Kezdőlap Címkék Illiberalizmus

Címke: illiberalizmus

Washington Post: Európa egyik erősebb illiberális demagógja

0

A nyugat-európai jobboldal gyorsan gratulált a sikerhez a politikusnak, aki antiszemitizmustól bűzlő, keményvonalas álláspontot képvisel a migráció ügyében – írja a tekintélyes amerikai napilap.

Orbán Viktor azt mondja, hogy a keresztény Európát védi, csak éppen a pápa nem ért egyet vele. A miniszterelnök győzelme, amelyet sok megfigyelő baljós jelnek tart a magyar, illetve az európai demokrácia jövője szempontjából, a muzulmán migránsok által jelentett fantomveszélyen alapult. A földrész kereszténységének egyik vezetője azonban valószínűleg egészen más véleményen van. Ferenc két napja apostoli figyelmeztetést adott ki és ebben azt hangsúlyozta, hogy gondoskodni kell a migránsokról. A katolikusoknak éppen olyan fontosnak kell tekinteniük a szenvedéseiket, mint az abortusz elutasítását. Az egyházfőnek különben fura a kapcsolata a magyar és a lengyel katolikus egyház vezetőivel, mivel azok országában a nacionalista kormányok éppen az ellenkezőjét gyakorolják, mint amit a pápa hirdet.

Orbán nem kockáztatta meg, hogy szócsatába bonyolódik Ferenccel, ehelyett Sorost tette meg az elsőszámú közellenséggé. A nyugat-európai jobboldal gyorsan gratulált a sikerhez a politikusnak, aki antiszemitizmustól bűzlő, keményvonalas álláspontot képvisel a migráció ügyében. Újraválasztásával a politikus lett a földrészen az egyik erősebb illiberális demagóg, aki az államot a maga érdekeinek megfelelően formálta át, lebontotta a demokratikus normákat. Bírálói attól tartanak, hogy most határozottabb lépéseket tesz az ellenzék elhallgattatására. A miniszterelnök a kulturális háborút vetette be hatalma kiterjesztésére. Ám véleményét nem osztják Rómában, ahol a pápa a jelek szerint kényelmetlen módon felkarol egy-két „liberális blablát”. Így azt, hogy az idegeneket üdvözölni kell, és hogy ez alapvető a katolikus hitben. Rámutatott, hogy nem keresztény az a politikus, aki az ellenkezőjét hirdeti, bár érthető, hogy szavazatokat akar szerezni, ezért hangoztat ilyeneket.

Washington Post/Szelestey Lajos

Túl a barátságon: vétózna-e Orbán?

0

December végén az Európai Bizottság megindította azt a 7-es cikkely szerinti eljárást Lengyelország ellen, amellyel Magyarországot fenyegették egész ősszel és többek között az Európai Tanácson belüli szavazati jog elvételével is járhat. A lépés számos kérdést vet fel, amelyek közül a legfontosabb kétségkívül az, hogy vajon meg fogja-e vétózni Orbán a lengyelek szankcionálását. A válasz keresésében kiváló kiindulási pontot kínálnak az Azonnali és a Politico elemzései, amelyek kisebb hibáik ellenére is rendkívül lényeglátóak.

Miért dobták le Lengyelországra az “uniós atombombát”, amikor ránk nem?

Ez volt talán az a kérdés, amely a leggyakrabban hangzott el a politikával foglalkozó médiában a 7-es cikkely kapcsán december végén. Az eljárás hivatalosan az Európai Unió alapvető értékeinek megsértése miatt indult, viszont ez korántsem nyújt kielégítő választ a kérdésre, hiszen a magyar kormány is bőven hozott már olyan döntéseket, amelyekre az unió vezető politikusai komoly értékalapú felháborodással reagáltak.

A nukleáris indítógomb megnyomása után hamar érkezett a megoldás az Azonnalitól: az Európai Bizottság azért csapott le rögtön Lengyelországra az időhúzás helyett, mert amíg Orbánék egyszerre csak néhány terület kisebb megváltoztatására fókuszálnak, Kaczyńskiék a teljes igazságszolgáltatást kivégzik és újramodellezik.

Az elemzés viszont nem áll meg az ok megtalálásánál, hanem feltárja az ok mögötti indítékot is:

az igazságszolgáltatás totális újratervezése nem az uniós alapértékek megsértése miatt böki az uniós vezetés csőrét, hanem azért, mert független bírák hiányában a Lengyelországban működő nyugati cégek érdekérvényesítő ereje jelentősen gyengül.

Ezzel szemben Orbán Viktor Magyarországán hiába bevett gyakorlat már, hogy a jogszabályokat kifejezetten egy-egy vállalatra szabják, a tőkeerős nyugati cégeknek jó alkupozíciójuk van, azaz nem áll a kormány érdekében, hogy kiszúrjanak velük. A szerző értékelése szerint Orbán is megérdemelné a 7-es cikkes eljárást, csak ez az egész nem az uniós értékekről, hanem a pénzről szól.

Sajnálatos ugyanakkor, hogy a dolgok mélyére ható elemzés ezen végkövetkeztetés ellenére készpénznek veszi, hogy a szankcionálásból úgysem lesz semmi, mert Orbán Viktor meg fogja vétózni azt. Azért ennek ellenére, mert a vétó elleni érvek gyakorlatilag pontosan ugyanolyan gazdasági érdekekre alapoznak, mint amelyekkel a lengyelek elleni eljárást indokolták a cikkben.

Térjünk is át a legfőbb kérdésre: vétózna-e Orbán? Ahhoz, hogy egyáltalán el tudjunk indulni valamerre, meg kell érteni a miniszterelnök vétójának jelentőségét.

A 7-es cikk szerinti eljárás egy fölöttébb hosszadalmas folyamat, amely becslések szerint leghamarabb is csak másfél év múlva zárulhat le.

Ahhoz, hogy a lengyeleket valóban szankcionálja az unió, először az Európai Tanács négyötödös többsége szükséges, majd az Európai Parlament rábólintása. Ez jó eséllyel meg is fog történni, viszont ez még csak egyfajta figyelmeztetés, ezután ki is kell mondani az uniós alapértékek megsértését, amelyhez viszont már egyhangúság szükséges.

Itt jön a képbe Orbán, ugyanis az egyhangúság miatt elég, ha egyedül ő mond nemet és el is buknak a lengyelek elleni szankciók. A miniszterelnök által fennen hangoztatott lengyel-magyar barátság, a keresztény kultúra megvédése és az illiberális testvériség első ránézésre arra enged következni, hogy Lengyelország és Magyarország másik elleni szankciókat kölcsönös megvétózásával simán kijátszaná az uniót.

Csakhogy ez az elképzelés is azt feltételezi, hogy a nemzetközi politika magasztos értékekről szól. A valóság ezzel szemben az, hogy

ahogyan a 7-es cikk sem a demokráciáról és a jogállamiságról szólt, úgy Orbán vétója sem a közös kultúrán, ideológián és a barátságon fog múlni, hanem a gazdasági érdekeken.

Ezt bizonygatja a Politico elemzése, amely a két ország közötti alapvető különbségek, illetve Orbán és Kaczyński erősségeinek és gyengéinek leírásával és értelmezésével keresi a megoldást arra, hogy “hogyan oszlassuk fel Európa illiberális tengelyét”, azaz hogyan tudja az Európai Unió elérni, hogy Orbán ne vétózzon a 7-es cikk szerinti eljárás végén.

A két jobboldali populista illiberális demokráciája közötti legfőbb különbségként a szerző a rendszer legitimációját jelöli meg.

Magyarországon már lezajlott az illiberalizmus legitimációja, annak köszönhetően, hogy Orbánnak sokkal nagyobb a társadalmi támogatottsága, mint a Jog és Igazságosságot vezető Jarosław Kaczyńskinak.

Annak ellenére, hogy a cikk tévesen állítja, hogy a Fidesz legmagasabb népszerűségi mutatója 70 százalékos volt, az érv abszolút megáll a lábán és bizonyul a legjobb magyarázatnak arra, hogy mi miért is nem kaptunk a nyakunkba egy 7-es cikk szerinti eljárást.

Az orbáni rendszer tehát már be van betonozva, rég ki lett alakítva a megfelelő jogi környezet ahhoz, hogy a miniszterelnöknek ne kelljen alaptörvényt sértenie egy-egy vitatott lépésével.

A rendszer szilárdságának ellenére viszont gazdaságilag sokkal jobban függünk az Európai Uniótól, mint a lengyelek.

Lengyelország lakossága négyszer nagyobb Magyarországénál, ennek következtében nagyobb a belföldi felvevőpiacuk, mi viszont kénytelenek vagyunk az exportra fektetni a hangsúlyt. Nem véletlenül kezdte az évet Orbán Viktor Bajorországban a CSU-nál: Németország a legnagyobb gazdasági partnerünk, exportunk majd’ 30 százaléka oda irányul, belföldön pedig minden három új állásból egy német cégnek köszönhetően jön létre.

A kulcs tehát itt is a gazdasági érdek. A szerző szerint

ha az EU bekeményít és a magyar obstrukcionizmus fenyegeti az uniós támogatások áramlását Magyarországra, akkor Lengyelország nem számíthat az orbáni vétóra.

Jelenleg a vétó elmaradása reális opció annak ellenére, hogy Orbán körbeturnézta a hazai és a külföldi médiát is azzal, hogy vétózni fog és “megvédi Lengyelországot”. 2011 óta magától a miniszterelnöktől tudjuk, hogy nem arra kell figyelnünk, amit mond, hanem kizárólag arra, amit tesz. Azóta a kommunikáció és a valós cselekvés éles elválasztásáról szóló, elhíresült mondás számtalanszor igazolást nyert, legutóbb éppen csak pár napja, amikor kiderült, hogy a tavalyi év során 1300 bevándorlót fogadtunk be titokban – miközben nagyban zajlott a bevándorlásellenes kampány.

A politika helyét átvevő kommunikáció hivatott arra, hogy a miniszterelnök opportunizmusát leplezze – keresztény értékek így, keresztény értékek úgy, lengyel-magyar barátság ide vagy oda, Orbán Viktor valós cselekvését mindig az aktuális érdekek határozzák meg:

“Amíg Kaczyński fanatikus, addig Orbán pusztán cinikus. Kaczyńskinak a pragmatizmus az árulás vagy a gyengeség jele, Orbánnak pedig a politika lényege. A pragmatikus vezetők általában nem mennek szembe a saját érdekeikkel, és sosem követnek el politikai öngyilkosságot.”

– írja a Politico szerzője.

Emlékezzünk vissza, a miniszterelnök szűk egy éve már el is árulta illiberális barátját, amikor Kaczyński nyomatékos felszólítása ellenére támogatta annak ősellenségét, Donald Tuskot az Európai Tanács elnöki pozíciójára való újraválasztásában. Emellett az új lengyel miniszterelnök, Mateusz Morawiecki sem kapott látogatása során egyértelmű biztosítékot arra, hogy ha arra kerülne sor, akkor Orbán élne a vétó jogával.

Hiába tűnik valószínűbbnek a vétó elmaradása jelenleg, illetve az EU-s támogatások csökkentésének esetében, pontosan Orbán opportunizmusa miatt nem fogadnék nagyobb összegben a vétóról. Hogy lesz-e a vétó vagy nem, azt majd a dolgok aktuális állása fogja meghatározni és mivel az egyhangúságot igénylő döntés leghamarabb másfél év múlva lesz esedékes, addig még sok víz lefolyhat a Dunán.

Egy dolog viszont már most is biztos:

ha Orbán Viktor nem él a vétó jogával, azzal gyakorlatilag egy az egyben beismeri, hogy álláspontja, amely szerint nettó befizetői vagyunk az Európai Uniónak és egyáltalán nem vagyunk ráutalva anyagilag, nem több egyszerű hazugságnál.

Trump most Budapestet és Varsót épít Washingtonban

0

Kelet-Európában, akárcsak az Egyesült Államokban az ellenzéknek meg kell szabadulni a liberális projekt azon elemeitől, amelyek önpusztítónak bizonyultak – mint az egyenlőtlenség gazdasága és a hatalmasokkal való összejátszás -, és a jobboldali populistákkal szemben valós ellenpontot kell felkínálnia. Ha ez nem történik meg, bízvást úgy tekinthetjük, hogy a liberalizmus nem támad fel, búcsút mondhatunk a szociális jólétnek, és felkészülhetünk arra, hogy nagyon gonosz idők következnek.

„Ki jósolhatta volna meg Trumpot? Lengyelország, Magyarország és Szlovákia” című cikkében John Feffer, A Külpolitikai Tanulmányok elnevezésű amerikai intézet Külpolitika fókuszban részlegének az igazgatója arról ír, hogy a hidegháború után a jobboldali populisták a gazdasági bizonytalanság kihasználásával kerültek hatalomra, és elemezte a címben szereplő három ország fordulat utáni történetét.

A kelet-európai fordulat évét, 1989-et úgy kell elképzelni,

mintha egy vonat indult volna egy lepusztult állomásról,

ahol nem kapható sem finom szendvics, sem olvasnivaló, az illemhelyek nem működnek, az információs pultnál nincs senki, és a hangszórók érthetetlen üzeneteket sugároznak. Amikor az indulást jelzik, az utasok felszállnak. Néhány szerencsés az I. osztály kocsiiba kerül, ahol jó kávé van, és kényelmes fekhelyek, egy valamivel nagyobb csoport a másodosztály ülésibe jut, és mindenki más teljesen lepusztult vagonokba szorul. Minden utasnak azt mondták, hogy a végállomás egy gyönyörűséges pályaudvar jól ellátott boltokkal, tiszta illemhelyekkel, segítőkész irányító rendszerrel, és egy olyan ország olyan városában áll, amelyet hasonlóképpen kiválóan vezetnek. A vonaton lévők mind azt hiszik, hogy egy csodálatos piaci demokráciába tartanak, ahol a politikai nézeteltérések és ideológiai harcok elvesztették jelentőségüket, csak a pragmatikus döntések maradtak, ezeket pedig politikacsinálók rágják át, és bürokraták hajtják végre. Az emberek tudták, hogy mit hagytak maguk mögött, és lelkesedtek a jövőért, de nagyon kevés elképzelésük volt az útról, amelyre elindultak.

Az első években az átalakulás vonata mendegélt.

A hátsó kocsikban volt ugyan némi morgás, de még minden utas a szerelvényen volt, és általános volt a terv, hogy elérik Nyugat-Európát. Végül az első osztályú utasok könnyedén megérkeztek Nyugatra. A másodosztályon utazók alig jutottak át a határon, a többiek meg nem jutottak messzire a kiinduló állomástól – írja a szerző. Saját 1990-es úti tapasztalatairól azt írja: úgy tűnik, a kelet-európai fővárosok elérkeztek Nyugatra, mindenki arra számított, hogy öt, de legfeljebb tíz éven belül úgy él majd, mint a bécsiek. Ha ez illúzió volt, akkor legalábbis részben azok a külföldi tanácsadók táplálták, akik akkoriban elárasztották a térséget. Sokak számára pedig az átalakulás csak néhány évig tartott, mert a városok hamar a multinacionális cégek tisztségviselőnek és a civil szervezeteknek helyet adó költséges hellyé váltak.

Magyarországra térve a szerző ismerteti Orbán indulását, és azt, hogy olyan pártot alapított, amelyhez csak 35 év alattiak csatlakozhattak. Az 1994-es választásokon a Fidesz ugyan visszaesett, de Orbánnak ennél nagyobb csalódás volt az a mód, ahogyan az SZDSZ – a Fidesz „felnőtt verziója” – koalícióra lépett a szocialistákkal. Ez volt az a pillanat, amikor elgondolkodott azon, hogy valóban a liberalizmus-e a megfelelő húzóerő saját személyes ambíciói számára, és elkezdte átalakítani pártját és önmagát. Amikor a gazdasági reformok következményei lecsaptak, Orbán az egyre erősebben illiberális magyar nacionalista szerepébe bújt, és egykor liberális pártja az új jobboldal oszlopává lett. 2010-ben másodjára is miniszterelnök lett, és ezt a helyet azóta tartja.

Orbán figyelemre méltóan sok területen megelőzte Trumpot.

Országa Oroszországgal szembeni régi ellenszenvét megfordítva körüludvarolta Putyint, és azt ígérte, hogy az orosz államhoz hasonló módon „illiberális állammá” alakítja Magyarországot. Harcba szállt a mainstream újságírás ellen, igyekezett akaratához igazítani az igazságszolgáltatást és az Alkotmánybíróságot, és úgy változtatta meg az államapparátust, hogy az a támogatói javára váljon. A talán leginkább baljóslatú fordulatában az alt right magyar változatának udvarolt a bevándorlók elleni álláspontjával és néhány antiszemita gesztussal” – írja Feffer: „Trump most Budapestet és Varsót épít Washingtonban, amikor tudtán kívül Orbán és Jarosław Kaczyński példáját követi.” Ezt követően a szerző megállapítja, hogy az ide-oda lengő inga hasonlata nem érvényesül, a kelet-európai választók nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy vissza akarnának térni a liberális demokráciához, amely elvitte országukat az Ígéret Földjére, az EU-ba, és példájukat a térség más országai is követik. Európában az EU, amelynek nagy politikai súlya van, még ellensúlyt alkot a liberális projekt ezen elutasításához. Ám amennyiben nem tudja átalakítani a politikáját úgy, hogy ne csak a gazdag államoknak és embereknek kedvezzen, az EU reformjai nem fogják tudni feltartóztatni a reakció áradását. Néhány javaslat talán valamennyire vissza tudja fogni a száguldó kapzsiságot, de ezek a reformok nem fogják jelentősen fokozni a liberalizmust Kelet-Európában, hacsak a szervezet nem kezd el figyelmet fordítani a kontinens két része közötti, valamint a térség államaiban a nagyvárosok és a vidék között tátongó szakadékokra. – írta a szerző. Az amerikai helyzet további elemzése után megállapítja: ha a Trump féle „populizmusról” van szó, Kelet-Európa járt az élen. Most az a kérdés, hogy újra úttörő lesz-e. Ha a Trump-ellenes erők nem foglalkoznak a szavazók status quo feletti folyamatos utálkozásával, a kelet-európai példa sötét kilátásokat nyit egy olyan amerikai jövőre, amelyben a jobboldali libertáriusok, intoleráns nacionalisták és alt right szélsőségesek erősítik egyre inkább szorításukat az államapparátuson. Az inga kilengésére várni olyan, mintha Godot-ra várnánk. A politikai rendszer nem fogja magától visszanyerni egyensúlyát. Kelet-Európában, akárcsak az Egyesült Államokban az ellenzéknek meg kell szabadulni a liberális projekt azon elemeitől, amelyek önpusztítónak bizonyultak – mint az egyenlőtlenség gazdasága és a hatalmasokkal való összejátszás -, és a jobboldali populistákkal szemben valós ellenpontot kell felkínálnia. Ha ez nem történik meg, bízvást úgy tekinthetjük, hogy a liberalizmus nem támad fel, búcsút mondhatunk a szociális jólétnek, és felkészülhetünk arra, hogy nagyon gonosz idők következnek – írja a szerző.

The Nation

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!