A KDNP fejet hajt egy majdnem díszpolgár szobra előtt

0
2126
Fotó: KDNP Facebook oldala.

Bejárta az internetet a kép. Nem csoda, ha sokaknak tetszett, mert nem semmi, amit látunk. A KDNP és Frakciója Facebook-oldala a forrás, vagyis, nem photoshop, mint elsőre hinnénk, hanem maga a ridegnek távolról sem mondható, egyre több furcsaságot produkáló magyar valóság.

A szívet melengető kép Újbudán készült, ahol a labdarúgó Aranycsapat legendás kapusának, Grosics Gyulának szobrát avatták fel a Bikás parkban. Kligl Sándor Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész alkotását a sportlegenda halálának negyedik évfordulóján leplezték le. Ott volt a helyi politikai elit krémje: Hoffmann Tamás polgármester, Lomnici Zoltán egykori főbíró, az Aranycsapat Emlékév testület elnöke, beszédet mondott Simicskó István korábbi honvédelmi miniszter, a kerület országgyűlési képviselője.

A szobor esztétikai értékéről nem mondanék semmit, vannak értő ítészek, mondják el ők a véleményüket, ha akarják, s ha merik. Sportértéke viszont minimum necces: aki járt már futballmeccsen, kapust így védeni még sosem látott. Vélhetően Grosics Gyula sem védett így soha, ilyen mozdulattal nemhogy az Aranycsapatba, de a megyei sokadik osztályban játszó Dunarettentő kezdőjébe sem fért volna be.

Viszont a legendás kapus 2009. november 17-én majdnem Budapest díszpolgára lett. Ekkor adták át a kitüntető címeket azoknak a művészeknek, tudósoknak, közéleti embereknek, akiket az erre illetékes grémium érdemesnek tartott a megtisztelő díjazásra. Grosics Gyula, az Aranycsapat egykori kapusa is kapott volna díszpolgári címet, de mégsem volt ott az ünnepeltek között.

A legendás Fekete Párduc, amint azt nem sokkal a novemberi esemény előtt lenyilatkozta, nem kívánt egy „sztálinista, bolsevik társasággal egy tálból cseresznyézni”. Mint mondta, „nem akar díszpinty lenni a baloldali kitüntetettek között, mert nem mindegy, hogy milyen körülmények között, kitől, hogy és miért kapja a díjat.” (Gyurcsány Ferenc volt akkor a miniszterelnök.)

És akkor egy régi emlék.

1963-ban, 12 éves kiskrapekként izgatottan siettem a Bástya mozi felé. Féltem, hogy lekésem a bálványt, mindnyájunk közös példaképét. Grosics Gyula frissen megjelent, „Így láttam a kapuból” című könyvét dedikálta. Ha kissé késve is, de még be tudtam állni a kanyargó sor végére.  Aztán, ki tudja mennyi idő elteltével, egyszerre csak ott álltam a nagy kapussal szemben. Beírta a nevét a könyvembe, talán kezet is fogtunk – aztán már jöhetett is a következő. Jó volt találkozni az élő legendával.

Akkor még nem tudtam, hogy 46 évvel később úgy dönt, hogy nem veszi át a díjat. Ezektől neki nem kell.

Pedig, a Fekete Párduc gyomra nem volt mindig ennyire kényes. 1944-ben fiatal felnőttként önként jelentkezett a 25. Waffen-SS Hunyady Páncélgránátos Hadosztályába, amiről egyébként én 1963-ban, 12 évesen persze semmit sem tudhattam. Gyanítom, mások sem tudtak erről, Gyula bácsi a szocializmus embert próbáló évei alatt ugyanis annyira el volt nyomva, hogy mindez rejtve maradt a közvélemény előtt.

Üldözték, mellőzték és félreállították. Három világbajnokságon ugyan védhette a magyar válogatott kapuját, de ez minden, amit megengedett neki a sztálinista bagázs, akiknek leszármazottaitól nem kellett neki a díj.

És a megpróbáltatások e három világbajnoksággal még nem értek véget!

1966-68 között például Kuvaitban kellett dolgoznia, nyilván nem lehetett könnyű neki a honi átlagbér nagyon sokszorosát megkeresni valutában. Megtapasztalni a mifelénk soha nem látott jólétet és gazdagságot. Nem csoda, hogy igaz, némi hezitálás után, a szabad világot választotta: hazatért a Magyar Népköztársaságba. A mellőzés persze idehaza folytatódott: kénytelenségből a Volán SC elnöke lett. Hatalom volt ez a pozíció, elég volt csak egy telefont felemelni, ha valamilyen hiánycikkre, vagy bármi másra szükség volt.

A sztálinista, bolsevik társaság, akiktől később nem kellett a díj, megint jól kiszúrt vele.

Közben egy butik is leesett valahonnan, a Körúton virított a Fekete Párduc embléma – az elnyomottaknak soha, semmilyen rendszerben nem könnyű.

Talán a pártba nem kellett volna jelentkezni a nyolcvanas évek elején. Akkoriban már amúgy sem volt muszáj jelentkezni a pártba, még ajánlatos is csak akkor volt, ha az ember vinni akarta valamire – párttitkár szeretett volna lenni, gyárigazgató, miniszter. Aki csupán élni szeretett volna, annak akkor már nem kellett párttagnak lenni.

A Fekete Párducnak, akinek a sztálinista, bolsevik bagázstól nem kellett a díszpolgári cím, valamiért fontos lett, hogy jelentkezzen az MSZMP-be. Kósza ötlet lehetett, hirtelen felindulásból elkövetett ballépés. A pártszervezet, ahova jelentkezett, ugyanis rutinból megküldte a papírjait az illetékes belügyi szerveknek. Szokás volt ez akkoriban, nehogy konkoly keveredjen a búza közé. Nem is keveredett, mert fény derült a Fekete Párduc páncélgránátos múltjára – így aztán lőttek a párttagságnak.

Most meg itt ez a furcsa szobor, a három, fejét lehajtó emberrel. Szégyenkeznek, vagy állva alszanak, mint a lovak, nem tudni. Ami biztos: még egy rossz kapus sem védett így soha. Grosics pedig jó kapus volt.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .