mint jelző a konzervativizmus ellentétpárja. Egyre nagyobb gyakorisággal találkozunk ezzel az elnevezéssel. Elég, néhány az ellenzékről szóló cikket elolvasni az Origo-n vagy a Pestisrácok.hu oldalán.
Azzal, hogy a kormányoldali média haladónak (liberálisnak) titulál civil szervezeteket, pártokat, véleményformálókat, megerősíti a választókban saját önmeghatározását. Azt, hogy a kormány konzervatív, aki meg nem az, az liberális vagy haladó.
De ugyanez a helyzet a „másik oldalon” is.
Mindent, amit a Fidesz-KDNP csinál, legyen az a politikusok magánéleti kérdése, egy törvény megalkotása és elfogadása, vagy akár egy gyűrött nadrág a miniszterelnökön, minden kritika, utálat és ellenszenv tárgyát képezi.
A legtöbb döntést, és a politikai tér keretein belüli történést, a kritikus sajtó és az ellenzéki pártok úgy élik meg, mintha a diktatúra kiépítéséhez vezető kikövezett, de göröngyösnek nem nevezhető út egyik állomására érkeznénk meg.
Ez a hozzáállás csak megalapozza a további viszálykodást.
Hiszen aki kormánypárti, arról javarészt lepattannak ezek a hírek, vagy el sem jut hozzájuk. Aki pedig a kormány ellen határozza meg önmagát annak ezek a hírek megszokottak és egy bizonyos idő eltelte után semmitmondóvá válnak. (korábbi cikkünk erről)
Mintha két kisgyerek veszekedne a homokozóban és homokkal dobálnák egymást, közben pedig oda-vissza kiabálnak az őket körülvevő gyerekeknek, hogy nekem van igazam és te hazudsz.
A politikai pártokat, civil szervezeteket ma sok esetben azért nevezi a közbeszéd liberálisnak, mert a kormánnyal szemben határozzák meg önmagukat. Ez a vélekedés pedig nagyon messze áll az igazságtól.
Ebből most következne az, hogy aki liberálisnak vallja magát és a kormány ellen van, az valóban liberális? Egyáltalán nem. Ahogyan az sem feltétlenül konzervatív, aki a kormányt pártolja.
Ez a játék a tartalommal, célokkal és megnevezéssel, káros lehet, nem csupán az egyszerű állampolgárokra nézve, de a politikusok hitelét is rontja az állampolgárok szemében.
Ezek az ideológiák nem önmagukban jók vagy rosszak, szépek vagy csúnyák, etikusak vagy etikátlanok. Megítélésük attól függ, hogy ki és milyen értékítéletet társít ezekhez a fogalmakhoz.
Tehát a valóság közel sem annyira egyértelmű.
A világ nem csupán fekete és fehér, csak ha mi annak akarjuk látni vagy más ezt akarja elhitetni velünk.
„Semjén Zsolt szándékos tévedésnek nevezhető állításaira felelnem kellett, mert csak egy irányból van tájékozódási lehetősége mindenkinek” – indokolta Iványi Gábor lelkész, miért írt nyílt válaszlevelet a KDNP elnökének legutóbbi, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget élesen támadó, azt visszaélésekkel meggyanúsító megnyilvánulására. A 13 oldalas nyílt levelet („amit jobb lett volna rövidebben megírni de kiömlött belőlem a szó”) lefordítják angolra és németre is, s eljuttatják külföldre, egyebek között az EU-ba. Iványit nem lepné meg, ha az egyházügyi törvény őszre tervezett módosítása Orbán Gáspár Felházának egyházként történő elismertetése lenne a célja.
„Mind hívő ember, reménykedem, hogy valahol meghallgatnak” válaszolta a lelkész a Független Hírügynökség kérdésére, hogy mit remél a nyílt levéltől. Az írás Semjén Zsoltnak arra az LMP-s képviselői kérdésre („Mikor szüntetik meg végre azt a jogsértést, amit az Iványi Gábor által vezetett Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség ellen immár négy éve folytatnak?) adott válaszára született, amelyben a miniszterelnök-helyettes az Ehtv. alakváltozásait ecseteli, amelyek által – szerinte – „csökkentek a vallási közösségek közötti különbségek”, és amelyben azt állítja, hogy a 2015-ben (részben, úgymond, Iványi Gábor miatt) kudarcba fulladt módosítási kísérlet megteremtette volna Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség egyházi státuszának bírósági regisztrációját. „
Már-már komikus véleményét azzal egészíti ki, hogy a strasbourgi emberi jogi bíróság döntése nyomán részünkre kifizetett állami kárpótlással – szintén szerinte – lezártnak tekinthetik az egyházunkkal folytatott vitájukat”
– olvasható a nyílt levélben, amely azzal is megvádolja az egyházat, hogy „szociális és oktatási intézményeink (többségét – szerinte – 2010-2011 után vettük át) – nyilván a történelmi egyházak gyakorlatából következtetve – fenntartói szerepére csupán az azóta is folyamatosan érkezett „normatíva igénybevétele érdekében” vállalkoztunk” – írja Iványi, aki végül az ő elfogultságáról és realitás érzéke hiányáról elmélkedik, megjegyezve, hogy „Magyarország kétharmados többséggel megválasztott miniszterelnökét és kormányát börtönbe küldeném sátáninak nevezve politikájukat, „a hazánk biztonságát és jövőjét veszélyeztető Soros Györgyöt” ellenben Nobel-békedíjra jelöltem”.
„Semjén Zsolt hazugságait félre kell tenni, hiszen még amikor féligazságokat említ, az is csak porhintés”
– állítja Iványi, aki a nyílt levelében pontról pontra kitér Semjén vádaskodásaira, tényekkel tételesen megcáfolva azokat, megvilágítva az egyes vádpontok hátterét és gyökerét. Megállapítja: „Egy valamire való jogállamban, ahol valóban függetlenek a bíróságok, megvesztegethetetlen a legfőbb ügyész és bátor az ügyészség, ott nemcsak az éppen hatalmon lévők politikai ellenfelei, hanem a hatalmukkal visszaélő és a közvagyont dézsmáló állami/közjogi vezetők is kötelesek a törvény előtt a tetteikről számot adni. Ez a bibliai alapelv is.”
Kérdésünkre, hogy egyházának milyen mozgástere maradt, Iványi kifejtette: a strasbourgi döntés nyomán az állam ugyan kénytelen volt elismerni az egyezménysértés tényét, s valamennyit fizetett is az egyháza számára, ám az alapproblémát nem orvosolta, s
„azon mesterkedik, hogy elkerülje az orvoslást”,
s nem viszik a parlament elé a négy éve húzódó ügyet. „Számunkra nem marad más hátra, mint hogy az Európai Unióban a Miniszterek Tanácsa elé fordulni, amely egy olyan fórum, amelyen a miniszterlnöknek szóvá teszik, ha valamit nem hajtott végre.
De persze Orbán Viktort nem úgy ismerjük, mint akit zavarna ilyesmi”
– ismerte be Iványi, hozzátéve, hogy neki akkor is mindent meg kell tennie amellett, hogy „imádkozom, s bízom abban, hogy az Örökkévaló nem hagy minket cserben”.
Felvetésünkre, hogy nem gondolkozott-e abban, hogy más érintettek számára is lehetővé tegyék a csatlakozást a nyílt levélhez, Iványi elmondta, hogy ez benne is felvetődött, volt is egyszer korábban egy összefogási kísérlet, akkor pár ezer aláírás össze is gyűlt, de hát ez sem rengeti meg a hatalmat, bár legalább az emberek magukénak érezhetik az ügyet. Azonban – tette hozzá – azt látni kell, hogy a többi érintett közül sokan úgy ítélik meg: lehet, hogy jobb, ha nem kötik össze magukat a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséggel. Hiszen egyrészt az ő egyháza a leginkább érintett, másrészt ők emelték fel a leghangosabban és –határozottabban a szavukat az ügyben.
„S régi magyar reflex, hogy az emberek abban reménykednek, ha jól viselkednek egy idő múlva már nem csak barackot kapnak a fejükre”.
Iványi egy érdekes szempontra is felhívta a figyelmet: napirenden van az egyházügyi törvény módosítása, ami ősszel esedékes. Nagy kérdés, hogy az „merre kanyarog majd” – mutatott rá, hozzátéve:
„kíváncsi vagyok arra, hogyan jelenik meg majd benne a Felház felfutó pozíciója”,
s nagyon érdekelné, hogy mi lesz a sorsa annak a követelménynek, hogy öt évig kell működni ahhoz, hogy egy közösség egyházzá válhasson. „Nem lepne meg, ha a módosítással erre törekednének” – szögezte le Iványi, aki szerint nem ok nélkül vitte ki Orbán Viktor Erdélybe, Tusnádfürdőre a fiát és mutatkozhatott be ott is Orbán Gáspár mozgalma. Felfedezte ugyanis, hogy a fiatalok megszólításában – amelyben nem remekelnek – ez nagy segítséget jelenthet.
„De ettől még magunkra nézve semmi jóra nem számíthatunk, hiszen, ha nekik jó, az nem feltétlenül jó nekünk.”
A hétvégén hat helyen is tartottak időközi választást, közülük három helyen indultak pártjelöltek, nagyon alacsony részvétel mellett a Fidesz-KDNP emberei fölényesen nyertek, még ott is, ahol a számottevő ellenzék teljes mellszélességgel kiállt a jelölt mellett.
A KDNP elnöke, miniszterelnök-helyettes, ha tehetné, jegesmedvére is vadászna, és büszkén vállalta magára a Gyurcsány Ferenc elleni karaktergyilkosság elkövetését. Sorozatunk legújabb epizódjában Semjén Zsoltot mutatjuk be.
A Szilágyiba járt gimnáziumba, Bayer Zsoltnak volt osztálytársa. Már akkor kitűnt rettenthetetlen bátorságával, és az egypártrendszer iránt érzett engesztelhetetlen utálatával. Maga mondta, hogy az első héten dolgozatot írtak irodalomból, és az volt a kérdés, hogy kivolt Antigoné? Az akkor még igen fiatal Semjén Zsoltnak fogalma sem volt róla, ezért azt írta a papírra: Antigon felesége. Persze, balhé lett belőle, viszont Bayer kolléga elismerését már akkor kivívta magának – a későbbi publicista bemutatkozott, mellé ült, padtársak lettek.
2005 februárjában ezt mondta pártja kongresszusán: „Aki azt szeretné, hogy a tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze, szavazzon nyugodtan az SZDSZ-re. Tegyen így az is, aki azt akarja, hogy gyermeke szájába az iskolában marihuánás cigarettát nyomjanak, aki azt szeretné látni, hogy gyermeke extrém szekták szeánszán veri magát a földhöz, vagy aki az eutanázia és az abortusz halálkultúráját képviseli”
Némi szusszanásnyi idő után azzal verte ki sokaknál a biztosítékot, hogy a magyar parlamentben Weisz nénizett és Schwarcz bácsizott: „Jó-e az a magyar zsidóságnak, ha egy rossz politika túszként löki maga elé Schwarcz bácsit és Weisz nénit? Jó-e ez a magyar zsidóságnak?” – kérdezte komolyan.
Egy másik alkalommal, ugyancsak a magyar országgyűlésben, ezzel fordult Gyurcsány Ferenc miniszterelnökhöz: Ön és magyarul beszélő kormánya.
Évekkel később kiérdemelte a Fidesz Hőse kitüntetést. Nem vicc, tényleg így történt: 2006 karácsonyán egy ünnepi koccintás alkalmával adományozta Navracsicsnak és neki ezt a címet Orbán Viktor. Hívő ember, egy interjúban elárulta, hogy mindennap imádkozik Gurcsány Ferencért.
„Szavazatgyűjtésben a Fidesz dominál, a szellemi forrásvidéket a KDNP biztosítja”, mondta Semjén 2010-ben egy a magyar Narancsnak adott interjúban. Fordítsuk le magyarra: ami nincs meg az egyiknek, (támogatottság) az megvan a másiknak (szellem). Amiben az egyik hiányt szenved (forrásvidék), azt pótolja a másik (szavazatgyűjtés).
„Politikai feladat volt Gyurcsány Ferencet amortizálni. Ez száz százalékosan sikerült”. „Neki abból lett volna politikai haszna, ha Orbán Viktorral tud megmérkőzni. De nem ért el hozzá, mert ott voltunk mi: Navracsics Tibor, és én.”
A plágium-ügy
Üldözik a keresztényeket Európában, és Magyarországon is. Ezt mondta Pálffy István képviselő 2012. novemberében a parlamentben. Pállfy képviselő megrendítő szavait követően Rétvári Bence államtitkár is a keresztények üldöztetését említette a t. Házban. Szerinte összehangolt politikai támadás indult ellenük, amin persze nincs mit csodálkozni, a keresztényeket mindig is üldözték, amióta világ a világ, számkivetettség az osztályrészük.
A keresztények újkori üldözői ezúttal Semjén Zsolt doktoriját és diplomamunkáját találták meg, ezeket illették a plágium vádjával. Maga az érintett nevetségesnek nevezte a vádat, Havasi Bertalan, aki akkoriban a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője volt, úgy nyilatkozott, hogy lezártnak tekintik az ügyet.
Semjén Zsolt, aki számos fontos és felelősségteljes közéleti funkciója mellett az Országos Magyar Vadászati Védegyletnek is elnöke (s ebbéli funkciójában síkra szállt a védett madarak vadászatáért) első körben a teológián megvédett doktorija miatt vált üldözötté – a gyanú szerint dolgozatának mintegy negyven százalékát idegen forrásból merítette. Ráadásul úgy, hogy e forrásokat vagy nem, vagy pontatlanul jelölte meg, mindemellett még német nyelvű irodalomból is merített, ami azért is szignifikáns, mert ezen a nyelven állítólag egyáltalán nem beszél.
Ha ezek után azt gondolnánk, hogy ennyi szenvedés és meghurcoltatás még egy keresztény embernek is sok, sajnálattal közöljük, hogy hősünk hányattatásai ezzel még nem értek véget. A nemtelen támadások tovább folytatódtak, kiderült, hogy Semjén úr egy évvel a doktori sikeres megvédése után az ELTE szociológia tagozatán is beadott egy szakdolgozatot, nagyjából ugyanazt, amit a Pázmány egyetemen már doktoriként elfogadtak. Mindez nem csupán új megvilágításba helyezi a keresztények európai és magyarországi üldöztetését, de arra is rávilágít, hogy Semjén úr univerzális dolgozatot írt: olyat, amely nem csupán teológiai tanulmány, de szociológiai értekezés is egyben.
Ráadásul, és ez már talán több is egyszerű keresztényüldözésnél, kitudódott, hogy a szociológia-dolgozat egyik opponense kifejezetten gyengére értékelte Semjén úr munkáját, nem is javasolta, hogy beadják. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy vannak még jó emberek, akik kinyújtják a kezüket az üldözöttek felé: találtak egy másik opponenst, akinek tetszett a dolgozat, s innentől kezdve már nem volt akadálya, hogy Semjén úr egy évvel korábban teológiai tanulmányként funkcionáló dolgozata szociológiai diplomamunkaként is megállja a helyét.
Vadászjelenetek Svédországban és Kanadában
Semjén Zsoltról régóta tudtuk, hogy szeret vadászni, de a közvélemény egészen 2017-ig mit sem sejtett arról, hogy e vadászatok nem a gemenci erdőben zajlanak, hanem távoli országokban. Például Svédországban, ahol hősünk rénszarvasra vadászott – utóbb kiderült, hogy háziasított példányt sikerült elejtenie – Kanadában bölényre, farkasra, és hogy ne szakadjon meg a hagyomány, rénszarvasra ment.
Forrás: Magyar Nemzet
Alkalmanként 4-5 millió forintba került egy-egy ilyen vadászat, amire Semjén Zsoltnak aligha futja a fizetéséből. Ám nem is ő fizette a számlákat, hanem, legalábbis az első verzió szerint sok rokona van Svédországban, őket látogatta meg a vadászatok alkalmával a miniszterelnök-helyettes. (Kanadai rokonokról mindezidáig nem történt említés.)
Időközben kiderült, mégsem az idegenbe szakadt rokonság, hanem egy Farkas József nevű vállalkozó fizette a számlákat. Utóbbi személy a leginkább utazik, s mint ilyen, számos olyan uniós pénzhez jutott hozzá, melyek elosztásáról a kormány döntött. (Itt jegyeznénk meg, hogy Semjén Zsolt amellett, hogy a KDNP elnöke, Orbán Viktor miniszterelnök helyettese is egyben.)
Sokan felháborodtak a vadászatok hallatán, de végül nem lett nagyobb baj az ügyből. Az ügyeket megszellőztető Népszabadság és Magyar Nemzet– más-más okok és körülmények között – megszűnt. Semjén Zsolt a plágium-ügy után ezt is megúszta, és elképzelhető, hogy a jövőben már nem is derülnek ki róla (sem pedig politikustársairól) újabb turpisságok. Trócsányi László igazságügyi miniszter ugyanis épp a napokban nyújtott be egy, a magánélet védelméről szóló törvénytervezetet, mely, ha életbe lép, gyakorlatilag megakadályozza, hogy a közélet szereplőiről a sajtó bármilyen, számukra kellemetlen tényt közöljön. A bíróságok hatásköre lenne ugyanis megítélni, hogy egy adott cselekmény – például, ha egy ismert politikus helikopterrel utazik lakodalomba, vagy egy másik prominens 800 millió forintos ajándék elfogadására készül – magánéleti tevékenységnek minősül-e. S miután ezzel egyidejűleg a bíróságok átalakítása is zajlik – a renitens bírákat nyugdíjba küldik, hogy helyükre megbízhatóbb emberek kerülhessenek – nem kizárt, hogy Semjén Zsolt kalandjairól a jövőben nem értesülhet a nagyközönség.
Best of Semjén
„Bizonyos SZDSZ-es körök bizonytalan nemi identitásukból csinálnak politikai ideológiát, és ezt akarják ráerőltetni a társadalomra. (…) Nem a Vatikán ragadt le a középkor és az újkor határán, hanem az SZDSZ Szodománál” (Sajtótájékoztató, 2004. augusztus).
„Aki azt szeretné, hogy a tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze, szavazzon nyugodtan az SZDSZ-re. Tegyen így az is, aki azt akarja, hogy gyermeke szájába az iskolában marihuánás cigarettát nyomjanak, aki azt szeretné látni, hogy gyermeke extrém szekták szeánszán veri magát a földhöz, vagy aki az eutanázia és az abortusz halálkultúráját képviseli” (Pártkongresszus, 2005. február).
„Elég volt a devianciából, a meleg tisztességből és abból az értékrombolásból, amit az SZDSZ művelt: itt az ideje annak, hogy egyszer s mindenkorra eltűnjenek a magyar politikai életből” (Választási nagygyűlés, 2006. március).
Bejárta az internetet a kép. Nem csoda, ha sokaknak tetszett, mert nem semmi, amit látunk. A KDNP és Frakciója Facebook-oldala a forrás, vagyis, nem photoshop, mint elsőre hinnénk, hanem maga a ridegnek távolról sem mondható, egyre több furcsaságot produkáló magyar valóság.
A szívet melengető kép Újbudán készült, ahol a labdarúgó Aranycsapat legendás kapusának, Grosics Gyulának szobrát avatták fel a Bikás parkban. Kligl Sándor Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész alkotását a sportlegenda halálának negyedik évfordulóján leplezték le. Ott volt a helyi politikai elit krémje: Hoffmann Tamás polgármester, Lomnici Zoltán egykori főbíró, az Aranycsapat Emlékév testület elnöke, beszédet mondott Simicskó István korábbi honvédelmi miniszter, a kerület országgyűlési képviselője.
A szobor esztétikai értékéről nem mondanék semmit, vannak értő ítészek, mondják el ők a véleményüket, ha akarják, s ha merik. Sportértéke viszont minimum necces: aki járt már futballmeccsen, kapust így védeni még sosem látott. Vélhetően Grosics Gyula sem védett így soha, ilyen mozdulattal nemhogy az Aranycsapatba, de a megyei sokadik osztályban játszó Dunarettentő kezdőjébe sem fért volna be.
Viszont a legendás kapus 2009. november 17-én majdnem Budapest díszpolgára lett. Ekkor adták át a kitüntető címeket azoknak a művészeknek, tudósoknak, közéleti embereknek, akiket az erre illetékes grémium érdemesnek tartott a megtisztelő díjazásra. Grosics Gyula, az Aranycsapat egykori kapusa is kapott volna díszpolgári címet, de mégsem volt ott az ünnepeltek között.
A legendás Fekete Párduc, amint azt nem sokkal a novemberi esemény előtt lenyilatkozta, nem kívánt egy „sztálinista, bolsevik társasággal egy tálból cseresznyézni”. Mint mondta, „nem akar díszpinty lenni a baloldali kitüntetettek között, mert nem mindegy, hogy milyen körülmények között, kitől, hogy és miért kapja a díjat.” (Gyurcsány Ferenc volt akkor a miniszterelnök.)
És akkor egy régi emlék.
1963-ban, 12 éves kiskrapekként izgatottan siettem a Bástya mozi felé. Féltem, hogy lekésem a bálványt, mindnyájunk közös példaképét. Grosics Gyula frissen megjelent, „Így láttam a kapuból” című könyvét dedikálta. Ha kissé késve is, de még be tudtam állni a kanyargó sor végére. Aztán, ki tudja mennyi idő elteltével, egyszerre csak ott álltam a nagy kapussal szemben. Beírta a nevét a könyvembe, talán kezet is fogtunk – aztán már jöhetett is a következő. Jó volt találkozni az élő legendával.
Akkor még nem tudtam, hogy 46 évvel később úgy dönt, hogy nem veszi át a díjat. Ezektől neki nem kell.
Pedig, a Fekete Párduc gyomra nem volt mindig ennyire kényes. 1944-ben fiatal felnőttként önként jelentkezett a 25. Waffen-SS Hunyady Páncélgránátos Hadosztályába, amiről egyébként én 1963-ban, 12 évesen persze semmit sem tudhattam. Gyanítom, mások sem tudtak erről, Gyula bácsi a szocializmus embert próbáló évei alatt ugyanis annyira el volt nyomva, hogy mindez rejtve maradt a közvélemény előtt.
Üldözték, mellőzték és félreállították. Három világbajnokságon ugyan védhette a magyar válogatott kapuját, de ez minden, amit megengedett neki a sztálinista bagázs, akiknek leszármazottaitól nem kellett neki a díj.
És a megpróbáltatások e három világbajnoksággal még nem értek véget!
1966-68 között például Kuvaitban kellett dolgoznia, nyilván nem lehetett könnyű neki a honi átlagbér nagyon sokszorosát megkeresni valutában. Megtapasztalni a mifelénk soha nem látott jólétet és gazdagságot. Nem csoda, hogy igaz, némi hezitálás után, a szabad világot választotta: hazatért a Magyar Népköztársaságba. A mellőzés persze idehaza folytatódott: kénytelenségből a Volán SC elnöke lett. Hatalom volt ez a pozíció, elég volt csak egy telefont felemelni, ha valamilyen hiánycikkre, vagy bármi másra szükség volt.
A sztálinista, bolsevik társaság, akiktől később nem kellett a díj, megint jól kiszúrt vele.
Közben egy butik is leesett valahonnan, a Körúton virított a Fekete Párduc embléma – az elnyomottaknak soha, semmilyen rendszerben nem könnyű.
Talán a pártba nem kellett volna jelentkezni a nyolcvanas évek elején. Akkoriban már amúgy sem volt muszáj jelentkezni a pártba, még ajánlatos is csak akkor volt, ha az ember vinni akarta valamire – párttitkár szeretett volna lenni, gyárigazgató, miniszter. Aki csupán élni szeretett volna, annak akkor már nem kellett párttagnak lenni.
A Fekete Párducnak, akinek a sztálinista, bolsevik bagázstól nem kellett a díszpolgári cím, valamiért fontos lett, hogy jelentkezzen az MSZMP-be. Kósza ötlet lehetett, hirtelen felindulásból elkövetett ballépés. A pártszervezet, ahova jelentkezett, ugyanis rutinból megküldte a papírjait az illetékes belügyi szerveknek. Szokás volt ez akkoriban, nehogy konkoly keveredjen a búza közé. Nem is keveredett, mert fény derült a Fekete Párduc páncélgránátos múltjára – így aztán lőttek a párttagságnak.
Most meg itt ez a furcsa szobor, a három, fejét lehajtó emberrel. Szégyenkeznek, vagy állva alszanak, mint a lovak, nem tudni. Ami biztos: még egy rossz kapus sem védett így soha. Grosics pedig jó kapus volt.
„Bevándorlást segítő szervezet” matricákat ragasztott több irodára nemrég a KNDP, köztük olyan házakra, amelyeket sárga csillaggal jelöltek a holokauszt idején. Amikor Ujhelyi István MSZP-s EP-képviselő erről levelet küldött az Európai Parlament képviselőinek, válaszul Holvényi György KDNP-s képviselő álhírről írt. Ujhelyi a Független Hírügynökségnek émelyítőnek nevezte a dolgot.
Néhány nappal ezelőtt Hollik István KDNP-s képviselő az Amnesty International, Tisóczki Flóra, az ifjú kereszténydemokraták egyik vezetője pedig a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesült irodájára ragasztott „Bevándorlást támogató szervezet” feliratú matricát.
Ez utóbbi matrica egy olyan házra került, amely csillagos házként is ismert – ezek voltak azok, amelyekben a holokauszt idején a sárga csillag viselésére kötelezett zsidóknak lakniuk kellett, és
magukat a házakat is hasonlóképp jelölték.
Éppen ezért, egy tatabányai férfi, akinek a családja érintett volt a holokausztban, levelet írt Ujhelyi Istvánnak, az MSZP európai parlamenti képviselőjének, aki lefordította azt angolra, majd elküldte az összes EP-képviselőnek.
Ahogy Ujhelyi a Független Hírügynökségnek elmondta: nem ő verte nagy dobra a történetet, hiszen már előtte is írt róla a nemzetközi sajtó.
Holvényi György KDNP-s EP-képviselő viszont, a 24.hu szerint szintén mindenkinek elküldve, válaszolt a levélre. Méghozzá azt írta:
óvatosan kell fogadni Ujhelyi álhíreit,
mert gyakran állít valótlanságokat, ami szerinte a politikai kudarc és az ebből fakadó frusztráció megnyilvánulása.
Tisóczki Flóra, az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség alelnöke is matricázott. MTI Fotó: Máthé Zoltán
Vagyis Holvényi gyakorlatilag
álhírnek nevezte azt, amiről pártja több sajtótájékoztatót is tartott.
Amikor Ujhelyi Istvánt megkérdeztük, mit gondol erről, ad-e bármilyen választ, azt mondta: „először megpróbálom a gyomromat lenyugtatni”. A képviselő émelyítőnek nevezte Holvényi válaszát, amire válaszul egyébként, ahogy elmondta, ő tucatnyi levelet kapott más EP-képviselőktől, akik szintén „kiakadtak” rajta.
Ujhelyi szerint Holvényinek valójában nem is vele van vitája, hanem a tatabányai választóval, akitől ő az eredeti levelet kapta, amelyet aztán lefordított. Szerinte egyébként Holvényi és a kormánypártok „magukat járatták le”, ahogy fogalmazott:
„Nem értem, hogy lehet ekkora öngólt rúgni.”
De, mint mondta, más lépést már nem tervez, ennek ugyanis nincsenek parlamenti keretei.
Polyák Gábor médiajogász, a Corvinus Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem oktatója, a Mérték médiaelemző műhely munkatársa szerint Orbán Viktornak a 2008-as gazdasági válság is segített abban, hogy sutba dobja a korrektséget, és kialakítson egy csaknem teljesen egyoldalú médiarendszert Magyarországon. Meggyőződése, hogy az elmúlt héten Orbán számára Brüsszelben meghúzták a határokat, hogy pontosan mit és hogyan nem tudni, de biztosan történt valami. Azaz, mondja az egyetemi oktató a Független Hírügynökségnek nyilatkozva, lehetséges, hogy nem tesz a magyar miniszterelnök újabb lépéseket a még független média ellen. Legfeljebb hagyja őket maguktól meghalni.
Ha az elmúlt harminc év, azaz a rendszerváltás óta eltelt időszakot vizsgáljuk, talán a legneuralgikusabb terület mindig is a média világa volt. Ön szerint most érkeztünk a mélypontra?
Az nagy kérdés, hogy nem csal-e a mi perspektívánk, nem fogunk-e túl sok mindent a médiára. Az biztos, hogy a médiáról mindig élénk politikai vita folyt…
Különösen a médiában
Így van, különösen a médiában. Ez pedig egy önmagáét erősítő folyamat, de hogy ez mennyire volt a széles tömegek számára valódi probléma, azt talán egyedül, csak ebben a mostani helyzetben válik érthetőbbé. Most, amikor ilyen brutálisan nyílt propaganda eszközök jelennek meg minden felületen, lehet arról beszélni, hogy a hétköznapjainkat és a tényleges politikai döntéseinket a média hogyan befolyásolja. Eddig ez a mi belterjes, de mivel a médiában zajló vitánk volt, ennek megfelelően elég hangosnak is bizonyult. De ha már a rendszerváltástól tartó ívre kérdezett: ez számomra három szakaszra osztódik. Az első, a politikai váltás ideje, amelyet én még nagyon kicsi gyerekként éltem meg, azt a korszakot tehát nem saját emlékeim alapján fogom összerakni, aztán jött a médiaháború időszaka. Igazán nem kellett sokat várni arra, hogy rájöjjenek: a média a politika számára fontos zsákmány, nagyon gyorsan világossá vált, hogy a politikusok ezen a területen nem hajlandóak kompromisszumra, nem hajlandóak egy olyan megoldást kialakítani, ami hosszú távon egy egészséges működést hozna létre. Minden politikai szereplő állást foglalt amellett, hogy mi a média dolga, és nem a média határozta meg önmaga számára a feladatait.
Egyetértek önnel, a kezdeti, talán ma már romantikusnak tűnő évek után mindenki zsákmányként kezelte a médiát. Ugyanakkor ilyen mértékű gesztustalanság még soha korábban nem volt jellemző.
A folyamatnak van egy iránya, ami elvezet 2010-ig, ezután pedig minden borul, és ez a harmadik szakasz, amit említettem. 1995-ben még volt egy
fontos pillanat, amikor elfogadták a médiatörvényt. Nem volt tökéletes, sőt, teli volt kompromisszummal, de mégis csak tudtak közösen mondani valamit arról, hogyan gondolják el a magyar médiapiac működését. És, amit mondtak, az egy nyugat-európai médiapiac volt.
Hagyjuk békén a sajtót, nyissuk meg a piacot a rádiók, televíziók számára, ne foglalkozzunk azzal, hogy mi lesz, ha bejönnek a külföldiek, szóval volt egy olyan pillanat, amikor azt hihettük: a magyar médiarendszer olyan lesz, mint bármely más európai rendszer.
A kijózanodás persze nagyon hamar jött, mert az ORTT, meg a kuratóriumok olyan mértékben kerültek a politika fennhatósága alá, hogy – bár arra vigyáztak, hogy egyik oldal se tudja a maga felé billenteni a rendszert – a politika és nem a szakma vált meghatározóvá.
Ezt a nem túl jó rendszert aztán a Fidesz még inkább meghekkelte; 2010 után végleg kisajátította. A Fidesz számára ugyanis fontos tapasztalat volt a 2002-es kudarc, amikor is szerintem némiképp túlértékelte a média szerepét a vereségben. Aztán következett a 2008-es gazdasági válság, ekkor ugyanis végleg felborult a médiapiac. A média gazdasági alapjai ugyanis abszolút ingataggá váltak, emiatt a befektetők úgy döntöttek, hogy elhagyják ezt a régiót. Itt maradt egy csomó termék gazdátlanul, amelyeket valakiknek át kellett venniük.
Orbán Viktor számára ez egy óriási szerencse volt: pont egy olyan pillanatban akarta átalakítani a média rendszerét, amikor az többségében eladóvá vált.
Az átalakításhoz arra is szükség volt, hogy Orbán sutba dobja azt a politikai korrektséget, amely ügyel arra, hogy a másiknak is jusson.
Igen, ennek világos jele volt, hogy amikor – még az új médiatörvény elfogadása előtt – a parlament létrehozta a médiatanácsot, átalakította a közmédia felügyeletét. Legkésőbb a médiatanács létrehozásának pillanatában rá kellett jönni, hogy nincs több alku; hiába hitték azt a szocialisták, hogy a hetven-harminc arány élni fog, a médiatanácsból minden más párt képviselőjét kitette a Fidesz, még a KDNP-s jelöltet is. Ott csak fideszes tagok ülhettek, és ülnek a mai napig, illetve most már az idők végeztéig.
Én ugyan a 2006-2010 közötti időszakot a médiamutyi időszakának hívom, de az azért annyival mégis egészségesebb volt, hogy a politikai szereplők legalább egymással kötöttek alkukat.
És abból csak kijött egy médiapiac, olyan amilyen, nyilván a befektetők alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz, de legalább piac volt. 2010 után nem csak a közszolgálatiság, mint fogalom veszett ki a magyar média működéséből, a piac is kiveszett. Az egészet átvette egy nagyon határozottan egyoldalú politikai irányítás, zsákmánnyá vált lényegében az egész média.
Van bárhol a világban, demokráciában, hasonló rendszer?
Bizonyos értelemben megelőztük a korunkat, másfelől ez a spanyol, portugál és dél-amerikai diktatúrák rendszerét idézik. Ezekben a diktatúrákban mindig volt magántulajdonú média, kereshetett pénzt a tulajdonos, szórakoztathatta a közönséget, de politikai értelemben csak egy kiszolgáló intézmény volt. Itt most nincs meg mögötte az az erőszak, amely azt a rendszert életben tartotta.
Ami persze nem is hiányzik…
Én is csak objektíve említem; nem jön a fekete autó, és ennek ellenére működik, szinte bámulatos módon.
És mennyiben előztük meg a korunkat?
Talán Orbán ráérzett a kor ízére, de a populizmus térnyerése Nyugat-Európában is nagyon hasonló hangokat hozott, mint amit Orbán Viktor is gondolt erről a világról, bár ilyen mértékben sehol sem tudják uralni ezt a területet. Magyarország tragédiája, hogy egy ilyen piacon, ahol gyakorlatilag meg lehet számolni a piac szereplőit, meg lehetett csinálni egy teljes nagytakarítást. Trump talán még rosszabbat gondol a médiapiacról, mint Orbán, de azon a piacon lehetetlen végrehajtani ilyesmit. És nem csak azért, mert nagy, hanem mert van egy másfajta újságírói szocializáció is. Az természetesen nagy kérdés, hogy azok az újságírók, akik korábban a közmédiában, vagy az utóbb a Fidesz által uralt lapokban dolgoztak, megtették-e azt, amit megtehettek volna. Meg az is kérdés, hogy maga az újságíró társadalom a helyén kezelte-e a saját problémáját. Azok után, hogy a Népszabadság bezárása után az összes magyar létező újságíró nem állt ki az utcára, és nem üzente meg Brüsszelnek, hogy ez így nem megy: itt a politika eldöntheti, hogy egyik napról a másikra beszántja legnagyobb példányszámú napilapot, nos ez egy gigantikus méretű válságtünet.
facebook
Hát igen, de mit tegyen Brüsszel, ha itthon csak háromezren tartották fontosnak, hogy tüntessenek a Népszabadság bezárása miatt. Szerintem éppen ezért tehetik meg azt, amit akarnak, alázhatják meg a szakmát. És nem tudjuk, hogy mindez hogyan folytatódik. Ön szerint elékezett a magyar miniszterelnök a média átalakításának végéhez?
Ma én egy picit optimistább vagyok. Szerintem Orbán múlt heti brüsszeli útja fordulatként értékelhető. Nem tudjuk ugyan, hogy mi történt, nem tudjuk hol húzták meg a határokat, de meghúzták határokat. Vagyis, ha Orbán végig gondolja, hogy érdemes-e továbbmenni ezen az úton, ezzel a lendülettel, akkor lehet, hogy rájön: nem. Lehet, hogy hagyni kell az egész rendszert úgy ahogy van, meg kell nézni, hogy a hvg még meddig húzza, vagy 444 meddig húzza… A piaci viszonyok itt most annyira eltorzultak ugyanis, hogy itt piaci alapon, úgy hogy képesek legyenek megfizetni rendesen az ott dolgozó munkatársakat, nos ez hatalmas kihívás. Lehetséges, hogy anélkül, hogy Orbán Viktor bármit tenne, még csak az indexet sem kell bántania, vagy RTL sem – az feltehetően túl nagy kockázat lenne -, a rendszer annyira sérülékennyé vált, annyira megszűnt a gazdasági stabilitás, hogy most már tényleg a közönségen múlik, kit tart életben és kit nem.
Vagyis Orbán annyiban válik progresszívabbá, hogy hagyja maguktól meghalni a szereplőket.
Igen, bár lehetséges, hogy fontos szempont a miniszterelnök számára, hogy benntart a rendszerben néhány ellenzéki médiát. Összességében azonban az biztosra vehető, hogy Orbán látványosan – vagy máshogy sem – nem fog visszavonulni. Nagy kérdés például most az, hogy létrehozza, hozatja-e a sajtókamarát.
Ön szerint Orbánnak véglegesen és végletesen megosztotta az újságíró szakmát? Lenne ma esélye egy olyan akciónak, amikor minden kolléga kiáll tiltakozni mondjuk az ellen, hogy Kövér László kitilt médiamunkásokat a parlamentből?
Nem tudom, hogy ilyen helyes akció lenne-e, de hogy a ma még létező, teljes újságíró társadalomnak valamit lépnie kellene, méghozzá egyszerre és együttesen, abban egészen biztos vagyok. Hogy ez mi lenne, nem tudom, csak azt, hogy egy szakma nem hagyhatná leszalámizni magát. Nekem hiányzik az, hogy újságírók képesek legyenek kimondani: mi vagyunk az újságírók. Az nem újságírás, hogy egyesek magas fizetésekért tolják a Fidesz-propagandát.
Deklarálni kellene, hogy ennek a szakmának vannak etikai és szakmai szabályai, amelyeket mi be akarunk tartani.
Említette, hogy a populizmus több helyen teret hódít, az azonban eléggé hungarikumnak tűnik, hogy nálunk törvényekkel teremtik meg a lehetőséget a Fidesz-hatalom bebetonozására, így a médiában is, lásd például a közterületi reklám területén hozott törvényeket.
Azért olyan sok helyen nincsenek hatalmon a populisták. Ennyiben tehát Orbán Viktor jelentősen megelőzte a korát. A populista politika egyelőre megmaradt ebben a régióban olyan tényezővé válni, amely a hatalom birtokosa lett. Orbán, aki kisebb megszakítással 2010 óta kétharmaddal kormányoz, így az ő kezében olyan eszközök vannak, amelyeket sokan irigyelnek tőle. Vannak persze még olyanok, akik tudnak törvényt alkotni a céljaik elérése érdekében, de ők már annyival előbbre vannak, hogy nekik már erre sincs szükségük.
Az egyébként, hogy bármely szakmát szinte pillanatok alatt át lehet rendezni, meg lehet alázni, az nem csak a szakma szégyene, hanem az Európai Unió gyengesége is.
Elképesztően értékválságos az az Európai Unió, ahol minden meg tud történni.
Azt mondta a beszélgetésünk elején, hogy némiképp túl van értékelve a média jelentősége. Viszont ha arra gondolok, hogy – például a migráns-válság esetében – a félelemkeltésben mekkora szerepet játszott, akkor azt kell hinnem, hogy ebben téved, vagy nem?
Nem vitás, hogy az egy fontos tényező, hogy Orbán lényegében a média minden szegmensét az uralma alá hajtotta. De azt a kérdést is fel kell vetnünk, hogy milyen az a közeg, ahol az ilyen alaptalan uszítások hatni tudnak.
Nyilván van egy komoly társadalmi válság, amelynek tüneteit nem látjuk pontosan, nem látjuk milyen függőségek alakulnak ki a különböző településeken,
hogy mit jelent, ha egy városban egy vállalkozó olykor-olykor kap egy megbízást az önkormányzattól, meg az közmunkás, aki jobban érzi magát attól, hogy emberek között van, és valami hasznosat csinál. Ezek a függősék fontos alapjául szolgálnak annak, hogy egy önmagát rosszul érző társadalom ennyire elfogadja ezt a kiszolgáltatottságot.
Mennyi idő alatt tud kiszabadulni egy szakma ebből a béklyóból? A rendszerváltás időszakára gondolva, elég gyorsan, nem?
Nem volt az illúzió? Kellő mélységű volt az az átalakulás? Én attól tartok, hogy akkoriban sok mindent elmulasztottunk a fejekben.
Azt gondolom, hogy amíg a tanárok nem mernek arról beszélni az iskolákban, hogy mi az a demokrácia, és az mért jobb bármilyen rendszernél, amíg generációk nőnek fel abban, hogy a politika az valami más, a politika lop, csal, hazudik, ahhoz nekem semmi közöm, addig nem lesz rendben ez az ország.
Az újságírók is, volt olyan pillanat, amikor nagyon fontosnak érezték magukat, amikor az eseményeknek nem csak a peremén, hanem az alakítójaként volt jelen, és közben nem figyelt arra, hogy mi változott. Nem tette meg a szakma hogy leüljön és szembe nézzen önmagával: mit tettünk mi az elmúlt évtizedekben. Ezek az aktusok mindig elmaradtak, mert fájdalmat okoztak volna. Ha most is elmarad, akkor csak görgetjük a rendszerváltás hiányosságait és biztos, hogy összeomláshoz fog vezetni.
De mikor lesz ebből szembenézés? Az optimista lénye mit mond?
Ilyen szempontból nem vagyok optimista. Azért nem, mert most rosszabb helyzetben vagyunk, mint a rendszerválás előtt voltunk. Akkoriban nem voltak ennyire vonalas szerkesztőségek, mint most.
Azt gondolom azért is rosszabb a helyzet, mert az a mozgás felfelé mutatott, ez viszont lefelé.
Csak az a baj, hogy ez utóbbinak, azaz az újságírói szabadság elvesztésének, vannak lelkes propagandistái. Ők biztos, hogy nem fognak szembenézni önmagukkal.
Ön miért ilyen bátor a rendszer kritikájában?
Én olyan emberek mellett dolgoztam, akik kitartottak mindig az elveik mellett, mint például Majtényi László. Nagyon sokat tanultam tőlük.
Ettől még van önnek egzisztenciális fenyegetettsége azáltal, hogy elmondja a véleményét.
Eddig viszonylag olcsón voltam bátor.
Az egyetem, mint intézmény nagyon meg van sanyargatva, nem nagyon tud ugrálni, de ahol én dolgozom, a Corvinuson, meg a Pécsi Egyetemen, akármit csinálok, nem szólak rám. Szóval ez még egy burok, ami azért furcsa, mert annak az államnak a pénzén élek, amit bírálok. De mit tehet egy egyetemi oktató, aki tíz éven keresztül mondott valamit, amit őszintén hitt, az egyik napról a másikra megszűnt valóságnak lenni. Tehát, amit én előadtam, az 2011-re megszűnt létezni. Ki az, akinek dolga megvédeni azokat az értéketeket, amelyekben felnőtt, ha nem egy egyetemi oktatónak. És a diákok ezt el is várják, nem hülyék, látják, hogy mi folyik itt. Mernek kérdezni, mernek beszélni, mernek beszélgetni. És mernek gondolkodni is. Persze nem mindenki. A közöny ugyanis óriási, és nagyon nehéz áttörni. De ha egyszer sikerül áttörni a közönynek ezt a falát, akkor ez a generáció végrehajtja azt, amit ez elődeik nem tudtak.
A hét végére lesznek végleges választási eredmények, annyi már most látható, hogy nagyon kaszáltak a kormányzó pártok. Bejutott Mellár Tamás, ami azt mutatja, hogy országosan is működhetett volna a Hódmezővásárhely-effektus.
A Fidesz-KDNP 91 egyéni és 42 országos listán szerzett mandátumával 133 képviselőt juttatott az Országgyűlésbe, ez a szavazatok több mint kétharmada, 66,83 százalék.
A második legerősebb párt a Jobbik lett, amelynek összesen egy egyéni mandátumot sikerült megszereznie, listán pedig 25-öt.
Az MSZP-Párbeszéd egyéniben 8, listán 12 mandátumhoz jutott – ezzel éppen hogy megugrotta a 10 százalékos küszöböt.
A DK megelőzte az LMP-t: az előbbi 3 egyéni és 6 listán, az utóbbi pedig 1 egyéni és hét listán bejutott képviselővel rendelkezik.
Ott lesz még az Együtt is az új Országgyűlésben: egy mandátumot sikerült szereznie egyéniben, Budapesten, miként egy független, illetve egy nemzetiségi (német) képviselő is ott lesz a törvényhozásban (ez utóbbit bátran hozzá lehet azonban csapni a Fidesz-KDNP-csapathoz, mivel fideszes politikusról van szó.
A független képviselő egyébként Mellár Tamás. Az, hogy ő – igaz a legkevesebb szavazati különbséget eredményező legszorosabb versenyben és vidéken – nyerni tudott, a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy Hódmezővásárhely-effektus megbuktathatta volna a kormányt, ha az ellenzéki pártok országosan ezt a módszert követik.
Terjedelmes cikkben foglalkozik a magyarországi választásokkal a New York Times, ami azt is jelenti, hogy a világ egyik legtekintélyesebb újságja sem tartja marginálisnak, ami ebben az országban történik. Orbán Viktor tehát joggal lehet büszke erre a figyelemre, hiszen ezt jórészt ő érte el. Más kérdés, hogy ez az érdeklődés inkább fakad abból a politikából, amelyet ő követ, és amelyet maga a new yorki lap is, bár nem ezzel a kifejezéssel, fertőzőnek tart. Az illiberális szemlélet, amelyet a magyar miniszterelnök hozott be a politikai életünkbe, ma már jelen van Erdogan Törökországában, Kaczynski Lengyelországában, de általában is: a jobboldali populizmus erősödését látjuk szerte a világban, Trump Amerikájában is.
Izgalmas tehát, hogy mi történik vasárnap Magyarországon, már csak azért is, mert e pillanatban megjósolhatatlannak tűnik a végeredmény. Az ellenzék szempontjából ez is haladás, hiszen a hódmezővásárhelyi polgármester választás előtt senki nem adott esélyt sem a baloldalnak, sem a Jobbiknak, biztos és egyértelmű Fidesz győzelmet várt mindenki, még csak az újabb kétharmadot sem kérdőjelezték meg az elemzők. Jórészt persze ez az ellenzéki politizálás tehetetlenségének, hadd ne mondjam tehetségtelenségének köszönhető; bár arról beszéltek folyamatosan, hogy el fogják kerülni a 2014-es bénázást, amikor is még az összefogás szót is sikeresen lejáratták, a valóság éppen az ellenkezője lett: folyamatos egyet nem értés a pártok között, de némely pártoknál belül is.
Hagyjuk azonban most a múltat; az eredmények függvényében úgy is fogjuk még elemezni a bőven a történteket, koncentráljunk a jelenre. Arra a jelenre, amely egy nappal a választások előtt azt mutatja, hogy bár a baloldalinak tartott, de inkább nevezzük Orbán-ellenes pártok az utolsó napokra kötöttek jó pár reménydús megállapodást, mégis megtartotta a kiszámíthatatlanság tartományában a lehetséges végeredményt. A legvalószínűbbnek változatlanul a Fidesz sikerét tartják, mégpedig a kétharmadot el nem érő, de az abszolút többséget magabiztosan szállító módon. Ha így lesz, ne legyen kétségünk, Orbán folytatni fogja azt a politikát, amelyet eddig követett; láthatóan, érzékelhetően nincs is más a fejében. Az intenzív migráns-ellenes pályáról nyilván leszáll némiképp, de annyiban muszáj lesz fenntartania, hogy beválthassa ígéretét, azaz kimutassa: itt valóban Soros-zsoldosok ármánykodtak az ország ellen. Márpedig velük le kell számolni, különben itt maradnak közöttünk bomlasztani, elveszejteni a nemzetállamot. Fidesz győzelem esetén bizton állíthatjuk: az orbáni rendszerben nincs már tartalék, kibocsájtotta magából az összes mérgező anyagot, sem a kormányzásban, sem pedig a politikájában nincs már innovációs lehetőség. Azért nincs, mert a vezérelvű illiberális, autoriter rendszer könyörtelenül megy tovább a maga útján, ebből nincs visszaút. Erre a kormányfő személyisége a garancia; ennek a személyiségnek immár a hatalom megtartása, illetve folyamatos felmutatása a lényege. Hogy ez a rendszer meddig élhet így, az Unió és a demokratikus világ meddig fogadja el, azt nehéz megjósolni, kiváltképp akkor, ha a belpolitikai helyzet alig-alig változik, azaz a magyar lakosság többségének semmi problémája nincs azzal, ha a szabadságjogainak egy részét elveszik tőle. Ebben az esetben az ország egyre inkább marginalizálódik, halad a kétsebességes Európa pereme felé.
Az ellenzék pedig? Nos, feltehetően szétmarcangolja egymást és magát, köldöknézővé válik: elindul egy olyan élve boncolás, amely kényelmessé teszi a Fidesz kormányzás nélküli kormányzását. A Jobbik elnöke már most bejelentette, hogy kudarc esetén lemond, ugyanezt közölte a feltörekvőnek ígérkezett, aztán középszerűvé vált Momentum vezető, kinyílik a harc az LMP-n belül is, hogy a szocialistákról már ne is szóljunk. Úgy is fogalmazhatnék: a Fidesz győzelme hosszú pangást hozhat az ellenzéki oldalon, és könnyű leszámolást a kormánypárt oldalán. Szépen elhal az összes olyan botrányos ügy, amely, normálisan, bíróság után kiált; legfeljebb Kósa Lajost tolják, átmenetileg, félárnyékba.
Egyelőre teoretikusnak tűnik, de mégis izgalmas a kérdés: mi lesz akkor, ha az ellenzék megszerzi a többséget? Képes lesz-e kezdeni valamit a nyakába szakadt sikerrel? Leülnek-e egymással tárgyalni, és eredményesen tárgyalni azok, akik erre négy, vagy nyolc év alatt képtelenek voltak? Hiszen most is azt látjuk: ha ez a lehetőség az asztalra kerül, teljesen különböző módon látják az április 9-i folytatást. Egyesek azonnal új választások előkészítését tartanák üdvösnek, olyan választási rendszerben, amely tükrözi az ország politikai tagoltságát, mások a kormányzóképesség bemutatását, a négy éves ciklusban való gondolkodást tartják az üdvözítő megoldásnak. A pártvezetők hivatalos nyilatkozatai alapján meglehetősen elszomorító a helyzet: sehogy se lehetne összeállítani egy kormányképes erőt. Azt valamennyi fontosabb szereplő hangsúlyozza, hogy a Fidesszel semmiképpen nem hajlandó összeállni, miképpen a Fidesz is kijelentette: nem hajlandó – a KDNP-n kívül – koalíciós kormányzásra. Nem tudni, hogy ezeket a deklarációkat komolyan kell-e venni, a magam részéről inkább hajlok a nem felé. A politikában sokféle olyan határozott nemmel találkozhattunk már, amelyek az utolsó pillanatban igenné változtak. (Lásd Fidesz Kisgazda Párt 1998-ban, vagy MSZP-SZDSZ 1994-ben.) Hivatkozás mindig van; az ország érdeke kellően rugalmas érv ahhoz, hogy bármikor bevethető legyen.
De maradjunk csak az ellenzéknél: a Jobbik azt állítja, legfeljebb az LMP-vel állna össze, az LMP jobbra és balra is nyitott, a maga sokszor kissé nehezen értelmezhető módján, de fő szabályként a XXI. századi pártok partnerségéről beszél, míg az MSZP a Jobbikon kívül mindegyik ellenzéki pártot szívesen látná a Karácsony-kormányban. Ez tehát a teória. Hogy mi a valóság, azt nyilván csak a bennfentesek tudják. A Független Hírügynökség információi mindazonáltal arról szólnak – noha, ismételjük, hivatalosan elvetik ennek lehetőségét -, hogy a pártok számolnak egy esetleges szakértői kormány felállításával. Ebbe, a mi tudásunk szerint, ha a körülmények ezt indokolják, a Jobbik is belemenne. Többen ezt a technikai koalícióként aposztrofáljak, azaz a parlamenti többséget arra felhasználva, hogy egyrészt vissza lehessen állítani a fékek és ellensúlyok rendszerét, azaz a jogállami normákat, másrészt meghozhassák azokat a személyi döntéseket – Polt Péter! -, amelyek nélkül ezek a normák nem helyreállíthatók. Kétségkívül fontos lenne egy ilyen megegyezés, de hogy stabil, hosszabb távú kormányzást nem biztosít, az egyértelmű. Még, ha az első időszakban a mézesheteiket élnék a ma még ellenzéki pártok, az ellentétek alig pár hónap alatt felszínre, a nyilvánosság elé kerülnének, könnyű fegyvert adva a Fidesz kézébe.
És, ha már itt tartunk, érdemes egy pillanatra eljátszani azzal a gondolattal is, hogy mi lesz, mi történhet Orbán Viktorral a választási vereség esetén, és mi azzal a csaknem monolit sajtószerkezettel, amelyet a Fidesz épített ki magának.
Orbán viselkedése, lépései egyértelműen attól függnek, hogy milyen mértékű lesz az a vereség. Ha szoros lesz a verseny – ez a forgatókönyv csakis így képzelhető el -, akkor biztosak lehetünk abba, hogy a rajongói tábor, a tettre kész Bayer Zsoltokkal az élükön, az utcára vonulnak, és olyan tüntetéshullámmal öntik el, elsősorban Budapestet, amely egyrészt megrettentheti a győzteseket, másrészt a fedélzeten tartja Orbán Viktort. A Fidesz elnöke, ha akarja, ha nem – márpedig akarja – ennek a helyenként csőcselék módjára viselkedő tömegnek az emblematikus vezérévé, szimbolikus atyjává vált, tehát nem léphet le a színről, egy újfajta háborúba kezd, amelynek célja az új hatalom mielőbbi megbuktatása, lemondásra kényszerítése. Ebben a sajtója is partner lesz; ne feledjük, ezek az emberek neki köszönhették pozíciójukat, nem tudnak és nem is akarnak másnak megfelelni.
Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy az ország nyugalma érdekében az lenne a legjobb, ha maradna a jelenlegi rendszer. Ellenkezőleg: olyan választási eredményre van szükség, amely helyreállítja a jogállamot, és visszaviszi az országot Európa szívébe. Ehhez pedig mindenkinek el kell menni szavazni, és lehetőleg jól választani. Azt mondják, a nép bölcs, az emberek okosak.
Eltávolították a KDNP-ből, bíróságon kereste és találta meg az igazát, majd amikor volt pártja kénytelen volt visszavenni a tagjai közé, írt egy levelet, melyben bejelentette a kilépését. De Szalma Botodnak nem emiatt rossz a véleménye a KDNP-ről, amelynek egykor elnökségi tagja és budapesti elnöke is volt. Mint a Független Hírügynökségnek adott interjújában mondta, azért szúrta Harrachék szemét, mert szókimondóan kiállt a kereszténydemokrata elvek mellett, tiltakozott az ellen, hogy pártja a Fidesz csicskája legyen, ellenezte a kettős tagságot és azt, hogy a KDNP nem méretteti meg magát, mint párt. Ő maradt kereszténydemokrata, de ilyen párt ma nincs. Alapítani nem akar újat, de hívják több helyre is. Ami szóba jöhet számára az a Jobbik vagy az LMP-Új Kezdet. Szerinte Hódmezővásárhely és az azt követő „felbolydulás” után ismét nyitottá vált a választás, a vége koalíció, de akár még nagykoalíció is lehet. Szeretne egy össznépi magyar békemenetet, amelyen mindannyian egymás mellett vonulnánk az országért, mert vallja: „Mindegy, kivel beszélgetünk, tudjunk normálisan beszélgetni.”
Döbbenten hallgattam szerda este a HírTV Egyenesen műsorában, hogy kilépett a KDNP-ből. Én még ott tartottam, hogy pár évvel ezelőtt Önt onnan kirúgták? Akkor most hogy van ez?
Mind a két állítás igaz. 2014-ben Rubovszky György, Harrach Péter és Latorcai János és akinek még kellemetlen voltam, kizárattak a pártból – igencsak útban voltam nekik. Én fellebbeztem, de 2015-ben másodfokon is megerősítették a kizárásomat – egy ember tartózkodása mellett a teljes országos elnökség megszavazta az eltávolításomat. Vejkey Imre egy akkor szürreális mondattal zárta az eljárást – ne feledje, még 2015.öt írtunk! – : „Az, hogy Szalma Botond a KDNP tagja maradjon, az a Jobbik érdeke; éppen ezért el kell távolítani a pártból”. Ez nekem is új információ volt.
Ekkor fordult bírósághoz?
Igen, és első fokon 2016-ban a bíróság megsemmisített a kizárásomat, amire azt mondtam a párt képviselőinek, hogy hagyjuk a csodába a dolgot, kilépek magamtól, ne fellebbezzék meg az ítéletet. Ebben meg is állapodtunk, ám másnap szóltak, hogy mégis csak fellebbezni fognak. Azonban másodfokon is nyertem – és ezzel kénytelenek voltak visszavenni a párt tagjai sorába. Ez tavaly volt. Nemrég kaptam kézbe a végzést, kicsit vártam, majd e hét szerdán, március 7-én írtam a KDNP országos, valamint a budapesti elnökének egy pár soros levelet, amelyben bejelentettem, hogy kilépek a pártból.
Mi volt a bajuk Önnel?
Bajuk sok volt, a céljuk a kizárásommal pedig az, hogy ne tudjak ismét indulni a KDNP budapesti elnöki posztjáért, amelyre mást akartak, nem engem.
Mégis, ki elől kellett Önt „eltakarítani az útból”?
Először még Rétvári Bencének álltam az útjában, eredetileg ő akart budapesti elnök lenni, de erről letett, amikor nagyobb sarzsit kapott. Utána Bagdi Gábornak kellett a hely, illetve bárkinek, akit nem Szalma Botondnak hívnak.
És mégis, mi volt a sok baj, ami miatt Ön a begyükben volt?
Azon kívül, hogy soha egy fillért fel nem vettem?
Kezdődött a Schmitt-üggyel – mint a KDNP budapesti elnöke hangosan kimondtam, hogy ne legyen köztársasági elnök az, aki plagizált.
Azt is fennhangon hangoztattam, hogy viselkedjünk úgy, mint a kereszténydemokraták, ne legyünk a FIDESZ csicskái, tegyünk úgy, mintha párt lennénk, mérettessük külön meg magunkat. No meg azt is vallottam, hogy az, aki életében még legalább tíz évig nem dolgozott, az ne legyen tisztségviselő, kiváltképpen döntéshozó ne, sem a reálszférában, sem a politikai életben. Ezekkel a véleményeimmel nem voltam népszerű a pártban.
És nem volt senki, aki Ön mögé állt volna? Az egy tartózkodás a szavazáson jelentette a kivételt?
Arra abban a pártban nagyon vigyáznak, hogy ne jöjjön ki ilyen vélemény. Például a kettős tagsággal nagyon meg lehet mindenkit fogni.
De hát nem csak Ön látja úgy, hogy nincs önálló KDNP. Viszont felmerül a kérdés, miért tartja a Fidesz külön pártként? Miért nem tagolják be a Fideszbe?
A brand miatt tartják. Más lenne a helyzet, ha hallgattak volna rám tíz éve, amikor azt mondtam, hogy lehetnénk tényleges koalíciós partner, lehetnénk fék a robogó vonaton, egyfajta udvari bolond a király mellett. Akkor most lenne egy karakteres KDNP.
Ezek szerint Ön is hiányol egy megmondó pártot a Fidesz mellől?
Ez is hiányzik, meg a becsületbíróság is nagyon elkelne.
És most merre tovább? Hol politizál tovább? Egyáltalán tovább politizál? Vagy teljesen ott hagyja a politikát és kizárólag az üzleti életben tevékenykedik tovább?
Egyelőre kivárok. Máris sok megkeresésem volt – a politika részéről is, de a választásokig semmiképpen nem döntök. Gondolkodom, mit akarok. Egy biztos, mindannyiunknak kötelességünk tenni a nemzetért.
Pedig most lenne igazán vonzó és értékes egy tapasztalt politikus sok párt számára…
Ezzel együtt sem kívánom elkötelezni magam.
És merre kötelezné el magát, ha mégis?
Attól, hogy a KDNP-nek nem vagyok a tagja, attól még én maradtam kereszténydemokrata. Három erőt látok, amely elvben megfelelhetne nekem: egyrészt a KDNP is csinálhatna úgy, mintha kereszténydemokrata lenne, de a mai KDNP nem tesz úgy, s nem jöhet szóba.
A másik a Jobbik, a harmadik pedig az LMP-Új Kezdet, amelyben Gémesi György mellett számos, általam tisztelt és becsült polgármester dolgozik.
Mondja, hogy kereszténydemokrata elveket vall az hogyan egyeztethető össze egy Jobbikkal, amelyben például ott politizál, s nem is akármilyen pozícióban Toroczkai László?
Mondjam erre azt, hogy minden pártban vannak hülyék? Ha ebből indulnánk ki, senkit nem lenne szabad megválasztani. De a Jobbiknak is van egy kereszténydemokrata vonulata, ráadásul szépen behúzódott középre.
Nem véletlen egyébként, hogy a Fidesz igazán csak a Jobbikot támadja – az az igazi ellenfele. Tart is tőle, már csak azért is, mert mérhetetlen, mert rejtett a szavazóbázisának egy része.
Szélsőjobboldali címkéje miatt sokaknak nem „szalonképes” nyíltan rá szavazni.
A fentiek alapján az is elképzelhetőnek tűnik, hogy saját pártot tervez alapítani…
Nem, arra nem vagyok képes, ahhoz sok idő, pénz és sok ember kell. És különben is: van elég párt ebben a szegény országban. Arról nem is szólva, hogy a KDNP annyira lejáratta a kereszténydemokrata irányultságot Magyarországon, hogy minimum 20 év kell ennek feledtetésére.
Akkor az önökhöz hasonló kereszténydemokraták hova állhatnak-álljanak most április 8-án?
Nincs sok választási lehetőség, miközben vallom, hogy szavazni állampolgári kötelezettség. Három lehetséges megoldás van: ismét a Fideszre szavazni, a Jobbikra voksolni vagy az LMP-Új Kezdetet támogatni.
A baloldalon ugyanis nincs olyan párt, amelyre lehetne szavazni, más lenne a helyzet, ha lenne egy valódi szociáldemokrata párt – ami azonban nem létezik. Az MSZP az egy haldokló valami, a DK gyakorlatilag egy radikális szocialista párt.
A kicsiket felejtsük el, kivéve talán a Momentumot, amely ha vidéken is megerősödik majd, akkor lehet esélye, mert ügyes, tehetséges fiatalok viszik, akik azonban még keresik a helyüket. Valahogy olyanok, mint az anekdotában: a cigányprímás elvitték egy koncertre, amelyen Menuhin hegedült, a prímás meghallgatta, s azt monda, hogy „jó a csávó, de az asztalnál meghalna”. A Momentumnak is gyakorolni kell még az asztal mellett.
Tud/mer prognózist adni arra, hogy mi lesz a választások után?
Ha egy hónapja kérdezett volna, akkor azt mondtam volna, hogy a Fidesz nyer 40-55 százalékkal, a második legerősebb párt a Jobbik, a többiek pedig osztoznak a parlamenti helyeket. De Hódmezővásárhely, Márki-Zay Péter győzelme után, ebben a megbolydult világban ma már inkább azt mondom, hogy koalíció fog létrejönni.
De ki menne be koalícióba a Fidesszel?
Szerintem öt párnak van esélye bejutni a parlamentbe: a Fidesz mellett a Jobbiknak, az MSZP-nek, a DK-nak és az LMP-Új Kezdetnek.
A Jobbik valószínűleg nem lép koalícióra a Fidesszel, a DK pedig biztosan nem. De a maradék kettőre nem fogadnék, őket maga mellé állíthatná a Fidesz.
Egyébként akár még nagykoalíció sem lenne elképzelhetetlen – az jó is lenne, mert egymást fognák vissza a pártok.
Ön szerint ennek van bármilyen realitása? Hogy a Fidesz koalíciót kössön?
Akkor lehet erről bármit mondani, amikor már látjuk a választások eredményét. A Fidesz már működött koalícióban – a Kisgazdákkal, illetve az MDF-fel.
Mit tartana a legkívánatosabbnak?
Nagyon nagy bűnnek tartom a szekértábor politikát, azt, hogy gyűlöljük egymást, hogy ilyen megosztó a politika, hogy kiabálókból és visszakiabálókból állunk. Lehet, furcsán hangzik, hogy jó lenne, ha mindannyian kimennénk egy nagy közös Békementre, vonulnánk közösen együtt – ez lenne a normális. Utána pedig mindenki menne arra, amerre a hite viszi. A békesség felé kellene közösen mennünk. Arra kellene törekednünk.
Ön mit tesz ennek érdekében?
Folyamatosan teszek. Egy példát is mondok erre: 2006 és 2010 között Újpesten MSZP-többség volt, nagyon kemény csatáink voltak, de ha találkozunk akkori politikai ellenfeleimmel, ők máig előre köszönnek nekem az utcán. Mindegy, kivel beszélgetünk, tudjunk normálisan beszélgetni.
Én Moldova Györggyel éppen úgy tudok normális beszélgetést folytatni, mint Vona Gáborral.
Emberként kell ugyanis egymással bánnunk.
Optimista?
Rengeteg a tennivaló. Össze kellene rakni ismét a gazdaságot. És a legfontosabb, újra kellene kormányozni. Aki megbízást kap a választások után a kormányalakításra, annak el kellene kezdeni kormányozni. Arra lenne szükség, hogy nyugodtan csak azzal tudjon foglalkozni. 4-8 év béke, nyugalom és kemény munkának kellene jönnie, hogy a politika csak a kereteket adja, s az dolgozzon, aki ért az adott területhez. Itt is érvényes – aki nem dolgozott legalább tíz évet a való életben, az ne lehessen döntéshozó, államtitkár, nagykövet, stb.
Alulról kell elkezdeni a fát megmászni nem helikopteren felrepülni a csúcsára.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
