Kezdőlap Címkék Ellenzék

Címke: ellenzék

Orbán és Putyin

Stefano Bottoni orosz történész szerint a magyar miniszterelnök azért követi Putyint, mert hasonlóképp látja a világot: “Putyin őszintén sosem ismerte el az egykori szovjet bábállamok függetlenségét. Orbán és az ő népe is egyfajta illegitim, ideiglenes helyzetként tekint a mai határokra.

A Kárpát medencét olyan régióként képzeli el, ahol érvényesülnie kellene a magyar szupremáciának. A régi magyar kultúrfölény elmélet lecsapódása ez. Ez a sértettség a jelenkorban csak az oroszokra, a szerbekre és a magyarokra jellemző, őket fertőzte meg. Meglátásom szerint a nagy orosz barátságnak lelki okai vannak.

A magyar jobboldal orbánista többsége úgy gondolkodik Szlovákiáról mint Putyin Ukrajnáról: ilyen ország, ilyen állam, ilyen nép tulajdonképpen nincs is. Saját revíziós vágyainak megtestesítőjét látja Putyinban. Ezért szereti, ezért azonosul vele. Orbán rájátszik erre” – mondja az olasz történész, aki a valasz.hu szerkesztőségében vitatkozott G. Fodor Gáborral, aki szintén könyvet írt Orbán Viktorról.

A magyar miniszterelnök olyan társadalmat igyekszik teremteni mint Putyin – állítja Stefano Bottoni:

a putyinizmus az, hogy nem nézünk szembe önmagunkkal.

Folyamatosan másokra toljuk a felelősséget: zsidók, migránsok, muszlimok, Brüsszel, Soros… valaki mindig elviszi a balhét amiért nekünk rossz, de azok sosem mi vagyunk.”  (Bottoni megfeledkezik arról, a bűnbakkeresés ősi zsidó szokás, és a legkülönbözőbb politikai rendszerekben alkalmazzák több – kevesebb sikerrel).

“A Fidesz megteremtette azt az állapotot, hogy a társadalom fele úgy gondolja: ilyen borzalmas gazdasági helyzetben is jó az, ami van illetve szar, de legalább biztos. Ez a putyinizmus.”

Mi vagyunk a kisebbik rossz – hirdeti Orbán, aki azt állítja, hogy vagy én vagy a káosz! Válasszatok! Az ellenzék pedig tökéletesen impotens: elképzelése sincs az alternatíváról.

“A minta az USA”

Fodor Gábor szerint nem Oroszország hanem az Egyesült Államok Orbán Viktor modellje:
”onnan jön minden, amit a Fidesz tanult.”

Való igaz, hogy Orbán Viktor ellenzéki politikusként 1992-ben az Egyesült Államokban járt, ahol tanulmányozta a modern politikai technológiát. Ezt követően kezdte meg a Fidesz átszervezését. Steve Bannon, aki választási győzelemre segítette Donald Trumpot
2016-ban, úgy nyilatkozott Budapesten, ahol fogadta őt a magyar miniszterelnök, hogy

“Orbán Trump volt már Trump előtt.”

Stefano Bottoni szerint viszont kitapintható a kádári múlt a nemzeti együttműködés rendszerén: ”a nyilvánosság ellenőrzése nagyon hasonlít a kádári rendszer működéséhez a nyolcvanas években. Azzal a különbséggel, hogy az egy lassan kinyíló, ez pedig egy bezárkózó rendszer.”

Fodor Gábor cinikus, de realista válasza:

”a politika ilyen. A politika megpróbál eszközöket alkalmazni a siker érdekében.

Mindent technológiává alakít, amit tud. A politikát úgy kell felfogni mint a focit: tudsz-e játékteret nyitni? Az ellenzék 13 év alatt erre egyetlen egyszer sem volt képes pedig a Covid vírus és az ukrajnai háború nekik is kínált erre esélyt.

Az orbáni politika lényege: ő nyitja ki, ő határozza meg a játékteret.”

Miért tudja ezt megtenni Orbán Viktor? Erre az apróságra a vitatkozó felek nem térnek ki pedig nagyon is fontos. Egyrészt azért, mert ő osztja el az uniós eurómilliárdokat legalábbis eddig ez így volt. Most is osztaná, csak épp nem jön a pénz Brüsszelből. Másrészt pedig Gyurcsány Ferenc pontosan ugyanolyan rendszert akar mint ő, csak más szósszal öntené azt le. Orbán szinte teljhatalma az alternatíva hiánya miatt áll fenn: Európa szegényházában ilyen siralmas lehetőségek vannak raktáron. Nyugat Európa államai azért váltak sikeres demokráciákká a második világháború után, mert az amerikai Marshall segély 30 éves wirtschaftswundert – gazdasági csodát eredményezett.

A rendszerváltás óta 33 év telt el Magyarországon és a többi egykori szocialista országban hol maradt a wirtschaftswunder?

Dollárbaloldal 

Van ám annak haszna, ha valakinek a többszörös kétharmad birtokában sikerül lenyúlnia a politikát, a gazdaságot, a médiát, a fékeket és ellensúlyokat, az ügyészséget, az igazságszolgáltatást, a tudományt, a művészetet, a sportot és az összes hozzáférhető közpénzt (remélem, nem maradt ki semmi).

Kishazánkban haa bárki kekeckedik a Főnökséggel, rá lehet uszítani a NAV-ot, az ÁSZ-t, az NMHH-t, a Poltpétert, na meg a Hír TV-t is, mely utóbbi ugyan intézkedni nem tud, de a befeketítést tekintve nagymenő. A fentiek közül legjobb az ÁSZ, mert nála elég a gyanú, bizonyítania semmit nem kell, és az ítélete ellen fellebbezésnek helye nincs. Ennél több önkényre alkalmat adó rendszert nehéz lenne kitalálni.

Hogy mit tehet az ellenzék?

Mint az ismeretes, Pártunk és Kormányunk úgy döntött, hogy felkarolja ezt a számára ígéretes „külföldi beavatkozás a magyar választásba dollárokkal” sztorit az ellenzék további kicsinálásának céljából, és rögtön be is rendelték Windischt a Klastromba. Így kellett tenniük, mert ha 2026-ban már kilenctizeddel akarnának nyerni, nem állhat meg a kicsinálás egyetlen pillanatra sem. A kiforrott technika általában az, hogy valamilyen büntetés formájában a Főnökség elcsaklizza az ellenzéki pártoknak azt a kevés pénzét is, ami még marad a szűkös megélhetés után. Úgy hirdessenek, ha tudnak a szemetek!

Az ellenzéki vezetésű önkormányzatoknál, például Budapesten, Kormányék néha másképp csinálják, ott nem csak büntetés a pénzmegvonási ok (lásd pl. a Lánchíd hatmilliárdjának nemfizetését, mert „Nem állt helyre az eredeti állapot”), hanem a szolidaritás is hivatkozási alap, mondván, hogy a gazdag települések fizessenek a szegényeknek. A csóró államot tehát, a gazdag Budapest segítse ki.

Budapest ugyanis gazdag. Hogy honnan tudjuk ezt?

Egyrészt Tarlóstól, aki bukása óta hetente kétszer sértődőtten emlegeti azt a kétszáz milliárdot, ami a főpolgármester váltáskor a kasszában volt, de arról sajnos nem mondott egy szót sem, hogy ez szabad felhasználású pénz, vagy a teljes összeg a szükséges és már elhatározott kiadásokra kell. Előbbi esetben a gazdagság adott, utóbbi esetben sajnos nem a gazdagságot mutatja, hanem az egyik napról a másikra élést.

Másrészt a Kormánytól tudjuk, amely már sokszor nyilatkozta, hogy a fővárosban megtermelt adó minden száz forintjából kilencvenhét forintot ugyan magához von, azaz a fővárosnak saját pénzből csak három forint marad, de mégis mennek a buszok, megújult a Lánchíd, a Blaha, sőt még a Corvin is. Van itt pénz! Sajnos az utóbbi két év újabb orbáni elvonásait tekintve az a maradék három ma már csak két forint, abból dőzsölhet meg segélyezhet Budapest. Az állam helyett. Mert az viszont szegény. Kellemetlen állapot.

Szóval az állam szegény. Hát még a FIDESZ! Az milyen szegény!

  • Sohasem telne neki 130 milliárdra, amennyiből megvehetné az MTVA-t, hogy az őt folyamatosan dicsérje, az ellenzéket meg folyamatosan szidja. Még szerencse, hogy a szegény állam az adóbevételekből össze tud kaparni évente ennyi közpénzt, és elintézte vele a közmédia fideszes pártmédiává züllesztését. Intézte, intézi, és intézni fogja, ahogy a kormányt ismerem. Little problem, hogy az elegáns húzás láttán a Nyugat nemhogy nem tapsol, de még hörög is, mert nem tetszik neki. Hát milyen mimózák, tessen mondani! Sok hülye!
  • Tovább ragozva a kérdéskört, ugyanígy nem telne szegény FIDESZ-nek a Rogán féle, főleg propagandára használt állami konglomerátum 44 milliárddal való megtámogatására sem, azon célból, hogy Rogánék plakátoljanak mindenfelé, meg Miniszterelnökúr szíves közreműködését igénybe véve konzultáljanak a néppel. Ez ugyan elvileg az államnak a polgárokkal való jobb együttműködése céljából, valamint az informálásuk érdekében történik, ám mivel a plakátokon valamint a konzultációs kérdéseket tekintve soha nem a pártok megegyezésén alapuló, hanem mindig a FIDESZ által kitalált, és az ő érdekeit szolgáló szöveg a nyerő, nyugodtan tekinthetjük ezt is közpénzből fizetett pártreklámok végtelen sorának.
  • Korábban az állam gazdagabb volt, így meg tudta venni azokat az állami vállalatokat, amelyek jelenleg az általuk forgatott közpénzből a megfelelő sajtótermékekben (NER lapok) hirdetéseket adnak fel, hogy azok anyagi gondok nélkül, azaz hűségesen tudják szolgálni a FIDESZ-t.
  • Hogy az ispánságokon és egyéb állami szerveknél is jut közpénz a fideszes pártpropagandára, az meg nem kérdés. Semmiképp.

A fentiek alapján mindent összeadva kiderül, hogy közel 200 milliárdnyi közpénz megy el a regnáló párt propagandisztikus támogatására (évente).

Ennek fényében nem egészen érthető, hogy ha az ellenzék pártjaihoz még akár érkezett is volna egyszeri 4 milliárd forint, hogy tudjanak miből kampányolni (bár a./ egyelőre nincs bizonyítva, és b./ ez ugyan külföldi, de saját pénz, azaz senkitől de főleg nem a magyaroktól lopott), az a 4 milliárd csak a töredéke annak, amit a mi adónkból a FIDESZ saját kampányára fordít.

Lehettek volna az ellenzékkel nagyvonalúbbak, ha már magukhoz azok, mert a morálisan sokkal ótvarabb, és két nagyságrenddel nagyobb hatású, közpénztolvajként való beavatkozásukat simán nézik el maguknak, ám, mint tudjuk, az úri viselkedés nem az ő sajátjuk. Semmiképp nem az.

Kispolgári középparasztokhoz nem is illene.

Divatok

A divat sokrétű valami. Jelen van az emberi lét minden szegletében, és a racionalitástól független, indok nélküli szabályokból áll. Az indokolt szabályokat másképp hívják (pl. KPM-BM együttes rendelet a közúti közlekedés szabályairól vagy 2017. évi CL. törvény az adózás rendjéről), azokat általában kötelező betartani, míg a divatszabályokat nem kötelező, de számolnunk kell a többi ember lenéző pillantásával, ha megszegjük őket. Természetesen nem mindegyikével, de a többséggel igen, mert, mint tudjuk, a divat az divat. Nincs mese.

A fent említett „minden szeglet” egyike a politika. Itt is vannak ötletek, elképzelések, melyeket egy rejtélyes szél felkap hirtelen, és akkor az erre hivatott szakemberek (újságírók, politológusok, valamiket elemzők, celebek, potentátok, egyéb nagy gondolkodók) átveszik, sőt terjeszteni kezdik. Magától értetődőn a média segítségével, amely a divatirányzatoknak mindig helyet ad, mégpedig szimpla megélhetési okból, tehát ha valakinek nem tetszene, akkor is nézze el neki. Valamiből ugyanis élni kell.

A magyarországi divatirányzatok természetesen helyspecifikusak, ugyanakkor élesen megkülönböztetendők a nem kevés közpénzből fizetett FIDESZ propagandától (MTVA: 130 mrd/év, Rogán féle minisztérium: 45 mrd/év, egyéb NER lapok sokmilliárdos állami hirdetései). Bár ez a propaganda (lásd háborúpárti, dollárbaloldal, nemzetáruló, gyurcsányfióka, brüsszeli áskálódók, stb.) sokkal többször hallható és olvasható, azaz sokkal divatosabbnak látszik, mint maga a nagybetűs Divat, ez nem az elfogadás és terjesztés jele, hanem a korlátlan mennyiségű pénz hatalma. Hogy az emberek végül elhiszik és belenyugszanak? Hát igen. Ebből megállapítható, hogy létezik a saját pénzünkből ránk oktrojált szemlélet is (sőt sokaknál az a meghatározó), de jelen írás tárgya más. Az erőszakmentes változat.

A politikai divat néhány példája:

  • „Ezekkel nem lehet Orbán ellen nyerni.”

Rendkívül sokan ragozzák immár évek óta az ellenzéki holdudvar oldalon. Divatozása nem a véletlen műve, mivel a ragozók azt szeretnék, hogy Orbán tűnjön el végre, de azért megvan a véleményük az ellenzékről is. Hogy miért mondják meg írják, akik ezt a divatot követik? Először is amiatt, hogy az ellenzék sem tetszik nekik, másodszor amiatt, hogy tényleg nem nyer, ami a divatkövetők értelmezése szerint mintegy igazolja, hogy rossz, ebből pedig egyenesen következik, hogy kell egy jobb.

Az irányzattal két probléma van. Az egyik az, hogy ha ezekkel nem, akkor melyikkel? Másik ugyanis nincs. Nem hogy jobb nincs, de semmilyen sem. Többen próbálták ugyan létrehozni, például az LMP, a Momentum, és még sok apró meg cseprő pártocska, igazán nem mondható, hogy a választóközönség ne tudott volna kedvére csemegézni a nagy mennyiségű kínálatból, de a helyzet mégis az, hogy ezek a pártok nem vitték sokra, új ellenzéknek így teljesen alkalmatlanok. Lehet persze még újabbakkal próbálkozni, aztán meg még azoknál is újabbakkal, de sok értelme nincs.

A másik gond, hogy az ellenzéket ledegradáló szöveg ismételgetésével sokat ártanak a tényleges, avagy létező ellenzéknek, mert arra bíztatják a bizonytalanokat, hogy „ezekre” ne szavazzon, helyette maradjon otthon, vagy üljön ki a partra és várja ő is a nagy hajót, amelyik majd az igazi ellenzéket hozza. Egyszervalamikor. Ülnek már ott régóta páran, néhány embernek még biztos van helye.

A fentiek alapján megállapítható, hogy ez a divatirányzat Orbán leváltásának esélyét a rossz irányba mozdítja el, a Miniszterelnökurat leváltani akaróknak tehát nem javallt a követése. Még ha divat akkorse! – kiabáljuk páran, de sajnos nem úgy néz ki, hogy abbahagyják.

  • „Gyurcsánnyal nem lehet nyerni.”

Az előbbihez hasonló divatirány.  Arról szól, hogy a feltalálója szerint ő meglelte a vereségek okát, és ehhez sokan csatlakoznak lelkesen, mondván, úgyis rühellem a Gyurcsányt, milyen remek ötlet Orbánnal együtt őt is kiakolbólítani! Ebből következően az ilyen vélemények száma sem kevés, így a közhírré tételek száma pláne.

A legfőbb baj ennél a divatirányzatnál is az, hogy már volt ilyen. Schiffer úr például sokat ingadozott, hogy melyiket utálja jobban (mára kiderült, hogy természetesen Gyurcsányt), mindenesetre megpróbálta FIDESZ ellenzéknek lenni nélküle. Sajnos az LMP nem tudott tarolni igazán, az emberek nemhogy nem erőltették meg magukat a tömeges jelentkezéssel, de még a kezdeti lendület is apró darabokra tört. Volt aztán még Botka, aki közvetlenül az MSZP-t gyurcsánytalanította, de kiderült, hogy ezzel a párt népszerűsége nem nő, hanem csökken, így aztán elváltak útjaik. Márki-Zay is hiába próbálkozott a háttérbe szorításával, a közvéleménykutatók által mért, az előválasztáskor döntetlenre álló Összefogás ÷ FIDESZ meccset (az Összefogás akkor még Márki-Zay nélkül, de Gyurcsánnyal állt döntetlenre!) sikerült a miniszterelnök-jelöltnek a választásig nagy bukásra leküzdenie. A Momentum már csak felhőátfutás az égen, a DK tényszerűen a legerősebb ellenzéki párt.

A fentiek alapján az előbbi megállapítás itt is érvényes: ezen irányzat Orbán leváltásának esélyét szintén a rossz irányba mozdítja el, tehát a Miniszterelnökurat leváltani akaróknak nem jó taktika. Mással divatozzanak!

Ennek a felszólításunknak sincs nagy hatása, pont úgy, mint az előbbinek.

  • „A Parlament nem demokratikus, az ellenzék képviselői ne vegyék föl mandátumukat, ne legitimálják a mostani kormányzatot, inkább a Parlamenten kívül politizáljanak.”

Ez a szintén nagysikerű, sokak által támogatott, azaz divatos elképzelés abból fakad, hogy a nép jó része úgy hiszi, a politikusok mind gazdag arisztokraták, akik hobbiból politizálnak, másrészt hogy az utcasarkon való ágálás nagyobb hatású, mint egy parlamenti felszólalás. A harmadik érv az szokott lenni, hogy a dacos be nem járástól majd a FIDESZ és/vagy az EU úgy megretten, hogy az ellenzék számára pozitív lépésekre kényszerül.

A problémák az irányzattal: első ránézésre látszik, hogy a politikusok közt egyetlen arisztokrata sincs. Gazdagok ugyan vannak, de kilencvennyolc százalékban a regnáló oldalon, azaz az ellenzéki pártok tagjai döntő részben abból élnek, hogy ők politikusok (vigyázat! A politizálás munka! Ne higgyen senki az ellenkezőjét hajtogatóknak), és ha az ellenzék nem járna be, a Parlament házmester ura, illetve a Parlament ura, a házmester azonnal intézkedne, így az összes renitensnek felkopna az álla. Hogy ilyen esetben a pártpénzeket sem kapnák meg a pártok, az csak természetes.

Az is kijelenthető, hogy az utcasarok tudósítókkal és kamerákkal való ellátottság szempontjából erősen elmarad a Parlamenttől, azaz jóval kevesebb emberhez jut el az mondanivaló, ha az ellenzék a kültéren szónokol, ahol a kamerák nem rájuk, hanem a két-három fős hallgatóságra vannak fókuszálva, hogy az esti tévéhíradóban legyen min gúnyolódni.

A harmadik „érv” akkora ostobaság, hogy jobb, ha azzal nem foglalkozunk.

Egyértelmű tehát, hogy ha az ellenzék hívei jót akarnak, ilyesmire nem bíztatják egyik megválasztott képviselőjüket sem.

  • Elegáns, értelmiségi kívülállás (Én? Ezekkel? Ezek bármelyikével? Ugyan, kérlek! Csak nem képzeled!).

Ez az attitűd minden választáson egyértelműen azon pártnak kedvez, amelynek több a vakhitűje, mint akár az összes többinek. Nekik elég az érzelem, a hazugság, meg a trükkös félinformáció, a magyarázatra és eligazításra váró bizonytalanok viszont a fenti értelmiségi divat okán cserben lettek hagyva, pedig mindig ők döntik el a választásokat.

A költő írta még hajdanán: „Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon tanítani.”, de sajnos ő már nem teheti meg, az erre képes társaság jó része meg dezertál. Persze, elegánsan, de a hatása az Orbán leváltást tekintve határozottan negatív.

  • „A másik sem lenne jobb”

A Fidesz boszorkánykonyha őrülten sikeres főzete. Emiatt tehet meg Orbán mindent és bármit, kutya baja sem lesz a népszerűségének, miközben értelmiségi tömegek csodálkoznak bamba bámulással rajta, hogy a kétségbeejtően pocsék és mégis nagyon hosszú kormányzás ellenére nem Orbán, hanem az ellenzék népszerűtlen, hiteltelen, és minden választást kétharmaddal bukik el.

A független sajtóban ugyan megírnak minden rosszat Orbánról (van belőle dögivel), viszont a hatása nulla, hiszen, mint azt a divatot ismerő nép tudja, a másik sem lenne jobb. Fel kéne őket világosítani, de sajnos annak a megírása, hogy az ellenzék miben és miért lenne jobb, derék értelmiségünknek valahogy nem megy. Lásd előző pont.

Tessék mondani, Magyarországot egyre jobban féltő „leváltópártiaknak” valami hasznos divat nincsen véletlenül?

PINTÉR CSAPDÁJA

A kormány, nevezetesen a belügyminiszter egyeztetni hívja a parlament ellenzéki pártjait a „köznevelési szolgálati törvény” tervezetéről. Meglepetés ez, hiszen az Orbán-kormány még az alaptörvényt módosító javaslatairól, illetve az 1989-ben megteremtett magyar közjogi hagyomány szerint kétharmados körbe tartozó, a közjogi berendezkedés alapjait érintő törvényjavaslatokról sem szokott egyeztetni, hiszen azokhoz sincs szüksége ellenzéki támogatásra, anélkül is megvan a kétharmados többsége.

Az eddigi nyilatkozatok szerint az ellenzéki pártokból különféle válaszok hallhatók: van, aki szerint természetesen el kell menni egyeztetni, míg mások szerint az érdekképviseletekkel egyeztessenek, ne az ellenzéki pártokkal.

Annak, aki ma is az 1989-90-ben létrejött köztársaság híve, a dolog eldöntéséhez az akkori alkotmányozási döntésekhez érdemes visszanyúlnia. Miért, milyen alapon különböztette meg a feles és kétharmados törvényeket az 1990-es módosítással pontossá vált alkotmány?

Kétharmados többséghez az alkotmányt és a közjogi szerkezet alapjait, illetve az alapvető emberi és állampolgári jogokat szabályozó törvényeket sorolták, mint például a választójogról, állampolgárságról, sajtószabadságról, honvédelemről, rendőrségről, igazság- szolgáltatásról, önkormányzatokról szóló törvények.

Ezzel szemben a kormányzás hatókörébe tartozó olyan törvények, mint a költségvetés, az adók, a büntetőpolitika, az agrárpolitika, az oktatásügy, az egészségügy szabályozása a mindenkori kormány hatásköre, ezekre feles törvények vonatkoznak. Az első körbe tartozó törvények megalkotásához és módosításához kormány és ellenzék konszenzusára van szükség, ezért a benyújtás előtt kell egyeztetni az ellenzékkel, és legalább az ellenzéki pártok egy részével megegyezésre kell jutni. A második körbe, a feles körbe tartozó törvényekről benyújtásuk előtt az érintett szalmákkal, érdekképviseletekkel, szakemberekkel helyes a kormánynak egyeztetnie, az ellenzéknek viszont benyújtás után, a parlamenti vitában kell elmondania a véleményét és szavaznia a törvényjavaslatról. A kormányzás felelősségét ugyanis nem oszthatja meg vele a kormány.

Az oktatásügy a kormány felelőssége, ezért a pedagógusok jogállásának újraszabályozásáról a benyújtás után, a parlamenti vitában helyes az ellenzéknek elmondania a véleményét, és szavazni. Benyújtás előtti egyeztetésre nem helyes elmennie.

Az érdekképviseleti szervezetek magát azt sem helyeslik, hogy a pedagógusokat kiemeljék a közalkalmazotti körből, „szolgálati jogviszonyt” hozzanak létre. A törvény részleteiről, a „köznevelési szolgálati jogviszony” egyes elemeiről nincs mit beszélni. Ha az ellenzék ezekről lenne hajlandó egyeztetni a kormánnyal, elfogadná magát azt, hogy egyáltalán a fegyveres testületekre emlékeztető „szolgálati jogviszonyba” kerüljenek a pedagógusok, és utólag még ahhoz is hozzájárulna, hogy az orvosokat és szakdolgozókat már korábban kiemelte az Orbán-rendszer a közalkalmazotti körből, és létrehozta az egészségügyi szolgálati jogviszonyt. Annak idején a szakmai szervezetek ehhez sem adták hozzájárulásukat. Az ellenzéki pártok – az orvosi béremelés miatt – azt megszavazták, ami bizony súlyos hiba volt.

Magukra adó ellenzéki politikusok csak a törvényjavaslat be sem nyújtását követelhetik, ehhez pedig nem kell egyeztetésre leülni a belügyminiszterrel.

A kormány itt meg akarja osztani a felelősséget az ellenzékkel – ezért beszélek csapdáról –, amit az ellenzéknek el kell kerülnie.

Akárki nyer Törökországban a gazdasági válság szinte megoldhatatlan feladat elé állítja

Magas infláció, leértékelődő líra, csökkenő életszínvonal – ez a húszas évek realitása Törökországban  ahol sem Erdogan elnök sem pedig ellenfele nem rendelkezik csodarecepttel. Külföldön pedig kivárnak.

6%-ot csökkent a török tőzsde és a líra árfolyama is megremegett hétfőn azt követően, hogy kiderült: második forduló lesz a választásokon Törökországban – írja a marketwatch portál. A líra árfolyama is mind jobban megközelíti a 20-as határt pedig 2018-ban még 4 lírát adtak egy dollárért. A Bloomberg arra hívta fel a figyelmet, hogy a török nemzeti bank nagy pénzekkel támogatta meg az árfolyamot vasárnap, mert számított a piacok pánik reakciójára.

Több mint 100 milliárd dollárt költött el Törökország nemzeti bankja a válság kezdete óta – 2019 – a líra megmentésére.

“Óriási Törökország finanszírozási igénye, rengeteg dollárra van szüksége. Régebben ez Németországból és Oroszországból érkezett, ma már a Közel Keletről”

– nyilatkozta a CNBC gazdasági portálnak Timothy Ash, a BlueBay vagyonkezelő regionális szakértője.

Szaúd Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Katar öntötték a pénzt Törökországba. Kétféle módon jött a pénz az Öböl menti államokból, melyek szépen gazdagodtak az energiaválságból: egyrészt dollármilliárdokat helyeztek el török bankokban, másrészt pedig swap ügyletekkel segítettek a gyengélkedő török lírának. A baj az, hogy ezek rövid távú megoldások, melyek nem oldják meg Törökország strukturális problémáit. Erre mutat rá az ellenzék egyik vezető közgazdásza:

”Törökország túlköltekezik. Az úgynevezett baráti  országoktól rövid távra kap is pénzt, de ezt hosszú távra nem jelenthet megoldást“

– hangsúlyozta Bilge Yilmaz, aki az amerikai CNBC portálnak mondta el a véleményét.

Kemal Kilicdaroglu, Erdogan ellenfele, fogadkozik, hogyha hatalomra kerül, akkor jó kapcsolatokat ápol majd az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval, és visszatér az ortodox gazdaságpolitikához. Ez nem lesz könnyű hiszen hivatalos adatok szerint is 50% fölött jár az infláció, amely tavaly meghaladta a 80%-ot is. Az ellenzék szerint a valós szám meghaladta a 100%-ot is Törökországban.

A befektetői bizalom a mélyponton: “idén valószínűleg a török líra lesz az egyik legrosszabbul teljesítő valuta a világpiacon” – mondta Mike Harris, a Cribstone Strategic Macro alapító elnöke. A baj az, hogy Erdogan elnök nem ortodox pénzügyi politikáját a világpiac egyáltalán nem fogadta el:

”évek óta permanens krízisben van a török líra Erdogan elnök dilis pénzügyi politikája miatt”

– nyilatkozta Steve Hanke, a Johns Hopkins egyetem professzora.

Mi volt ez a “dilis pénzügyi politika”?

Erdogan megtiltotta a nemzeti banknak, hogy emelje a kamatlábat amikor elszabadult az infláció, néha még csökkentette is azt. Erdogan mindenáron gazdasági és főként export növekedést akar, ezért nem fordít figyelmet az inflációra, melyet viszont a lakosság nagyon is megérez. Az eredmény: az infláció folyamatosan magas marad miközben a török líra mélyrepülése folytatódik.

2018-ban még négy lírát adtak egy dollárért, ma már csaknem húszat!

“Ha Erdogan nyerne, akkor ez felmehet 23-ra is” – írta a Wells Fargo szakértője, Brendan McKenna, aki hozzáfűzte: ”jelenleg a török líra túlértékelt, ezért a választások eredményeképp nagy kilengés várható.”

Ha az ellenzék győzne, akkor a nemzeti bank visszanyerné a függetlenségét, és ortodox pénzügyi politikát folytathatna. Ez megerősíthetné a török lírát. Ha viszont a nemzeti bank emelné a kamatlábat, akkor nagy valószínűség szerint recessziót idézne elő Törökországban.

A Commerzbank elemzése szerint a politikai szempontok meghatározzák a gazdaság jövőjét, mert az ellenzék sok pártból áll, melyeket csak az egyesít, hogy meg akarják buktatni Erdogan elnököt. Ha viszont szembekerülnek a gazdasági válsággal, akkor egységük széteshet, és visszajöhetne Erdogan.

Okozhat-e járványt a török líra gyengülése a feltörekvő  piacokon?

A szakértők többsége úgy véli, hogy nem. “A török piac eléggé elszakadt a nemzetközitől, nagyon kicsi a pénzmozgás. A törökök nemigen vesznek részt nemzetközi pénzügyekben” – mondja Ghose, a Commerzbank vezető közgazdásza, aki épp ezért nem hisz abban, “hogy a török líra értékének változása valamiféle járványt indítana el a feltörekvő országok piacain.”

Ugyanez a véleménye Brendan McKennanak is, aki szerint:” ha Erdogan megbukna, akkor is csökkenhetne a líra árfolyama rövid távon, később azonban erős emelkedés következhetne be a piacon, ha az új kormányzat ortodox pénzügyi politikát folytat Törökországban. Akárhogy is alakul a helyzet, annak nem lesz erőteljes hatása a nemzetközi pénzpiacokra.”

Alekszej Navalnij abszurdnak elítéli az ellene felhozott súlyos vádakat

Az ukrajnai offenzívával párhuzamosan Oroszországban „végső” támadást intéztek minden ellenzékinek tartott személy ellen. A korábbi elhallgattatási hullámok már próbára tették az orosz ellenzéket főleg az ukrajnai támadás óta. Vlagyimir Putyin utolsó nagy kritikusai vagy emigráltak, vagy súlyos ítéleteket kaptak.

Az ellenzékieket érintő büntetőügyeket Oroszországban gyakran titok fedi, a vádlottak és a nyilvánosság csak az utolsó pillanatban kap tájékoztatást.  Navalnij  2021 óta van bebörtönözve, miután túlélte a mérgezést, amit egyértelműen az orosz hatóságok számlájára ír. Támogatói azzal vádolják a Kremlt, hogy zaklatja az aktivistát, akit újabb és újabb vádakkal támadnak. a korrupciót elítélő nyomozások során jelentkezett. Jelenleg „szélsőségesség” miatt folytatnak ellene eljárást amiért akár további 12 év börtönbüntetést is kaphat, de állítólag már készítik elő a következő eljárást is amiben, ha bűnösnek találják más életfogytiglani börtönre is ítélhetik.

Ugyanekkor Moszkvától közel 1800 kilométerre keletre, Jekatyerinburgban lezajlott az első tárgyalás az uráli nagyváros karizmatikus egykori polgármestere, Jevgenij Roizman perében. A 60 éves egykori városi tanácsost azzal vádolják, hogy „hiteltelenné tette” az orosz hadsereget a YouTube-on 2022 júliusában közzétett videójában, amelyben kritizálta az ukrajnai offenzívát. A 2022. február végi ukrajnai offenzíva kitörése nyomán Oroszországban elfogadott törvény értelmében öt év börtönbüntetésre számíthat.

Amikor a bíró megkérdezte, elismeri-e bűnösségét az ügyben, Jevgenij Roizman válaszolt. „nem”, hangsúlyozva, hogy a vádak ismertetése után hosszabban fogja válaszát indokolni.

Roizman, aki 2013 és 2018 között volt Jekatyerinburg polgármestere, mosolygósnak és nyugodtnak tűnt, kék farmert és fehér pólót viselt. A meghallgatásra ebben a városban, az Oktyabrsky bíróság egyik kis helyiségében került sor.

„Egyértelmű, hogy mi történik” – hárította el Roïzman a meghallgatás után a sajtónak nyilatkozva. A tárgyalás május 10-én folytatódik. Jevgenij Roizmant tartják az egyik utolsó jelentős ellenzéki személyiségnek, aki Oroszországban maradt, és aki pillanatnyilag még megúszta a súlyos börtönbüntetés nélkül.

Augusztusban vádat emeltek ellene az orosz hadsereg „lejáratása” miatt, de nem helyezték előzetes letartóztatásba, hanem eltiltották az internethasználattól és az interjúk adásától.

Az ügyészség szerdán tizenkét év börtönt kért Lilia Csanyicsevara, aki Alekszej Navalnij szervezetének egykori tisztviselője volt, akit 2021 végén tartóztattak le, és „szélsőségességgel” vádolnak.

Közös tiltakozásul több neves orosz civil szervezet, köztük a Memorial és az OVD-Info kedden bejelentette, hogy megkeresték a Legfelsőbb Bíróságot, hogy kérjék a hadsereg „leértékelése” miatt hozott mintegy húsz közigazgatási ítélet hatályon kívül helyezését. De alapvetően szimbolikus megközelítésüknek szinte semmi esélye a sikerre.

AZ ORBÁNI INFLÁCIÓ ÉS AZ ELLENZÉK

Nem kérdés, hogy ma az elszabadult infláció az ország legnagyobb gondja. Az, hogy az inflációt háborús meg szankciós inflációnak nevezi, az Orbán-kormány vitathatatlanul egyik legarcátlanabb propagandahúzása.

Igaz persze, a nagy háborúk rendszeresen torkollnak hiperinflációba, amikor a hatalmas hadikiadásokat fedezetlen pénzkibocsátással fedezik: ezt élték át az európaiak, köztük a magyarok mindkét világháború után. Nyilván ezért vette elő a Fidesz propagandaapparátusa ezt az állítást, hogy elhitesse az emberekkel: nem a kormány felelős az inflációért.

Pedig a közgazdászok régóta mondják: az infláció nem maga jön, az inflációt az állam csinálja, amikor sokkal többet költ, mint amit a bevételei lehetővé tesznek.

Magyarország esetében viszont a háború nem lehet az infláció okozója, hiszen a magyar állam nem költ Ukrajna támogatására, az ukrán menekültek átutazása nem jár jelentősebb költséggel, mint mondjuk egy Vodafone – vagy repülőtér – vásárlás.

Az egyik, az orbáni kormányzás – de úgy is mondhatnánk: Orbán-Matolcsy-féle kormányzás, hiszen a 2010-es induláskor még Matolcsy György rúgta be az unortodox gazdaságpolitika motorját, és az Orbán-kormányok mindmáig azt követik, amit ő akkor helyesnek tartott – növekedés-erőltető jellege, képszerű kifejezéssel a gazdaság túlfűtése. Ezt szolgálta a forint folyamatos gyengítése is. A másik, ami a már a 2010-es évek harmadik harmadában felgyorsult infláció hirtelen megugrását okozta 2022-től, az a fogyasztói kereslet egyszeri megnövekedése volt a költségvetésből bőkezűen nyújtott ajándékokkal a választási kampányban.

Az ellenzéki politikusok nem szeretnek erre emlékeztetni, hiszen annak idején egyáltalán nem figyelmeztettek ezeknek a lépéseknek a várható inflációs hatására, egyáltalán nem kifogásolták azokat.

Orbán az év elején feltehetően azért mondta, hogy „utasítja a pénzügyminisztert és felkéri a jegybankelnököt”, hogy érjék el, hogy az év végére egyszámjegyű legyen az infláció, mert azt mondták neki a szakértői, hogy az év végére az magától is leesik ennyire. Azt is megmondhatták neki, hogy

a hat-nyolc termékre előírt „ársapka” semmit nem jelent az infláció mérséklése szempontjából,

az ársapkákat azért találták ki, hogy olyan benyomást keltsenek, hogy a kormány mégis csak tesz valamit, segít az embereknek.

A dolog szemlátomást működik, még az MSZP is az ársapkák fenntartása, sőt kiszélesítése mellett foglal állást. Ugyanezt a célt szolgálja a kormány újabb vicce a kötelező akciózásról (egyes termékek árának átmeneti leszállításáról) a boltokban, aminek nyilván semmilyen hatása nem lesz az inflációra, a bolthálózatok ma is akcióznak annyit, amennyit a kormány most előír.

A többi ellenzéki párt nem helyesel hangosan az ársapkázáshoz, sőt a Momentum és a Jobbik az ársapkák megszüntetését szorgalmazza. Eddig ez rendben is volna. De mit javasolnak helyette? A legelterjedtebb javaslat az áfa csökkentése: elsősorban az „alapvető élelmiszerek” áfájának radikális, 5 százalékra vagy akár átmenetileg 0-ra való csökkentését szorgalmazzák (a Jobbik a gyermekápolási cikkekre is mondja ezt, a DK pedig az üzemanyagokra, hogy újra 500 forint alákerüljön az üzemanyagár).

Nem leszek vele népszerű – sosem voltam –, de ki kell mondanom: ezek helytelen követelések, nem alkalmasak az infláció letörésére.

Először is, rossz az „alapvető élelmiszer” fogalom, mert vannak élelmiszerek, és vannak nem élelmiszerek a fogyasztási cikkek között. Ezek nagyjából elhatárolhatók, de hogy mi „alapvető”, arra nincs objektív mérce. Mondjuk a párizsi és a tej alapvető, a pezsgő és a kaviár talán nem, de a kettő között rengeteg élelmiszerféle van. A tej alapvető, de a desszertjoghurt már nem? A párizsi és a disznósajt alapvető, de a gépsonka és a téliszalámi nem? A kenyér alapvető, de a kakaós csiga nem? A trappista sajt alapvető, de a Boursin és a Roquefort nem? És a kettő között az ementáli? A sertéscomb alapvető, de a bélszín nem? Ez megoldhatatlan, és ezért csak élelmiszerek és nem-élelmiszerek közötti különbségtételnek van értelme, az „alapvető” a populista demagógia kifejezése.

Másodszor, szerintem

nem helyes az áfacsökkentés követelése.

Áfát emelni könnyű, azt a kereskedelem igyekszik tovább hárítani a fogyasztóra, amennyire ezt a kereslet lehetővé teszi. Az áfacsökkentésnél azonban bizonytalan, hogy milyen részét engedi át a kereskedelem a fogyasztónak. Egyszerű, homogén termék esetében, mint az üzemanyag, ez nyomon követhető, elő is írható, de az élelmiszereknél, ami termékek ezreit jelenti sok-sok boltban, ez nem ellenőrizhető: a költségvetés minden bizonnyal többet veszít, mint amennyit a fogyasztók nyernek. Ez volt a magyar tapasztalat, amikor a 2006-os választás előtt a Gyurcsány-kormány 5 százalékkal csökkentette az általános áfa-kulcsot, amit én akkor is helytelenítettem, de ez volt a német tapasztalat is a koronavírus-válság elején, amikor átmenetileg csökkentették az általános áfa-kulcsot.

A magas áfa-kulcs ma nem nélkülözhető, mert az adórendszer ma sokat szed be az áfából és keveset a jövedelemadókból, és ha az áfát csökkentenék, a jövedelemadókat kellene emelni, amit a Fidesz nem akar.

Az ellenzékiek viszont, akik áfa-csökkentést követelnek, nem beszélnek arról, hogy akkor viszont jövedelemadókat kellene emelni. (Szerintem egyébként helyes lenne többet beszedni jövedelemadókból és kevesebbet áfából, de ezt senki nem mondja ki az ellenzékben.)

Arra szoktak hivatkozni, hogy a költségvetésben bőven van pénz, csak akarat kérdése az áfa csökkentése. Nem igaz, a költségvetésben sehol és soha nincs bőven pénz (kivéve az olaj- és gázexportőr közel-keleti stb. országokat). Ha az infláció miatt emelkednek az áfabevételek, akkor az infláció miatt a költségvetés terhei is növekednek, drágul az egészségügy, az oktatás, drágulnak az önkormányzatok szolgáltatásai és minden egyéb. Valamennyit nyer az infláción a kormány, de nem olyan sokat, mint azt az ellenzékiek sugallják.

Az egészen más kérdés, hogy az Orbán-kormány rengeteg olyasmire költ tíz- és százmilliárdokat, amire nem kellene, viszont rengeteg olyasmire nem költ (nem eleget), amire kellene (többet kellene).

Az, hogy van pénz bőven, felelőtlen állítás. Akkor is az lenne, ha jönne az EU-pénz, hiszen az – nagyon helyesen – fejlesztésekre jön, és nem a folyó költségvetés finanszírozására. (Pedagógusbérekre sem lenne szabad EU-pénzt adni, azokat a tagállam saját költségvetéséből kell fizetni.)

Az infláció csökkentésére nem is helyes az áfa csökkentését javasolni. Elvégre mi is az infláció?

Az infláció az összkereslet és összkínálat között kialakult megnövekedett különbség jelzése.

Ennek csökkentésére csak az összkereslet csökkentése alkalmas. Minden gazdasági stabilizáció így történik, erről szólt a Bokros-csomag is, a lengyelországi Balcerowicz-terv is, amelyek mára a sikeres stabilizáció klasszikus példái lettek, és erről szólt a Gyurcsány-kormány áfaemelése is 2006-ban, a megnyert választás után. Nemcsak az árstop és a kötelező akciók nem alkalmasak erre, de az áfacsökkentés sem, mert nem szűkíti, hanem bővíti az összkereslet és összkínálat közötti rést. Sajnálom, de ez áfacsökkentés követelését kifejezetten ártalmasnak, felelőtlennek tartom, nem az infláció csökkentéséhez, hanem tartóssá válásához vezetne.

Ráadásul ez nemcsak az áfacsökkentésre vonatkozik. Mondok még durvábbat is. Nem helyes azt követelni, hogy az inflációt ellensúlyozandó olyan mértékben emeljék a nyugdíjakat, hogy a nyugdíjasok ne veszítsenek semmit.

Ha az infláció visszaszorítását tekintjük első számú prioritásnak, akkor tudomásul kell venni, hogy átmenetileg a fogyasztói összkereslet minden szegmensének valamelyest csökkennie kell, így a nyugdíjak reálértékének is.

Kifejezetten ártalmasnak tartom az olyan ötleteket, hogy visszamenőleges kompenzációt adjanak a nyugdíjak tavalyi értékvesztése miatt, vagy hogy minden nyugdíjas, vagy akár minden, a medián alatti nyugdíjat élvező kapjon egyszeri, egyösszegű kiegészítést. Arra emlékeztetek, hogy

a sikeres lengyelországi stabilizáció idején, amikor még állami bérszabályozás volt, az volt az induló szabály, hogy a béreket csak az infláció 30 százalékával szabad emelni, és azután, amikor a helyzet javult, ezt a kulcsszámot fokozatosan emelték. Ilyen módon lehetett megszabadulni egy háromszámjegyű inflációtól. A mi helyzetünk nem ennyire súlyos, ezért a gyógyszernek sem kell ennyire keserűnek lennie, de

az infláció letöréséhez nem vezet más út, mint az összkereslet csökkentése.

Szomorú, hogy erről nemcsak a Fidesz nem beszél, de az ellenzék sem. Nemcsak a Fidesz nem tekinti felnőttnek a választókat, de az ellenzék is azzal áltatja őket, hogy minden csak akarat kérdése. Pedig nem az.

Dollárbaloldal

Dollárbaloldal – ezzel bélyegzik meg a fideszes politikusok nap mint nap az ellenzékieket a parlamentben. Ennek a megbélyegzésnek megvan a maga története.

Amióta nem sokkal a tavalyi országgyűlési választás után Márki-Zay Péter, az egykori miniszterelnök-jelölt előállt azzal, hogy amerikai magyarok gyűjtéséből jelentősebb összeghez jutott a kampány finanszírozására, a Fidesz elkezdte „dollárbaloldalként” emlegetni az ellenzéki pártokat.

Márki-Zay az adományt úgy magyarázta, hogy azt nem a pártokkal közösen folytatott választási kampányra kapták és használták fel, hanem az általa alapított Mindenki Magyarországa Mozgalomnak a politikai kultúra megújítására folytatott kampányára, amelynek a pártok nem voltak részesei.

Több ellenzéki párttól is hallottunk olyan nyilatkozatot, hogy nem tudtak a Márki-Zay által szerzett adományról, és Márki-Zay sohasem cáfolta ezt, sohasem mondta, hogy a közös kampányban részt vevő többi párt politikusaival egyeztette volna ezt az adománygyűjtő akciót. Nagyon nehéz lehet azonban megvédeni azt az állítást, hogy az egyidejűleg folyó választási kampányt és politikai kultúraújító kampányt külön lehetett volna választani.

Márki-Zay rendszeresen azzal büszkélkedik, hogy az adománygyűjtés során semmilyen törvénysértés nem történt, minthogy az MMM nem párt, így joga volt külföldi támogatáshoz jutni, és az adomány felhasználásáról az utolsó fillérig elszámolt. A Fidesz most a választási szabályok módosítására készül, hogy elzárja ezt a lehetőséget. Miután a pártok eddig sem használtak el külföldről jövő adományokat választási kampányaikban, ennek önmagában nincs különösebb jelentősége.

(Egészen más kérdés, hogy helyes-e a külföldi támogatás kizárása általában, és helyes-e akkor, amikor a Fidesz korlátlanul használ fel állami forrásokat a maga kampányára, és méltányos lenne-e ennek ellensúlyozására külföldi forrásokat igénybe venni.)

Egy dologban azonban bizonyosak lehetünk.

Ez a külföldről történő adománygyűjtés súlyos politikai kárt okozott és okoz az ellenzéki pártoknak.

Azoknak, amelyek Márki-Zay előadása szerint az adományból nem részesültek, és a nyilatkozatok szerint erről nem is tudtak. Ez a történet megkönnyíti, hogy a Fidesz az ellenzéket idegen érdekek kiszolgálójaként állítsa be. Nem mintha e nélkül nem ezt tenné, de ez megkönnyíti a dolgát. Nem véletlenül ismételgetik a „dollárbaloldal” bélyeget, és állítják, hogy az adományért cserébe az ellenzékiek azt teszik, amit külföldi megbízóik elvárnak tőlük.

Azt gondolom, hogy Márki-Zay Péter felelőtlenül járt el, amikor ebbe a dologba belement. Nem kétlem, hogy aki ezt Amerikából felajánlotta neki, jó szándékkal tette. Jó szándékkal tehették ezt az adományozók is. Azt sem kétlem, hogy Márki-Zay tisztességes szándékkal vállalkozott előbb arra, hogy Hódmezővásárhelyen elinduljon az időközi polgármester-választásba a Fidesz jelöltjével szemben, majd arra is, hogy beszálljon az országos politikába. Hazafias, demokratikus elkötelezettség vezethette. Hiányzott azonban belőle a megkívánt politikai ítélőképesség és felelősségtudat ahhoz, hogy országos politikai feladatot elvállalhasson. Ezt az adományszerző akciója bebizonyította.

Minden harmadik magyar a létminimum alatt vegetál

Legalábbis 2020-ban, a nemzeti együttműködés rendszerének tizedik évében  az volt a helyzet Magyarországon, hogy minden harmadik magyar létminimum alatt él. Ez mindennél többet elmond az ország állapotáról és Orbán Viktor rendszeréről, melyet a nyomorgó államfüggő milliók tartanak fenn.

A Policy Agenda kiszámolta: a létminimum 124 ezer forint volt 2020-ban. A KSH 2015 óta nem tesz közzé adatokat a létminimumról. A Kádár rendszer utolsó éveiben ifjabb Fekete Gyula illetve Andorka Rudolf kutató csoportja végzett szegénység kutatást a Központi Statisztikai Hivatalban, ahol betiltottak akkor is minden hasonló vizsgálatot. Andorka Rudolf kutató csoportját felszámolták. Nem a szegénységet hanem a szegénység kutatását igyekezett felszámolni a Kádár rendszer, amelynek hű tanítványa ebben a tekintetben is Orbán Viktor nemzeti együttműködési rendszere.

A kétségbeejtő statisztika egyben választ is ad az Orbán rendszer politikai stabilitására.

A létminimum alatt élők a rendszer sziklaszilárd támaszai

A községekben az emberek 40%-a a létminimum alatt vegetált 2020-ban. Itt szerezte a legtöbb szavazatot Orbán Viktor 2022- ben. Nem azért minthogyha a nyomorgó milliók ne tudnák, hogy a rendszer teljesen igazságtalan: míg a felső tízezer dőzsöl addig nekik semmi sem jut! Csakhogy a szegénység államfüggővé varázsol mindenkit: aki nem alkalmazkodik szervilisen a helyi kiskirályok –  Csák Máték mondaná Ady Endre – uralmához az éhhalálra ítéli nemcsak saját magát, de a családját is.

Orbán politikai tehetsége épp az adagolásban van: a létminimum alatt vegetálók pontosan annyit kapnak, hogy életben maradjanak addig amíg rá szavaznak.

Azután az elhanyagolt egészségügy gondoskodik arról , hogy ne éljenek túlságosan sokáig, mert az pénzbe kerül az államkincstárnak, melyet az elit akar lenyúlni. A rendszer jól van ki számítva csak az európai pénzek hiányoznak. Ha sokáig nem jönnek, akkor Orbán Viktornak még több szeretett honfitársát kell a létminimum alá szorítania, mert különben nem marad elég pénz arra, hogy a hűséges pretoriánus gárda ellophassa a magáét. Orbán szerencséjére a következő választás messze van, az ellenzék agyhalállal küszködik. Az ellenzéki pártok jó része politikai innovációjuk, felkészültségük és tehetségük hiányában jelszavakat puffogtat átfogó jövőkép felvázolása helyett, illetve akinek még erre sem telik ők Gyurcsány fóbiájukkal üldözik választóikat, már ha maradt néhány százaléknyi belőlük.

Jogállam

A jogállam működése egyszerű. A jog a hatályos törvények alapján, az állam által garantáltan, mindenhol és minden időben érvényesül.

A törvényeket a regnáló párt barkácsolja össze. Nálunk kétharmaddal pont olyat amilyet akarnak, pont olyat. A többség dönt, a nagy többség tarol, ez, kérem, a demokrácia.

Még szerencse, hogy ha rosszul kormányoznak, le lehet majd őket váltani – kivéve, ha kormányzásuk révén olyan médiafölényt meg egyéb előnyöket hoznak össze, hogy a leváltásukhoz nem csak az ellenzéki pártok és szervezetek, hanem sok elégedetlen szavazó összefogására lenne szükség.

Csakhogy az ilyen összefogás nálunk a lehetetlenség kategóriája.

Ez már tizenhárom éve látható. Nem vagyunk egy összefogó típus, még ha az életünkről van szó, akkor se. Jobban utáljuk azokat, akikkel össze tudnánk fogni, mintsem hogy összefogjunk és közös platformot kialakítva  az a cél legyen a vezérlőerő, hogy az ország sorsáért nem elég aggódni, hanem közös cselekvésben tevőlegesen  kell részt venni.

A jogállamnak abszolút értelemben vett meghatározása nincs.

Az ugyanis, hogy Tiborcz szabadon és bűntelenségének büszke birtokában elsétálhatott a 13 milliárdnyi jó EU-s forinttal, továbbá hogy a kormány az uniós nyomozás megszüntetése érdekében mindezt közpénzből fizette vissza, teljesen szabályos, Magyarország összes törvényének megfelel.

Hogy ez véletlen-e, vagy miniszterelnök úr intézkedett, az mindegy, a végeredmény ugyanaz. A jogállamon karcolás sem esett.

Zuschlag 20 milliójának esetében anno másképp történt minden, de az magától értetődik, mivel a tolvajokra akkoriban más vonatkozott. Kizárás, bíróság, börtön-, pénzbüntetés. Mostanában ettől kissé eltérő a jog.

Ha választást nyertem, én hozom a törvényeket, melyek alapján a jogállam majd működik, ebből következően én teremtem meg a jogállamot is. A jogalkotásnál néhány dologra tekintettel kell lenni, például az Alkot… izé, Alaptörvényre, de ha kétharmaddal nyertem, akkor még az Atyaúristenre se. Úgy írom át magát a gránitsziládságút, mint a sicc.

L’état de loi ç’est moi. Punktum.

Érzékenyebbeknek persze nem biztos, hogy tetszik. Nyilván nem tartják erkölcsileg elfogadhatónak, hogy a regnáló párt markában és/vagy zsebében a következők találhatók:

  • a jogalkotás révén az állam,
  • az adók és az EU révén az államháztartásba érkező pénzek, a be- és visszavásárlásokkal részben újraállamosított, központilag osztogatós gazdaság,
  • a legfőbb fékek és ellensúlyok (AB, MNB, ÁSZ, államelnök, stb.)
  • az önkormányzatok,
  • az elvileg független, de a regnálók által bárkire ráuszítható hatóságok (NAV, Ügyészség, satöbbi),
  • a rendőrileg vezérelt, sőt vezényelt egészségügy,
  • az oktatás (lásd egészségügy),
  • a média hetven százaléka (közpénzből fizetett közmédia inkluzíve),
  • az igazságszolgáltatás,
  • a művészet,
  • a tudomány,
  • na, meg a sport,

hogy a legfontosabbat se felejtsük el. A helyzet még dermesztőbb, ha tudjuk, hogy a regnálókat egyetlen ember „irányítja”, aki gondoskodott arról is, hogy a mérleg nyelvét kiiktassa, így ellensúly nem lévén érvényesíti az „egy az isten” elvét, a magyarok istene, pedig természetesen őminiszterelnöksége!

A kellemetlen helyzet hungarikuma, hogy sokan várták, teszünk ellene, ám aztán kiderült, hogy mégsem. Sok széplelkű éjjelente ma is halálsikollyal, hideg verejtékben úszva ébred, miközben rémülten hajtogatja, „Csak Gyurcsányt ne! Inkább a Kimdzsong, hamáregyáltalán…”

Nem. A hazai értelmiség nem jelent veszélyt a trónra.

Van aztán még a külföld. Ez már keményebb dió, mivel két klubban is tagok vagyunk, mégpedig előkelő klubokban, melyek az irreguláris harcosoknak (street fighters) nem a legjobb terepek. Ott nem illik csizmát damasztra rakni, és hogy mi mégis, sőt eddig gond sem volt vele, az a klubtagokból (compromise seekers) könnyen levezethető. Szegények annyira meglepődnek, nem egészen értik, hogy mi van.

Biztos rosszul látjuk, morogják zavartan, biztos tévedés, ilyen nem lehet, mert nem is létezik.

Mostanában kezd a tagság ráébredni: debizony! Van ugyanis egy tagállam, melynek kormánya autokrata rendszert épített ki otthon, lenyúlt minden lenyúlhatót meg lenyúlhatatlant, a barát az ellensége, az agresszorok a barátai, zsarolja és szidalmazza saját közösséget, amelynek tagja, de a kapott pénzt, azt simán teszi zsebre, és mindenfélét hazudozik, meg kiabál, ha a közösség által neki szánt „jusst” a klub már néha visszatartaná. A mondott viselkedést a kormány a magyar érdek védelmének nevezi. Sikerült is megutáltatnia minket minden szövetségesünkkel.

Nyilván ez volt a magyar érdek.

Nem állunk jól, az biztos

Churchill mondotta volt, hogy a demokrácia rossz, nagyon rossz, átkozottul rossz, de jobbat még nem találtak ki. Ebből következően lehetséges önző okból eltéríteni, és az még mindig demokrácia, ha a választók adják hozzá a felhatalmazást. Problémák esetén tehát nem a demokráciát kell siránkozva hiányolni, (Orbán megválasztása és minden intézkedése a kétharmad révén az összes demokráciakövetelménynek megfelel), hanem leváltani azt, aki működtetés helyett önző célra használja ki.

Hárommillió. Ennyi választóra lenne szükség a demokrácia szabályeszközein belül az NER  ellenzői lesznek egyszer annyian?

Eltartott kisujjal persze nem megy. Túl nagy a légellenállás.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK